AKTA - Terror from the Teachers

By Regőczi Gergely

Szerencsére egyik társának, aki a legújabb kísérlethez hozta az alanyt, nem volt gond a lélekjelenlétével. Azonnal pisztolyt szegezett a diák halántékához, és elkiáltotta magát:
– Egy rossz mozdulat, és a srác halott!
Az AKTA katonái megtorpantak. Viszont a kint őrködők ekkorra módot találtak arra, hogy felmásszanak a tornacsarnok résnyire nyitott ablakaihoz, és észrevétlenül megfigyelőállásba helyezkedjenek. Végh Béla is köztük volt. Azonnal a pisztolya után kapott, és célba vette a túszejtőt.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte tőle egyik társa.
– Ránk nem figyelnek a terroristák. Kilövöm a fickó kezéből a pisztolyt, és a keletkező zűrzavarban Tibiék végezhetnek a többiekkel – súgta a választ a privátdetektív, miközben pontosított a célzáson.
Lövés dördült, és ugyanabban a pillanatban eltűnt a túszejtő kegyetlen tanár feje, nyakának csonkjából fröcsögött a vér, háta mögött mindent beterített a vörösre színeződött agyvelő. A fickó azonnal élettelenül esett össze.
– Hoppá… – jegyezte meg Béla. – Nem baj, így is jó…
A célzás néminemű pontatlanságán kívül azonban minden úgy történt, ahogy megjósolta.

Amennyiben megpróbálom kategorizálni eme irományom, talán horror-thriller paródia és sci-fi akció regény keverékeként jellemezném, illetve pont emiatt csak azoknak az erős idegzetű 14 éven felülieknek ajánlanám, akik kedvelik a morbid humort, a vért, erőszakot, mármint a szavak szintjén.

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Feb 1, 2019
• ISBN: 9786150042848

Book preview

cover.jpg

Regőczi Gergely

AKTA

Terror from the Teachers

Előszó

Amennyiben megpróbálom kategorizálni eme irományom, talán horror-thriller paródia és sci-fi akció regény keverékeként jellemezném, illetve pont emiatt csak erős idegzetűeknek ajánlanám. A keletkezéséről tömören annyit, hogy 2000-ben, miután végeztem a főiskolán, ezzel a regénnyel szerettem volna kiírni magamból minden negatív érzelmet, melyet bármely korábbi tanintézménnyel és tanerővel szemben tápláltam, ahová és akihez csak jártam. Az első néhány tucat oldal elkészítése után azonban másfelé fordult érdeklődésem, így csupán jóval később, 2009-ben éreztem késztetést, hogy ne hagyjam befejezetlenül. Így ezt a projektet fél évnyi szabadidő-ráfordítással még abban az évben sikerült is lezárnom. Eme kötet előkészítése idején, 2018-ban csupán apróbb stilisztikai változtatásokat végeztem már.

Regényem legelején rögtön a következő sorok lelhetők fel: „AKTA – Terror from the Teachers. Az öröktől fogva tartó, váltakozó sikerű tanár-diák küzdelmek hiteles története, avagy véres aratás a jövőben. Minden jelenlegi és egykori diáknak, aki találkozott már pszichikai vagy fizikai terrort alkalmazó tanárral!"

Természetesen a regény teljes egészében a képzelet szüleménye, bár néhány részletét a valóság inspirálta, csak a tanári hibák erőteljesen felnagyításra kerültek. Magyarán bevallom, hogy sose találkoztam olyan tanerővel, aki annyira kegyetlen lett volna, mint a történetben elképzelt egyedek, illetve tisztában vagyok vele, hogy a diákok között is akadnak szép számmal olyanok, akik megérdemelnék, hogy kezelésbe vegye őket valamiféle szervezet, mely az elmebeteg, agresszív tanulók rehabilitálására jött létre. Mindezektől függetlenül persze nem zárható ki 100%-os bizonyossággal, hogy valaha ne történhetnének meg a regényben vázolthoz hasonló események. Jelen esetben azonban csupán szórakoztató olvasmánynak szántam művem. Azoknak a 14 éven felülieknek ajánlom igazán, akik kedvelik a morbid humort, a vért, erőszakot, mármint a szavak szintjén.

Ezen kívül igyekeztem futólag érinteni az emberi civilizáció jövőjének némely fontos gazdasági-társadalmi kérdését is. Összefogást, az emberi értékek megbecsülését, környezetbarát technológiák fejlesztését sürgetni. Aki veszi a fáradságot, és végigolvassa némileg aberráltnak ható írásom, azt is megállapíthatja, hogy az ábrázolt rengeteg kegyetlenség mélyebb célja, mondanivalója kizárólag az erőszak-ellenesség, a humánusság előmozdítása, eszményítése.

Köszönetet pedig azoknak mondanék, akik Miskolcon osztály- és évfolyamtársaim, ezen belül barátaim voltak a Vörösmarty Mihály Általános Iskolában, a Földes Ferenc Gimnáziumban és a Miskolci Egyetemen. Nekik, ötleteiknek, inspirációjuknak köszönhetem ugyanis, hogy elkezdtem képregényeket rajzolni, melyekből kibontakozott a kegyetlentanár-ellenesség, végül az AKTA (Anti Kegyetlenkedő Tanár Alakulat) ötlete. Hálám jeléül sokukat (természetesen elváltozatott nevekkel) eme regényemben is megörökítettem.

De nem rabolom tovább a Kedves Olvasó idejét. Amennyiben bármilyen kérdését, észrevételét, megjegyzését szívesen megosztaná velem, örömmel állok rendelkezésére a [e-mail] e-mail címen.

Köszönöm, hogy megtisztel írásom elolvasásával!

AKTA

Terror from the Teachers

Az öröktől fogva tartó, váltakozó sikerű tanár-diák küzdelmek hiteles története, avagy véres aratás a jövőben.

Minden jelenlegi és egykori diáknak, aki találkozott már pszichikai vagy fizikai terrort alkalmazó tanárral!

„Ha az iskola az életre nevel, nem félek a haláltól."

(ismeretlen)

1.

2032. szeptember:

Végh Béla az igazak álmát aludta. Délelőtt 9 volt, az ébresztőóra már legalább 15 perce folyamatosan sípolt, olyan hangerővel és frekvencián, hogy már a szomszédok is kezdtek a falra mászni tőle. Eltelt még egy negyed óra. Béla megmoccant. Kezével kitapogatta az ágya melletti asztalkán álló sípoló szörnyűséget, lenyomta a gombját, így a zaj abbamaradt. Nyújtózkodott párat, majd az órára pislantott.

– Bassza meg! Elkések! – káromkodva ugrott ki az ágyból.

Elkezdett volna öltözködni. Kihúzta a fehérneműs fiókját, de üres volt.

– Na, hogy az a… Nincs mit felvennem… Hacsak nem bankkölcsönt…

Az agglegényként éldegélő férfi néhány pillanatig töprengett, azután elővett egy hatalmas szatyrot, amelyben a szennyesét tárolta. Kinyitotta, beleszagolt, arca eltorzult.

– Fúú… mosni kéne – állapította meg.

Aztán újfent eszébe jutott, hogy fel kellene öltöznie. Beleszagolt még egyszer a szatyorba, ezt követően kivett a tetejéről egy gatyát és egy pár zoknit. Ezeket külön is megszagolta.

– Jól van, ez még nem is olyan vészes! – nyugodott meg.

Magára kapta ruháit, majd a konyhába rohant reggelizni. Itt se járt szerencsével. Nem talált tiszta evőeszközt és tányért. Készletei ugyanis a mosogatóban tornyosultak, az elmúlás szagát árasztva, jóformán már maguktól elmásztak a rajtuk lévő ételmaradékok. Béla lemondóan legyintett, aztán benyitott a hűtőbe. Talált egy bontatlan doboz tejet. Kinyitotta. Mivel furcsa szaga volt, tüzetesebben megvizsgálta. A tej túróhoz vagy tejfölhöz hasonló állagúra sűrűsödött a doboz alján, a tetején áttetsző savó úszkált. A férfi megnézte az eltarthatóságot. 2031. október 11.

– Majdnem egy éve lejárt…

A doboz tartalmát a mosogatóba cuppantotta, ezzel a művelettel sem a mocskot, sem a bűzt nem tudta már fokozni. Újra kitárta a hűtő ajtaját, elővett egy dobozos sört, felbontotta, és egy hajtásra leküldte. Úgy ivott, hogy közben nem is nyelt, egyszerűen hagyta lefolyni torkán a nedűt.

– Hiába, a folyékony kenyér a legjobb! Ennek nincs ideje megromlani… – kommentálta, majd egy hatalmasat büfögött.

Elégedetten zárta be maga mögött az ajtót. A ház előtt beült lestrapált elektromos kocsijába, elindult. Úgy 5 perc sétányira, 1 perc autóútnyira, a szomszéd utcában leparkolt, és belépett munkahelye, a Végh-ső Megoldás Magánnyomozói Iroda ajtaján.

Lakásához hasonlóan az egyszemélyes cégecskéje által bérelt helyiség sem tett különösebben bizalomgerjesztő benyomást a szemlélőre. A plafon és a falak sarkainak találkozási pontjaiban pókhálók lengedeztek, a bútorzatot egy rozzant irattároló polc, kifoszlott kárpitú székek és egy összecsikart íróasztal alkották. A bejárattól balra eső falon egy nagyméretű, de elhomályosult, koszos tükör tágította a teret. Amint Béla elsétált mellette, egy 190 centi magas, pocakosodó, 40 éves, borostás, fekete hajú, táskás szemű, még a tükörnél is homályosabb tekintetű fickó nézett szembe vele. Béla megcsóválta fejét, igazán nem volt jó formában. A bejárattal szemben álló íróasztal mögötti ablakra vetült pillantása. A koszos üvegen túl Budapest belvárosának szépen felújított, rendben tartott épületeit vehette szemügyre. Lemondóan sóhajtott, eközben tekintete lejjebb csúszott. Az ablakpárkányon egy félig üres whiskysüveg árválkodott. A férfi megkerülte asztalát, enerváltan belehuppant a megterheléstől fájdalmasan nyikorgó karosszékébe, az ablak felé fordult, majd kiüresedő tekintettel meredt a távolba.

„Egy szerencsétlen balfék vagyok – vetett számot sorsával gondolatban. – Vannak ugyan kisebb gondok a világban, de ezektől eltekintve vezetőink egész szépen ráncba szedték ezt a várost, az egész szövetségi tartományt, szinte alig van munkanélküliség, én mégis lecsövesedve rohadok itt ebben a koszos lyukban… Végül is, nem csoda, hiszen utálok dolgozni, mások csicskája lenni… – vallotta be magának. – Mindegy, amíg piára telik, addig nincs nagy gond" – vont vállat, s az ital után nyúlt, szájához emelte a flaskát, amit jól meghúzott.

A magánnyomozó nyelőcsövét és gyomrát kellemesen melengette a tömény szesz, szemei – ha lehet – még üvegesebbekké váltak, gondolatai értelmetlen foszlányokként száguldoztak italozástól degenerálódott agyában. Semmittevésében kopogás, majd a kilincs csikordulása zavarta meg. Az ajtó irányába fordult. Egy jólszituált, elegánsan öltözött, középkorú házaspár lépett be. A férfi drága öltönyt, márkás bőrcipőt, svájci órát viselt, felesége divatos kosztümöt, ehhez briliáns ékszereket. Gyanakodva méregették a lepusztult irodát és kába tulajdonosát. Béla azonban hamar magához tért, lelki szemei előtt kötegszámra jelentek meg a FEE-nek rövidített Földi Elszámolási Egység bankjegyei. Ehhez mért udvariassággal érdeklődött a látogatók célját illetően.

– Jó napot kívánok, miben állhatok szolgálatukra? – pattant fel székéből.

– Üdvözletem! Szentkirályi Miklós vagyok – mutatkozott be, és azonnal a tárgyra tért. – A segítségét szeretnénk kérni, Végh úr.

Béla néhány másodpercig döbbenten meredt a férfira. Hiszen akkor is felismerte volna, ha nem mutatkozik be. Mindenki tudta, hogy ő az egyik leggazdagabb magyar, és ennek ellenére is roppant módon közkedvelt, népszerű. Egy világviszonylatban is számottevő, napelemeket, szélgenerátorokat, geotermikus erőművekhez való szerelvényeket előállító energetikai cég tulajdonosa volt, de vagyonát nem luxuscikkekre, fényűzésre fordította, hanem kutatás-fejlesztésre, jótékonykodásra, kórházak, iskolák támogatására, nívós, jól megfizetett munkahelyek teremtésére. Mindenki tisztelte azért, amit az emberiség felemelkedése érdekében tett. Béla elképzelni sem tudta, mit akarhat tőle, a lecsúszott magánnyomozótól. Érdeklődése azonban egyre csak fokozódott.

– Minden tőlem telhetőt megteszek. Milyen ügyről lenne szó?

Szentkirályi arca komorabbá vált.

– Eltűnt a lányom… – sóhajtott hangosan.

– Igazán sajnálom – mondta Béla együttérzéssel a hangjában. – Fel tudná vázolni az eltűnés körülményeit? A rendőrséget értesítették már? Történt máskor is hasonló az ifjú hölggyel?

– Be kell vallanom, az eset korábban, egy hónappal ezelőtt történt, de igyekeztünk titokban tartani a dolgot. A rendőrséget természetesen azonnal értesítettük, azonban nem jutottak semmire. Annyit állapítottak meg, hogy a városi könyvtárban többen is látták, ahol a diplomamunkáján dolgozott, onnan el is indult hazafelé, de nem érkezett meg. A rendőrök azóta sem találtak értékelhető nyomokat, le akarják zárni a nyomozást. Pedig soha nem fordult még elő olyan, hogy a kislányom szó nélkül eltűnt volna…

– Kérem, keresse meg a mi drága Emesénket! – Szentkirályiné először szólalt meg, egyből könyörgőre is fogta a dolgot. – Nagyon hiányzik! Okos, szorgalmas, jólelkű, angyali szépségű teremtés… Biztosan elrabolta egy rosszakarónk, irigyünk, és csak azért nem jelentkezett még váltságdíjért, hogy így is kínozzon minket!

– Elképzelhető eshetőség. Szeretnék segíteni önöknek – határozta el magát Végh Béla. – Szükségem lenne minden elérhető adatra a lányukról, többek között fényképekre, küllemének leírására, jellegzetes ismertető jegyeire, a ruházkodásával kapcsolatos szokásaira, személyiségének jellemzésére, bármi fontos lehet, ami csak eszükbe jut. Amúgy a munkám során csupán napidíjat számítok fel a felmerülő költségekre, sikerdíjat csak a megbízás teljesítése esetén kérek.

– A pénz nem számít! – szögezte le Szentkirályi úr, azzal le is tett az asztalra egy vastag borítékot. – Itt egy kis előleg. Ebben a dossziéban pedig minden szükséges adatot megtalál.

– Minden részeredményről értesíteni fogom önöket! – ígérte Béla, miközben kezet rázott megbízójával, az üzlet ezennel megköttetett. – Immár csupán egyetlen utolsó kérdésem volna.

– Igen?

– Miért pont hozzám fordultak? Sokkal nevesebb magánnyomozót is fogadhattak volna, hiszen az önök anyagi lehetőségei jóformán korlátlanok…

– Valóban, de érdekes módon senki sem akarta elvállalni az ügyet. Magának sok megbízása van mostanában?

– Nem, nincs. Miért?

– Mert a kollégái mind arra hivatkoztak, hogy pillanatnyilag nem érnek rá új ügyet vállalni, és sietősen elrohantak.

– Ez érdekes, pedig annyira nem is virágzik a mi üzletágunk… Mindenesetre köszönöm a megbízást, amint előrejutok, jelentkezem. Holnap elküldöm a részletes szerződést.

– Köszönjük! Viszontlátásra! – búcsúztak Szentkirályiék.

– Viszontlátásra! – köszönt el Béla is örömmámorban úszva, hogy végre van munkája, ami ráadásul hihetetlenül zsíros melónak ígérkezett…

Amint becsukódott megbízói mögött az ajtó, szemügyre vette a borítékot, százezer FEE dagasztotta, a magándetektív ennyi pénzt – amit a köznyelvben hagyománytiszteletből továbbra is forintnak hívtak – egy rakáson még életében nem látott. Gyorsan zsebre is vágta a köteget. Utána áttanulmányozta a Szentkirályi Emese feliratú dossziét. A lány anyja nem túlzott. A fotókon egy 23-24 éves korban lévő, karcsú, magas kisasszony tündökölt; apró, finom metszésű ajkai, nagy barna szemei, határozott szemöldöke, lágy arcvonásai, hosszú hullámos barna haja mesékből ismert királykisasszonyokhoz tették őt hasonlatossá. A jó benyomást csak fokozták kitűnő bizonyítványainak másolatai, valamint számtalan oklevél tanúskodott tanulmányi versenyeken elért előkelő helyezéseiről is. Béla belefeledkezett a gyönyörködésbe, a bájos hölgy teljesen megbabonázta.

Megcsörrent a telefon, a magánnyomozó összerezzent.

– Halló! – vette fel a kagylót.

– Valószínűleg fel fogja keresni önt valaki a Szentkirályi családból. Azt ajánlom, ne avatkozzon az ügybe, mert megütheti a bokáját… ha… ha… – azzal a telefon a vonal megszakadását jelző sípoló hangokat kezdte kibocsátani.

– Milyen barom szórakozik velem? – dohogta mérgesen, majd eszébe jutottak a nemrég lezajlott társalgás részletei. – „Elképzelhető, hogy valóban Szentkirályi úr irigyei, ellenségei a tettesek, ahogy a felesége feltételezte… Lehet, hogy valami nagyon durva dologba nyúltam bele? Mit csináljak? Nem mondhatom le az ügyet, sose lesz még egyszer lehetőségem ennyi pénzt keresni! De már most túl veszélyesnek ígérkezik az egész, mit tegyek, mit tegyek? – töprengett izgatottan tördelve kezeit, eközben pillantása a reggel kapott számlákra tévedt. – Bankszámlaegyenleg: 1217 FEE adósság. Ha nem tudom időben kifizetni, még lecsuknak. Azt pedig nem akarom. Biztosan csak telefonbetyárok szórakoztak velem, nem lesz semmi gond!" – próbált lelket önteni magába.

Keze azért remegett, miközben a szerződés feltételeit próbálta papírra vetni, csak színlelt magabiztosság sugárzott arcáról.

„Kell egy kis nyugtató!" – gondolta végül, és whiskysüvegének maradék tartalmát is szájába zúdította.

Kellemes bódulat tompította el agyát, félálomba merülve újra átélte emlékezetében azt az eseményt, amikor legutóbb – jó pár évvel korábban, életének viszonylag sikeresebb időszakában – eltöltött egy csodálatos estét egy gyönyörű nővel. Keze elernyedt, a padlóra ejtette a palackot, és a férfi mély, kábulatszerű álomba zuhant.

2.

– Teregető. Verebes Léna kérdezz-felelek interjúműsora az Egyes Magyar Világcsatornán. Mai vendég: Rékassy Rebeka, a Magyar Világtartomány első számú sztárriportere – szólalt meg a narrátor behízelgő hangja világszerte a magyar anyanyelvű családok háztartásainak zömében, miközben az immár 12 éve sikeres műsor bevezető képei villantak föl.

Hamarosan a stúdió belső tere jelent meg a képernyőkön. A Teregető már csak a stúdió miatt is különlegesnek számított a számtalan konkurens showműsorhoz képest. Ugyanis a díszletek megtervezése során szándékosan kerülték a divatos szín- és formakavalkádot, inkább klasszicista építészeti elemeket és megnyugtató pasztell színárnyalatokat alkalmaztak. A kamera ráközelített két díszesen faragott favázú, de kényelmesen párnázott karosszékre; ezeken foglalnak majd helyet a beszélgető felek.

Ezt az adást inkább a komoly, információéhes, és különleges újdonságokra vágyó néprétegek kísérik figyelemmel, mert Léna szintén komolyan veszi beszélgetőpartnereit és azok nézeteit. Ez azért fontos, mert a konkurens talk-show-k mindegyikének a vendég hitelességének megkérdőjelezése, kínos helyzetekbe hozása, lejáratása a célja. A lakosság másik része erre vevő, szeretik nézni, hogy nem csak a kisembert lehet kifigurázni, és ez elégtétellel tölti el őket. A hírességek mégis vállalják a szereplést, mert rendkívül jól megfizetik őket a műsorok magas nézettségének köszönhető óriási reklámbevételekből. Hosszú távon úgyis csak javítja karrierlehetőségeiket egy kis blamázs. Lénánál viszont csak a legfélénkebb vendégek izgulnak olykor-olykor, hogy valami kínos szituációba keverednek. De Léna legalább nem gyűjt az adás előtt kompromittáló adatokat a meghívottakról. A műsor címe így nem arra utal, amit első hallásra gondolhatnánk, hogy a vendég összes magánéleti botlását „kiteregetik", hanem arra, hogy bármiről részletesen be lehet számolni, valójában inkább a világ visszásságainak, szennyesének kiteregetéséről van szó.

Megjelent a házigazda a képernyőkön. Egy középmagas, korosodó, de egyenes tartású, elegáns, vidám hölgyről volt szó, kinek még a töretlen életerő fényei játszadoztak szemeiben. Kollégáival ellentétben még 53 évnyi földi léte ellenére sem végeztetett magán plasztikai műtétet, ezt mindenki tudta róla. Vállalta önmagát. Egyedül középhosszú, egyenes szálú haját festette hajdani színére, mogyoróbarnára.

A műsorvezetőnő odasétált karosszékéhez, helyet foglalt, és üdvözlőbeszédbe fogott:

– Tisztelt közönség, tisztelt nézők! Örömmel tölt el, hogy minket választottak ma estére! Remélem, nem fogják megbánni! Az előzetesből már megtudhatták, hogy vendégünk a híres újságíró-riporter, Rékassy Rebeka lesz. Egy aktuális, ez idáig megoldatlan problémáról osztja meg velünk egészen újszerű elképzeléseit. De nem lövöm le a poént, ezt tegye meg ő maga!

Ekkor belépett egy szintén karcsú, csinos hölgy, hosszú, hullámos barna hajjal. Aki tudta róla, hogy már ő is közel 47 éves, az valószínűleg azt a megjegyzést tette volna rá, hogy „jól tartja magát", hiszen minimum 10 évet simán letagadhatott volna korából. Miután helyet foglalt, a műsorvezető ismét megragadta a szót.

– A magam és a kedves közönség nevében is üdvözlöm! Azt hiszem, senkinek sem kell bemutatni önt, úgyhogy talán vágjunk is bele abba a témába, amely miatt ma nézők milliói ültek le a képernyők elé. Mi is az a szenzációs hír?

– Köszönöm megtisztelő szavait, és üdvözlök minden kedves nézőt! Ön azért hívott meg műsorába szerepelni, mert azt állítottam, hogy sejtek valamit az aktuális eltűnési esetekkel kapcsolatban – kezdett mondanivalójába a vendég.

– Feltehetően azokra az esetekre gondol, melyek egy-két év óta borzolják a közvélemény kedélyét, melyek során eddig több ezer, tizenkettő és huszonöt év közötti fiatal tűnt el nyomtalanul Európa-szerte – vetette közbe Léna.

– Igen, ezekről lenne szó. De találtam 2024-ig visszamenőleg adatokat hasonló eltűnésekről, persze ezek még ritkák, szórványosak voltak a mai esetgyakorisághoz képest, így sose szenteltek nekik elég figyelmet – folytatta Rebeka.

– Kérem, meséljen részletesebben a felfedezéséről! Úgy érzem, ma egy sokunkat érzékenyen érintő témát dolgozhatunk fel – kérlelte Léna komoly meggyőződéssel hangjában beszélgetőpartnerét.

– Örömmel! Akkor, ha nem bánja, az elején kezdeném. Engem is személyes érdek fűz az ügyhöz. Ugyanis abba az általános iskolába, ahová a legkisebb gyermekem is jár, nemrég terroristák hatoltak be. Annyira jól szervezett akció volt, hogy mire a hatóságok tudomást szereztek a történtekről, már üres volt az egész épület, az összes diák és tanár eltűnt. Semmilyen nyomravezető jelet sem hagytak hátra az emberrablók. És attól függetlenül, hogy aznap betegsége folytán éppen otthon volt a lányom, igen mélyen megrázott a dolog. A közeli, kézzelfogható veszély jeges szorításként markolt szívembe. Igazán átéreztem, hogy milyen lehet elveszteni gyermekünket, ezért határoztam el abban a pillanatban: mindent megteszek azért, hogy az ügy végére járjak. Főleg, hogy a rendőrség teljesen tehetetlennek bizonyult az eddigi összes hasonló eset kapcsán, egy helyben topognak a nyomozásban. Első lépésként összegyűjtöttem minden fellelhető adatot az évszázad összes eltűnési esetéről. Hónapokon keresztül szinte elő se dugtam az orrom a könyvtárakból és rendőrségi archívumokból. Addig a bizonyos 2024-es esetig csak kevés emberrablás történt, a célszemélyek közös vonása pedig a család jelentős vagyona volt. Ezekben az esetekben váltságdíj ellenében szabadon bocsátották a fogvatartottakat, vagy a rendőrség kiszabadította őket. 2024 és 2030 között már másként állt a helyzet. Bár továbbra is ritka volt az emberrablás, de megváltozott a tettek elkövetésének jellege. 2024 júliusában egy, a Lengyel Világtartomány területén haladó magyar iskolabuszt támadtak meg, mely nyári táborozásra vitt főként középiskolás diákokat Miskolcról. Ez volt az első új típusú eset. A változás abban állt, hogy már nagyobb csoportokat is fogságba ejtettek, a nyomokat addig ismeretlen gondossággal tüntették el, valamint az emberrablók nem támasztottak követeléseket. Ezt az első buszos ügyet is „egyszerű, „hagyományos terrortámadásnak tüntették fel, a járművet apró darabokra robbantották, így nem vált nyilvánvalóvá az emberi maradványok hiánya. Nekem is csak a titkos kormányjelentések átolvasása után jutott tudomásomra, hogy tulajdonképpen az utasok nem haltak meg, legalábbis nem a helyszínen, hanem elhurcolták őket. De ezen kívül semmit sem tudunk az elraboltak további sorsáról. Egy újabb közös vonás a 2024-től 2030-ig terjedő korszakban, hogy szinte kizárólag diákok tűntek el; az általános iskolásoktól kezdve egészen az egyetemisták korosztályáig. 2030-tól csupán annyit változott a helyzet, hogy drasztikus mértékben megszaporodtak az esetek. Adataim szerint közel tízezer diák sorsa ismeretlen. Rajtuk kívül mindössze néhány száz tanárnak veszett nyoma a kísérőik közül.

– Ezzel azt kívánja bizonyítani, hogy szervezett emberrabló-csoportról van szó, mely ismeretlen céllal kifejezetten diákokat ejt fogságba?

– Az adatok egyértelműen erről tanúskodnak. Erre építettem egész elméletemet. Mi jut eszébe ezzel kapcsolatban a 2020-as évről? Az év nagy szenzációja volt egy…

– Mivel én is ott végeztem, bár jó pár évvel korábban, felkaptam a fejem a pletykaként rebesgetett, hivatalosan soha meg nem erősített hírre, miszerint a Miskolci Egyetemen szinte kisebb háborút vívtak az oda csoportosult, „Kegyetlen Tanárok"-nak elkeresztelt szadista emberrablók, valamint a diákság védelmére alakult terroristacsoport, de már nem igazán emlékszem pontos adatokra – vágott közbe hevesen Léna.

– Igen, jó helyen keresgél! Bár az esetet igyekeztek titokban tartani, eltussolni, mivel a rendőrség és a titkosszolgálatok tehetetlensége igencsak kínosan érintette az akkoriban még független Magyarország kormányát, de néhány részlet azért így is kiszivárgott a jelenlévő, túlélő diák szemtanúk révén. Azokban az időkben rengeteg diák holttestét találták meg rablógyilkosságnak álcázva erdőkben, csatornákban, majd egyre több tanár is elhunyt rejtélyes körülmények között. Az utóbbiakról az azonosítás során rendre kiderült, hogy kivétel nélkül goromba, szadista, kegyetlen tanárokról volt szó. Lassan fény derült arra, hogy a Kegyetlen Tanárok elkezdték szervezetten űzni gyilkos szórakozásukat, és erre válaszként jelent meg egyre organizáltabban és határozottabban a diákokat védő szervezet. A harc kicsúcsosodása egy néhány órás helyi háború volt a Miskolci Egyetem területén, az ügy hátteréről számot adni tudó tanúk alig maradtak életben. Csak diákok, de ők vagy nem tudtak, vagy nem akartak árulkodni. Sok száz halott tanárt és majdnem ezer halott tanulót számolt össze a kiérkező rendőrség. Bizonyítékként az Egyetem romba dőlt épületei maradtak nekik. Hozzátenném, hogy a Kegyetlen Tanárok nem kímélték saját kollégáikat sem, amennyiben azok a diákok pártját fogták. Ezáltal is sok nagyszerű oktató veszett el az ország számára. Egyébként az utóbbi hetekben néhány túlélő diákot felkeresve összeállítottam egy kis ismertetőt. Az akkori tanúvallomásaikhoz képest mára immár kicsit beszédesebbé váltak.

– Azt hiszem, nézőink nevében is nyugodtan kijelenthetem, erre mindnyájan roppant kíváncsiak vagyunk! – szúrta közbe érdeklődő tekintettel Léna.

– Szóval a reggeli órákban sok ismeretlen, magát helyettesítő tanárnak kiadó személy is feltűnt az előadásokon. Mindegyiküknél fegyverek voltak, melyeket nem vonakodtak bevetni a tanulók nem megfelelő testtartása, ülésrendje, arckifejezése, tudásszintje esetén. Fegyverropogás és halálsikolyok töltötték be az Egyetem hosszú, visszhangzó folyosóit. Azonban úgy egy órán belül a diákokkal egykorú, fiatal egyenruhások hatoltak be az épületekbe, termekbe, és megküzdöttek a vérengző terrorista-tanárokkal. Komoly harc volt, sok halottal, kint az udvaron tankok és rakétavető-kocsik csatájára is sor került, ekkor rongálódtak meg az épületek. Az összes kegyetlen tanár halála után a magát AKTÁ-nak nevező fiatal katonák csoportja összeszedte saját sebesültjeit és halottait, végül villámgyorsan eltűntek a helyszínről. Ettől kezdve már nem lehet semmit sem tudni az AKTA sorsáról, de jó munkát végeztek, mert egy ideig egyetlen diák sem számolt be a megengedhetőnél gorombább, durvább, kegyetlenebb tanárokról, és eltűnési eseteket sem jelentettek.

– Egy ideig… Arra gondol, hogy felvirágzott a Kegyetlen Tanárok új generációjának szervezete? – tette fel a műsorvezető az elmondottakból következő egyetlen logikus kérdést.

– Pontosan, erre utalnak az elszaporodó emberrablások, csak most más céljuk lehet, de erről még semmit sem tudtam kideríteni.

– És a továbbiakban mit szándékozik tenni?

– Megpróbálom kinyomozni, létezik-e még az AKTA, de legalábbis néhány hajdani tagját felkutatom, hogy többet is megtudjak az Egyetemi Háború pontos körülményeiről és előzményeiről. Talán ezen a nyomon továbbjuthatok. Hiszen mindmáig senki sem tudja, hogy mi volt, és jelenleg mi az úgynevezett „Kegyetlen Tanárok" célja a szadista hajlamok kiélésén kívül, hogy honnan érkeztek, honnan szerzik a működésükhöz szükséges pénzt, eszközöket, fegyvereket, hogy hol rejtőzködnek.

– Úgy vélem, ma egy jelentős leleplezésnek lehettünk tanúi. Köszönöm, hogy megosztotta velünk! Sok sikert kívánok a lakosság nevében is további nyomozómunkájához, és reméljük, hogy megtalálja a – ki tudja, hol – sínylődő diákok kiszabadításának kulcsát! Ha megtud valamit, ismét várjuk ugyanitt! – búcsúzott a szörnyű felfedezés izgalmától még remegő hangon vendégétől a műsorvezetőnő.

– Én köszönöm, hogy itt lehettem, és meghallgattak, viszlát! – köszönt el Rékassy Rebeka is.

A képernyőkön ekkor a „reklám" felirat jelent meg, ami egyben a műsor végét is jelentette.

3.

Amint Rebeka elhagyta a stúdiót, Léna is felállt, és elindult a színfalak mögött lévő öltözőjébe kipihenni a megrázó interjú okozta stresszt. De egy kis akadályba ütközött. A producer szólította meg.

– Gratulálok! Nem tudom, hogy szerezted a témát, de a nézettségünk 27 százalékkal megdöntötte a csúcsunkat, elérte a 83 százalékot, hatalmasat fogunk a reklámokkal kaszálni! – lelkendezett.

– Ugyan, Fridi, már megint csak a pénz jár az eszedben! Ezt az ügyet akkor is ismertetni kellett volna, ha nekünk kell fizetnünk érte! – háborodott fel Léna az idős producer töretlen pénzsóvárságán.

– Jól van, persze hogy fontos az ügy is… – próbálta az öreg nem sok meggyőződéssel a hangjában megnyugtatni.

4.

– Nagyúr! Értesült már róla, hogy miféle adást sugároztak nemrég a tévében? – kérdezte az alattvaló.

– Mit idegesítesz ilyen gyarlóságokkal, nem érek én rá naphosszat az agyelszívó berendezés előtt bambulva ülni! Nekem fontos feladatom, küldetésem van! – förmedt rá az uraság.

– Ezzel mi is tisztában vagyunk, máskülönben nem is mertük volna Ővezérségét zaklatni! Épp a küldetés forog kockán. Egy újságíró megsejtett valamit!

– Hogy az a… – fojtott el ökölbe szoruló kézzel egy káromkodást a vezér. – Mit tud pontosan az a féreg?

– Uram, tekintse meg a rögzített felvételt! – ajánlotta a beosztott.

Miután ez megtörtént, a Vezér bosszús merengésbe fogott:

– Ez több mint amennyit megengedhetünk! Még nem érett meg az idő arra, hogy újra nyíltan színre lépjünk.

– És mit tegyünk, Uram?

– Valahol hallottam egy találó mondást: Ha valami zavarja az életünket, a lehető leggyorsabban szabaduljunk meg tőle!

– Értettem, Uram! Balesetnek fog tűnni…

5.

Végh Béla is szemtanúja volt az ominózus tévéműsornak. Délután eszmélt fel alkoholmámorából, majd miután megmosta arcát irodája kicsi, de annál koszosabb mosdójában, és valamelyest enyhült szédülése, elhatározta, hogy ideje összeszednie magát, és nekifogni a munkának, ha már egyszer egy vagyont fizettek neki, méghozzá előre. Átsétált az utca túloldalán elhelyezkedő gyorsétterembe, ahol rendelt magának egy kávét és egy hamburgeres menüt. Végre nem okozott neki gondot a számla kifizetése. Leült, a falra szerelt plazmatévére pillantott, de az éppen műsoron lévő mexikói sorozat nem tudta lekötni figyelmét. Inkább a tálcájára koncentrált. Elsőként a kávéval végzett, hogy agyának lüktetését csillapítsa, aztán befalta a méretes szendvicset. Mire befejezte, ujjai, valamint az asztal is úsztak a majonézes szószban. De nem zavartatta magát, leszopogatta ujjait, majd nyálas kezét beletörölte a szalvétába. Éppen hozzáfogott az üdítő szürcsölgetéséhez, amikor elkezdődött a Teregető. Az ismert újságírónő nevének hallatán ismét magához vonzotta tekintetét a képernyő. Béla vágyakozón, sóvárogva bámulta a tőle 7 évvel idősebb, de sokkal fiatalabbnak tűnő, csinos nőt, még sóhajtott is, ahogy magányos szívét átjárta a szomorúság. Viszont a terítékre kerülő téma is egyre jobban felkeltette figyelmét. Elmélyülten koncentrált, még italának szürcsöléséről is megfeledkezett. A műsor idővel véget ért, a férfi pedig merengve lötyögtette az üdítőt, a jégkockák még mindig zörögtek a pohárban.

„Lehetséges volna, hogy az én ügyemnek is van köze a Kegyetlen Tanárokhoz? Tulajdonképpen minden részlet egybevág – morfondírozott. – Szentkirályi Emese is egyetemista, nyomtalanul tűnt el, és nem követeltek érte váltságdíjat. Mondjuk elég hülyén hangzik ez az egész sztori az élvezetből gyilkoló szadista tanárokról, de ha már egy ilyen komoly műsorban is beszéltek róla, talán mégis lehet benne valami… Találkoznom kellene ezzel az újságírónővel, vagy legalábbis kiderítenem, hogy mit tervez következő lépésként, hiszen jóval előttem jár a nyomozásban…"

A gondolatokat tettek követték, Béla felhörpintette a jégkockák közötti résekben megbúvó maradék kóláját. Az eldobható papírpohárra pillantva képtelen ötlete támadt.

„Vajon mi lesz ezekkel a poharakkal? Tényleg eldobják, aztán újra feldolgozzák őket, vagy pedig az újrahasznosítás egyszerűbb módját végzik el rajtuk: kiöblítik őket, és a következő vendégnek adják benne a kólát? … Nem valószínű, hogy viszontlátom ezt a poharat, de…" – vigyorodott el a magándetektív, és pontosan a pihent agyához illően oldotta meg a problémát.

Elővette ugyanis golyóstollát, és a pohár aljára véste monogramját, óvodai jelét, és a következő feliratot: „Ebből ittam 2032. szeptemberében. Fertőző beteg vagyok." A poharat szándékosan az asztalon hagyta, végül távozott a vendéglátóipari egységből.

Mivel a tévében helyi háborúról, mészárlásokról esett szó, úgy vélte, nem árthat meg, ha elmegy felfrissíteni fegyverismeretét. Még kezdő korában megszerezte ugyanis a fegyverviselési engedélyt, de pisztolya már évek óta a zaciban hevert, sose volt pénze kiváltani. Igazából szüksége se lett volna rá, hiszen ha nagyritkán meg is bízták egy-egy munkával, azok legtöbbször unalmas rutinmegfigyelésekből álltak. Előérzetei azt súgták, most mozgalmasabb napokra számíthat, így öreg elektromos kocsijába pattant, elszaladt a zálogházba, kiváltotta fegyverét, ezt követően a régi időkben kedvencének számító lőtér felé vette az irányt.

Hamarosan meg is érkezett a vastag gumiréteggel kipárnázott, hangszigetelt pincehelyiségbe, ahol a kései óra ellenére még számosan gyakorolgattak. Béla először felmérte a terepet. Szemügyre vette a többi férfit és nőt, akik védőszemüvegben lövöldöztek a távoli papírcélpontokra, melyeken egy emberi alak fekete sziluettjét kellett szitává lyuggatni. A fej és szív ért tíz-tíz pontot, a többi testrész koncentrikusan távolodva egyre kevesebbet. A magánnyomozó féloldalasan, enyhén lenézően mosolygott, hiszen a gyakorlók közül senki sem tudott hetesnél, esetleg nyolcasnál magasabb pontszámot lőni. Neki viszont minden lövése 10-es lett, már amikor legutóbb járt lőtéren. Ez úgy 5-6 évvel azelőtt történt. Lekezelő vigyora azonban hamarosan feltűnt másoknak is. Az egyik kigyúrt, tetovált, kopasz fickó odalépett hozzá.

– Mit vigyorogsz, faszikám? – kérdezte. – Te tán jobban csinálod? – meredt Bélára fenyegetően.

Végh felsőbbrendűséget sugárzó arckifejezést öltött. Mulattatta a fiatal surmó önteltsége.

A kopaszt a hallgatás és a félre nem érthető vigyor még inkább felbőszítette.

– Állj ki ellenem, ha mersz! Tettekkel is bizonyítsd, hogy mekkora menő vagy, fater! – mutatott a lőállások irányába, párbajra hívva az idősebb fazont.

– Oké – egyezett bele lazán Béla. – Mi legyen a tét?

– Egy ezres