Vágyakozók: Bárhol, bármikor, bármi megtörténhet...

By Lilien Berg

Valaki a saját felesége után, valaki egy rég elfeledett szerelem után és valaki az első szerelemért vágyakozik.

Ezeknek a céloknak az elérése bonyolult; van akinek csalni és hazudnia kell miatta, majd a fél világot átutazni és börtönbe kerülni, de olyan is előfordul, hogy simán csak egy filmsztárt kell elrabolni érte.

Minden esetben a cél szentesíti az eszközt.

De hogyan kerül ebbe a történetbe minden földi halandó rajongásának alapköve, a férfi, aki megmentette a világot? Csak úgy, mert evidencia, hogy a csodás Keanu semmiből sem maradhat ki.

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Feb 15, 2023

Book preview

1.

„Sokáig feküdt a forró vízben, és a fürdőt elárasztó átláthatatlan, illatos gőzben az utolsó találkozásukra gondolt. A csókjai ízére, a durvaságára, arra, hogy tőle még a fájdalmat is elviselte, sőt élvezte, arra, hogy képtelen betelni vele, folyton csak ő jár a fejében, hogy olyan neki, mint a drog, nélküle napról-napra csak apad az ereje. Sóvárgott és remegett a vágytól.

A kádból kiszállva törülközés nélkül, meztelenül dőlt végig a hálószobát uraló méretes franciaágyon. A nyitott ablakon beáramló lágy szellő meg-megremegtette a könnyed tüll függönyöket, felszárította a vízcseppeket a bőréről, pár hűs fuvallat pedig utat talált széttárt combjai közt, finoman megízlelve lüktető nőiségét."

– Beférek még én is?

A lift pontosan a kérdés végén és hajszálnyival a fiú orra előtt csapódott be. A lány automatikusan ahhoz a gombhoz nyúlt, amelyik megakadályozhatta volna a behatolást, de a túloldalon sem adták fel. A lázas gombnyomogatós párbaj végén a szétnyíló nehéz acélajtó mögött feltűnt a vigyorgó győztes.

– Bocsánat, hogy feltartalak! Ósdi egy konstrukció, remélem nem ragadunk benn! A fiú a kezét nyújtotta. – Márk vagyok, a …nyolcadikról. A lány mosolyt erőltetett magára, de az üdvözlést nem fogadta el.

– Alíz, az elsőről. Iratokat viszek, fölfelé – hadarta, és mintha igazolnia kéne a szavait, megrázta a kezében tornyosuló paksamétát, ami a hirtelen mozdulattól fékezhetetlenül meglódult, és beterítette a rendelkezésre álló szűk négyzetmétert. A kezdeti meghökkenés után egyszerre guggoltak le a papírokért, és összeütötték a fejüket. Alíz a koccanás helyét tapogatva tápászkodott föl, aztán behunyt szemmel várta, hogy a fiú egyedül birkózzon meg a feladattal. Hát így indul egy átlagos borzalmas hétfői nap – summázta magában, és megpróbálta felidézni az agykontroll tanfolyamon tanult stressz levezető légzési technikát. Nem sikerült. Inkább fülelt. Egy ideig hallatszott a papírszedegetés nesze, aztán meg semmi. Mikor lepillantott, nem akart hinni a szemének: újdonsült ismerőse a fülke padlóján csücsült, és olvasgatott. Ahogy Alíz meglátta, hogy épp min mazsolázik, ingerülten tépte ki a kezéből a lapokat.

– Vicces, hogy ilyesmikkel mászkálsz, kinek dolgozol?

– Ügyvédeknek. Nagyon sok köztük az amatőr író! – oktatott ki a lány lángvörösen és önérzetesen, két kézzel kapaszkodva a papirosaiba.

– Hát, tényleg elég amatőr cuccok! – szólt a pimasz riposzt.

– Igazán?! Mert te ugye olyan profi vagy?! Egyébként meg kinek képzeled magad, és egyáltalán, hogy jössz ahhoz, hogy titkos belső iratokat nézegess?! – replikázott Alíz.

– Teljesen igazad van, bocsánatot kérek!

– Megbocsátottam, sőt tudod mit? Már el is van felejtve az egész, és remélhetőleg a jövőben esélyed sem lesz újabb bocsánatkérésre, mivelhogy reményeim szerint többet nem futunk egymásba! Alíz, hogy kellő nyomatékot adjon a mondandójának, vadul gesztikulált, és tekintélyes, vörös sörényébe túrt, mire a hajtömeget kordában tartó franciacsat elrepült. A felszedésre ismét egyszerre vállalkoztak, és újfent összebólintottak.

– Úristen, mi a fene van? Te most szórakozol velem?!

A válasz nem váratott sokat magára – a franciacsat súlytalanul a tenyerébe simult.

Hirtelen elszégyellte magát, mert hát mi a fenét vitatkozik egy vadidegennel?! Ilyen sok fölös energiája van?! – tette fel magának a kérdést. Az igazság az, hogy nincs mivel, jobban mondva kivel elfoglalnia magát. Ez a szerencsétlen srác meg végképp nem tehet semmit az ő egész életét végigkísérő levakarhatatlan pechszériájáról! Egy pillanatig arra gondolt, hogy bocsánatot kér, de elvetette az ötletet. Mégiscsak belegázoltak az aurájába, a magánszférájába, ésatöbbi.

Alíz a WolfTársa Ügyvédi Társaságnál dolgozott az acélszürke irodaház földszintjén. Iktatott és a postával szaladgált nyolctól délután négyig tíz emelet közt, mivel a vezetőség a legfelső szinten trónolt. Szerette ezt a felállást, mert nem volt szem előtt és összesen két emberrel kellett szóba állnia egész nap, plusz bármikor kiléphetett a faxok és fénymásolók véget nem érő kattogásából, és kisétálhatott az épület melletti parkba. Hát ebbe az alibi-idillbe zavartak most bele.

A hátralévő időben fej lehajtva, egymás cipőjét fixírozva várakoztak, míg határozott kattanással meg nem álltak a nyolcadikon. Mielőtt a fiú kiszállhatott volna, egy jól táplált platinaszőke préselődött kettejük közé.

– Oh, ugye nem zavartam meg semmit? Szinte kitapintható a feszültség ebben a helységben! – vihogta Nelli, Wolf Úr személyi asszisztense, fizikai és lelki szükségleteinek kiemelt kielégítője.

– Helyiség – helyesbített alig hallhatóan Márk, ahogy egy puha mozdulattal kilépett a fülkéből, aztán visszafordult, Alíz tekintetét keresve.

– Azért örülök, hogy találkoztunk! Jó munkát!

Alíz és Nelli nem tudták levenni a szemüket a távolodó fiú Calvin Klein-be bújtatott valószínűtlenül formás fenekéről.

– Valami kellemesebbet nem tudnál kívánni?! – kiáltott utána Nelli. – Láttad, hogy milyen helyes? Kiköpött Keanu Reeves!

– Nem figyeltem, de valószínűleg csekély a hasonlóság – motyogta Alíz, és erőfeszítést sem tett az egyre jobban kikívánkozó ásítás elfojtására. – Egyébként meg nem izgatnak a kisfiúk, én az érett, intellektuális férfiakat szeretem, mint mondjuk Mario Vargas Llosa, jó ötvenesen.

– Ne is mondd! – legyintett Nelli. – Ismerem az életérzést, anyám is megőrül a dél-amerikai szappanoperákért! Alízban felment a pumpa, és hirtelenjében helyreigazítást akart tenni a Nobel-díjas író védelmében, akit csak úgy leszappanoperasztároztak, de aztán kiengedte a gőzt, erőtlen és kedvetlen volt egy újabb kioktatáshoz, inkább csak sóhajtott egyet, és idegesen nevetett együtt a geg gyártójával. Zombiként követte a tökéletes testű és elegáns Nellyt a postával és a rengeteg papírossal, miközben a nő beszámolt neki az irodaház legújabb és legütősebb pletykáiról; kik zárják magukra a szeretőjükkel az irodát, kik akarják lejáratni egymást Wolf úr előtt, etc. Alíz végig érdeklődő arckifejezést villantott, és értőn bólogatott, aztán mikor megszabadult Nellytől, a többi dolgozóval is kedvesen és semmitmondóan elcsevegett. Egy óra múlva a legfelső szinten minden beérkező levél a címzettekhez, illetve titkárnőik kacsóihoz került, valamint az átvételt igazolandó, a postás könyvnek kinevezett kockás füzet is megtelt szignókkal. Pár fontos levél nyomtalan és titokzatos eltűnését követően ezt a rendszert még Endre vezette be. Alíz a füzet szamárfüleit gyűrögetve indult el kávézni. A ház egyetlen kávé automatájánál irracionális áron lehetett másfél deci forró, fekete vizet kapni. Teljesen mindegy volt, mert az irodában is rossz kávét főztek, és ő otthon is rossz kávét főzött. A pocsék kávé ugyanúgy hozzátartozott a mindennapjaihoz, mint máséhoz a jó. Az automata a földszinten posztolt, szemben az üvegkalitka portásfülkével. Alíz nagyon vágyódott oda. Úgy érezte, az lenne a neki való munka. Semmi kontakt más emberekkel, semmi nyaggatás. Nyugodtan gondolkodhatna, írhatna, és végre tisztességesen megtanulhatna angolul. Meg persze még egy csomó más nyelven is. Felkészülhetne a nagybetűs életre, amit már tulajdonképpen élnie kéne, ha nem pazarolná az életét olyan ostoba hiábavalóságra, mint éppen a jelenlegi munkája. Az automatába csupa öt forintost dobált be. A kis érmék úgy visszahangoztak, mintha valami feneketlen mély kútban értek volna célt. Talán túlontúl mélyre repültek, mert a fizetségért nem akart megérkezni a szolgáltatás. A fémes koppanásra ki is dugta a fejét Ufó bácsi, az ügyeletes portás, nyugalmazott vadászrepülő tiszt. Egész fiatalon leszerelték, mert állítólag látott valamit. Őszerinte ufót. Ettől kezdve csak ez az egy témája volt. Mindenhol, mindenkinek, mindig. Illedelmesen megkérdezte, hogy asszisztálhatna-e a kávéfőzés eme letisztult módozatához. Közös erővel jobbra, majd balra döntötték a gépezetet, de az makacsul ellenállt a fizikai gyötrelmeknek. Aztán – ahogy az lenni szokott – a semmiből fölbukkant a Krisnás, aki egy laza rúgással forró életmentőt varázsolt. A hőstettért nem várt köszönetet sem szóban, sem egyéb módon. Arcán a mindent tudók mosolyával biccentett, majd tovatűnt a földszinti kanyarban, a közjegyzői iroda irányába, arra, ahol elég sok a kanapé, meg a yucca pálma.

Ufó bácsi résnyire összevont szemmel bámulta a távolodó alakot.

– Van valami furcsa, aggasztóan furcsa és természetellenes a mozgásában. Ön nem így látja, kedves Alíz?

Endre a fél órán belüli három kávé elfogyasztása ellenére sem bírt magához térni.

Üveges tekintettel bámulta a konyhaasztalra már előző este odakészített vitaminos fiolákat. B vitamin komplex az idegrendszer megfelelő működése végett, ennek felszívódásához elengedhetetlenül szükséges magnézium, A és E vitamin a külcsín miatt, a megkerülhetetlen C-vitamin – természetesen extra dózisban, aztán omega3, plusz egy thai csodaszer a férfiasságára – ezt még a múlt hónapban rendelte a neten. Nem mintha szüksége lett volna rá, bár olyan régen volt már szüksége ebbéli képességeire, hogy fogalma sem volt róla, hogy „élesben szüksége lenne-e rá. Plusz fél tucat mulitvitamin, amikre még az MLM-es ámokfutásai alatt tett szert. A megzabolázhatatlan siker utáni vágytól hajtva, csúcs-menedzseri karrierről álmodva, négy-öt év alatt közel 15 táskányi bemutató termékminta, számtalan elpocsékolt hosszú hétvége, amin végighallgathatta, hogy mit, hogyan nem fog csinálni, és ezért nagyjából mennyi pénzt nem fog keresni, valamint tizen kilók „hogyan adjunk el sikeresen? bestseller beszerzése után látta csak be, hogy ezt a pályát sem neki találták ki. Az álmok odalettek, de a vitaminok megmaradtak.

A vitamin arzenál legalább megvédte a rengeteg parazitától, amit a tetemes állatkert termelt ki. Ez a mennyiség nagyjából egy fejlődő országban tett látogatáshoz javallt mennyiséggel egyezett meg – természetesen a védőoltásokat leszámítva. Bár, ha őszintén magába nézett – legszívesebben azokat is beadatta volna magának.

Borzalmas éjszakája volt, nem bírt elaludni, ezért a vodkához fordult segítségért, de ahelyett, hogy ellazította és álomba ringatta volna, még pár fokkal nyomorultabbul érezte magát tőle. Mikor valami csoda folytán mégis elszenderedett, kutyaugatás, meg macskanyivákolás verte föl. A kegyelemdöfést a padlásra behurcolkodott menyét vitte be, hajnali háromkor.

– Nem túlzás ez egy kicsit? – morgott Endre már az irodában.

Kialvatlan volt és következésképp flegma. Egy leharcolt fénymásolónak támaszkodott, jobb karját a masina tetején pihentette, markában egy tízórai gyanánt elfogyasztandó szendvics szottyadt, amire még rá-ráharapott, a másik kezében pedig meggyötört papírlapokat szorongatott. Ahogy a sűrűn gépelt szöveget olvasta, a száját hol nyalogatta, hol meg csodálkozón csücsörítette.

– Mondd meg őszintén a véleményed, mert pár órája történt egy kis baleset, olyasvalaki is beleolvasott, akinek nem kellett volna.

– Na és tetszett neki?

– Egy túrót! De tipikusan olyan alak volt, akitől az számít dicséretnek, ha nem tetszik neki!

– Hát, nem éppen a legmagasabb röptű irodalom, de tulajdonképpen mindent el lehet adni. Csak egyet ígérj meg! Ugye szado-mazo nem lesz benn? Az már tényleg nem illene hozzád, meg persze a Románc profiljába sem!

Alíz egy forgószéket próbált megszabadítani a rá rakott papír- és szemétkupactól, közben pedig a férfi reakcióin kuncogott. A bácsikája nem helyeselte, amit ő csinált, de azért láthatóan élvezte. A férfi végül a papírokat az asztalra dobta, verítéktől gyöngyöző homlokát pedig a disznósajtos szendvics szalvétájába törölgette.

– Ez a Margó azért nem semmi! Gondolom, ő adja az instrukciókat, nemde, mármint a sztorival kapcsolatban?!

– Hát.., csak annyit mondhatok, hogy szabadon szárnyalhat a fantáziám! Na jó, tudod, hogy szereti a kezében tartani a gyeplőt, úgyhogy mindent átbeszélünk.

Istenem, ha szegény öcsém még élne, vajon mit szólna ehhez az erotikus magazinba való irogatáshoz? De hát már mit lehet tenni?– morfondírozott a férfi. Ahhoz, hogy a több, mint hetven éves mostoha anyja egy ilyen vállalhatatlan honlapot üzemeltet, fotókat készít hozzá, mindezt megfejelve pedig a saját unokájával irattatja a szövegeket! Megengedhetetlen, de már mit lehet tenni?!

– Én meg jól látom, hogy újra nekigyürkőzöl az angolnak? – kérdezte Alíz, és egy Országh-féle szótárt próbált meglengetni. Nem ment.

A bácsikája szóra sem méltatta, egy indiai szent tehén közönyével az asztalra dobott papirosokon révedt el a tekintete, aztán váratlanul, éles hangon fakadt ki.

– Ugye az a mocsok Tony nem csinált veled ilyeneket?!

– Na neee, mégsem avathatlak be minden kulisszatitokba!

– Egyet ígérj meg kislány! Ezután a közelébe se mész a fotózásoknak, megértetted?!

Alíz feltartotta a kezét – Ezek a dolgok rajtam kívül állnak, aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik.

Na persze! – csóválta a fejét Endre. Hogy lehet így elvarázsolódva ez a lány? Tony, a latin csődör miatt. Tony! Már a neve is milyen nevetséges! Csak egy beképzelt idióta hívatja így magát. Persze egy állítólagos nagymenő divatfotósnak dukál az ilyen név. Hát ő még soha nem hallott róla, bár nem is forgott olyan körökben, mint ez a hímringyó. Mindenki tudta, hogy a nők csak arra kellenek neki, pontosabban két dologért: szexért meg pénzért. Valószínűbb, hogy fordított sorrendben. A féreg szisztematikusan lenyúlta anyagilag a nőit, aztán dobta őket egy tehetősebbért. Nem is értette, hogy egyáltalán Alíztól mit akart. Talán azt hitte, hogy Margó unokájaként valami hatalmas vagyon várományosa. Egy valamiben azért mégis meg tudta érteni. Vagyis csak úgy félig-meddig. Az utolsó választása, ami Alízt mély depresszióra kárhoztatta, személyesen Dombóvári Szofika volt, a helyi kocsmáros Dombóvári Marietta lánya. Szofika szigorúan csak tízcentis műszempillában, tökéletesen túlsminkelve, minimum két kilónyi ébenfekete póthajjal megtoldva, miniben és platformcipőben tette ki formás lábát az utcára. Az anyja kocsmája jól ment, ő pedig modellstúdiót alapított, ahová beszippantotta a kisváros összes sztármodellség után áhítozó hölgyét. A belépő természetesen egy modelltanfolyam volt, amit személyesen Szofika vezényelt le, beleértve a borsos tanfolyamdíj befizetésének nyomon követését is. Egyszóval Tony ezen utolsó döntésével abszolút egyet tudott érteni. A Szofikával való összebútorozás mindenkivel jót tett: Szofikával, Tony kifizetetlen számláival, de legfőképp Alízzal, aki remélhetőleg magához fog térni, és végre meglátja az ő imádott Tonykájának az igazi arcát.

Azon az éjszakán, mikor Alíz tudomást szerzett Tony kapcsolatáról, Endre kivételesen magával hurcolta a lányt a kedvenc kiskocsmájába. Úgy gondolta az lesz a legjobb, ha a lány kiissza, meg kisírja magából a semmirekellő frátert. Nem fogadott volna rá, hogy Alíz elengedte a történetet, de érdekes módon részegen is nagyon szórakoztató volt, és a tetejébe még másnap is emlékezett mindenre. Többek között kifejtette, sőt írásba foglaltatta vele, hogy milyen temetést akar, kezdve a hamvasztástól a zene kiválasztásáig. Ebben egy ideig volt némi nézeteltérés kettejük közt, mivel Alíz az egyik kedvenc filmjének, az Amelie csodálatos életének a főcímzenéjét választotta, aztán később – mikor már egy egész más pontján tartottak a temetés szervezésében – visszatért rá, és megígértette Endrével, hogy jól jegyezze meg: ő kizárólagosan a tangóharmonikás változatot akceptálja. Erre Endre vitába keveredett vele, hogy olyan nincs is. Az egésznek az lett a vége, hogy Endre házába kellett visszamenniük, hogy az interneten utánanézzenek, hogy kinek is van igaza. Az egészben csak az volt a hiba, hogy azon az éjjelen Éva is otthon volt, így egy újabb ízelítőt kaphatott a Vári famíliából. A neje addig sem rajongott Alízért, de azután már tényleg bebetonozott véleménye volt róla, arról nem is beszélve, hogy ő mit kapott, hogy leitatta, sőt együtt ivott vele, sőt, sőt.

Furcsa émelygést érzett, a keze remegett, egyszerre szerencsétlen hülyének érezte magát. A másik oldalon pedig minden