Hegek

By Wolf Szilvia

„Mielőtt visszaroskadhatnék a betonra, a férfi egyszerűen felkap, mint egy tollpihét. Meglepetésemben nyikkanni sem merek, pedig a fájdalom nem szűnik. Minden lélegzetvétel kín, de mindez mit sem számít, mert két dolog válik számomra határozottan világossá ebben a percben. Az egyik, hogy a könyvesbolti sötétkék szempár tulajdonosa tart a karjaiban. A másik, hogy finom vérpermet vonja be megmentőm fél arcát.”

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: May 7, 2018
• ISBN: 9786150018973

Book preview

cover.jpg

Wolf Szilvia

Hegek

Forró volt a város levegője és bűzlő, mintha csak a Pokol szája ásított volna egyet.

A nap csak fél órája bukott a horizont alá és egy szellő sem enyhített az utcákon magukat kínlódva vonszoló testek nyomorán. A tűzforró beton még szinte sütötte a lány pántos, magas sarkú szandáljának vékony talpát és szép lassan minden utcai lámpa teljes erővel áztatta sárga fényben az alattuk tébláboló izzadt arcokat.

A lánynak nem akadt jobb dolga, hát betért egy plázába. Ott legalább kellemesebb volt a levegő, hála a légkondinak, nem úgy, mint otthon, ahol anyja alkoholbűzös kipárolgásai fűszerezték az amúgy is dögletes légkört.

Keddi nap volt. Alig lézengtek páran az egész komplexumban. Csak a legalsó szinten lévő élelmiszerüzlet bonyolított le némi forgalmat. A többi bolt legtöbbje üresen tátongott, bennük csak az unatkozó eladók szöszöltek valamivel, nehogy a főnök megszólja őket.

A lány végig mérte magát egy divatszalon tükrökkel felturbózott kirakatában, latolgatva mennyi esélye lenne egy esetleges vadászatra. Régen mélyesztette bele a fogát valami nemes vadba, meg talán pusztán a holdállás is veszélyesebb utakra ösztönözte. Hosszú dús középszőke haja kibontva omlott alá, puha enyhén göndör fürtökben a derekáig. Egyszerű, bordó, rövid nyári ruha, enyhe dekoltázzsal. Vékony, kecses testű, arányos formás keblű, hosszú combú, de kicsit vastag bokájú épp csak húsz éves lány nézett vissza rá. Csak zöldeskék szemei csillogtak túl komolyan, egy ennyi idős lányhoz képest. Az arca szimmetrikus, de nem egy porcelánbaba merev báját és tökéletességét sugározta magából. Már eleget tudott az emberekről ahhoz, hogy ne akarjon többet tudni és eléggé okos volt ahhoz, hogy ritkán tudjon csak önfeledt boldogságot érezni.

Összességében nem volt különösebben feltűnő, de ha valakinek megakadt rajta a tekintete, kicsit tovább elidőzött a szokásosnál, mire pislogott egyet.

Végül rövid idő alatt megállapította magáról, hogy ha vadásznak nem is, prédának, még tökéletesen megfelel majd ma estére. Gondolta megnéz valami filmet, felszivárgott a legfelső szintre, de semmi igazán érdekeset nem talált, amiért érdemes lett volna kiizzadni a mozijegy árát, úgyhogy inkább behúzódott egy hatalmas, két szinten terpeszkedő könyvesboltba.

Kényelmes fotelek, lágy fények, új könyv illat, békésen trécselgető eladók valahol, az egyik eldugott sarokban. Elfojtott kuncogásaikból lehet csak tudni, hogy valahol a vevőtérben tartózkodnak, látni nem lehet őket.

Csak az üveges szemű biztonságiőr méri végig, ahogy az egyik fotelba telepszik valami japán nőszemély irományával a kezében, hogy elmerüljön mesterien perverz és beteges kétdimenziós betűkből épített fantáziavilágának forgatagában.

– Nem töröm meg a gerincét, ne aggódjon! – mondja az őrnek halkan, ahogy elhalad mellette.

Nem szokott ebbe a boltba járni. Két utcával arrébb volt a törzshelye. Ott már letisztázta, hogy ha nem töri meg a gerincét, nem kapirgálja össze a feketére lakkozott körmeivel és nem nyálazza össze (tisztára, mint egy szadopornó) a könyvet, amit a kezébe vesz, akkor annyit olvasgat amennyit akar. Csak most nem volt kedve az ott dolgozókkal jópofizni és amúgy sem volt különösebben kíváncsi az itteni arcokra.

Az őr csak egy vállrándításra méltatja kedvesen. Jobban leköti a lány combjainak látványa, ahogy keresztbe veti őket, mint az, hogy mit csinál egy nyüves könnyvel. Amúgy is gyűlölte már valamennyit. Lassan szemeibe újra visszatér a fakó derengés és lomhán billegve lépked tovább, mintha valami zombi filmben játszana statisztát. Csak a fél arcát kéne egy sörétessel megszórni, vagy a beleit lóbálnia kicsit és máris tuti gázsira számíthatna.

Többet nem is néz felé. A lány zavartalanul az olvasásba feledkezhet. Illetve csak majdnem. Egyfolytában úgy érzi, hogy figyelik. Mintha viszketne a bőre, de igazán azt sem tudja, hogy hol. Hamar rájön miért. Pont vele szemben, fent a falon egy kamera mered rá. Semmi gond. Megérti, hogy izgalmasabb téma nagyon nem akad egy könyvesboltban és hamar túlteszi magát a dolgon.

Másfél óra múlva, úgy dönt ez a könyv határozottan kiérdemelte, hogy a magáévá tegye. Anyja, számításai szerint már úgyis békésen hortyog, úgyhogy rászánja magát, hogy a kasszához vonuljon és hazamenjen.

Ahogy feláll és végig simít a ruháján, hirtelen a semmiből elé ugrik egy alacsony szemüveges barna nő, a pólóján a könyvesbolt logója.

– Öt perc és zárunk! – vakkantja pattogósan az arcába, szúrós apró szemeivel mered rá egy darabig, majd amilyen hirtelen az aurájába ugrott, úgy süvítve el is viharzik, újabb áldozatokat keresve.

A lány szép lassan a kasszához lép, de nem lát senkit a pult mögött. Tétován körbenéz. A szemüveges eladó hergelt csivava hangján valahol újra felszólít valakit, nem túl burkoltan a távozásra, mire meg is jelenik egy középkorú férfi és zavart mosolyát az arcán felejtve besorol mögé. Merednek egymásra egy pár másodpercig, mire a kassza felől egy mély, határozott, mégis gyengéd férfihang megszólítja.

– Jó estét kívánok!

A lány csodálkozva fordul meg és egyenesen egy sötétkék szempárba bámul. Hallja a hangját, de mintha nem is az övé lenne, amint viszonozza a köszöntést. Kicsit mintha megszédült volna, ahogy a gyomra tájékáról bizsergő melegség áramlik szét a testében. A világ hirtelen beszűkül körülötte és tekintete a fókuszban csillogó szempár fogja lesz. Egy pittyenés téríti végül észhez. A könyv, fogalma sincs mikor, valahogy a kezéből egy zacskóba vándorolt és már nyújtja is a kártyáját, hogy fizessen. A torka száraz, a szája zsibbad, a halántéka bizsereg, a keze kicsit remeg, ahogy beüti a kódját.

– Érdekes választás. – mondja a férfi, a kassza mögött, aki nem viseli a könyvesbolt pólóját, sem akármilyen kitűzőt. A haja fekete, egészen tüsi, szinte kopasz, pedig látszik, ha akarná, dús bozontot is növeszthetne. Arca erőteljes vonásokkal bír, mégsem állatiasan durva vagy közönséges. Férfias és delejes erőt sugárzó. A bal szemöldökénél halvány heg húzódik a felső szemhélyáig. A szája enyhén telt, kifejezetten szép ívű. Tulajdonképpen túl érzéki is ahhoz a kemény és határozott pillantásához képest, amivel a lányt egy másodperc alatt megbűvölte. Fekete farmert hord, egyszerű hosszú ujjú fekete pólóval, ami még így is igencsak sejteti, hogy nem felfújt, de jócskán kidolgozott izmok feszülnek a vékony szövet alatt. Semmilyen ékszert, vasat nem visel. Még órát sem.

A lány tudata lassan magához tér és végre generálni képes valamilyen válaszreakciót.

– Szeretem a japcsi írókat. – vonja meg finoman a vállát miközben bőszen szuggerálja a bankkártya terminált, ami még mindig a kapcsolatot keresi.

– Csakugyan? – vonja fel sötét heges szemöldökét a férfi és kicsit közelebb hajol hozzá, mintha egyenesen a fülébe akarná suttogni a kérdést. – Miért?

A lány szája résnyire nyílik, miközben érzi, hogy a férfi tekintete szinte égeti a bőrét és csak azt mondja, ami legelőször az eszébe jut, mert többre úgysem lenne képes.

– Annyira merev szabályok közt, csak befelé élnek. Vastag páncéllal elszigetelik magukat a külvilágtól, és képesek úgy leélni az egész életüket, hogy soha senki nem látta az igazi arcukat. De ha ez a páncél megsérül, iszonyatos dolgok türemkedhetnek ki rajta megállíthatatlanul, mint egy felhasított állat hasából a gőzölgő belek. Mesterien tudják ábrázolni ezt a folyamatot a vágottszeműek. Lehet, hogy fura, de nekem ez érdekes és tetszik. – a lány szinte bocsánat kérően rántja meg a vállát és érzi, hogy az arcára forróság kúszik. Biztos benne, hogy vörös, mint egy rák. Idegesen nyalja meg az ajkát és magában imádkozik, hogy nyelje el a föld.

A férfi elmosolyodik egy pillanatra, de a szeme hideg marad, mint a jég.

– Az emberek még a saját arcukat sem látják igazán. Könnyű így páncélt növeszteni. – feleli, miközben fanyarul felhúzza a szája sarkát.

– Ez így van, de van, aki már megpillantotta vagy a sajátját, vagy másét és a túlélés érdekében nincs más választása. Mellesleg – a lány végre elszakad a termináltól és még magát is meglepve, mélyen a férfi szemébe néz – páncélt növeszteni tényleg könnyű. Viselni nehéz.

A férfi arcán némi csodálkozás suhan át, aztán újra elmosolyodik, de ezúttal tényleg őszintén. A lány torka összeszűkül, alhasában finom izmok húzódnak össze, a pupillái lüktetnek a szíve ritmusára, de nem töri meg a varázst. Megteszi azt helyette a törpe minidiktátor.

– Miért nem haladunk? – kérdezi a már épp eléggé ellenszenves eladónő, apró szemeit villogtatva vastag keretű szemüvege mögül és a pult mögé vágódik. Ebben a pillanatban a gép végre megelevenedik és kiölti rá hosszú fehér papírnyelvét. Pár pillanat és a lány már kezében is tart mindent, ami neki jár, kifelé menekül a boltból, miközben hátán még utoljára csattan egyet az eladónő hangja egy roppant szívélyes viszontlátásra formájában.

Szinte hanyatt dönti a kinti hőség, mégis egy fuldokló kétségbeesésével szívja tele a tüdejét a fülledt levegővel.

Nem néz vissza, csak remegő térdeit megzabolázva célirányosan halad az otthona felé.

Útközben azon töpreng teljesen magába fordulva, hogy mi a fene üthetett belé. Ennyi baromságot is régen hordott már össze, ráadásul tulajdonképpen egy teljesen jelentéktelen külsejű, na jó, nem túl hétköznapi, szociopata tekintetű pasitól ázott át a bugyija. Miközben a zacskót morzsolja, eszébe jut, hogy amikor átvette a kártyáját egy pillanatig a férfi hideg kezéhez ért. Fogalma sincs, hogy lehet ilyen jéghideg keze valakinek, aki olyan idióta, hogy hosszú fekete pólót visel a rekkenő hőségben. (Pedig elég hozzá csak egy kellőképpen légkondicionált szobában ücsörögni, a kamerák képeit nézegetve és trécselgetve a haveroddal, amíg fel nem tűnik valami végre bejövős dögös bögyös, akit közelebbről is megnéznél magadnak.)

– Biztos tele van varrva csuklóig mindkét karja. – gondolja. Tapasztalatai szerint a főnökség sosem szokta díjazni az egyéniség efféle megnyilvánulásait. Pláne, ha túlzottan feltűnők.

Mire hazaért anyja már édesdeden hortyogott. Lezuhanyozott, de két perc múlva már újra a testéhez tapadt vékony hálóingje. Sokáig vergődött az ágyban és nem csak a hőség miatt. Még álmában is egy sötétkék szempár figyelte őt és ő csak kiszolgáltatottan feküdt előtte meztelenül kifeszített testtel, miközben a névtelen férfi lassan a füléhez hajolt és borzongató hangján a fülébe lehelt egyetlen szót: Miért?

Fogalma sem volt miről álmodhatott, de ahogy kinyitotta a szemét, a teste szinte sikoltva könyörgött az érintésért. Sajnos nem volt ideje engedni a késztetésnek, hogy megszokott mozdulatokkal enyhítsen kínjain, úgyhogy eléggé feszülten indult munkába. Szerencsére a laborban aznap egyedül dolgozhatott, mert a másik két fapina, akivel mindig együtt volt beosztva szabadságot vett ki, úgyhogy a viszonylag több meló kárpótlásaként teljes nyugalmat élvezhetett. Így viszont annál jobban kattogott. Gondolta semmi gond, ma este úgyis bulizni megy, legfeljebb levadász valami formásabb egyedet és hamar, gyakorlatiasan túllendül ezen a kis testi nyomoron… mint mindig.

– Késtél. – vetem oda szárazon rá sem nézve.

– Jaj Lili! Tudod, hogy én mindig kések!

Bori alacsony, kicsit molett lány, de jól tudja mik azok a testi tulajdonságai, amiket hangsúlyozni érdemes. Tekintélyes dekoltázsát ringatva, széles mosollyal