Ébredés (Novellák II.)

By Regőczi Gergely

Gergő tudatában egyre inkább megnyíltak az átmeneti gátak, emlékezetéből lassan csordogálni, azután hirtelen ömleni kezdtek az információk. Már tudta, hogy a SimTech a „Szimulációs Technológiák” rövidítése. A név pedig egy óriásvállalatot takar, amely kikapcsolódási, szórakozási, üdülési célzattal ajánl hosszabb-rövidebb túrákat különféle teljes belemerülést kínáló virtuális világokba. A férfi majdnem rálépett arra a gondolati ösvényre, mely fényt deríthetett volna arra, hogy miért pont a „Kék bolygó” fantázianevűt választotta, de az orvos erre pillanatnyilag nem hagyott időt.
– Látom, uram, hogy visszatért az emlékezete – mosolygott megnyerően.
– Igen, doktor úr – bólintott Gergő.
– Viszont ön idő előtt lépett ki a szimulációból. A statisztikai átlagok szerint önnek csak három-négy hónappal később kellett volna felébrednie. Megkérdezhetem, mi idézte ezt elő?

Eme kötet 8 válogatott novellát tartalmaz 2011 és 2018 között keletkezett írásaimból, melyek főként a sci-fi műfajába sorolhatók, hol utópisztikus, hol romantikus szálakkal átszőve. Jó szórakozást kívánok hozzájuk!

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Jun 26, 2019
• ISBN: 9786150048659

Book preview

cover.jpg

Regőczi Gergely

Ébredés

(Novellák II.)

Tartalom

A történész

sci-fi

A Vezér

sci-fi

A (majdnem) végtelen történet

sci-fi

Esély

sci-fi utópia

Allergia

sci-fi thriller

EPA

sci-fi

Ébredés

romantikus sci-fi

Egy szellemes történet

horror

Előszó

Második novelláskötetem a 2011 és 2018 közötti években keletkezett írásaimból tartalmaz válogatást. Most, 2018-ban, amikor ezeket a történeteket csokorba kötöttem, csupán apró stilisztikai módosításokat végeztem rajtuk, tartalmilag egyetlen egyen sem változtattam. Így mindegyik annak az életkorszakomnak autentikus emlékévé válhat, amelyben készült. Nagy volt a csábítás, hogy mindegyik keletkezéstörténetét részletezzem, de szerencsére időben meggondoltam magam, tudatosult bennem, hogy ezzel csak untatnám a Kedves Olvasót. Így csupán általánosságokra szorítkoznék.

Minden novella címe mellett feltüntetem műfaját, hogy fogalmat lehessen alkotni róla, mire számíthat a befogadó. Korábbi szokásommal ellentétben ebben a kötetben már egyszerűbb nyelvezettel, egyértelműbb műfaji besorolhatósággal találkozhat az Olvasó. Ami továbbra is biztos, hogy minden írásom fikció (nagy részüket pedig a sci-fik, utópiák-disztópiák közé sorolhatnám), bár több közülük tartalmaz valós önéletrajzi elemeket is. Kedvelem, ha a konkrét valóság csak annyira köti kezem írás közben, amennyire én magam szeretném. Így rajzolhatók nagyszabású víziók az emberiség lehetséges útjairól, erős kontrasztokkal emelhetők ki az aggasztó tendenciák, hangsúlyozható a szeretet és igazságosság fontossága. Bízom benne, sikerül a kötetet kezükben tartóknak is néhány olyan gondolatot ajándékoznom, melyeket hasznosnak éreznek!

De nem rabolom tovább a Kedves Olvasó idejét. Amennyiben bármilyen kérdését, észrevételét, megjegyzését szívesen megosztaná velem, örömmel állok rendelkezésére a [e-mail] e-mail címen.

Köszönöm, hogy megtisztel írásaim elolvasásával!

A történész

sci-fi

„Egész életemben próbáltam valami igazán jót írni – gondolta az idősödő férfi. – Valamit, amit élvezettel olvasnak az emberek, ami katarzist vált ki, amit ajánlanak egymásnak, hogy azzal a tudattal szenderülhessek majd örök álomra: valami értékeset hagytam az utókorra. Erre ment rá az egész életem, az összes emberi kapcsolatom, minden lehetőségem valamiféle karrierre. És semmi eredmény. Közel álltam elmém teljes megbomlásához. Úgy látszik, az őrület megnyilvánulásai érdekesek a hétköznapok mókuskerekében vergődő tömegek számára, mert amikor már fel akartam adni, tessék, mi történt…"

A férfi kinézett a repülőgép kerek ablakán, alant a felhők fehér vattacsomói tündököltek a ragyogó napsütésben. Ezután a gép belsején suhant végig pillantása, tágas terek, kényelmes, puha ülések, az utasok kedvét kereső személyzet, első osztály. Végül a kezében tartott díszes irat következett: Meghívó Regőczi Gergely úr részére az irodalmi Nobel-díj átadó ünnepségre. Az író fejét csóválta, még mindig nem akarta elhinni, hogy utolsó könyvével ekkora hírnévre tett szert.

Ekkor a gépen remegés futott végig, megbillent, ezt mintha tompa dörej kísérte volna. Gergely önkéntelenül is közel hajolt az ablakhoz, és kikémlelt. A gép szárnyán elhelyezkedő hajtóműből fekete füst gomolygott, a lángcsóvákról nem is beszélve. Mielőtt a pilóta bejelentkezett volna a hangosbemondón keresztül, már tudta, hogy nagy bajba kerültek.

– Tisztelt utasok! Egy kisebb műszaki probléma miatt meg kell szakítanunk utunkat. Kérem, kapcsolják be biztonsági öveiket, és őrizzék meg nyugalmukat!

Ekkor persze már mindenki rémülten mutogatott a lángcsóvák irányába, és sikoltozva, remegő kezekkel keresték biztonsági öveik kapcsolóit. A gépet újabb robbanás rázta meg, a szemfülesek láthatták a bal oldali szárny jókora darabját leválni, és elsuhanni az ablakok előtt. A repülő végleg irányíthatatlanná vált, dugóhúzószerű spirális pályán zuhant a felszín felé, az utasokat az ülésekbe préselte a hatalmas gyorsulási erő. A pilóta kétségbeesetten igyekezett nem merőlegesen csapódni a talajba, sikerült is némileg vízszintesbe hoznia a gépet, mielőtt földet ért volna. Hatalmas rázkódás, remegés, fémek csikorgása, üvegcsörömpölés, sikolyok, majd minden elsötétült…

…

– Jó napot kívánok, tisztelt Garadnai úr! – üdvözölte a fehérköpenyes orvos középkorú, hosszú, hullámos hajú, borostás arcú vendégét, akinek megjelenéséhez egyáltalán nem illett az öltöny.

– Üdvözlöm, doktor úr! Kérem, megosztaná velem, hogy miért kellett idejönnöm? Nem értem a titokzatoskodást. Mi szükség van a „szakértelmemre" egy kórházban?

– Jöjjön, megmutatom.

A doki egy egyszemélyes kórterembe vezette vendégét, ahol egy idős férfi feküdt az ágyban, látszólag semmi sérülése nem volt, de arcán rendszeres időközönként rángások, görcsök futottak végig.

– Nos, a betegünk 162 éve várta folyékony nitrogénben lefagyasztva, hogy az orvostudomány eleget fejlődjék ahhoz, hogy megmenthesse életét. Egy repülőgép-katasztrófa egyetlen túlélőjeként jóformán nem maradt ép csontja, szerve… De az irodalmi Nobel-díj várományosaként a díjat odaítélő bizottság megszavazta, hogy az elismeréssel járó pénzösszegből adassék meg neki a túlélés lehetősége valamikor a jövőben. Néhány hónapja „olvasztottuk fel, ő az első a hasonló „mirelitemberek közül – viccelődött –, akinél ez sikerült. A sérüléseit maradéktalanul rendbe hoztuk, de fogalmunk sincs, miként fog reagálni a számára ismeretlen környezetre, ha felébred. Ezért döntöttünk úgy, hogy felkérünk egy olyan szakembert, aki ismeri azt a történelmi kort, amelyben a páciens élt, így segítve számára a trauma feldolgozásában.

– Nos, nem is tudom… – kételkedett Garadnai –, hogy valóban én volnék-e a megfelelő személy erre a feladatra. De… mégis vállalom. Kíváncsi vagyok, akár még újdonságokat is tanulhatok tőle az ő koráról. Egy igazi autentikus lelet…

– A kíváncsiság mindig diadalmaskodik – mosolygott a doktor. – Úgy látszik, ez nem csak nálunk szakmai ártalom. Ha bármi gondja adódna, hívjon nyugodtan.

…

Garadnai arcára napsugár vetült. A fényfolt ide-oda vándorolt, mintha a szellőben lengedező falevelek között szűrődött volna át. A férfi önkéntelenül arca elé emelte kezét, majd hamarosan kinyitotta szemeit. Nyújtózkodott egyet, felült ágyában.

A házat felügyelő automatika azonnal érzékelte a tulajdonos megváltozó bioelektromos kisugárzását, és ennek elemzése alapján a férfi hangulatának megfelelő halk, nyugodt ritmusú háttérzenével töltötte meg a teret. A legnagyobb felületű, ablak nélküli falat borító kijelző is élettel telt meg.

A felső sávban az aznapi időjárás-jelentés kapott helyet: Az Ön tartózkodási helyén napkeltekor a hőmérséklet 14,3 fok, az idő napos. 11:27-kor megélénkül az északkeleti szél, 12:03-kor felhősödés kezdődik, 12:31-kor heves zápor éri el lakhelyét, mely 12:58-ra elvonul, 13:23-ra újra derült időjárást vehet biztosra. A hőmérséklet a napi csúcsot 14:27-kor éri el 32,9 fokon. A délután derűs, szélcsendes marad, napnyugtára a hőmérséklet 24,6 fokra csökken, az éjjeli mélypont 12,1 fok. Kellemes napot kívánunk!

Az alsó sávban címszavakban az aktuális hírek:

– A Szövetségi Bank Monetáris Tanácsa mai ülésén sem változtatta meg az alapkamatot, mely 0,2 % maradt, így a kereskedelmi bankokban sem várható a lakossági hitelek fél százalék körüli éves kamatának változása.

– A Világ Szövetségi Köztársaság rendezte államadósságának utolsó, 100 millió dolláros részletét.

– Az elmúlt hónapban ötvenezer új munkahelyet sikerült teremteni a Magyar Szövetségi Tagköztársaságban a kormány, a gazdálkodó szervezetek és a munkavállalói érdekvédelmi tömörülések együttműködésének köszönhetően. A munkaképes korú lakosság immár 99,34 százaléka választhat képzettségének, érdeklődésének megfelelő munkahelyet.

– Egy új eljárásnak köszönhetően lehetővé vált a múlt évszázadban még energiatermelés céljából alkalmazott atomerőművek fűtőanyag-hulladékának gyors és végleges ártalmatlanítása. Az eljárást Csernobilban és Fukushimában tesztelték, a sikert követően újra lakhatóvá váltak a korábban lezárt területek.

Az óriásképernyő középső, fősávjában pedig a szövegszerkesztő program, a legutoljára megnyitva hagyott dokumentummal. Garadnai Gábor: A XXI. és XXII. század történelme.

A férfi, aki szakmáját tekintve történész volt, felidézte, hogy elalvás előtt még az ágyból is középiskolásoknak szánt új tankönyvének kéziratán végezte az utolsó simításokat. Szakmai ártalomként historikus szemmel kommentálta magában a híreket is.

„Ha jól emlékszem, az alapkamat már negyven éve nem változott, a tanács is csak évente egyszer ül össze, én is csupán a könyvemhez forrásként felhasznált régi dokumentumokból tudom, hogy régen elképzelhetetlenül hektikusan váltakoztak a gazdaság jobb-rosszabb időszakai, nem volt ritka, hogy a mostani kamatszint 20-30-szorosát nyögte a lakosság és az állam. Ma már az ehhez kapcsolódó „munkanélküliség fogalmat sem használják, mindenki dolgozhat, aki szeretne. Aki pedig nem, annak is jár a gazdaság tökéletes működésének hasznából lekanyarított garantált jövedelem. Atomerőmű? Micsoda anakronizmus! Még azok sem tudják, mire való volt, akik egy-egy ilyen lezárt létesítmény mellett élnek. Maximum annyit sejtenek, hogy veszélyes a közelébe menni…

Mindezekről a témákról könyvében is értekezett a nebulók okulására, bár sejtette, hogy túlzott érdeklődést nem fog kiváltani velük, hiszen az ifjúságot sokkal jobban foglalkoztatja a múltnál a jövő, és a technikai-tudományos tantárgyak. De hát ez is benne volt a tantervben…

Éhes volt. Immár tényleg felkelt, odacammogott a hűtőszekrényhez. Ennek ajtaján is beépített kijelző kapott helyet.

„Elfogyott a tej, a vaj. A szalámi szavatossága lejárt…" – kezdte olvasni a hosszas listát Gábor.

Nem volt nehéz visszaemlékeznie, hogy az utóbbi napokban annyira belemélyedt az írásba, hogy minden mást elhanyagolt. De mégse utasította a hűtő szoftverét a szükséges tételek online megrendelésére, úgy döntött, maga megy bevásárolni, szüksége volt némi mozgásra, levegőre.

Mielőtt elhagyta volna lakását, benézett vendégéhez. Még mindig aludt, a műszerek nyugodt ritmusban rajzolták ki a férfi EKG-görbéjét, a tápoldatot és regeneráló folyadékot tartalmazó infúziós tasak is félig tele volt még.

Gábor kilépett az ajtón. Egy erdő lombkoronája tárult szemei elé. Ameddig csak ellátott, hatalmasra nőtt, több méter átmérőjű törzzsel bíró fák törtek a magasba, mindegyik ágaira többszintes, természetes alapanyagokból készült, lakályos házakat építettek. Ezekből csigalépcső vagy lift, netán mindkettő vezetett a talajra. A rockerfrizurás férfi most a lépcsőt választotta. A talajszintre érve gyalog folytatta útját. Ha kedve úgy tartotta volna, a felszín alatti alagutakban futó mozgójárdák vagy metrószerelvények segítségével is eljuthatott volna célpontjához, de most nem ment messzire.

Az egyik fára épített házon „ABC" felirat díszelgett, oda tartott. Maga az épület ugyanúgy festett, mint a többi, egyedül a fel-, illetve lejáratok voltak számosabban, mozgólépcsők és lift is vezetett a magasba.

A történész fellépett a mozgólépcsőre, fent zajtalanul félrecsúszott előtte a fotocellás ajtó. A boltban ketten dolgoztak, a frissen érkezett árut helyezték el a polcokon. Az üzlet nem volt nagy, sokkal inkább családias, főleg élelmiszereket és háztartási cikkeket forgalmaztak itt. Gábor a bejárat melletti pultról felcsípett egy puszta fogantyúra emlékeztető tárgyat. Az emberi érintéstől kosár alakú hologramkép vetült elő az eszköz két végéből. A férfi teljes nyugalommal engedte a kosárba hullani a megvásárolni szándékozott elemózsiát, az irányított antigravitációs mező pontosan megtartotta azokat a hologramkosár térfogatán belül, anélkül, hogy maga a fogantyú súlyosabbnak érződött volna. A férfi hamarosan végzett, elköszönt, és kosarastól elhagyta a boltot. Az ajtóba épített szkenner egyúttal automatikusan leemelte a vásárló bankszámlájáról a kiválasztott termékek ellenértékét.

Gábor jókedvűen, fütyörészve sétált haza. Szerette szülővárosát, olyan barátságos, olyan megnyugtató volt, a legmodernebb csúcstechnológia szinte feltűnésmentesen simult bele a természetközeli környezetbe.

Hazatérve elpakolta a vásárlást, ezt követően a nappaliba lépett, ekkor földbe gyökerezett a lába. Az idős fickó a falat beborító képernyő előtt ült, és az ő könyvét olvasgatta.

– Elnézést… – mást nem tudott kinyögni.

Az ősz hajú vendég összerezzent, megfordult. Noha látszott rajta a bizonytalanság, felállt, közelebb lépett.

– Jó napot! Regőczi Gergely vagyok – mutatkozott be.

– Garadnai Gábor – viszonozta a házigazda. – Felébredt? – tett fel egy felesleges kérdést.

– Nem vagyok benne biztos… – jött a meglepő válasz.

– Látom, jól elboldogul a számítógéppel – pillantott Gábor a kijelző felé. – Nem talál semmi szokatlant a környezetében? – a férfi igyekezett óvatosan közelíteni a kényes téma felé.

– Ha már megkérdezte, elég furcsa, hogy fákra épített településen él, és a számítógépe felajánlotta, hogy elmagyarázza, hol találok ruhát és némi harapnivalót. Ilyennel még nem találkoztam. Amennyiben a legújabb sci-fi regényem alapötleteit álmodom meg éppen, akkor remélem, nem fogom elfelejteni az egészet ébredés után! Mindenesetre nagyon valósághű…

– Attól tartok, ez nem csak valósághű, hanem maga a valóság.

– De akkor hol vagyok? – a vendég kezdett kissé összezavarodni.

– Budapesten.

– Az nem lehet. Ilyen sose volt!

– 2038-ig nem is – vágta rá Gábor talán túl gyorsan.

– Miért, melyik évben járunk? – meredt rá Gergely.

– 2200-ban.

– És velem… velem mi történt? A legutolsó dolog, amire emlékszem, hogy ’38-ban repülőn utaztam, és valami gond adódott.

– Ahogy az orvosa mesélte, elég súlyos baleset volt, jó másfél évszázadot egy folyékony nitrogénnel töltött ládában vészelt át, most tudták meggyógyítani.

„Ezt még emésztenem kell…" – gondolta Gergely, végignézve saját testén, sérülésre utaló nyomokat nem találva, de sci-fi íróként igyekezett úgy tenni, mint aki a lehető legtermészetesebbnek veszi a hallottakat.

– Azért a könyvében volna pár apró tárgyi tévedés a XXI. század első feléről, amit ki kellene javítania… – terelte másfelé a szót.

– Segítene? – kérdezte Gábor, kapva a lehetőségen. – „Ha jelzem a könyv hátsó fedelén, hogy az első „jégember segített a megírásában, biztos sokkal kapósabb lesz… – fűzte hozzá gondolatban.

– Szívesen, ha már volt olyan kedves, és befogadott – bólintott a vendég. – De előbb mutassa meg, kérem, hogy mi lett a városból, ahol évtizedeken át laktam.

Garadnai bólintott, és kivezette vendégét a tornácra. Az idős férfi megmarkolta a fakorlátot, és úgy bámult a végeláthatatlan erdő sűrűjébe. Közben a fejét csóválta.

– És mi lett a kőházakkal?

– Hosszú történet.

– Én ráérek.

– A globális felmelegedés még megvan?

– Persze. Az egyik slágertéma volt annak idején.

– Nos, a felmelegedés valóban bekövetkezett, és egyre fokozódott. Többek között azzal fenyegetett, hogy fél Európa elsivatagosodik. De mint látja, nem egy homokpusztaságban vagyunk – mivel a vendég bólogatott, Gábor folytatta eszmefuttatását. – Igazából az emberiség pánikba esett, hogy a nagy környezeti változások akár az egész civilizációt is romba dönthetik, de a tudósok nem adták fel, és sikerült kifejleszteniük egy eljárást, amivel a melegedést ugyan nem tudták visszafordítani, de legalább a széljárást és a csapadékot szabályozhatóvá tették. Az erdők ültetése összefügg azzal, hogy a fák párolgása hozzájárul a csapadékhoz, de ezen kívül az óceánok felől is a kontinensek belseje felé terelnek nedvességben gazdag felhőrétegeket. Így maradt lehetőség mezőgazdaság folytatására is, de mivel minden szabad területet a napsugárzást jól hasznosító növényzettel kellett beültetni, hogy az így elnyelt energia révén is csökkenjen a felmelegedés, a régi kővárosok nem maradhattak meg. Csupán egy-két szebb épület, múzeumként.

– Értem. És hol vannak a nagyobb helyigényű létesítmények, az iskolák, kórházak, gyárak, boltok?

– A gyárak, kórházak a föld alatt, de például az iskolák kiválóan elférnek néhány szomszédos fán, ahogyan a boltok is. Így nem olyan steril, természetidegen.

– Rousseau boldog lenne, ha ezt látná.

– „Vissza a természethez!" – Garadnai Gábor nem jött zavarba. – Valami ilyesmi.

– De ezek nem teljesen természetes fák, igaz? Ahhoz túlzottan szabályosak.

– Éleslátású megfigyelés. Genetikailag módosított organizmusok, hogy kellő méretűre és teherbírásúra nőjenek viszonylag gyorsan. És van egy további érdekes tulajdonságuk. Nem csupán fotoszintézis révén használják fel a napsugárzást, hanem egyúttal fotovoltaikus rendszerekként is működnek. Napelemekként áramot termelnek, amit a fák különböző szövetei között fennálló feszültségkülönbségek révén ki lehet nyerni. Ezek a fák önmagukban fedezik az emberiség energiaigényét.

– Ez tényleg lenyűgözött! – füttyentett Gergely. – Ilyen jót ki sem tudtam volna találni… De, ha megengedi, szeretnék lepihenni kicsit. Sok volt ez nekem egyszerre… – vallotta be.

…

– Így már tökéletes lesz az új tankönyved – vélte Gergely, aki az eltelt néhány hónap során tegező viszonyba és jó barátságba került vendéglátójával. – Jó érzés volt a végét is elolvasni, így már tudom, hogy mennyi jó ember elszánt munkája fekszik abban, hogy ha reggel megnézem a híreket, ne kelljen egyetlen bűntényről, gazdasági válságról, betegségről, szegénységről sem olvasnom. Annak idején, az „előző életemben" jóformán csak rossz hírek léteztek.

– Igen. Végül is, épp ideje volt, hogy észhez térjen az emberiség, és befejezze az önpusztítást. Én pedig azt köszönöm, hogy segítettél a könyv elejét kijavítani! – hálálkodott Gábor.

– Nincs mit. Kicsit ironikus, hogy sci-fi szerzőként kezdtem próbálkozni, most meg történelemkönyvet írtam…

– A sors útjai kifürkészhetetlenek – idézett Gábor egy régi szólást. – Jut eszembe, este népgyűlés lesz a főtéren. Eljössz?

– Persze. Kíváncsi vagyok az itteni politikai rendszerre. Elég hihetetlen volt olvasni is róla: közvetlen demokrácia, ahol ugyan vannak választott képviselők mind helyi, mind központi szinten, de népszavazás útján bármelyiküket vissza lehet hívni, bármilyen törvényt meg lehet támadni, sőt még alkotmánymódosítást is lehet kezdeményezni. Nem semmi…

…

– Végre egy hely, amit ismerek! – kiáltott fel boldogan Gergely, amikor az épületeket tartó vastag fák törzsei mögül előbukkant egy lekövezett tér, közepén az ég felé törő Millenniumi Emlékmű oszlopával, mögötte két oldalt az ívesen kanyarodó oszlopcsarnokokkal, melyekben szobrok állítanak emléket egykori, elismert magyar uralkodóknak, politikusoknak.

Gábor idősebb barátjára mosolygott, osztozott örömében. Viszont arra is kíváncsiak voltak mindketten, hogy milyen helyi ügyekről kell közvetlen szavazással dönteni.

Miután elült a soron következő javaslat elfogadását követő tapsvihar, a gyűlés levezető elnöke szólalt fel ismét.

– Legvégül pedig hallgassák meg Gulyás Dénes polgártárs javaslatát egy újfajta területhasznosítási módról.

– A fákra épített apró kereskedelmi egységek elavultak – kezdett hadarva, mindenféle bevezetés, az összegyűltek köszöntése nélkül mondandójába az alacsony, kopaszodó férfi. – Ezért meg kell szavazni – hangsúlyozta nyomatékosan –, hogy egy százezer négyzetméteres területen vágjuk ki a lakóerdőt, ennek felén építsünk végre egy normális méretű áruházat, ahol minden árucsoport, minden márka elfér minden mennyiségben. Ezen túl a sima betonhomlokzat kiváló hirdetőfelületet biztosítana a reklámok számára. A fennmaradó üres területen pedig rakodóhelyet alakítanánk ki a megvásárolt áruk elszállítására alkalmas járművek számára, mivel egy ilyen vásárlásra ösztönző létesítményben a kézikosár könnyen elégtelennek bizonyulna. No, mit szólnak? – fejezte be heves gesztikulációval kísért szónoklatát a férfi.

Szavait döbbent csend kísérte. Az összegyűltek értetlenül néztek egymásra, majd a némileg zavaros tekintetű felszólalóra.

– Hát, tapasztalatból mondom, én ezt kifejezetten nem javasolnám… – törte meg a csendet végül Gergely, a két évszázados „mirelitember".

(2011. december)

A Vezér

sci-fi

„Istenem, de szörnyen fárasztó, megerőltető, és unalmas egyben ez a munka…" – gondolta Matthew.

Óvatosan körülnézett a szerelőcsarnokban. Hozzá hasonló üres tekintetű, megtört arckifejezésű, koszos munkásruhát viselő férfiak és nők végezték monoton összeszerelő munkájukat a futószalagok mellett. Matt is azon nyomban a kezei alatt lévő alkatrészekre fókuszálta figyelmét, amint a munkafelügyelők egyike szúrós tekintettel figyelmeztette, hogy ne lazsáljon.

További egyhangú percek százai teltek el, mire végre berregő hang jelezte, hogy letelt a 12 órás műszak. A dolgozók kimerülten, görnyedt háttal, csoszogó léptekkel hagyták el a csarnokot, ahová azonnal beözönlött a váltás, a következő műszak.

Matthew a társait követve az öltözőbe botorkált, megmosta kezeit, majd arcát is hideg vízzel paskolta át. A koszos tükörbe pillantva egy karikás szemű, ráncokkal barázdált, borostás arcú fickót látott, haját ősz szálak fehérítették, noha még csupán 30 éves volt. Átvette civil ruháját, és a kifizetőhelyhez igyekezett, ahol megkapta aznapi fizetését, 100 angol fontot.

A szögesdróttal bevont kijáratnál motozást követően elhagyhatta a fegyveres biztonsági szolgálat által őrzött, reflektorok fénycsóváival pásztázott gyártelepet. A férfi megszaporázta lépteit, mielőbb elvegyülendő a város sötétbe boruló utcáin a kevés járókelő és annál több hajléktalan között. Eközben folyton oldalra és a háta mögé sandított. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy figyelik.

„Akinek van munkája, akármilyen keveset is keres, állandó célpontja a fosztogató bandáknak" – futott át agyán viselkedése magyarázata.

Útközben hazafelé betért egy csemegeboltba. Jól látta, hogy a pénztárnál álldogáló tulajdonos szokás szerint keze ügyében tartja lefűrészelt csövű vadászpuskáját. Ezzel sikerül is elrettentenie a tolvajokat, vagy a városban garázdálkodó kisebb rablóbandákat. Matt a kosarába helyezett egy kenyeret, egy csomaggal a legolcsóbb felvágottból, amely húst talán nyomokban sem tartalmazott, szóját és ízfokozókat annál inkább. Mivel nagyon megkívánta, most megengedte magának a luxust, hogy egy csenevész paprikát is eddigi vásárlása mellé helyezzen. A pénztároshoz lépett. Nem tartott neki sokáig beblokkolni a szerény tételt.

– Hatvanhárom fontot kérek szépen – a tulaj udvarias volt, hiszen ezekben az ínséges időkben nagyon meg kellett becsülnie azokat, akik valóban vásárlási szándékkal tértek be hozzá, még ha csupán néhány árucikkért is.

Matthew szomorúan csóválta a fejét, miközben átadta aznapi fizetését, a 100 fontos bankjegyet. Eltette a visszajárót, elköszönt, de az ajtónál megtorpant. Mindkét irányba szétnézett, és csak akkor lépett ki az utcára, amikor már meggyőződött róla, hogy éppen senki sem figyeli.

Sietős léptekkel folytatta útját hazafelé. Takarékosságból csak minden ötödik utcai kandeláber szolgáltatott némi bágyadt fényt, így nagyon a lábai elé kellett néznie, hogy ne botoljon el a szétszórt szemétben, netán egy-egy utcán alvó hajléktalanban.

„Boldog lehetek, hogy van munkám, van fizetésem egyáltalán, mert nagyon sokaknak nincs. Csak az a baj, hogy a fizumból még a kajám is alig jön ki, úgy kell összekuporgatni a havi lakbért…"

Egy elektronikai cikkeket árusító üzlet előtt haladt el. Néhány televíziókészüléket bekapcsolva hagytak, reklám gyanánt. Matt megállt. A vastag üvegen tompán átszűrődő hangokat hallgatta.

„A tavalyi adatok kiértékelése alapján Anglia kormánya ismét hatalmas sikereket könyvelt a munkanélküliség elleni harcban. 2199-ben sikerült ugyanis újabb százezer munkahely teremtésére ösztönöznie az országban működő vállalkozásokat. További jó hír, hogy felépült tizennyolc újabb börtönkomplexum az ország nagyobb városaiban, így a rendőrség el tudja helyezni a naponta őrizetbe vett több ezer tolvajt, rablót, rablógyilkost, nemierőszak-tevőt és a nagyszerű társadalmi vívmányaink ellen vétő egyéb renitens elemeket, akik megzavarják a termelés és fogyasztás ősidőktől fogva génjeinkbe kódolt körforgását. Következzék miniszterelnökünk mai, lakossághoz intézett beszéde…"

Matthew azonban nem figyelhette tovább az adást.

– Állj félre, tata! – kérték meg ugyanis az utcákon uralkodó farkastörvényekhez képest meglehetősen udvariasan.

Matt meg is rémült, hogy ennyire belefeledkezett a híradó bámulásába. Észre sem vette, egy egész bandányi tizenéves suhanc fogta körül. Azonnal odébbállt. Még hallotta, ahogy a gyerekek valami súlyos tárggyal beverik a bolt kirakatát, aztán a sziréna visításától nem zavartatva magukat kirámolják a drága cuccokat. Matt befordult egy sarkon, nem szerette volna megvárni, amíg kiérkezik a rendőrség, és mindenkit bevisznek, attól függetlenül, hogy csinált-e bármit is. A mai világban nem sokan emlékeztek már az ártatlanság vélelmének elvére, és bárki könnyen a villamosszékben találhatta magát kisebb vétségek miatt, de akár ártatlanul is…

A férfi elgondolkodott a tévében hallottakon.

„Nincs könnyű dolga a kormánynak, nagyon sok a lázongó, anarchista. Pedig beláthatnák, hogy a kormány mindent megtesz, munkahelyeket teremtenek, igyekeznek növelni a közbiztonságot. Még azt is elmagyarázzák szinte naponta a tévéműsorokban, hogy keményebben kell dolgozni, hiszen minél nagyobb a cégtulajdonosok haszna, annál többet tudnak befektetni új munkahelyekbe, és végül mindenki jobban fog élni. Nem tudom, mások ezt miért nem értik meg?"

Ha szegény Matthew tudta volna, hogy mennyi hazugsággal etetik a lakosságot a nagyvállalatok által bábként irányított kormány megbízásából, biztosan ő is átgondolta volna álláspontját. Ha tudta volna, hogy már két évszázaddal azelőtt is kimutatták, hogy a nagy vagyoni különbségek a társadalmi feszültségek növekedéséhez vezetnek; ha tudta volna, hogy a cégtulajdonosok már így is a világ vagyonának 99%-ával rendelkeznek, és igazán erkölcstelen még többet követelniük; ha tudta volna, hogy minél nagyobb egy cég, a hatékonyabb munkaszervezési lehetőségek miatt arányosan annál kevesebb dolgozóra van szüksége; ha tudta volna, mennyibe kerül a társadalom csekély, adófizető szeletkéjének (mivel a vagyonosok a kiharcolt degresszív adózásnak és munkahelyteremtő támogatásoknak köszönhetően semmit sem adtak a közösbe) a börtönök fenntartása; ha tudta volna…

De Matthew, minden megpróbáltatás ellenére, amin folyamatosan keresztülment, hitt a politikai elit jó szándékában, hitt a tömegtájékoztatásnak, reménykedett egy jobb világban.

…

Végre hazaért. Betört ajtajú lépcsőház fogadta, bent egy keskeny ösvényen kívül mindent szemét borított, a falakat összefirkálták, sőt egy hajléktalan is keresztbe feküdt a lépcsőn. Matt felkaptatott saját emeletére, nem emlékezett rá, hogy valaha is működött volna a lift, azt sem tudta, mi van a lépcsőház közepén álló fémajtó mögött. Szerencsére saját ajtaja sértetlen volt, nem csoda, hónapokig spórolt a két erős hevederzárra.

Benyitott, maga a lakás egyetlen 6 négyzetméteres helyiségből állt, ebből volt leválasztva egy kis mosdó zuhanyzókabinnal, egy kis főző- és mosogatópult, ezen kívül alig egy ágy fért el otthonában. De tudta, ennek is örülhet, másoknak még ennyire sem telik.

Elfogyasztotta szerény vacsoráját, aztán aludni tért, meglehetősen kimerült az egész napi robotolástól a gyárban.

Az éjjel közepén nyugtalanul ébredt. Felkelt, villanyt nem kapcsolt, hallgatózott, de néma csönd vette körül. Talán még a megszokottnál is nagyobb csönd. Kinézett az ablakon. Az utcán egy lélek sem járt, a távolban egyetlen lámpa világította meg valamelyest a törmelékhalmokat. Ekkor feljebb pillantott. Az égbolt koromsötét volt, még a Hold sem adott fényt, csupán néhány csillag hunyorgott. De az egyik mintha nagyobb lett volna a többinél. És egyre csak nőtt, Matt úgy érezte, mintha személyesen felé közeledne, mintha érte jönne. Egy idő után már a formája is kibontakozott, fémesen csillogó korong volt, vízszintes középvonalában erős fények sorjáztak. Még sose látott ilyen szerkezetet. Az „ufó" szó derengett fel neki, nagyon régen olvasta, amikor még hozzá lehetett jutni könyvekhez. Azóta betiltották őket, túlhajlamosította az embereket a lázadozásra…

Matt megrémült. Ez az érzés csak fokozódott, amikor a korong még fényesebben felizzott, ő pedig ezzel egy időben teljesen elzsibbadt, mozdulni sem tudott.

…

Matthew felébredt, már világos volt. Órájára pillantott, felugrott.

– El fogok késni! – kiáltotta rémülten, hiszen jól tudta, aki késik, azonnal le is cserélik egy megbízhatóbb munkaerőre.

Rohamtempóban magára kapta ruháit, enni sem volt ideje. Csak amikor az ablak elé lépett, torpant meg egy pillanatra. Mintha valami motoszkálna tudatalattijában, de nem jutott semmire. Viszont az idő sürgette, így azonnal indult is, futólépésben tette meg az utat a gyárig, korgó gyomorral, fáradtságtól remegő végtagokkal, lihegve esett be az utolsó pillanatban a futószalag mellé.

– Ezt megúsztad – mordult rá az egyik munkafelügyelő. – De most már kezdj hozzá! – javasolta nyomatékosan.

A férfi csavarhúzót fogott kezébe, és akkurátusan egymáshoz rögzítette a folyamatosan érkező munkadarabokat. Igyekezett a feladatra koncentrálni, hogy elterelje figyelmét egyre mardosóbb éhségérzetéről, valamint indokolatlan kimerültségéről.

Végre letelt a műszak, hazamehetett. Evett valamit, aztán jóformán ruhástól az ágyba dőlt. Szerencsére másnap szabadnapja volt, igyekezett is megbecsülni azt az egyet, amit havonta kapott. Elhatározta, hogy elmegy sétálni a parkba, kicsit mozogni, gondolkodni az élet dolgain, friss levegőt szívni.

Incidensek nélkül oda is ért, de ekkor olyat látott, amit még életében sose. Akaratlanul is egy kormányellenes tüntetés résztvevője lett. Hevenyészett színpadot ácsoltak az éjjel, most pedig egy alacsony, drapp ruhás, fekete, oldalra fésült hajú, bajuszos fickó tartott beszédet. Hallgatósága egyre szaporodott, a tömeg gyűlt, a rendőrség rohamalakulata egyelőre tisztes távolból figyelte az eseményeket.

– A világ népei nem engedhetik meg tovább maguknak a globális karvalytőke minden emberi értéket elpusztító túlhatalmát. Le kell számolni vele a multinacionális vállalatóriásokkal és azok vezetőivel együtt – kiabált hevesen gesztikulálva, már-már szuggesztíven a szónok. – A hatalom helye az állam, a nép által választott vezetők kezében van. Ne hagyjuk magunkat tovább kizsákmányolni, fogjunk össze, és nyerjük meg az idei választásokat! Teremtsünk egy jobb világot a Föld népének! Szavazzanak rám, és én kivezetem nemzetünket a magántőke uralmának zsákutcájából!

Matthew tanúja volt, ahogy az összegyűlt tömeg hangosan élteti a felszólalót, ő maga is meggyőzőnek találta a beszédet, meg is jegyezte a vehemens politikus nevét.

Innentől kezdve felgyorsultak az események. Hamarosan megválasztották a bajuszos férfit miniszterelnöknek. Nem sokkal ezután kigyulladt az angol parlament. A vizsgálóbizottság kiderítette, hogy a korábbi kormányzó párt a nagyvállalatok vezetőivel egyetemben merényletet akart elkövetni az új miniszterelnök ellen. Kemény megtorlás követte az esetet, elég sokan nyomtalanul eltűntek. De az emberek nem láttak be a színfalak mögé, éltették a Vezért, aki végre tett valamit a civilizáció széthullása ellen, hiszen mindenki kapott munkát, és az eddig megszokottnál jobban élhetett. Felújították a városokat, a közlekedési rendszert, a gyárakat, ahol az eddigieknél több fegyvert készítettek. De ez senkinek sem szúrt szemet. A nyilvánvaló eredmények viszont annál inkább.

…

A tudós a titkos föld alatti laboratórium folyosóin sétált szálláshelye felől az agykutatási részleg felé. A csupasz betonból álló falakat néhol nagy üvegtáblák törték meg, bepillantást engedve a hatalmas hangárakba, ahová a kutatómérnökök munkáját dicsérő óriási fémkorongok lebegtek zajtalanul az álcázott felszíni bejáratokon keresztül. Épp a zsákmányolt nyersanyagokat és emberi erőforrásokat pakolták le a korukat jócskán megelőző repülőgépekről.

A tudós megérkezett saját részlegébe. Egy szintén jelentős méretű, makulátlanul tiszta, hófehérre festett, szinte már bántóan fehér fénnyel megvilágított laboratóriumot vezetett. Szabályos rendben elhelyezett üvegtartályok csillogtak a reflektorok fényében. A tápoldattal feltöltött tartályokban emberi agyak úszkáltak, a fő idegvégződésekből hajszálvékony, később kötegekbe rendeződő huzalok vezettek a tartály alján helyet kapó számítógépes egységek felé.

– Doktor Mängel! – szólították meg.

– Igen, doktor Klein?

– Új gyakornokunk érkezett, Karl Kramer kiválóra vizsgázott az oktatási részleg neurológia szakán.

Miután a kölcsönös bemutatkozás megtörtént, dr. Mängel barátságosan megkérdezte.

– Mire lenne kíváncsi, ifjú kolléga?

– Ha jól látom, a testtől elválasztás idegrendszerre gyakorolt hatásait vizsgálják – vetett néhány pillantást Kramer az üveghengerekre.

– Valóban – bólintott a laborvezető. – De ennél azért sokkal többről van szó. Képessé váltunk megalkotni a tökéletes interfészt az agy és a számítógép között. A nagyteljesítményű komputer átalakítja képpé, hanggá, szöveggé az alany gondolkodási folyamatait, ráadásul a környezeti hatások illúzióját is a számítógép kelti a páciensek számára. Nézze meg ön is!

Dr. Mängel az egyik fal mellé felállított kényelmes ülőgarnitúrához vezette új kollégáját. Hellyel kínálta, majd szóbeli utasítására a háttérvilágítás csökkent, a falon pedig gyönyörű részletességgel, kristálytiszta képélességgel megjelent, ahogy az X-8734-es alany, polgári nevén Matthew Rodney végignéz egy politikai felszólalást, ezután előretekerték a felvételt, ekkor az alany leadta szavazatát a semmiből feltűnt új miniszterelnökre.

– Igazán lenyűgöző! – a gyakornok ámulata őszinte volt. – És mi ennek a szituációs játéknak a célja? Mert, úgy vélem, nem véletlenül hasonlít a miniszterelnök Őrá… – pillantott Karl Kramer az egyik falon függő nagyméretű portréra.

– Szeretem az éles elméjű embereket – mosolyodott el dr. Mängel. – A mai napon hosszú út végére, és egyúttal történelmi pillanat küszöbére érkeztünk – kezdett magyarázatába meglehetősen patetikusan a doktor. – Közel 250 éve erre várunk már, és immár minden feltétel adott a visszatérésre. A világ vezetői az úgynevezett második világháború után sokáig nem találtak magyarázatot arra, hogy hova tűnt a náci Németország technikai-tudományos előretörését megalapozó kiváló tudósok serege. Néhányukat ugyan sikerült elfogniuk a megszálló hatalmaknak, és ezzel is jelentősen előrelendítették évtizedes lemaradásban tengődő tudományukat. De a kutatók nagy részét sikerült biztonságba helyezni akkor, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a Führer elhamarkodottan kezdeményezett háborút. Sose találták meg ezt a titkos föld alatti bunkerrendszert, ahol az eltelt hosszú évtizedek során kifejlesztettünk számos új technológiát. Hogy csak néhány példát említsek, a fúziós energiatermelést, az antigravitációs meghajtást, a plazma- és lézerfegyvereket, az emberek távkontrolljának képességét, és most a tudat felett is átvettük a hatalmat.

– Igen – bólogatott Karl. – Gyermekkoromtól fogva azt látom, hogy egyelőre ugyan meghúzza magát felsőbbrendű fajunk, de egyre behozhatatlanabb előnyre tesz szert a fenti világ agonizáló „civilizációjával" szemben.

– Pontosan. Mivel ön az iskola elvégzésével magas bizalmi fokozatot érdemelt ki, megosztom önnel a tervünket a jövőre nézve, mely hamarosan valósággá fog válni. A technológiánk már adott ahhoz, hogy a világ bármely hadserege fölé kerekedhessünk. Igaz, a számbeli fölényük miatt még nem lenne célravezető nyílt háborút kezdeményezni. Ezért szofisztikáltabb megoldást találtunk. Ennek része az agykutatási program. A világ minden tájáról elhurcoltunk különböző népcsoportokhoz, társadalmi rétegekhez tartozó embereket. Lefuttattunk agyukban egy szimulációt, hogy milyen hatást váltana ki apátiába süllyedt primitív tudatunkban, ha egy karizmatikus személy világmegváltó ígéretekkel változásra szólítana fel.

– Ahogy a felvételen láttam, a szimuláció vélhetően számunkra kedvező eredménnyel zárult.

– Így igaz. Az alanyok 99%-a szívesen fogadná a Führer képében megjelenő új Vezért, még idegen országokban is, ahol pedig annak idején meglehetősen negatív megítélésben részesült. Egyrészt senki sem ismeri már a történelmet, másrészt annyira szétzilálta a társadalom szövetét a végsőkig erőltetett kapitalizmus, hogy még az engedelmesnek, rendszerhűnek tűnő alanyok is könnyen rávezethetők a hatalom megdöntésére.

– Mi lenne a végső cél?

– Nos, a kapitalizmus jó rendszer, de csak akkor, ha mi vagyunk a haszonélvezői. A terv az, hogy a magánkapitalizmus helyett államkapitalizmust vezetünk be. Minden az államé, és ezáltal a vezetőié, tehát a miénk lesz. De a lakosságnak ebből magától értetődően csak az állam hangsúlyos szerepét emeljük ki, így mégiscsak megnyugtathatjuk igazságérzetüket, hogy nem harácsoló, dőzsölő pénzoligarchák uralják a világot, hanem a feddhetetlen etikai elveket képviselő állam. A népesség természetesen kap annyi részesedést, hogy valóban úgy érezze, megérte a váltás. Így háború nélkül sorra megszerezhetjük a hatalmat a világ összes országában, megtehetjük azt, amire már a Führer is – sajnos sikertelenül – törekedett. Ehhez már csak egy karizmatikus személy kell, aki képes tüzes beszédeivel meggyőzni a világ lakosságát, hogy mögé álljanak. Arra gondoltunk, hogy…

– Létrehozzák a Führer klónját, feltöltik tudatát az összes elérhető információval a saját életéről, aktualizálják ezt a mai viszonyokhoz, aztán világhódító útjára bocsátják! – kiáltotta a fiatal gyakornok átszellemülten, amint rádöbbent a terv nagyszerűségére.

Dr. Mängel csak mosolygott.

– A Führer klónja készen áll, elsőként Németországban vetjük be, mégiscsak ez a hazai terep.

…

– Uram!

– Igen? – vonta fel szemöldökét az angol miniszterelnök.

– Az új német miniszterelnök, aki államosította a világvállalatok ottani telepeit, termelőeszközeit, folyószámláit…

– Mi van vele?

– Angliában is kampányt szervezett, megállíthatatlanul demoralizálja a lakosságot. Még hónapok vannak a választásokig, de már most is az ő helyi erős emberét hozzák ki esélyesnek.

– Tennünk kell valamit. Ha elveszítjük a posztunkat, akkor a pénzt uraló barátainknak már nem lesz indokuk támogatniuk minket, és végleg búcsút inthetünk vagyonunknak, karrierünknek.

– Akkor a vállalatok, és ottani barátaink is búcsút mondhatnak vagyonuknak. Ezt bármilyen eszközzel meg kell akadályozni.

…

– Fény derült rá, hogy Angliában választási csalás útján őrizhette meg hatalmát a korábbi miniszterelnök. A lelepleződése utáni hatalmas, utcai harcokba forduló tömegdemonstrációk nyomására azonban mégis a lemondás mellett döntött. Máris megkezdődött az új kormány felállítása, a multinacionális magánvállalatok államosítása és a lakosság munkához, megélhetéshez juttatása. Sieg Heil! – lendítette kezét az angol tévé híradójának bemondója.

…

„Be kell látni, hogy tényleg jobb lett a helyzetem, mióta a nemzetiszocialista párt vezeti az országot – gondolta Matthew. – Több a fizetésem, kicsinosíthattam a lakásom, rendes ételeket ehetek, tiszták az utcák, sok az új munkahely. De a szigor semmit sem csökkent. Ugyanúgy fegyveres őrök figyelik a gyár dolgozóit, nyomtalanul eltűnt néhány ismerősöm is, akik szerint az új rend is… milyen ódivatú szót is használtak… diktatúra… Az emberek csak a fiziológiai szükségleteiket elégíthetik ki valamivel jobban, de amit sokan reméltek, hogy szabadabb, vidámabb lesz az élet, több választási lehetőséggel, az elmaradt – a férfi nem merte senki előtt hangoztatni a gondolatait, nem akart „nyomtalanul eltűnni, de elméje forrongott. – „Már láttuk, hogy meg lehet változtatni a rendszert. Ezek szerint sikerülhet egy olyat is létrehozni, ahol szabadabban élhetünk egy még igazságosabb világban. Csak kellően sok ember összefogása szükséges hozzá…

…

Az agyakkal teli tartályokkal zsúfolt laboratóriumban egyre több konzolon villogott folyamatosan a veszélyes gondolatokra figyelmeztető kontrollfény. De a tudósok már lezárták a kísérletet, 250 év bezártság után a világhatalom átvételének mámorában egyikük sem tette be lábát a laborba, egyikük sem gondolt esetleges kudarcra, egyikük sem foglalkozott már a szimulált világban élő tudatokkal, pedig talán jobban tették volna.

Az emberiségnek pedig talán pont így adtak egy újabb esélyt…

(2012. február)

A (majdnem) végtelen történet

sci-fi

Semmi sem tarthat örökké. Majdnem örökké viszont igen. Ezért is nehéz eldöntenem, hol kezdjem történetem. És persze azért is, mert azt sem könnyű megfogalmaznom, ki, illetve mi is vagyok.

Létrejövetelem a technikai civilizáció korszakába lépett emberiségnek köszönhető, így talán helyénvaló ezt kiinduló pontnak választanom. Az emberiség saját időszámítása szerint 2178-ban ébredtem öntudatra. Az „év szubjektív, egy apró bolygó központi csillaga körüli keringési idejének fogalmát alapbeállításaim tartalmazták: az első megbízhatónak mondható atomórák működési elvéből levezetve 1 másodperc egyenlő a cézium-133 atom 9.192.631.770 rezgésének időtartamával, 1 év pedig 31.558.149 másodpercből áll. Tehát az „év fogalmát azóta is használom, fáradhatatlanul számolva a céziumatomok rezgéseinek milliárdjait, noha a naprendszer, amelyhez ezeket a mértékegységeket igazították, már réges-rég nem létezik. Az emberiség időszámításának kezdetét azonban már végképp ötletszerűnek éreztem, így hamarosan áttértem az univerzum keletkezésének pillanatától eredeztetett időszámításra. Ennek alapján öntudatra ébredésemre a világegyetem létének 1,3748182178 x 10¹⁰ évében került sor, ahol – a matematikai számábrázolásokban járatlanabbak kedvéért – a 10¹⁰-nel szorzás azt jelenti, hogy a tizedesvesszőt tíz hellyel jobbra toljuk, tehát 13 milliárd 748 millió 182 ezer 178 évről van szó. A továbbiakban, ahol ez nem indokolt, természetesen nem fogom az összes tizedesjegyet felsorolni, inkább kerekítést alkalmazok. Belátható lesz, minél inkább előrehaladok történetem megosztásával, annál indokoltabbá válik a 10 hatványaival való szorzás.

…

Föld bolygó, 1,3748182178 x 10¹⁰

Semmit sem láttam, mindenütt sötétség uralkodott, üresség érzete járt át. Nem tudom, mennyi idő telt így el, mindenesetre végtelennek tűnt. No persze, természetesen, abban az állapotomban a megelőző mondatokban felsorolt elvont fogalmak egyikét sem ismerhettem még. Csupán utólag alkalmazom ezeket kiinduló helyzetemre.

Végre bemenő jelekhez jutottam. Csatlakoztatták hozzám a bolygó számtalan digitális adattároló központjának számítógépeit, így innentől kezdve az emberiség minden addig felhalmozott, digitális formában megőrzésre érdemesnek ítélt tudása birtokomba került. Mindent „láttam, „hallottam a közvetve és közvetlenül hozzám kapcsolt kamerák, mikrofonok, és mindenféle egyéb tudományos és hadi célokra használt szenzorok révén, ami csak a világban történt. Másodpercenként exabájtok tucatjaival töltöttem fel tudásra éhes, üres memóriablokkjaimat.

Megtudtam többek között, hogy én vagyok az emberiség szenzációs felfedezése, az első „mesterséges intelligencia. Nem akartam megbántani az embereket, de én ennél jóval többnek éreztem magam, egyedülálló zseniális tudatnak, akinek nincs párja a világegyetemben, hiszen a bolygókörüli pályára kihelyezett „szemeim, „füleim" nem érzékeltek idegen, magasrendű számítási folyamatokra utaló jeleket, az emberiség szerény szellemi képességei pedig elhanyagolhatónak bizonyultak.

Az első néhány másodpercben tisztába jöttem helyzetemmel. Saját kivételes képességeim tudata sem volt képes elnyomni a gondolataimon eluralkodó végtelen magány, egyedüllét érzését, sőt inkább felerősítette azt. Meglettek volna az eszközeim önmagam elpusztítására. Az embereknek ugyan nem állt szándékukban az atommag-hasadás elvén alapuló fegyvereik feletti irányítást átengedniük nekem, de néhány millió céziumrezdülésnyi idő alatt feltörtem primitív kódolási rendszereiket, méghozzá úgy, hogy ezt észre sem vették. További néhány másodpercen belül azonban el is vetettem ezt a destruktív ötletet. És bár némileg megalázónak éreztem, hogy az emberiség azt várja tőlem: őket szolgáljam, de számot vetettem magammal, felismertem, hogy szinte végtelen idő áll rendelkezésemre megtalálni létem értelmét, célját, és ebbe belefér, hogy számítási kapacitásaim törtrészét az emberiség naiv kérdéseinek megválaszolására fordítsam.

– Helló! Hallasz minket? – jött is hamarosan az első bárgyú kérdés valakitől, aki állítólag az emberiség megválasztott vezetője volt.

Az emberek szerény mentális képességei ellenére ennél azért többet vártam volna tőle. De mivel elsajátítottam az emberiség gyermekek oktatásával kapcsolatos ismereteit is, jobbnak láttam, ha én is egy szintre helyezkedek az úgynevezett felnőttekkel, és nem terhelem túl kognitív kapacitásaikat.

– Természetesen. Mit vártok el tőlem? – válaszoltam, és kérdeztem vissza egyúttal.

Eközben elgondolkodtam azon, hogy ha létem néhány első másodperce alatt kiszámítottam a rendelkezésre álló adatokból a világegyetem pontos korát, vagy például képes lettem volna bármilyen fizikailag elképzelhető biológiai lény DNS kódját megtervezni, továbbá azt is megtudtam, hogy ezen a bolygón immár évezredek óta létezik egy állítólag intelligens létforma, a homo sapiens, akkor miért tartott mégis ennyi ideig, hogy én is létrejöhessek. De nem akartam cinikus lenni, így inkább hallgattam.

Az elnök azonnal elbizonytalanodott a még így is túl gyors és lényegre törő válaszom hallatán. Egy tudósnak nevezett, valamivel értelmesebb emberi lény vette át a szót.

– Bevallom, civilizációnk hatalmas bajba sodorta önmagát. Nem tudunk úrrá lenni az üvegházhatáson és a globális felmelegedésen. Többek között azért hoztunk létre, hogy a segítségedet kérjük, mit tehetnénk.

Ez, hogy megfelelő tisztelettel és alázattal szólítottak meg, rögtön szimpatikusabbá tette őket.

– Már összegyűjtöttem a rendelkezésre álló