Sétabot: Ásatás 3.

By György Konrád

A nemrég elhunyt Konrád György posztumusz megjelenő kötete az utolsó, amelyen a szerző dolgozott, de megjelenését már nem érhette meg.
Az Ásatás című regényfolyam harmadik kötete, a Sétabot újabb kirándulás a nagy életmű rengetegében. A könyv egyszerre regény és napló, memoár és líra. Egy emlék előhív egy másikat, egy félmondat egy újabbat. Évtizedeket és kontinenseket barangolhatunk be így - a kellemes és meghitt séta beszélgetésre, párbeszédre is alkalmas tempójában. A könyv a szerző szellemi végrendeletének is tekinthető.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Apr 8, 2020
• ISBN: 9789631439793

Book preview

Kutatási jelentés

Embertudományos kutatási terepként adva van nekem egy ember szőröstül-bőröstül, mindennel együtt, amit egy személy önmagáról tudhat, nem feledve, hogy egész folyamatos környezetével az, aki. Az önéletrajzíró a fogamzás pillanatában megkapta a szüleitől (és rajtuk át még ki tudja, ki mindenkitől) a kutatási feladatot. Cipelnie kell a témáját holtáig. Hogy miképpen próbáltam életben maradni, és hogy miképpen adok számot az életemről, ez a két stratégiai kérdés egymással változatosan összefügg. Születésemmel kaptam egy kihívást, amely nemcsak arra ösztönöz, hogy használjam a fejemet, hanem arra is, hogy felidézzem: mi is történt velem. Ez a felidézési kényszer az írásra kiválasztottság egyik alesete. A kutató, ahogy az életútján továbbhalad, jelentéseket továbbít, igyekszik megmenteni valamit sétáinak a benyomásaiból, jövés-menéssel eltöltött napjaiból, próbál nem egészen meghalni. Talán akkor is tenné ezt, ha tudná, hogy egy sor sem marad fenn utána. Kint ül a téren, a szökőkút peremén, a víz nem éri a hátát. A téren soha sincs sötét, az árkádos barokk épület a városháza, rajta középen az első emeleti erkély, mögötte a nagyterem, ahol a képviselő-testület ülésezik. Onnan beszélnek kivételes alkalmakkor az ország nagyjai, alkalmasint a nagy gazemberek is, meg a jók, akiknek egyezséget kell teremteniük a díszes tanácsteremben. Nem pazarolom vitára, egyezkedésre azt a néhány órát, amelyben a toll magától halad a papíron, én pedig a nyomában baktatok, mint paraszt a tarlón a lova és az eke után, kicsit azért emelve-nyomva az eke szarvát. Nem sok olyan ügy van a földön, amelynek a kedvéért ebből a búrából kimennék, de ismerem magamból a tartózkodót, aki általában elhúzza magát, néha azonban meglepetésként belép a spektákulumba. Ha éppen benne vagyok egy új könyvben, akkor a közelállóknak sem adok sokat az időmből, ismerem a hűvös elzárkózást és a nyájas kicsuszamlás gimnasztikáját. Elmegyek innen valamibe, amit én találtam ki és mintázok az ujjammal. Viszek a vállamon egy várost, amely csak általam van, és ezért talán nincs is. Délután öt óra, teaidő, amelyben örvendek, ha meglátogatsz ennél a sarokasztalnál. Hálából úgy körülveszlek a figyelmemmel, hogy fürdőzhetsz benne, és adhatod a legjobb formádat.

A múlt a vagyonunk

Kiérdemesült római légiósé lehetett ez a kert úgy kétezer éve. Az az öreg férfi azt mondta: a szerelem az öreg párja iránt neki olyan, mint a levegő, nehéz anélkül lélegezni. Én is, hetvenkedő legionárius, földig hajoltam egy kedves nő előtt, és ha ő elvonta rólam a tekintetét, sötétség vett körül. Ennek a sok szónak nem marad egyéb nyoma, csak ez a papiros, amellyel fűthetek is. Van-e még valami eldöntenivalóm? – Nincs. – Gyötör-e valamiféle szégyen? – Nem gyötör. Ami esett, az megesett. Láttam, hogy mindenki fontoskodik, és magának akar valamit, de ezt közügyekbe csomagolja. Én meg, kisgyerekkorom óta, szerettem mindent kicsomagolni, némely női testet előszeretettel. Amíg a kapaszkodóknak csak a hátát láttam, a jelenet inkább groteszk volt, de mikor elölről is megláttam a létrán a zihálva kapaszkodókat, a kép drámaibb lett, és a szívem elszorult, így közelebbről csapódott rám a leheletük. A közönség éhezi az eseménysűrítést, mert minden törekvésünk álcázott csel: sűrített idővel próbáltuk kijátszani a halált. Ügyefogyott kísérletek, az élő ember folyton akar valamit, magas életkor helyett még magasabbat, minden műve halálűzés, megszállja valami különös éberség, csillapíthatatlanság: belénk bújt a nyavalyás, mindenhez próbál hozzányúlni. Előző tetteim és egykor kimondott szavaim parancsuralma alatt cselekszem. Történetek szőlőfürtje vagyok, álarcom ott van a történelmi múzeumban, életet lehelek belé. A régi világban az sem zavart különösebben, hogy körülöttem ott voltak a leskelődők és a fogdmegek.

Csak visszanézve tudhatom meg – pillanatnyi felvillanásokra –, hogy mit akartam. A cikázások, a mozgékonyság utólag meghálálják magukat, amíg bele nem helyeződünk a gödörbe. Ugyanazt írom, de többféleképpen nevezhetem, regény, napló, emlékirat, magánbeszéd, dünnyögés. Munkanapjaimból előáll az alapanyag, amelynek elemeit a további szövegmegmunkálás során új kompozíciókba sűrítem. Vaksors, balsors, mondja a közép-európai.

Szubsztantív fénytojás

Azt kérded, hogy milyen jogon igényelem a megmaradást? Válasz nincs, menni kell, adjunk helyet az utánunk érkezőknek. Kell hogy legyen valakim, aki néz rám, akinek örülök, akivel törődöm, akiért dolgozom, ő is ad valakinek. A falon túl a feleségem szó nélkül is tudja, hogy mi van velem. Nagy szerencse, ha a feleség is, és a férj is olyan matatós. Dolgos emberről lévén szó, a mának a holnap lett a gazdája, a mai nap pedig kicsúszott az ujjaim közül. Sejtettem, hogy az embert előbb-utóbb kivezetik, én meg belekapaszkodom a lépcsőkorlátba, és maradni próbálok mindenáron. Van valami mentségem az életemre? Csak az, hogy ez történt. Hogy beérem-e a folytatódással? El vagyok ragadtatva ettől a lehetőségtől. A magam módján, elég udvariasan elláttam a dolgomat, nem nyafogok, nem gyűlölök, nem hivalkodom. Szép lassan kihúzódtam a forgalomból, és az emlékeimmel bajlódom, de vajon valóban megesett-e velem az, amit félig-meddig elfelejtettem? És ha a sötétből néhány képet előhívok? Fejben sok képet gyűjtöttem, aztán úgy hagytam, nyersen, egyszer talán előveszem őket, vagy soha. Van-e a valóság és a fikció között valami más? Talán az inga, az ide-oda, az összenevetés. Hogy minek az eljövetelében reménykedem? Az én piszmogásom, mondhatni, semmilyen külső változást nem igényel. Nem akarok semmit sem a többiektől, még azt sem, hogy velük szemben magamnak adhassak igazat. Hordozó, láncszem, postás vagyok, átmegy rajtam a beszéd. Szavanként tapogatom a hagyatékomat, az elme csak dolgozzon, futását semmilyen tervnek nem szabad akadályoznia. Nekem a kényelmetlen helyzet is kényelmes, a hideg sem hideg, a meleg sem meleg, s hogy az ember fázik-e vagy izzad, az nem annyira hőmérséklet, mint inkább elhatározás és önfegyelem kérdése. Teremben is, kamrában is jól vagyok, ha békén szöszmötölhetek. Aki nem szeret a műhelyében matatni, az a többieket nyúzza. Ezt az ént egyszer elkapom, nyakon csípem, és hiába kapálózik, belenézek, szétszedem. Mi van legbelül? Szubsztantív fénytojás? Avagy mégiscsak a szklerózis kapuján lépünk át a semmibe? A furfangos árus katarzist kínál, ami görögül mosodát jelent, és ezért egy kis pénzt remél. Minden mondat, minden bekezdés külön egység, mindnek saját közlésértékkel kell rendelkeznie. A halmaz részei is önálló, rendezett halmazok. Egyetlen lakásban is hány történelem tud lezajlani! Színdús virágoskertet látok, egy öregasszony barokk fantáziáját, szemben egy öregúr latinosabb, négyzetes ágyásaival. A vén pedáns, mondja szomszédjáról a koros nő.

Baráti körök játéka

Egy autóbaleset nyomában két ember halálát láttam tegnap, éppolyan rémes, mint kétezeré. Hogy egészséges testek percek alatt halott testek lesznek, felfoghatatlanul cinikus esemény. Vakon élünk és cselekszünk, a sorsommal szemben együgyűségre vagyok ítélve. Szállnak ránk a metaforák, mint a méhek a gyümölcsfára. Mit gondolok arról, hogy egy ember hetvenéves? – kérdezi egy riporter. Kénytelen az emberélet határoltságára gondolni, számot vetni az erők végességével, a hanyatlással, és tanakodhat, hogy kell-e neki az az elképzelés, hogy utána jön még valami, vagy esetleg nincs szüksége rá. Mindenesetre fölértékelődik a múlt, ez a vagyonunk. Ebben az életkorban, egész Európában, a kortársaim nyugalomba vonulnak, vagy inkább tipegnek-totyognak. Az emberről is akkor tudunk valamit, ha már szinte meghalt, vagy közel van hozzá, amikor beteljesítette a formáját. Van, aki álmában meg szokott halni, de aztán úgy dönt, hogy mégse. Úgy látszik, a halál jöveteléhez is kell valami beleegyezés. A legtöbb választásunk felismerés, valaki becsenget a lakásunkba, és ott felejtkezik az életünkben. Holnap leszek hetvenéves, Jutka holnapután lesz negyvenkilenc, sudár, fiatal nő, néha kislány, egyszerre minden életkor viselője, az én szememben legalábbis. Mire vágyom? Semmire, még napokra, mondatokra, a hozzám tartozók jólétére. A század végére érve, elég konzervatív uraságnak látom magamat, ami lelki fölényt jelent a helyzetekkel szemben, és valami képességet az áldozathozatalra, meg arra, hogy a szavát megtartsa. Írástudó polgárként én azt várnám az államtól, hogy viselkedjen olyan diszkréten és hatékonyan, mint a víz-, gáz-, villamosművek, vagy az államvasutak, örökölt és tanult szaktudással. A játszma akkor elegáns, ha a felek nem elkeseredettek. Az a fontos, amit most csinálunk, annak kell jónak lennie, a jelen: kitüntetett idő, óráinkat élvezni szabadságharc. Miért csinálnék a jóért rosszat? Alapozó munkát kell végeznünk önmagunkban és kapcsolatainkban, még a saját személyünk önkormányzásától is messze vagyunk. Ha a belső fölengedés, a lelki görcstelenség állapotára törekszünk, kevésbé érhetnek veszteségek. Legvalószínűbben azokkal együtt művelhetem a szabadságomat, akiket kedvelek. Szervezetben is szebb a kicsi, a barátok szolidaritása. Nem hinném, hogy baráti körömet valaha is Országos vagy Magyar Állami, esetleg Nemzeti Baráti Körnek óhajtanám nevezni. Természetes szerveződési formánknak az informális társaságok hálózatát tartom. A nagy létszámú formális szervezetben vagy a részek rángatják magukkal az egészet, vagy egy vezető kisebbség mint központ fegyelmezi a részeket. A kisebb, áttekinthető baráti körök a maguk játékát csinálják. Árnyalatosabbá teszik a színképet, felelősek önmagukért, és finom tudatossággal különböznek.

A kaleidoszkóp forog

Miért csusszanunk bele koronként a halálraítéltek metafizikai bőrébe? Csak azért, mert mind azok vagyunk? De most még tart a kiszállás, a cselédkimenő, a tanulmányút, örvendjünk. Az ismeretlen határidőt egy kevéssel folytonosan kitoljuk. Vigyázzon, kiskatona, egyszer aztán maga is rábaszik a sompolygásra, mondta nem mindig szeretetre méltó őrmesterünk. Marasztaltak a megdőlt szőlősorok, és a borban úszó nyári összejövetelek tornácokon, lugasokban és verandákon, meg egy még mindig emlékezetes virágáruslány. Reggeli után nagy sétára hívtak a pipacsos rétek, menet közben fehér templomtornyok, nyírfatörzsek és madárijesztők álltak elém. Sűrű nádas rezeg a töltés mellett, dülöngő kerítések, és ferde, zöld falak között pöfögünk el; a kis állomáson menetrenden kívül megáll a vonat. A nagyobbik állomáson a deportálóvonatok el nem süllyeszthető képe teszi lehetetlenné, hogy laza engedékenységgel tekintsek boldogult ifjúkoromra. Ha füstbe ment elemi iskolai osztálytársaimra gondolok, nehéz közösséget éreznem elfüstölőik lelkivilágával. A vasútállomáson zsidó nőket, gyerekeket és öregeket préseltek be a vagonokba, látták őket közelről a munkaszolgálatos férfiak, de a honfitárs magyar csendőrök nem engedték, hogy közel menjenek, és elbúcsúzzanak az övéiktől. Utoljára látták egymást. A bölcsészkarról polgári individualizmus, sőt arisztokratizmus címén rúgtak ki, pedig mindenkinek szívesen köszöntem előre. Fogadjuk el a terhünkre rótt bűnöket, igazatok volt, kedveseim, nem voltunk egyek. Átmegyek a Duna túloldalára, egy rokonszenvesebb utcában beülök egy kocsmába, hülye neve van, Utókor, és bámészkodom. Egészséges nők és férfiak álldogálnak a menhely előtt, panaszmesterek, egy fehér, kövér nő behív: ráérsz egy kicsit? Majd legközelebb. A Színjózan nevű borbárban laptop előtt ül négy-öt fiatal hölgy és úr, kedvesen arcon csókolják egymást. Innen a Rumbach Sebestyén utcai kissé romos, kissé javított zsinagógába megyek, ahol egy 1944-ben agyonlőtt zsidó festő kiállítását fogom megnyitni. Rákezdek ma esti magánbeszédemre, mint akinél egész nap szól odabenn a szöveg, csak éppen szeszélyes időpontokban kapcsolódom bele. A hallgató most benyomást szerez az önmozgásos szöveghenger működéséről. Mindennap más elrendezés, új elemek is bekapcsolódnak, a kaleidoszkóp forog.

Az öregúr elszállt, adnak neki enni

Ártatlanul fekszem le, és arra ébredek, hogy bűnös vagyok. Bőrzekések között egy pizsamás. Ha Kafka hőse, Josef K. úr, akit egy szép reggel letartóztatnak, éberebb volna, megsejtené, hogy ismeretlenek valahol súlyos fegyházbüntetésre ítélték. A törvény szerint vélhetően bűnös, különben nem ítélték volna el. Az ember nem veszi olyan könnyen tudomásul, hogy ami lenni látszik, polgári mivolta, tulajdonképpen nincs. Mintha a tető beszakadna, és a szobába beömlene az eső. Együtt csoszogunk sorba, oszlopba fejlődve, égbe, pokolba, barátaim. Nem kívánatos belélegeznem a népi azonosság forró torokszagát. Az állítások a személyes környezetükkel együtt, ha nem is igazabbak, de legalábbis elképzelhetőbbek. Megszólalt a hegymagasi katolikus templomtoronyban a harang, kétütemű zengés, kora reggel öt óra van, ébredésre, dologra és imára hív, az időt jelzi, emlékeztet valamire. Kell hogy néha legyen valami szabályos zaj egy faluban, ahol amúgy nagy csendesség uralkodik. Ahogy az éjszakákban kevés az ember okozta fény ezen a tájon, úgy a nappalokban kevés az ember okozta zaj. A nagy csendességben, ürességben hírt adunk magunkról, itt a szerénység uralkodik, nappal mozgalmasabb a ház és a kert. Az egyszerű emberek elég barátságosak hozzám, szakácsnők és takarítónők, pincérnők és titkárnők, különféle szomszédasszonyok kedvelni is szoktak, furcsának is tartanak bizonyára, de megérzik a jóindulatot, az egyszerűséget. Látják, hogy az öregúr elszállt, adnak neki enni, és örülnek, ha dicséri a kosztot. Én pedig minden kedvességtől megilletődöm. Azt is meghatónak tartanám, ha a szomszéd kutya abbahagyná az ugatást, és lám, a kutyatestvér abbahagyta. Csak a méhek zümmögnek, de hát az simogató zaj. Olyan, mint a virágillatos levegő beszívása. A mély lélegzetek megnyitják érzékeink kapuját, és elterelik a tolakodó hatásokat. A legelemibb dolgok a legélvezetesebbek.

Kalligaro, a rémpasi

Egyszer csak levelet kaptam tőle, hozta Mónika, a postás. Azután valahogy megtudta az elektronikus postaszámomat, és a szövegét időnként bedugja a mobilomba, a bal belső zakózsebembe, szívem fölé, hogy a nyavalya essen bele! Néha elnémul, utazik, jön-megy, és nekem semmit sem üzen, hallgatagon űzi az üzletét. Az öreg Királyt elhagyta a felesége, itt várja az asszonyt a faluban, hogy talán visszajön, de még nem jött vissza. Az öreg Király fent lakik a Szépasszony dombján, megvette a rajta álló kápolnát is, amely valaha egy szerzetesi közösségé volt, de az öreg szerzetesek kihaltak, egyikük ismerte Király Dávid bácsit, aki itt várta a feleségét, és a szomszédos telken lakott. A feltétel az volt, hogy tartsa nyitva a kápolnát azoknak, akik szeretnének csendben megnyugodni benne, érezze meg és ismerje fel, hogy ki van jóakarattal, és ki a csalafinta, ő engedi be majd az embereket, ítélete szerint. És valóban, az öreg Király kinyitja a kápolnát mindenkinek, aki egy csendes órára vágyik az Úr málladozó hajlékában. Tessék helyet foglalni, és ne tessék elveszíteni a bejárati ajtó kulcsát, a budi ott hátrébb van. Tessék egy csendes órát adni a lelkének. Vannak asszonyok, akik eljárnak az öreghez, ételt hoznak, rendezkednek. A felesége nem jött meg, a kútból kikelt lidérc, ez a szélhordta Kalligaro is elmaradozik, bezzeg tőlem nem. Az öreg Király egyre többet néz a kútba, amelynek tiszta vize van, egy barlangi forrás táplálja. Néha meglátogatom az öreget, szeretek az ő asztala mellől letekinteni a falura, a házunkra. Mondanom sem kell, hogy Kalligaro nem érte be a szöveges jelentkezéseivel, egyszer csak felhívott a szállodában, hogy a lobbyban vár. Kalligaro? A rémpasi? Az én csinálmányom? Itt nyüstöl? Itt abajgat? Mellettem futkos a világban?

Körüljárom a házat

A nem cselekvés testhelyzeteit próbálgatom, készülök a kioldódásra. Az ember nyílása és csukódása ritmusosan változik, hol a kitárt kar, hol meg a hátat fordítás jegyében. Körüljárom a házunkat, szeretném tudni, hogy valójában mi történt. Jobb nekem falun, ott nincs meg a nyilvánosság hívása, amely örvényszerű, időrabló, és az álfontosságok bozótjába visz. Felkérnek például egy könyv bemutatására, illik eleget tenni a kérésnek, és akkor már benne vagy a láncolatban, mert egyikből következik a másik. Körülvesznek a papírok, a régi jegyzetek, és ezekből látom, hogy nagyjából mindig ilyesmivel nyüglődtem. Naponta akár többször is kénytelen vagyok dönteni. Ki vezet a rögtönzéseimben? Valaki, aki előre ismeri és érti a sorsomat? A sorsom nem én vagyok, ő valami tőlem független valóság. Mindig eltérés van közöttünk, én valami mást akarok, és azonos vagyok ezzel a mérkőzéssel a vágyaim és a sorsom között. Szomorú derű tölt el, ha visszanézek egykori dilemmáimra a régi rend korából, az idő által szinte külföldiek lettünk egykori világunkban. Nem árt, ha a művésznek küzdenie kell magával. Lehet, hogy a papírkorszaknak vége van, de a szóvilágnak nincsen vége. Nincs más hatalmunk, csak az, hogy az olvasóink nem tudják elűzni a fejükből a műveinket. Hátha mégis tudják, talán nem is olyan nehéz felejteni. Mi várható el a politikusoktól? Nyelvhelyesség, a demagógia, a fölényesség és a szószátyárság kerülése. Értsenek a mesterségükhöz, értelmes kérdésekre értelmes válaszokat adjanak. Kívánatos, hogy erősödjön az emberi személy öncélú értékelése, csak azért, mert van. Nem azért, mert valahova tartozik, nem azért, mert valamire való, nem a hasznossága okán, hanem önmagáért. Ismerni fogják-e tévedéseinket az utánunk jövők? Valahányszor lépteket hallok szobám ajtaja előtt, összerezzenek. Please, don’t disturb. A kliens természeténél fogva akar valamit, váratlan belépése elnyisszantja a gondolat fonalát. Én nem akarok semmit, de úgy kell tennem, mintha akarnék.

Szegény vagy gazdag?

Ebben a kis magyar faluban, ahol ezeket a sorokat írom, az első szónak valószerűbb képzetcsaládja van, mint a másodiknak. Harmincéves korom táján, a hatvanas években gyámhatósági tisztviselőként hivatásból foglalkoztam szegényekkel, és írtam a szegénységről, azon belül különösen a nagyvárosi gyerekekéről. Valamelyest felülről néztem őket, noha én magam is elég szegény voltam. A szociális munkás nem különösebben jól fizetett hivatalnok, mégis éreznie kell a különbséget önmaga és az ügyfelei között. Mindenütt van különbség, ott is, ahol az embereknek szinte semmijük sincsen, szegénynegyedben is, börtönben is, koncentrációs táborban is. A foglyok között a szakács a gazdag, mert jóllakhat, több esélye van tehát a túlélésre, mint a többieknek, akik éhen maradnak. Gazdagnak tudhatta magát az is, akinek varrótűje vagy egy fiola gyógyszere volt. Az emberek nem szívesen mondják magukat szegénynek, a valóban szegények sem. Ha megkérdezed a kisembert, aki a keresete alacsony voltára panaszkodik, hogy mennyiből tudna rendesen megélni, meg fogsz lepődni válasza szerénységén, huszonöt–ötven százalékkal több már rendben lenne, pedig még az is valóban kevés lenne. Az én gyerekkorom polgári jómódban telt el 1944-ig, amíg a kisvárosból, ahol éltünk, a zsidókat el nem vitték, főként Auschwitzba, a gyerekeket mind oda, úgyhogy majdnem mindet meg is ölték, tehetőst és ágrólszakadtat egyformán. Addig és azután abban az átlátható társadalomban gyerekszemmel láttam a különbség fokozatait a vagyonosok és a nincstelenek között. Egyszerűen szólva, hogy az egyik gyereknek van a lábán cipő, a másiknak szép időben nincs, vagy hogy hoz-e tízórait az iskolába, és mit, vagy nem hoz semmit sem. A második világháború után, a kommunizmus kezdetén nem tűnt el a szegénység, de a feltűnő nyomor eltűnt, és a mezítlábasság is. A gyerekek mindennap kaptak enni. Az utcán alvókat bedugták egy munkásszállóba vagy egy internálótáborba, lett reggeli, ebéd, vacsora, és vetett ágy fűtött hálóteremben, sokadmagával. A szocializmusban a szegénységnek elvben nem volt szabad léteznie, mert az csak a kapitalizmusban van. Hivatalos nézőpontból a szegénység a szocializmusban nem társadalmi jelenség, hanem csak egyedi, mondhatni, rendellenes eset volt, és így is kellett kezelni. A társadalmi konfliktusokat és anomáliákat a pártállamnak kell megoldania. Volt olló, volt távolság a fent és a lenn között, sokkal nagyobb, mint amennyit látni helyes és elfogadható volt, de nem akkora, mint most, hogy elnyertük a szabadságot. A felelősséget a rendszer akkor áthelyezte az egyénről a hivatali szervezetre.

Személyiségeket nem lehet gyártani

A csend útját keresed? Az elérhető. Nyitva áll előtted az alázatos semmibe enyészés, a behúzódás egy észrevétlen sarokba. Elérheted, hogy senki se tudjon rólad. Csakhogy a legtöbb remeteség föltételez egy diadalmas visszajövetelt. Mint a rugó, összehúzódik, hogy aztán lövésszerűen visszarúgja magát. A jó visszahúzódás nem ígér semmilyen jövőbeni jutalmat. Maga a visszahúzódás a jutalom. Mi az értelmiség szerepe? A meditáció és a mediáció, az elmélkedés és a közvetítés, a békeszerzés, a kiegyezés előkészítése a méltányosság szellemében, a feloldhatatlannak látszó ellentét feloldása, a kiengesztelhetetlenek között a kompromisszum kimódolása, azoknak az összehozatala, akik nem tudnak beszélni egymással, a harc sporttá nemesítése, párbeszédteremtés, ilyesmiben látom az értelmiség szerepét. Köszöntjük a világ dialogistáit. A valódi erő nem az állam, és nem a tőke, hanem a perszóna ereje. A személyiség munka eredménye, felelős vagyok a képért, amit a többiekben hagyok. A perszóna az önmagát alakító alany. Személyiségeket nem lehet gyártani, nem lehet nevelni, a mester segítheti a tanítványt, de az ember maga alkotja magát. A személy azonos a történelmével. Nem zavaró, ha egy politikusnak tapasztalata van, ha már megtanulta lenyelni a mérgét. Jogtudatos állampolgárként elvárom, hogy képviselőim a hatalomban iskolázott és fegyelmezett politikusok legyenek, járják be a szamárlétrát, és bizonyítsák be előbb kicsiben, hogy mire képesek. Tudjanak társaságban feszengés nélkül, derűs edzettséggel ülni a helyükön. Ne foglalatoskodjanak sokat azzal, hogy áll nekik a hatalom, ahogy egy zongoraművész sem foglalatoskodik sokat azzal, hogy áll neki a zongora. Legyen idegen tőlük a pöffeszkedés, a kisebbségtudat, a görcsösség. Felkészült politikusoknak nem kell önmagukra gondolniuk, amikor a dologra kellene rátérni, amiről szó van. Bennük nincs, és ne is legyen meg az a nyers, mohó érvényesülni akarás, ami a demagógban mozgolódik, nem akarnak folyton magukról hallani, és nem gyűlölik meg érzékenykedve azt, aki nem ért egyet velük, és nincsen elragadtatva tőlük. Civilizált emberek az előtolakodó énjüket ironikus önuralom alá helyezik, tisztelik a formát és a kipróbált rítust, s nem vetemednek arra az illetlenségre, hogy erkölcsi ostorozással illessék azokat, akik ellentmondanak nekik, és talán az útjukban vannak.

Feletteseim a könyvespolcon

A katonai tömbök szétlazultak, jönnek a helyi diktátorok, jönnek a sporadikus újfasiszták, jönnek a vallásos zsarnokok, jönnek az újrasszista gőzfejek, a nemzetközi represszió helyett a saját kebelünkből való, a vérrokon nemzeti represszió, jön az integráció univerzalizmusával szemben a helyi dacosság büszke partikularizmusa. A gyűlölet a profi gyűlölködők ügye, külön eset, akár a szexuális bűnözőké. A helyi háborúkat családi ügynek tekintem, amelybe nem nagyon érdemes beavatkozni, hacsak azért nem, hogy a verekedők száma nőjön. Ha egy ország polgárai meggyőzik magukat arról, hogy ők nem egy ország polgárai, hogy a szomszédaik az ő ellenségeik, akkor erről nehéz lebeszélni őket, akkor a testvérháborúért az ő irodalmuk lehangolóan felelős. A szétbomló Jugoszlávia etnikai polgárháborúi mutatták: ahol a másik közösséggel szembeni gyűlölet extrém fokot tud elérni (méghozzá a mediális környezet által jóváhagyottan), ott az irodalom túlnyomó része vétkes volt a kollektív énnek juttatott mértéktelen hízelgés bűnében. A nemzeti-közösségi önsajnálat és azonosulás heves foka sok gaztettet képes igazolni. Jön, fel-felbuzog a talajból a harcos egység szelleme, amely a különbözőben ellenséget lát. Érettségi vizsga: bírják-e eltűrni egymást a kollektív identitások? A gyűlölködés és a tudatlanság, ha nem is ikertestvérek, de legalábbis unokatestvérek. Válaszul a világ összeszövődésére szellemi sündisznóállások keletkeznek. Ritmusa van a nyílásnak és a csukódásnak, de a nagy trend mégis inkább a világintegráció, amelyen belül egyének és közösségek szellemi hatalma megértő képességükkel arányos. Papjaink között nincsen, bár lehetne, valódi dialógus, teológiai elkötelezettségeik nehezen férnek össze. Az írásművészet könyvei viszont jó diplomaták, az emberiséget egyesíteni, erre más nem képes, csak talán néhány könyv – legjobb óráinkban. Ha a könyvek körüljárják a földgolyót, hogyan is vonhatnánk kétségbe a világirodalom létezését? Összeköt bennünket a világirodalom mint szenvedély és törvénykönyv. Természetes, ha egy író hűségesebb a könyvtárához, mint a kormányához.

Mestert keresünk

A fecsegéssel szemben mindig lesz igény a sűrűbb beszédre. A szöveg nemcsak az, amiről szól, ami benne van, hanem az is, amit előidéz. Érzelmi tornagyakorlat, hidegből melegbe, vágyból undorba, pihenjből vigyázzba, közeledés és távolodás. A jó szöveg hangulati hullámzást idéz elő, megtornáztatja a szellemünket, általa egyszerre tudjuk nézni az életet az akarások és a halandóság nézőpontjából. Az európaiak még olvasnak, de csak egy vékony réteggel vagyunk szövetségben. Individualizáció az irodalom által, empatikus gyakorlatok: tudsz-e más is lenni, mint ami vagy? Ha lesz majd gyerek, akinek nem kell a mese, akkor panaszkodhatunk. A gyerek a mese által tanul meg közel menni, majd eltávolodni, és a meséből tanulja meg a szerelmet és a halált. Hogy ez mind csak az igazi, a nagy belemerülés pótlása? Naponta szükségünk van az eltávolodásra és a visszajövetelre. Milyen pozícióból írunk? Nem a szerencsétlen marginálisok helyzetéből. A továbbgondoló szerepe továbbra is nyitva áll, aki akarja, gyakorolhatja. A jelentős költő olyat mond, amit a többi ember nem tudna, nem merne; az irodalom: nem konvencionális gondolkodás, de fején találja a szöget. Nagy hatású írók intézményesítik a nyelvet, az olvasók is kezdenek úgy beszélni, ahogy ők írnak. Van könyv, amelyre úgy gondolok, mintha csakugyan ott lettem volna abban a világban, amelyről a szerző beszél. Kísérőm: az írója az ő világában otthon van, én pedig tájékozatlan vagyok. Háromnegyed órás felolvasást kellene tartanom Amszterdamban az olvasásról, talán hogy rábeszéljem a ritkán olvasókat az olvasásra, vagy hogy a jó olvasókat megerősítsem a hitükben, hogy ugye milyen jó olvasni?

Miért jó? Biztos, hogy jó? Vannak ügyes-buta könyvek, mindenütt az ügyes-buta az uralkodó típus. Akkor jó olvasni, ha tudjuk, hogy most valaki kézen fog, és úgy vezet be a labirintusba. Szeretnénk megbízni valakiben, és nem szeretnénk csalatkozni, mestert keresünk.

Illúzióink hajójában vitorlázunk

A veszélyelhárítás veszélyesebb, mint a veszély. Mihez képest téves a téves megértés? Van félreértés, amely kiválóan működik. Minden rossz rendszer a dolgok félreismerésén, a hiányos megértésen alapul. Az egyoldalú, gyűlölködő retorikák nagyon is működnek. A félreértések részlegesen igazak, és a világ valamilyen jelenségegyüttesére támaszkodnak. A zsidók kiirtása nagyszerűen ment. A szőnyegbombázások majdnem százszázalékosak voltak. A paranoiás zsarnok a dolgok nehézkességében az ellenség ármányát látja, valamilyen tényt félreért, és visszafordíthatatlan bolondságokat követ el. Ahogy a paranoia, úgy az ellentéte, a giccs is működik. Egy balta is működik, ha valakit agyoncsapnak vele. A rendes fiúk azt hiszik, hogy szót fogadni a dolguk, ezért parancsra ölnek. Különböző ajánlatok és értékek közül választani kell. A félreértés és a működés egymással nem ellentétes fogalmak. A hozzánk közelállókról, magunkról, bármilyen leírás: félreértés. A megértés az isteni axis. Minden tudásunk csálé. Egymást korrigáló félreértések. A zsidók nem értik, hogy az ő hitük elterjedéséhez egy ember, egy test bálványozásának pogány eszméje kellett. Félreértésről félreértésre baktatunk.

Dialógusközösség

Megkaptam a francia Becsületrend tiszti fokozatát. Döntéseimben az írómesterség erkölcse vezetett, legalábbis ezt szerettem volna hinni. És mi lenne az? – kérdezte a démon. A szellem önállóságának az erkölcse – dadogom. Meg kellene köszönnöm a kitüntetést. Például így: mi, írók, gyarlók vagyunk mindahányan, ki így téved, ki úgy téved, de még ha nem is állunk szóba egymással, könyveink az olvasók körében dialógusközösséget alkotnak. S hogy valami demokratikust is mondjak: igényelem, hogy régiónkban, amelyre a történelem szakadozottsága jellemző, a kormányváltozás ne tegye kérdésessé az alkotmányos szabadságjogokat, és ne legyen rendszerváltozás. Azt kívánom, hogy senkinek se kelljen félnie a politikai változásoktól. Mivel az állam eddigi múltam nagyobb részében megbízhatatlan volt, és visszaélt a törvényes hatalmával, ezért az olvasóimnak jóakaratú megértést és szigorú éberséget tanácsolok. A nagyvilág hatalmasabb, mint mi vagyunk, de könyveinkben szembenézhetünk vele, más szóval az auktorok ébersége örök felelősség és hatalom. Az az intellektuális szabadság, amelyre vágytam, az ötvenes években valóságként pompázott előttem a Parlamenti Könyvtár folyóiratpolcán, ahol a Nouvelle Revue Française szeszélyes periodicitással megjelent. Ki csap le rá először? Voltak versenytársaim. (Lux perpetua luceat eis.) Ma nem kell lecsapni rá, ott kínálja magát a polcon. Sokan gondoltuk akkor úgy, mint Batsányi János költő a francia forradalom korában: Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!, és megtanultam a francia–magyar kisszótárt; katonai menetgyakorlat idején is azt olvastam. A cenzúra magyarhonban kétszáz évvel élte túl Batsányi János később bebörtönzött költő javaslatát. A róla elnevezett könyvtárat szülővárosában, a szomszédos Tapolcán a jelenlegi rezsim funkcionáriusai egy kellően jobboldali, közepes tehetségű huszadik századi szerző, Wass Albert nevére keresztelték át. Komoly veszteségnek tartom egy-két évszázados elmaradásunkat a szabadság intézményeinek és műveltségének a kiépítésében. A későn jövő elsősorban önmagát kell hogy okolja az elmaradásért.

Franciatanárnők

A köszönethez a Becsületrendért őszinteség is tartozik: Közép-Európa szétdarabolása és a hatalmi vákuum létrehozása Németország és Oroszország között az első világháború utáni francia politika fájdalmas tévedése volt. Ideológiáktól, rövid távú stratégiai számításoktól vezérelt hibáknak sok szerencsétlen következménye tud lenni, mondtam Nicoulaud úr, a budapesti francia nagykövet szalonjában, diplomaták és barátok között. Erősebb hála fűz viszont a francia irodalomhoz. Az írásmód tudatosságát is eltanulni próbáltam francia szerzőktől, többek között szerkesztői munkám révén, Balzactól Butorig francia szövegek magyar fordítását gondozva. Tiszteletre méltónak találtam a francia politikusoknak azt az igényét, hogy a retorikájuk formális szempontból is értékelhető legyen. Párizs is, Budapest is erős az országhoz képest, ez némelyek szemében hiba, másokéban előny, nagyvárosok, összetalálkozik bennük sokféle ember, szerencse is tud lenni a tarkabarka koncentráció. Körülnéztem a magyarul is beszélő Nicoulaud úr szalonjában, ahol főként azok a franciául értő és beszélő magyarok álltak, akiket baráti körömként megjelöltem, és egy rövid hajú, szőke hölgyre mutattam. Amikor a jelen lévő Lángh Júlia, második feleségem társaságában harmincegy éves koromban először léptem ki érvényes kiutazási engedéllyel Magyarország határán Nyugat felé, két-három napos bécsi rokonlátogatás után Párizsba siettünk, hogy világot lássunk, hogy a világot lássuk. Séta Párizsban, ez volt a megtestesült vágyálom. Talán nem véletlen, hogy Lángh Júlia, akivel tizenhat éven át házasságban éltem, és a jelen lévő Lakner Judit, akivel már ennél is hosszabb ideje élek házasságban, diplomájuk szerint mind a ketten a francia nyelv és irodalom középiskolai tanárai. Lakner Judittal Párizsban találkoztunk 1978 telén, első sétánk a Père-Lachaise temetőbe vezetett, megnéztük Balzac és Flaubert sírját is. És talán az sem véletlen, hogy két felnőtt gyermekem, Anna és Miklós Párizsban diplomázott francia állampolgárok, és a francia kultúrában nevelkedve természetes bonyolultságnak tartják odatartozásukat mind a két kultúrához. Anna Párizsban pszichiáter, a magyar–francia nagyszótárt pedig Miklós fiam itt szerkesztette Budapesten.

A legtöbb választásunk felismerés

A csobánkai harangozóházban a karosszékből ráláttam a sziklacsúcsra, s ha felálltam, megpillantottam a kertben Jutka sötét fejét, hosszú combját. Hátul összekulcsolt kézzel szemlélte külön-külön a gyümölcsfákat, hogylétükről tudakozódott, tanulmányozta a Nagy öröm a kiskert című hasznos tanácsadó könyvecskét, el akarta tüntetni az embermagasságú gyomot. Tervezte, hogy kaprot fog ültetni, meg spárgát, kínai kelt és törökparadicsomot, lesznek ágyások, lesz nyírott pázsit, és lesz talán gyerek is. Képeskönyvet szemlélt a terhességről: az anyja hasában egy három hónapos magzat már az ujját szopogatja. Kosok vagyunk mind a ketten, mondtam valami semmiséget, erre ő valami gorombát, erre én dérrel-dúrral elrohantam, erre ő az erkélyről bögrét, kanalat és illetlen átkokat dobált utánam. Majd azt mondta, hogy várjam meg, lejött, és széttépte az ingemet, hazamentem, rongyosan, csengett a telefon, ijedt kislányhangon hívott, hogy jöjjek vissza. Inget váltottam, taxin visszamentem. A kertben óra nélkül telt az idő, de ha maga meglátogatott, a maga zümmögése jólesett a fülemnek. Maga úgy tud nevetni, hogy abban felülmúlhatatlan cinkosság van. Látom magát húsz évvel ezelőtt, festetlen gyapjúpulóverben, pamutharisnyában, amely a sarkán már elvékonyodott, és látom a sötétkék, buggyos kínai vászonnadrágot, ami akkoriban elég olcsó és szubkulturálisan divatos volt. Maga Goethe emlékiratait olvasta, a fűben feküdt vele, és leejtette a homlokát. Hirtelen felriadt fűtől mintás arccal, és azt mondta, azért alszik olyan jól, mert ez az olvasmány olyan jó unalmas. Összeszoktattuk a napirendünket és az emlékeinket, önbizalmat csepegtettünk egymásba, és tudtuk csendben figyelni az árnyékok mozgását. Mielőtt harmadszor is megházasodtam volna, azt kérdeztem magamtól: ha független akarok lenni, akkor miért választom a családi függést? Hiszen akinek családja van, az meg van fogva, mert el kell tartania, meg kell védenie az övéit, és már nem mondhatja dacosan, hogy nincs mit vesztenie. Egy normális családapa önmagát együgyűségre ítéli: a házas ember háziasítva van. Az állam sokat tud rólad, kíváncsi rád, titokban megfigyel. Ugyanezt megkapod egy jó házasságban is: hogy sétálni menj, vagy hogy a barátoddal találkozz, ahhoz a másik fél jóváhagyása vagy legalábbis tudomása kell. Együttélésünk kezdetén, sok évvel ezelőtt, mit is akartam igazában? Letelepedni? Gyereket? Házat? Állandóságot egy asszony mellett?

Állami rendszámú antennás kocsi követett

Talán magamban az utas helyett a polgárt választottam, aki félti a jószágát, a házát, a feleségét meg a szaporulatot? Azok mellett maradtam a legtovább, akiknek a megbántódásától a leginkább féltem. Akitől kevésbé féltem, attól elfüstöltem. Féltünk a szüleinktől, valakitől, aki együtt lakott velünk, valakitől, aki ránk szólhat. Nem elég, ha az állam ellenőrzi a telefonjaimat? A lehallgatót nem szoktam megcsókolni. Aztán kiválasztottam megint valakit, aki kopogtatás nélkül beléphet a szobámba. Volt, akihez a szeszély vitt el, de az már nem volt szeszély, hogy az első éjszakától fogva az ő hangja, tapintása, szaga, mozgása, beszéde, észjárása megtetszett nekem, és hogy ez a benyomás évtizedeken át megmaradt. Magából viszont, kisasszony, a férje és a gyerekei szép szelíden kiszívják a vért és a velőt. Kiért hozta ezt az áldozatot? Ezért az emberért? Ezekért a gyerekekért? Csobánkai remetelakomból 1982 tavaszán bementem a városi lakásomba, a budai Duna-partra. Telefon csengett, barátom kérdezte telefonnyelven, hogy hallottam-e, mi történt. Találkoztunk az álbiedermeier stílbútorral berendezett Angelika cukrászdában a Duna-parton, a barokk Batthyány téren, ahonnan látni az eklektikus-neogótikus Parlamentet, ahol a képviselők minden törvényjavaslatot megszavaztak, miképpen az aktuális többség ezt ma is megteszi. Megismertük azt a két urat és egy hölgyet, akik bizonyára azért jöttek a telefon nyomán, hogy látásunkban, hallásunkban örömük teljen. Hallottam-e, hogy Demszky Gábort, gépiratos és sokszorosított esszék független kiadóját, fiatal szociológust napokon át látványosan követték, majd megállították a kocsiját, mivel elmulasztotta a kanyarban kitenni az indexet, és megnézték, hogy mit visz. Ott volt nála a regényem kézirata, más szövegek mellett. Bevitték egy kerületi kapitányságra, lefoglalták a papírokat, meghallgatási jegyzőkönyvet vettek föl. Egy nyomdában lefoglalták regényem kilenc xeroxmásolatát kicsinyítve és bekötve. Az első percekben volt valami kellemetlen érzésem: megint? Abban az idilli faluban az ember hajlamos elfeledkezni arról, hogy hol is él. Ebben a harangozóházban már sok mindent írtam, mint például 1982-ben azt az esszét, amelynek, mivelhogy itt minden politika volt, az Antipolitika címet adtam, és amelyről eleve tudtam, hogy Magyarországon nem jelenhet meg. Ha önkiadó vagyok, magamra vessek! Akkor dugdoshatom a kézirataimat, s tarthatok attól, hogy lefoglalják, elkobozzák és megsemmisítik. Percekre aggodalom környékezett, hátha megint jön egy házkutatás, és elviszik, amit írtam. Kocsin mentünk a lakásomig, állami rendszámú, antennás kocsi követett bennünket, és ahol mi megálltunk, ott ő is megállt.

Ki a Magyar Népköztársaságból!

Egy magas fiatalember a nyolcvanas években éjszaka nehéz papírzsákokkal a vállán sietett föl enyhén zihálva hozzám. Demszky Gábor, földalatti kiadóm hozta Antipolitika című könyvem frissen sokszorosított példányait. Ebben a titokban írt és publikált esszében arról volt szó, hogy eljött az idő a vasfüggöny békés felszámolására, elég a rakétakészletek virtuális párbeszédéből, a dolog most már a közép-európaiak műve lesz. Budapest, Prága és Varsó levert és megtorolt szabadságkísérletei után Moszkva és Berlin van soron. Menjenek haza az orosz katonák, és jöjjenek az orosz turisták. A kettévágott Berlin pedig adósa Európának, és ezen belül a kelet-közép-európaiaknak, akik végső soron Berlin hübrisze miatt vesztettek el embermilliókat és évtizedeket. Ha Berlin nem kezd háborút, akkor Budapesten nem állomásoznak szovjet csapatok, biztosítva egy olyan rendet, amelyben egy cenzúrázatlan könyv megjelentetése éjszakai titokká, suttogó, gumicipős konspirációvá változott, hatósági nézőpontból pedig bűncselekménnyé, nyilvános, államellenes izgatást tartalmazó ellenséges anyag előállításává és forgalmazásává, amiért akár nyolc év