Anyák

By Palotai Boris

„Ketten laktunk egy hatalmas bérkaszárnya negyedik emeletén legesleghátul, a cselédfeljárat mellett: anyám és én. Ablakunk az udvarra nyílott, nagyon mély és nagyon szürke volt ez az udvar, a kanális körül szennyes víz állt, amelyben néha szivárványszínű körök képződtek. A földszinti lakások nyitott ajtajából vedrekkel öntötték ki a szappanhabtól sűrű vizet, amely vastagon rakódott le a köveken, a kanális vasrostélyán. Anyám azt mondta, olyan, mint a márciusi hó, amelybe likacsokat olvaszt a napfény. Anyám mindenről tudott valamit mondani, mindenhez fűzött egy megjegyzést, mindenről mondott egy történetet, amely rendszerint különbözött mindazoktól, melyeket másoktól hallottam. A hátsó lépcsőfeljáratiról azt mondta, hogy csak minékünk szabad ott járni, meg annak, akinek mi megengedjük, s persze mi csak a szenesembernek engedjük meg és a mindig loholó kisinasoknak, mert azok megérdemlik, hogy külön lépcsőjük legyen, és ne kelljen nékik az öreg méltóságos Fittjének vakkantásait hallgatni és Huszárné indiai mákjának illatát beszívni, melytől a szenesember menten elájulna…”(részlet: Anyám férjhez megy című elbeszélésből)

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633761663

Book preview

PALOTAI BORIS

ANYÁK

Elbeszélések

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-166-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Palotai Boris jogutódja

KÉZCSÓK

Gondosan leverték kabátjukról a havat, talpukkal ide-oda csusszantak a lábtörlőn, csak azután csengettek be. A szobalány kinyitotta az ajtót, tanácstalanul befelé pislogott, mint aki nem tudja mi tévő, legyen. A két öreg ekkor már lehámozta magáról a kabátot, kendőt, az öregember tenyerével szárogatta a bajuszát, az asszony meg a csuporka vajat vette ki a kosarából, amely fehér vászondarabbal volt lekötve.

– A fiamnak hoztam, én magam köpültem.

– Vendégeink vannak – mondta elhárítóan a szobalány s már terelte is be őket a kisszobába. – Üljenek le, mindjárt szólok.

– Vendégeik vannak – ismételte az öreg. – Mondtam, hogy ma ne gyöjjünk. Neked hiába beszél az ember.

– A vaj miatt… – mentegetődzött az öregasszony. – Hogy friss vajat egyenek.

A szobalány átment a szobán, nagy ezüsttálcát vitt a kezében. Kékesfekete gyöngyszemek csillogtak a kenyérdarabkákon, rózsaszín lazacszeletek, csillag alakúra formált céklák, remegő aszpik közé ágyazott halacskák, az egész tál oly valószínűtlennek tűnt a szabályosan ismétlődő ábrákkal, mely sehogy sem hasonlított ételhez, inkább valami furcsa játékhoz, mellyel csak óvatosan, különös alkalmakkor lehet játszani…

– Mindjárt küldöm a méltóságos urat – intett a lány s e percben finom zaj szűrődött ki az ajtórésen, mely mintha annak a játéknak lett volna folytatása, amit a megrakott tálca jelképezett. Kristálypoharak csörrentek, valaki nevetett, de mintha a nevetés sem lett volna igazi, puha és lusta hangok folytak egymásba s az öregasszony gyámoltalanul pislogott a férjére.

– Nem maradunk soká – mondta s arra gondolt, ha tudta volna, hogy vendégek lesznek, az új ruhát veszi fel, amelyet a fia lakodalmára csináltatott. Igaz, annak már kerek nyolc esztendeje, de azóta sem volt rajta. Ha tudta volna!… De hiszen el se jön akkor… Minek is! Arra, hogy itt üljön, fülelve, fészkelődve, szemével az urát csitítva, várva, mikor nyílik az ajtó, ahelyett, hogy egyenesen befelé tartott volna. Tavaly még úgy járt ki-be a fia házában, mintha a magáéban lenne. Benézett a konyhába, leemelte a lábasokról a fedőt, megkóstolta a levest, zsír sistergett a keze alatt, hagyma pirult, mindennek megadta az ízét, mert Feri csak az ő főztjét szerette, amit még kisiskolás korában szokott meg, mikor mö­götte állt főzés közben s nagyokat nyelt: „jaj, anyám, adjon már!" Most mindig idegenekkel van tele a ház, a konyhában szakácsné, aki nem tűr meg senkit a közelében s folyton salátát készít, meg mindenféle füveket, mintha nyulakat akarna jóllakatni. Az ajtót meg szobalány nyitja, akinek nem meri mondani, hogy eredj az útból, lelkem, betalálok én magamtól is, minek engem bejelentgetni…

Ebben a lakásban minden oly messze van, minden olyan más, hogy alig ismer rá. A régi képek lekerültek a falról, s helyükbe újak kerültek, részeg háztetők, kicsavart derekú fák s a szép vastag, fonott aranykereteket a padlásra hordták s most vékonyka ráma lóg a falon, mintha az is hozzátartozna ahhoz a salátakoszthoz, meg ezüsttálcára rakott mindenfélé­hez.

– Jövünk máskor – mondja a férjének, aki a homályos foltot nézi, mely cipője nyomán támadt a parketten. – Miért nem a szőnyegre álltál? Ahova lépsz, csak bajt csinálsz – szól rá hirtelenjött haraggal, mely lesben állhatott a torkában s most kiugrott belőle. – Összekeni az egész lakást. Kisül a két szemem miattad.

– Én miattam?! Inkább azért, hogy itt kucorgunk, mint két koldus.

– A koldust nem eresztik a szobába. Az ajtónyíláson dugnak ki neki aprót, aztán mehet! De maga mindig csak forgat valamit abban a vén fejében. Mindig csak spekulál a gyerek ellen! Azt se akarta, hogy tanuljon. Csak ült volna le a dikics mellé.

– Akkor legalább a miénk, marad. Mi hasznunk belőle, hogy ilyen magasra vitte.

– Hát arravaló a gyerek, hogy hasznát lássa? – Az öregasszony szoros kis kontyát tapogatja. Ott van a helyén, pedig úgy érzi, minden elcsúszott rajta, meglazult. Már formálja magában, mit mond a szobalánynak, mert szedelődzködnek, s mennek innen. Igaza van az öregnek, a szülők mindig rosszkor jönnek. De hiszen ezt nem is az öreg mondta, ez most jutott eszébe, ahogy az ablakba tett csuporral babrált. Megy már, dehogy is strázsálja Ferit, csak szórakozzék az államtitkárokkal, tanácsosnékkal, kell is neki már az anyja, meg az öreg apja! Idegen emberek