A Smaragdzöld Fény

By Három József

A nem túl távoli jövőben az emberi faj kisebbségben él, a világűrben szétszóródva mesterséges planétákon, s napi szinten küzd más, technológiailag fejlettebb, de kíméletlen és kizsákmányoló fajokkal. Egy véletlen során egy csapat embernek mégis lehetősége nyílik arra, hogy kitörjenek személyes sorsuk börtönéből. Egy mesésnek tűnő ajánlat – és két korrupt menedzser – hatására egy különleges bolygón kötnek ki. Mindegyiküket más cél vezérel, de a pusztuló bolygó vezetői a megmentőiket látják bennük. Ám ahhoz, hogy megtalálják és megmentsék a Zöld Bolygó rejtőzködő istenét, a Smaragdzöld Fényt, nekik is alá kell szállniuk a smaragdzöld pokolba, hogy megvívják harcaikat a démonokkal.
Rendhagyó történet egy maroknyi emberről, akik nem akartak hőssé válni.

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Jun 28, 2018
• ISBN: 9786150024974

Book preview

cover.jpg

Három József

A Smaragdzöld Fény

Jelen írásműben szereplő nevek, karakterek és helyszínek kitaláltak. Bármilyen esetleges egyezés kizárólagosan a véletlen műve.

A mű része vagy egésze, borítója szerzői jogi oltalom alatt áll. Bármilyen másolás, sokszorosítás, elektronikus rendszerben való tárolás, továbbítás és egyéb célú felhasználás esetén a jogtulajdonos előzetes írásos beleegyezése szükséges.

Prológus

A csillagok között…

Shanaar, a császár a vár bástyájának legtetején üldögélt és smaragdzöld hüllőszemeit a sziporkázó csillagokra emelte. Az égbolt csillagképeit fürkészte és bizakodott. Most az egyszer sikerülhet neki az, amit eddig még a Birodalom legbölcsebb főpapjai sem tudtak elérni. Pikkelyes, zöld mancsával mágikus füveket szórt a lángok közé a máglyába, ami közvetlenül a lába előtt égett az egyik szabálytalan, faragott kőkockán.

A tűz hevesen felszikrázott, édeskés tömjén- és levendulaillat áradt szét a narancsos lángokból. Shanaar lassan behunyta hüllőszemeit és mélyen belélegezte a rejtelmes illatfelhőt. A tüzet okádó sárkánygyí-kokhoz, a bolygó rabságba taszított istenének fiaihoz fohászkodott egy ősi ima szerint, aminek a szövegét ma már rajta kívül nem sokan ismerték. Azt kérte tőlük, hogy jöjjenek el és küldjék el seregeiket, akik majd úrrá lesznek a káoszon, visszaverve a birodalmat elözönlő démonok rettenetes hadait.

Egy csiszolt smaragd függött Shanaar nyakában, s amikor az uralkodó belekezdett az imájába, a drágakő belsejében halvány fény gyúlt, s hamarosan az egész kő felragyogott. Shanaar karmos mancsaiba szorította a zölden világító ékkövet – várt és reménykedett. Ha imája most sem talál meghallgatásra, akkor talán már sohasem fog – az uralkodó tudta ezt jól. Hosszú ideje ma éjjel volt a legkedvezőbb a csillagok együttállása. Felnézett a sziporkázó égboltra. A távolban becsapódott a feje felett egy meteor, hófehér szikrafelhőt hagyva maga mögött, amikor szétrobbant a légkörben. Shanaar üzenetét elnyelte a végtelen, pulzáló világűr.

A lobogó máglya tüze lassacskán elhamvadt. Shanaar még nézte egy darabig a vörösen izzó parazsat, és tekintetével követte a távolba szálló és ott eloszló szürkéskék füstfelhőket. Nem is sejtette, hogy imája valahol a távolban meghallgatásra talált.

I. A Csillagfény Misszió

A csillagok között…

1.

Az ügyeletes médium lótuszülésben ült a puha, bolyhos, szintetikus szőnyegen. Kinyitotta a szemét és kissé zavarban volt. Gondolkodott egy darabig, majd odaszólt a társának.

– Az előbb mintha… láttam volna valamit!

– Micsodát? – kérdezte a társa, miközben letette a kezéből a műanyag poharat, amiből az előbb még a szintetikus kávéját szürcsölte.

– Nem tudom. Az egész olyan ködös volt. Töredékes. Csak egy dologban vagyok teljesen biztos: ezúttal segélykérést fogtam be.

– Biztos vagy benne? A múltkori tévedésed egy kisebb vagyonba került nekünk.

– Nem nekünk. A cégnek.

– Itt az anyag a lemezen. Futtasd le.

– Rendben – szólt a társa kelletlenül. A lemez alig volt nagyobb, mint egy bélyeg. Becsúsztatta a számítógépbe.

– Mit látsz?

– A kávéfoltot az asztalon.

– Úgy értem, a monitoron.

– Még tart az elemzés. Hamarosan jön a váltás. Jó lenne, ha addig elkészülnénk. Nagyon remélem, ezúttal nem tévedtél.

– S most? Most látsz valamit?

– Az agyhullámaidat. Csak éppen a rendszert nem látja benne a program. Nem mintha sokat számítana, de egyelőre én sem.

– Talán túl gyenge a jel. Töredezett.

– Talán. Vagy a fantáziád élénk.

– Nekünk nincs olyanunk, tudhatnád. Genetikailag kiiktatták.

– Viccnek szántam.

– A humorérzékünket is kiiktatták.

– Még jó, hogy a káromkodást nem.

– Idő kérdése – fürkészte a társa a monitort. – Valami jel az biztosan van. Csak rendszert nem lát benne a gép. De a magát a jelet már felismerte. Kezdetnek nem rossz.

– Biztos vagyok abban, hogy segélykérést fogtam be. Nem is segélykérést. Inkább egy imát.

– Én meg abban vagyok biztos, hogy pocsék ez a kávé. De ez lényegtelen. Szóval segélykérés. Vagy ima. Honnan jött?

– Sejtelmem sincs. Mintha nem ember lett volna az üzenet küldője. Értelmes lény volt, az biztos, de nem ember.

– Az ember nem értelmes lény. Másrészt alig van már belőlük, azok is csak itt-ott fellelhetők. Tudod jól, kihaló faj. Ám jó, legyen. Add ide a csillagtérképet. Megpróbálom az üzenet forrását megkeresni.

– Rendben. Lássuk hát.

Az ügyeletes újból lehunyta a szemét és ujját lassan végighúzta a térképen.

– Nos?

– Azt hiszem, megtaláltam. Innen jött.

A társával egy pár másodpercig meredten néztek a térképre, majd egymásra.

– Biztos, hogy innen jött?

– Egészen biztos.

– Azt hiszem, törölni kellene az anyagot. Felejtsük el. Jobb ez így.

– Szólni kellene a főnöknek. Mégiscsak ez a szabályos.

– Ha megint elszúrod, nem tartom újfent a hátam. Jól gondold meg.

– Vállalom.

– Azt is, ha mehetünk vissza nyersanyagnak a fehérje újrahasznosítóba?

– Ha kiderül, akkor is ott kötünk ki. Úgyhogy szólok neki.

– Ahogy akarod. Legyen.

Az ügyeletes médium pirossal bekarikázta az adás forrását a csillagtérképen. Egy súlyos, érdes rovarmancs nehezedett a vállára. Az ügyeletes meglepetésében felnyögött, majd botladozva felkelt.

– Jól döntött, fiam.

– Elnézést uram, nem tudtam, hogy itt van!

– Adja ide a mágneskártyát. És persze a térképet is. A biztonsági szalagot pedig töröljék. A fehérje újrahasznosításról még majd beszélünk. Egyelőre nem aktuális, amíg lojálisak a céghez. De ne feledjék: egy klón mindig pótolható. Pláne egy olyan olcsó modell, mint maguk.

– Igen, uram – nyelt egy nagyot az ügyeletes és belecsúsztatta a teljes anyagot a szőrös rovarmancsok egyikébe.

– Még valamit, uraim… Tényleg pocsék ez a kávé.

2.

Csendes, sivár éj borította a GE-723/C-1 nevezetű csöppnyi alvó űrvárost és több mint kétezerhétszáz lakóját. A vasbetonból és műanyagból készült építmény békésen lebegett az anyagtalan űrtenger fekete tintapacájában.

Ez a település is pontosan olyan volt, minta többi sok ezer, amelyek szerteszét kóboroltak az űrben. Ha az itt élők lélekszámát nézzük, akkor ez legfeljebb űrvároska, esetleg „űrfalu" lehetett csak, de ezt minden bizonnyal égbekiáltó sértésnek tartanák az itt élők: zömében droidok, kiborgok, humanoidok és elvétve emberek. Vegyes társaság élt ezen a már lebontásra érett mesterséges kis planétán, amit valamelyik közönyös hivatalnok vagy hibás szoftver talán már régen törölt a nyilvántartásból.

Közigazgatás, rendfenntartás nem volt, ha nem is túl békésen, de az itt élő fajok elviselték egymást, talán az egymásra utaltságuk miatt, talán azért, mert nem volt hová menniük.

Békésen aludt nem túl kényelmes ágyában Dr. Robert Slade. A feleségével, Lizával éltek itt már több évtizede. Slade nem szeretett itt élni és nem tudta megszokni az ingadozó gravitációt sem. Hatvanas éveinek végén járt, régen feladta magában a jobb élet reményét vagy lehetőségét. A rémálmok, amik évekig gyötörték, szép lassan elmúltak és átadták a helyüket a csendes apátiának. Az alacsony, köpcös testalkatú férfi csak a számokhoz értett, ez volt talán az egyetlen dolog, ami még érdekelte.

Liza sem volt sokkal fiatalabb nála. Vékony alkatú, madárcsontú, törékeny teremtés volt, és csendesen beletörődött abba az életbe, ami neki osztályrészül jutott. Ha voltak is még álmai, mélyen eltemette azokat magában.

Éles csengetés riasztotta fel álmukból a háziakat. Ez igencsak meglepő volt, mert nem csak éjszaka, de nappal sem igen kereste őket senki. Visszavonultan éltek, barátaik nem voltak, a két humanoid faj, akiket maguk között csak „kékeknek és „liláknak neveztek a bőrszínük alapján, lenézték az embereket, nem tartották többnek őket, mint egy evolúciós zsákutcának. A kiborgokat meg a többi hasonló csodabogarat leginkább csak egymás társasága érdekelte – de az sem nagyon.

Slade felpattant, fizikumához képest meglepő sebességgel, rögtön le is döntötte a virágvázát, ami az éjjeliszekrényen állt. Virág már nem volt benne legalább harminc éve, de Slade – ahogy korosodott –, egyre jobban ragaszkodott régi szokásaihoz. A kaputelefon élesen felberregett, Slade bosszúsan felült az ágyán, előkotorta ősrégi szemüvegét. Megdörzsölte sajgó szemhéját és sebtében magára kapta szintetikus háziköntösét és előkotorta az ágy alól kopott gyapjúpapucsát.

Újból felberregett a kapucsengő, egyre hangosabban és bántóbban csörömpölt.

– Megyek már – dünnyögött Slade bosszúsan, igyekezett kikerülni az összetört váza cserepeit. – Csak sejteném, mi ennyire sürgős.

Slade a faliórára pillantott, a piros számjegyek 2 óra 37 percet mutattak. A csörömpölésre Liza is felébredt. Riadt volt és nyugtalan.

– Ki az ilyenkor?

– Honnan tudhatnám – morogta Slade, miközben az összetört váza cserepeit kerülgette. – Mindjárt megnézem.

Újból csengettek, s valaki odakint elkezdett dörömbölni az ajtón. Slade felkapcsolta a video monitort, de a zajon kívül semmit nem látott. Türelmetlenül csavargatta a gombokat, aztán feladta és kinyitotta az ajtót.

Két jól megtermett, izmos férfi alakját pillantotta meg odakint. Fekete bőrkabátban voltak és a férfi két jelvényt látott meg a kabátjukra tűzve, de a felirat nem tűnt rajta ismerősnek.

– Mit akarnak itt? – kérdezte Slade, álmosan és barátságtalanul.

– Maga lenne Slade? Robert Slade? – kérdezte egyikük, igencsak kifürkészhetetlen tekintettel, miközben hanyagul a kopott műanyag ajtókeretnek támaszkodott.

– Dr. Slade, ha kérhetem.

– Kérheti. Doktor… ha így jobban tetszik magának. Ám legyen.

Slade hitetlenkedve felnézett a feje felé, ahol a távolban szürke plasztik pajzs határolta le a világűrtől a mesterséges horizontot.

– Tudják maguk, mennyi az idő?

– Persze.

– Miért vannak itt?

– Meg fogja tudni doktor, a maga idejében.

– Kik maguk és miért van magukon napszemüveg?

Slade rögtön meg is bánta kérdésének a második felét. Nem napszemüveg, erre rögtön rá kellett volna jönnie. Klónok ezek is, persze, az olcsóbbik fajtából, a fényérzékelő szenzort még nem ültették be a retinájukba, azok csak az újabb modellek tartozékai. Olcsók, de azért nem veszélytelenek.

– Tehát ismételten meg kell kérdeznem: mit akarnak?

– Velünk kell jönnie. Legyen elég ennyi egyelőre.

– Holnap, uraim. Munka után.

– Nem értett meg bennünket, doktor. A helyzet nem ilyen egyszerű. Be a kocsiba és tűnés. Húsz percünk van arra, hogy bevigyük.

– Különben magukat is lecserélik, gondolom. Olcsó utánzatok maguk, erre gyorsan rájöttem. Mehetnek a fehérje újrafeldolgozóba. Népszerű hely az errefelé a magukfajtának.

A pofon Slade-t meglepően váratlanul érte. Úgy látszik, még a klónoknak is lehet önérzetük és gyenge pontjuk. A következő emléke Slade-nek egy fegyver csöve volt, ami a homlokához simult.

Slade a két alakra pillantott. Mozdulatlanságukban volt valami ijesztő elszántság.

– Az igazolványukat, ha kérhetem.

– Ahogyan akarja.

– Úgy látom, közös szókincsünk az elmúlt három percben sem gyarapodott. Tehát kérem a papírjaikat.

Az idős férfi megvizsgálta az előadott okmányokat. Valódinak tűntek. Az egyiken egy alvadt vércseppet vélt felfedezni, s ez megrémítette. Piszkossárga, halvány fény burkolta be az idegeneket, jelenlétük csak fokozta az idős férfi feszültségét. Gondterhelt arccal visszaadta őket a tulajdonosainak. Hangjából eltűnt a gúny.

– Nem mehetek most magukkal.

– Ne kelljen többször szólnom, doktor. Befelé. Magukkal emberekkel az a legfőbb probléma, hogy soha nem képesek jól felmérni az erőviszonyokat. Mint most. Ha meg akartuk volna ölni, régen megtettük volna, ez gondolom, eléggé világos.

– Hát az – ismerte be Slade.

– Alkut ajánlok, bár a megbízónk nem híve neki.

– S mi lenne az alkujának a tárgya?

– A felesége élete. Döntsön jól, doktor.

Slade szó nélkül beszállt az ionmeghajtású autóba. Baljós csend telepedett közéjük.

– Nem számít, hogy kik vagyunk. Az számít, hogy miért vagyunk itt.

– Tehát én kellek maguknak?

– Nem, doktor, nem maga. Csak a tudása, pontosabban az, ami abból még megmaradt.

– Még most is látni akarja a jelvényünket?

– Hiszen már láttam. Azt hiszem, valamivel többet is annál. S nem először, régen, nagyon régen láttam már egyszer, ismerős, de hirtelen nem tudom hová tenni – gondolkodott hangosan.

– Nem is kell, doktor. Higgye el, nyomós oka van annak, hogy most itt ül a kocsiban.

Aztán eszébe jutott, hol is látta a jelvényt. Régen volt már, évtizedekkel azelőtt. Baljós emlékeket idézett fel.

– Liza, édes istenem – öntötte el hirtelen a kétségbeesés.

– Az ő élete a maga kezében van, amint már mondtam. Alkut ajánlottam a megbízónk nevében. Bármit is tesz, vagy tenni akar, ezt jól tartsa észben.

Slade ezután végképp elhallgatott. Jeges érzések költöztek a szívébe és valami ősi félelem, amitől nemigen tudott megszabadulni.

3.

Mr. Randjavo az irodájában szivarra gyújtott. Ahogyan a kékesen gomolygó füstfelhő elérte a szenzorokat, azonnal bekapcsolt a tűzjelző, de ez őt cseppet sem zavarta. Nem az fajta lény volt, aki tisztelte a szabályokat, még azokat sem különösebben, amiket maga alkotott. Leterítette az asztalra a médiumoktól kapott plasztik lapot és elégedetten fürkészte az adatokat. Amit a lapon talált, kíváncsivá tette. Túl sok a bizonytalanság. És éppen maga a bizonytalanság vált számára vonzóvá. Szagot fogott.

– Meglep, hogy még mindig itt talállak – szólalt meg mögötte valaki a sötét iroda mélyén.

– Hiszen tudod: mindenekelőtt az üzlet. Soha nem lehetünk elég éberek. Éles szem kell a jó vadászathoz, valamint jó fegyverek. És persze megfelelő csalétek. Ez utóbbiból sem lesz hiány, azt hiszem. Pedig már majdnem elakadtam…

– Mindig csodáltam a kitartásodat és a találékonyságodat. Bár lényed ocsmány és otromba, csakúgy, mint a lelked, meg kell hagynom, leleményes vagy az üzletben.

– Ne sértegess, tudhatnád, hogy nekem nincs lelkem.

– Bocsánat – kuncogta a hang a sötétben. – A doktor itt van már?

– A doktor? Micsoda silány szóvicc…

– A matematikusunk tehát megérkezett?

– Csak idő kérdése. Megvannak megfelelő eszközeim a meggyőzésre, ha nagyon ellenkezne. A módszereim, ha nem is mindig kifinomultak, roppant eredményesek.

– Ebben soha nem kételkedtem.

4.

Félórányi utazást követően a kocsi váratlanul lefékezett. Kiszálltak.

– Megérkeztünk, Mr. Slade.

– Doktor Slade, ha kérhetem. Egyébként hol vagyunk?

– A külvárosban.

A parkoló jármű elenyésző nagyságúnak tűnt a föléje magasodó beton-, üveg-, műanyag épületkolosszus tövében. Lelketlen volt, mint minden, amivel csak ezen a bázison találkozott.

Slade bosszúsan kifakadt.

– De hát ez a munkahelyem! – morogta elképedve. – Behoztak hajnalban dolgozni?

S valóban: ott vibrált a fejük felett a neoncsövekből kirakott felirat: „Intergalaktikus és Bolygóközi Segélyszervezet Irodája", alatta pedig: „Csillagfény Misszió, helyi kirendeltség".

– Mindig utáltam ezt a szlogent – dörmögte Slade. – Még négy óra alvás, és beutaztam volna ide magam is. Nappal.

– Mr. Slade, magára most van szükség. Reggel már késő. S hamarosan, ahogy módosul a röppálya, eltűnik a különbség a nappal és az éjszaka között.

– Szeretném, ha többet tudnék erről az egészről. Miért kellett most bejönnöm? És mi az, ami legalább olyan fontos maguknak, mint nekem a saját életem?

– Időben meg fogja tudni. És hagy emlékeztessem, nem csak a maga életéről van szó.

– Harmincöt éve vagyok ennél a cégnél és még soha nem hiányoztam senkinek, főleg nem hajnali háromkor.

– Ez minket nem érdekel. Meg fogja kapni a válaszait a megfelelő helyen és időben, bár nem hinnénk, hogy túlságosan boldog lesz attól, amit majd hallani fog. Most pedig szálljon ki.

– Nem. Magyarázatot várok.

– És hol marad a „ha kérhetem"? Kifelé!

Váratlanul Slade kapott egy hatalmas pofont. Úgy látszik, a fizikai erőszak újabban megint kezd divatba jönni. Az ütés váratlanul érte, megdermedt egy pillanatra, de őt kemény fából faragták, kora és testalkata ellenére is. Dr. Slade olyan volt ezen a bázison, akár egy őskövület, egy tévedésből fennmaradt faj utolsó példánya, amit ki tudja, milyen erők sodortak ide. Soha nem akart itt élni, szürke, maradi kőtömbnek hatott egy tarka és kusza világban, amelynek minden színfoltjára gyanakodva tekintett.

Slade halántékához egy hideg, fémes cső simult. A férfi érezte, hogy a fegyver elég komoly kaliberű.

– Sajnálom, uraim. A válaszom: nem.

Mivel tovább makacskodott, kirángatták a kocsiból. A csata közben elveszítette fél papucsát, meztelen talpa pedig fázott a jéghideg aszfalton. Dühében kilépett a másik papucsból is és behajította azt a mesterségesen idetelepített, betonkockába zsúfolt bokrok közé. A kókadozó ágak közül egy kócos női fej bukkant elő, talán emberé, szétmázolt rúzzsal és fedetlen, dús keblekkel. Szikrázó szemekkel meredt Slade-re.

– Várj a sorodra. Ha nem tűnt volna fel, még nem végeztem.

– Ringyókra nem költök.

– Perverz vénember, rohadt kukkoló! – sziszegte feléje és visszabújt a terebélyes bokrok sűrűjébe, befejezni azt, amit elkezdett. Slade morgott valamit magában. A nő vagy klón lehetett, minden bizonnyal gyatra magatartás-programmal, vagy ami még rosszabb, ember.

A doktor a kísérőihez fordult.

– Jól ismerem ezt az épületet. Itt dolgozom, több évtizede. Mindig meg volt a véleményem mind a cégről, mind pedig a vezetésről, még ha nem is hangoztattam. Sok húzásuk volt már, ami nem tetszett, de ez az ágyból kirángatós, fenyegetős műsorszám eddig még nem szerepelt a repertoárban. Mielőtt belépnék ide, egyetlen kérdésre kérem a válaszukat. Ennyivel tartoznak nekem. Miért?

– Kemény dió maga, doktor. Meg fogja kapni a válaszát, de azt nem ígérem, hogy túl boldog lesz tőle. Most pedig befelé.

– Legalább azt megvárhatták volna, amíg átöltözöm – morgott Slade, aztán elindult felfelé a lépcsőn. Előkotorta irattárcájából a beléptető kártyáját. Végighúzta az optikai leolvasón, beütötte a kódokat. Az ajtó nem nyílt ki. Még kétszer megismételte, eredménytelenül.

– Letiltották a kártyámat – fordult Slade a kísérőihez.

– Kellemetlen. Akkor marad a retina szkenner.

Slade beütötte a következő kódot, amire zajtalanul felnyílt egy aprócska ablak. Közepén egy halványkék éles pont. Slade kelletlenül belenézett. A fénypont körkörösen kitágult, majd összeszűkült és eltűnt. A kijelzőn megjelent egy rövidke felirat: azonosítás eredménytelen. Ismeretlen személy.

– Úgy látszik, a retinámat is letiltották.

Slade nem látta, de meg mert volna esküdni rá, hogy a két klón jót szórakozik rajta a háta mögött. Látta azonban az éjjeliőr kaján vigyorát odabentről, és azt is jól tudta, elegendő lenne egyetlen gombnyomás ahhoz, hogy beléphessen az előcsarnokba. Slade döntött. Nem volt ostoba ember és az évek megedzették. Felkapott egyet a betonkockákból – kora ellenére meglehetősen könnyedén emelte fel –, és teljes erejéből belevágta az üvegajtóba, amin ott virított a „törhetetlen" felirat. Az üveg azonnal szilánkokra robbant előtte. Az éjjeliőr arcáról rögvest lefagyott a torz vigyor.

Az idős embert bekísérték az üvegszilánkokon keresztül az előtérbe. Az éjjeliőr tobzódott mérgében.

– Nos, dr. Slade, tovább már nem kísérhetjük. Remélem, élvezte a társaságunkat. Sokba fog kerülni az üveg. Tudja, most nem szívesen lennék a bőrében.

Slade hátrafordult.

– Még mindig nem tudom, miért vagyok itt.

– Maga nem csak az üvegajtót tette tönkre, uram. A kár, amit most okozott, elenyésző ahhoz képest, amiért a vezetőség magát iderendelte. A többit a főnök fogja elmondani.

– Nem tettem semmit!

– Ez már nem a mi dolgunk. Üdvözöljük a kedves feleségét.

Slade növekvő aggodalommal hallgatta kísérői szavait. A baljóslatú gondolatok egyre csak szaporodtak elméjében. Még akart tőlük kérdezni valamit, de aztán rájött, hogy elkésett: azok sarkon fordultak és viharos gyorsasággal eltűntek a szeme elől.

Három homályos árny lebegett Slade tekintete előtt. Ösztönösen nyúlt a szemüvege után, de nem találta. Ismerős volt az előtér, több ezerszer megtette már az utat eldugott kis irodájába. A két szélső robot volt, állapította meg. Tették a dolgukat, amire programozták őket. Felmosták a műanyag márványpadlót, takarítottak, öntözték és megetették az előtér díszes szobanövényeit. A színpompás virágok egytől egyig hússal táplálkoztak. A robotok apróra vágott, véres húskockákat csippentettek fel és fémkarjaikkal meglóbálták az összezárt virágfejek előtt. A vér szagára kipattantak az óriási bíbor szirmok, majd az apró, recés fogak felaprították a bizarr táplálékot. Az etetés nem volt veszélytelen művelet, de a növényi bestiák a fémben nem tudtak kárt tenni, így a robotok épségben megúszták a növényetetést, ami már jó pár vakmerő alkalmazottnak az ujjába került.

A középső alakot viszont Slade hosszasan szemlélte. Humanoid volt, kocsonyás bőre valószerűtlen színárnyalatban játszott. Eddig még soha nem találkozott vele, noha a cég egyenruháját bitorolta. Éppen dohányzott, a tiltó tábla ellenére. Slade kelletlenül szólította meg.

– Mit akar tőlem – kérdezte kimérten.

– Én?! – vigyorodott el a lény és gumiszerű, lilás bőre még valószínűtlenebb színárnyalatot vett fel. Az egész teremtmény kísértetiesen villódzott a félhomályban.

– Ki más? – morogta a férfi kedvetlenül.

– Én ugyan semmit. Bár azt be kell vallanom, hatásos volt a belépője. Ilyen teljesítmény igencsak ritka egy embertől. Bár az öltözéke nem éppen az alkalomhoz illő. Várják magát, Dr. Slade. Azt hiszem, ez a kis malőr a fejébe fog kerülni. És most nem a betört üvegre gondoltam.

– Hajnali