A prófécia

By Vagyim Panov

Emberemlékezet ​óta létezik a hétköznapi valósággal párhuzamosan egy második, varázslatos világ, a boszorkányok és varázslók világa – vagyis különböző, mágikus képességekkel bíró, egymással is folyton hadakozó idegen fajok bonyolult társadalma. Miután az emberek évszázadokig üldözték őket, e titokzatos lények visszavonultak egyetlen városba, amelyet ma is erős varázslatokkal rejtenek el a hétköznapi halandók elől. Ám a titok lassan napvilágra kerül, ahogy Moszkvában egyre több megmagyarázhatatlan bűntény történik, és Kornyilov rendőrnyomozó életében először nem érti az összefüggéseket…
Vagyim Panov sorozata egy lenyűgözően eredeti, teljességgel új és komplex világot teremt, amelyben a mágia megfér a legmodernebb technológia mellett, a szomszéd irodaházról is kiderülhet, hogy mesterien álcázott varázslótanya, és az emberek hétköznapjaiba lassan beszivárgó párhuzamos kultúrák konfliktusai hol hátborzongató, hol nagyon vicces, de végig szédítően izgalmas kalandokba sodorják az olvasót.
Szergej Lukjanyenko Őrség sorozata és Dmitry Ghlokovsky Metro 2033 könyve után új urban fantasy világsiker Oroszországból.

• Language: Magyar
• Publisher: Metropolis Media Kiadó
• Release date: May 6, 2020
• ISBN: 9789639866515

Book preview

A fordítás alapját képező kiadás:

Vagyim Panov

Войны начинают неудачники

Ekszmo, 2001

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Dr. Mund Katalin

Műfordító:

Egri Zsuzsanna

Olvasószerkesztő:

Szabó Ilse

Borító:

Varga Balázs

ISBN 978 963 9866 51 5

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 2001 by Vagyim Panov

© Hungarian translation 2019, Egri Zsusza

© Hungarian edition 2019, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

Az emberiség több ezer éven át vívott kétségbeesett harcot azért a jogért, hogy uralkodjon a Földön. Több ezer éven át harcosok és hősök, inkvizítorok és papok tűzzel-vassal irtották azokat, akik nem tartoztak az emberi fajhoz, arra törekedve, hogy még a létezésük emlékét is eltöröljék. Boszorkányok, átváltozók, gnómok... Elődeink üldözték és könyörtelenül megsemmisítették őket, mert úgy vélték, hogy a Földön helye csak az embernek van. És úgy tűnt, hogy győzelmet arattak...

Teltek-múltak az évek, és az emberek apránként megfeledkeztek az óvatosságról. A világ összes gazdagsága az ő kezükbe került, és a kérlelhetetlen inkvizítorok a csábítások áldozatául estek. A harcosok visszatértek az eke szarvához, a hősök papucsot húztak, és letelepedtek a kályha mellé. Az unalmas elbeszéléseket beszőtték a színes részletek, és a valós eseményeket mítoszokká és mesékké változtatták. A dicső győzelmek emléke az utolsó hős halálával együtt foszlott szét.

De a történelem nem ismer végleges győzelmet...

BEVEZETÉS

– Miért aggódsz? – fordult oda hirtelen a fiú.

A kérdés nem érte váratlanul a nőt.

– Én? – húzta fel azért meglepetten fekete szemöldökét.

A fiú zavarba jött:

– Érzem. Hiszen tudod, hogy pontosan érzem az aurát. Téged nagyon aggaszt valami.

A nő alig észrevehetően elmosolyodott. Éppen csak az ajkai sarkával, mintha azt akarná, hogy a fiúnak keresnie kelljen a mosolyt ezen a szép, keskeny arcon.

– Hatalmas erő lakozik benned, Ljubomir, előled semmi sem marad rejtve. Jól jön ez a képesség a Nagy Ház leendő uralkodójának. Hol van a ládikám?

A díszes aranydobozka, amelyben a kedvenc ékszereit őrizte, egy asztalkán állt annak a karosszéknek a jobb oldalán, amelyben a nő elhelyezkedett. Csak ki kellett volna nyújtania a kezét.

A fiú gyorsan megkerülte a széket, megfogta a ládikát, és kinyitotta a fedelét. Első ránézésre nem lehetett több tizenhárom évesnél. Világos hajú, jelentéktelen külsejű, vékonydongájú, a Zöld Ház mércéje szerint túl cingár, és talán nevetséges is lett volna, ha nem lettek volna a szemei. Ljubomir hatalmas, élénkzöld szemei magukhoz vonzották és hipnotizálták az embert. A fiú szívének hihetetlen erejét sugározták. A vad, érintetlen mágia erejét, az erőt, amelyet elirigyelt volna a Titkos Város bármelyik mágusa.

– Légy oly kedves, tartsd egy kicsit.

Ez alkalommal a nő egy igazi mosollyal ajándékozta meg a fiút. A telt, élesen kontúros ajkak szétnyíltak, felfedve az apró, fehér fogak sorát, az orcákon pici, csintalan gödröcskék jelentek meg, az élénkzöld szemekben pedig fellángoltak a vakító és némiképp őrült lángocskák. Ljubomir megingott: a nő mosolya úgy hatott, mint a kábítószer, arra késztette, hogy megfeledkezzen mindenről ezen a világon, és várja, várja, csak várja, mikor lobban fel újra a nő szemében ez a varázslatos, részegítő láng. Apró, szinte észrevétlen lépést tett, és már nem választotta el őket egymástól több, mint néhány hüvelyk. De ez most még áthatolhatatlan akadály volt.

– Valami nem túl hivalkodót kellene választani – nyújtotta tűnődve a szavakat a nő, miközben gazdag gyűjteményét nézegette.

Ljubomir nem vette le a szemét a barnára sült vállakról, a kecses nyakról és a világos, szinte fehér haj sűrű boglyájáról, amelyet tekervényes frizurába rendeztek. A fiú nem tudott uralkodni magán, kicsit lehajolt, és megérezte a nő hajából áradó finom jázminillatot.

– Hát nem csodálatos? – A nő gyengéden megsimogatta a gyűrűt, amelyet az imént húzott az ujjára. – Nem találod annak?

A fiú görcsösen bólintott.

– Nagyon szép.

A gyűrű tényleg jó ízléssel készült. A vékony aranykarikát, amelyet bizarr motívum ékesített, egy nagy, különleges csiszolású smaragd zárta le, amely, úgy tűnt, még éjjel, a csillagok fényénél is képes szikrázni. Mecseszlavtól kapta, a széles vállú Mecseszlavtól – Szokolnyiki tartomány uralkodójától. Ljubomir látta, hogy virul ki a nő, amikor ez a verekedős fajankó a közelében van, a tehetetlen dühtől minden alkalommal megfeszült az arca, és apró, törékeny kezeit ugyanilyen apró és törékeny öklöcskébe szorította.

– Tetszik, hogy ilyen színjátszó – mondta halkan a nő, és merengve nézte a smaragdot. – Vajon kinek a lelke lakozik benne?

A fiú ki nem állhatta ezt a gyűrűt.

A ládikó visszakerült az asztalra. Ljubomir tett néhány bizonytalan lépést, és megtorpant a szoba közepén.

– Nem mondtad el, mi az oka az izgatottságodnak.

A nő már eléggé kiismerte a fiút, hogy tudja: nem felejti el a kérdését.

– Ne hidd, hogy túlzok, Ljubomir, a népünk életében nagy nap a mai, amelyet már régóta vártunk. Néhányan már nem hitték, hogy a jóslat beteljesül, és eljössz te, Hírnök. Hogy újra lesz okunk reménykedni. – A nő gyöngéd pillantással lassan végigmérte a fiú törékeny alakját. – Ma van életem egyik legfontosabb napja, közölnöm kell a Zöld Ház népével a jó hírt. Tényleg azt hiszed, hogy ilyen helyzetben nyugodt tudok maradni?

– A nép nagy része mégsem szerez tudomást a megjelenésemről – Ljubomir hirtelen újra megfordult.

– És később sem – nyomatékosította a nő.

„Nem vagy-e túl okos a magad tizenhárom évéhez, te kis tacskó?"

– Meg kell őriznünk a titkot.

– Miért?

– Mert túl sok ellenségünk van – a nő a saját tükörképére pillantott. Úgy tűnik, minden rendben, holott... Egy kicsit felszegte a fejét, és körmével óvatosan megigazított egy rakoncátlanul kilógó hajszálat. – Létezik az, hogy Jaroszlava nem mondta neked?

– Nem mondta.

– Furcsa, általában eléggé beszédes.

– Sokkal tartozom Jaroszlava papnőnek – Ljubomir összeráncolta a szemöldökét. – Gyakorlatilag egészen a születésemtől kezdve velem volt, és...

– Igen, emlékszem.

„Egyáltalán hogy szerezhetett ez a furfangos nőszemély tudomást a születésedről? Átkozott bestia."

– Jaroszlava azt mondta, hogy engem be kell mutatni a népnek, te meg ragaszkodsz ahhoz, hogy Hírnök eljöveteléről csakis a királyi tanács szerezzen tudomást.

– Minden okom megvan rá.

– Szeretném megtudni, mi az.

„Bizonyára Jaroszlava tömte tele vele a fejét, semmi kétség. Nem nyugszik addig, amíg el nem távolít engem a trónról."

– A Zöld Ház báróinak tudnia kell, hogy a jóslat beteljesült, és eljött Hírnök. – A nő szórakozottan elvett a kisasztalról egy púderpamacsot, de aztán szinte rögtön le is tette. A sminkje tökéletes volt. – Összesen nyolc báró van, és megbízhatunk bennük. Ha viszont az eljöveteledről tudomást szerez az egész nép, akkor a Titkos Városban elkerülhetetlenül is szóbeszéd veszi kezdetét. Kettő, legfeljebb három nap múlva a Nagy Házak elemzői kiszámítják a felbukkanásodat, és üldözőbe vesznek. De még az is lehetséges, hogy háborút robbantanak ki.

Ljubomir a szoba közepén állva néhány másodpercig hallgatott, és a plafont bámulta. Ez idő alatt a nő nem vette le a szemét a fiú tükörképéről.

– Mi közük van hozzám? – kérdezte végül a fiú. – Én nem akarok háborút.

– A te felbukkanásod sajnos elég indok, hogy kitörjön a háború. A Nagy Házak nem fogják megvárni, amíg megnősz, megtanulod irányítani az erődet, és megsemmisíted őket. Igyekezni fognak, hogy ezt a lépést ők tegyék meg elsőként. A helyükben te is így tennél.

Ljubomir megrezzent:

– De nem vagyok az ő helyükben.

– Ez nem fontos. A több ezer éves üldöztetés tökéletesítette bennünk az önvédelem ösztönét, a világon a legjobban mi érezzük a fenyegetést. Neked az van megírva, hogy újjáteremted a birodalmat. A Zöld Ház feléled, és a táncoló daru jelenléte megszilárdul a világ minden szegletében. A többi Nagy Ház számára ez egyet jelent a halállal.

– Háborút hozok – sóhajtott a fiú. – Halált hozok a Nagy Házaknak.

Egész eddig ritkán töprengett el a saját rendeltetésén, és a nő kegyetlen szavai most kizökkentették. Hírnök szíve hevesebben kezdett verni.

– Az a sorsod, hogy vezesd ezt a hadjáratot – a nő megint elmosolyodott. Vidáman, őszintén. – Hatalmas jövő áll előtted, Ljubomir, hatalmas küldetés.

– Ezek szerint okuk van arra, hogy megöljenek engem.

– A gyilkosságra mindig akad indok – mondta tagoltan a nő. – De ne aggódj. A Ljud Nagy Háza tud titkot tartani, legrosszabb esetben pedig megvédünk téged, amíg meg nem erősödsz.

– Én Hírnök vagyok – mondta határozottan a fiú.

A szíve megnyugodott, és már lassabban, súlyosabban vert.

„Hírnök!"

A nő csodaszép szemei dühösen fellobbantak. A Ljud Ház tízezer éve alatt először született egy olyan férfi, aki mágikus képességekkel bír, és láss csodát – pont most. Ő meg még olyan fiatal, tele van erővel, annyi terve volt még, annyi ötlete...

– Van neked egy ajándékom, Ljubomir – a nő felkelt, és csengetett egy kis arany harangocskával.

Hamar úrrá lett magán. Már az első találkozásnál rájött, hogy ez a vad kölyök képes megérezni a legkisebb hangulatváltozást is, és ez nagyon óvatossá tette.

A tálcán, amelyet egy időközben megjelenő udvarhölgy tartott a kezében, vékony aranypánt hevert, egy hatalmas smaragd ékesítette.

– Ez az első koronád, kis hercegem.

A nő saját kezével tette Ljubomir lehajtott fejére a díszt, és gyengéden megcsókolta a homlokát, miközben a jázmin aromája újra körbevette a fiút. Ljubomir majdnem boldognak érezte magát. A gyanakvás, amelyet Jaroszlava ültetett el benne, szertefoszlott.

– Ma először látod meg az alattvalóidat, Hírnök.

– Nem okozok nekik csalódást.

– Felség – nyílt ki az ajtó –, itt az idő.

A gyönyörű Vszeszlava, a Ljud Nagy Házának királynője, a Zöld Ház legfőbb papnője és az Esőkút őrzője egy utolsó pillantást vetett a tükörképére, és biccentett a fiúnak:

– Várnak minket, Hírnök.

* * *

A Zöld Ház trónterme abban az értelmetlen, cifra fényűzésben pompázott, amely az ünnepélyes, ám semmilyen jelentőséggel nem bíró rendezvények sajátja. Igaz, ezt csak a törzsvendég érezhette meg. Ám a nagy királyi fogadásokra ritkán betévedő vendéget vagy a kifinomult etikettben járatlan egyszerű embert lenyűgözték volna a pazar díszletek. A padló sötétzöld mozaikja finoman folyt át az olivás árnyalatokba a selyembe burkolt falakon, amelyeket a ragyogó malachitoszlopok magasba törő villámokként szabdaltak fel. A fal mentén speciális virágtartókban sűrű bokrok zöldelltek, amelyek mámorítóan friss illattal töltötték meg a levegőt, a számtalan falikaron lógó, hegyikristályból készült óriási csillár pedig vakítóan éles fénnyel árasztotta el a termet. Az elegáns, nagy smaragdokkal díszített királyi trón egy nem túl magas emelvényen helyezkedett el, közvetlenül mögötte pedig egy hatalmas pajzson büszkén tárta ki szárnyait a táncoló daru – a Ljud Nagy Házának címere.

A trónterem mély benyomást keltett, nem tudott nem kelteni, ám a vendégek, akik ma érkeztek, a királyi fogadások törzsvendégei voltak, és nyilván észre is vették a féktelen és gondtalan vidámság könnyed atmoszférájának hiányát, amely egyébként a Zöld Házat Vszeszlava királynő uralkodása alatt mindig jellemezte. A fényűzést a hétköznapiság, az ünnepélyességet a hivatalosság ellensúlyozta, a hízelgő lakájmosolyokat pedig a testőrök. Őfelsége fesztelen formában tudatta, hogy az esemény, amely miatt az alattvalók összegyűltek a palotában – nem ünnep.

– És ha nem ünnep, akkor minek okán van ez a nagy zűrzavar? – dünnyögte halkan az orra alatt Szvetlomir báró. – Az aktuális kérdéseket a maguk idejében kell tárgyalni, Alvó szakállára esküszöm.

A báró már százhetvenedik évét taposta, és inkább megszokásból beszélt magában. Senki sem kérdőjelezte meg kolosszális tapasztalatát és nem mindennapi bölcsességét. Szvetlomir társaságában általában jelen volt egy a számtalan unokái közül, aki taktikusan félbeszakította Izmajlovo uralkodóját, és nem hagyta, hogy a párbeszéd vitává fejlődjön, vagy ami még inkább megengedhetetlen volt, botránnyá. De ez alkalommal a trónterembe csak a kiválasztottakat engedték be, és Szvetlomir csapatának tagjai a többi meghívottéhoz hasonlóan a palota halljában várták vezérüket.

Egy pohár pezsgő elfogyasztása után Szvetlomir feltétlen szükségét érezte egy élénkebb beszélgetésnek. Hetykén megpöndörítette ősz, bozontos bajszát, és a közelében álló Szvjatopolk báróhoz fordult:

– A meghívottak köre ma meglepően szűk, nem gondolod, fiam?

Mivel legalább félszáz évvel volt fiatalabb Szvetlomirnál, Szvjatopolk nem sértődött meg a felettébb bizalmaskodó közeledés miatt:

– Ha őfelsége csak a bárók meghívására korlátozta volna magát, akkor nekünk sokáig kellett volna keresgélnünk egymást ebben a teremben. Bevallom, sosem gondoltam volna, hogy ilyen hatalmas.

Szvetlomir elégedetlenül ingatta a fejét:

– Beszélj lassabban, fiacskám, elharapod a szavak végét.

Az Izmajlovói Uradalom feje nem szándékozott beismerni, hogy nem tudja követni ifjabb beszélgetőpartnerének a gondolatmenetét.

– Egyetértek magával, báró – mondta Szvjatopolk szinte szótagolva. – Ez ilyen kis létszámú fogadás egyáltalán nem vall a királynőnkre.

A fiatal báró körbenézett. A meghívottak kényelmetlenül érezték magukat a tágas, királyi fogadásra tervezett teremben. Nem volt díszes kíséret, nem voltak fennhéjázó vikomtok és modoros dámák. Hiányzott a megszokott nyüzsgés és zsivaj, büszke tekintetek és fellengzős szónoklatok. A Ljud Nagy Házának vezetői – nyolc báró és a Zöld Ház nyolc papnője – szétszóródtak a pazar teremben, és csak nagy ritkán vetettek oda egymásnak néhány rövid mondatot.

Szvjatopolk rosszallóan nézett a papnők egyszerű és nyakig begombolt ruháira, aztán behunyta a szemét. A királyi fogadás – mindig ünnep. A hölgyek toalettjük pompájában vetélkednek egymással, a bárók fontoskodó arccal szürcsölik a borukat, miközben sanda pillantásokat vetnek az ifjú tündérekre, akiknek a Zöld Ház varázslónőinek szigorú szabályai még megengedik a lengébb öltözetet. Általánosan elterjedt vélemény volt, hogy Vszeszlava papnővé válása után is megmaradt lelke mélyén egy csintalan és felszabadult tündérnek, amit egyesek hiányosságnak tartottak, míg mások – igen nagy előnynek. A fogadásokon a tündérek a figyelem központjában állnak. Körülöttük okvetlen ott lebzsel az udvari fiatalság – vikomtok, vajdák, még a Csudok Nagy Házának lovagjai is. Társaságukból mindig hangos nevetés hallatszik, a tarsolyukban mindig van néhány csípős anekdota és kétértelmű vicc, a végén pedig a fiatal csud hadnagyok mindenképp párbajra hívják a fiatal ljud vikomtokat. Jobbra, a malachitoszlopoknál általában a Sötét Udvarból származók gyülekeznek: méltóságteljes saszok hosszú sötétkék ruhában – a jó konyakok sötét bőrű és nagy orrú kedvelői; az éles nyelvű erlinek – a született gyógyítók és nagyevők; és végül a navok – magasak és soványak, akik kifürkészhetetlen fekete szemekkel tanulmányozzák a számukra idegen pompát. Senki sem tudta, a navok vajon élvezik-e a királyi fogadásokat, de mindig időben érkeznek, a meghívás elutasításával még soha meg nem sértve a Zöld Ház tisztességét felsorakoznak a fal mellett, és csak Santiaga kering egy repülőgép-anyahajó fesztelenségével a trónteremben bókokat szórva és ritka borokat kóstolgatva. Fura egy nav ez a Santiaga...

Szvetlomir érdes basszusa kizökkentette Szvjatopolkot a gondolataiból.

– Úgy hallottam, Vszeszlava valami oknál fogva nem akarta hivatalosan összehívni a királyi tanácsot – dörmögte Szvetlomir. Az öregnek közben volt ideje felhajtani még egy pohár pezsgőt, és kipirult az arca. – Ezért küldtek mindenkinek névre szóló meghívót erre az „audienciára". Mit gondolsz erről, fiam?

– Nyilvánvaló, hogy titkol valamit.

– Vszeszlava királynő mindig titkol valamit, de ez alkalommal a titkolózás mindenki javát szolgálja – vetette oda egy arra elhaladó, Zöld Házba tartozó papnő.

A hangnem, amellyel a „királynő" szó elhangzott, nem hagyott kétséget a hang gazdájának a Ljud Nagy Háza uralkodónőjéhez fűződő viszonyát illetően.

A férfiak udvariasan meghajoltak a magas papnő előtt, és összenéztek.

– Nyilvánvalóan jól informált – jegyezte meg Szvjatopolk.

– A papnők mindig jól informáltak, nem úgy, mint mi, bárók – sóhajtott Szvetlomir. – Belénk törlik a lábukat, Alvó szakállára esküszöm. A saját birodalmamban én már nem is tüsszenthetek anélkül, hogy engedélyt kérjek ettől a... papnőtől. Egy kislány akar engem kioktatni, Alvó szakállára esküszöm. Én szedem be az adókat, és én...

– Nem hiszem, hogy annyira rossz a helyzet, tisztelt Szvetlomir – felelte a fiatal báró megfontoltan. – Végül is a családunk férfi tagjai nem képesek a mágiára.

– Mágia – hümmögte az öreg. – a humoktól kell példát venni: csak semmi mágia! És elég jól is élnek, Alvó szakállára esküszöm. Ha a férfiak nem képesek a mágiára, akkor a mágiára nincs is szükség!

– Világos, világos – Szvjatopolk szeretettel megdörzsölte a bárói láncon lógó smaragdot, és úgy döntött, témát vált. – Jut eszembe, nem figyelt fel arra, milyen rebellis csengése volt Jaroszlava papnő hangjának?

– Te is észrevetted, fiam? – felelte élénken Szvetlomir. – Úgy gondolom, hogy a mai napig nem tudja megbocsátani a királynőnek a választásokat. Emlékszel, akkor Jaroszlava is pályázott a trónra.

– De hát már két év is eltelt.

– Mit számít az, fiam? – Szvetlomir sokatmondóan elmosolyodott. – Jaroszlava meg van győződve arról, hogy a választások eredményét meghamisították, Alvó szakállára esküszöm.

– Pletyka – jelentette ki nyugodt magabiztossággal a váratlanul odalépő Mecseszlav báró. – Vszeszlava fiatalabb és okosabb Jaroszlavánál. A papnők döntése teljességgel megalapozott volt.

– Egyetértek – bólogatott Szvetlomir. – Buta szóbeszéd. Nem is tudom, hogy jutott eszembe.

– A hasonló beszélgetések aligha szolgálják a Zöld Ház javát – Mecseszlav ráhunyorított a nem messze álló papnők csoportjára, akik közül kivált Jaroszlava magas alakja.

– Tökéletesen igaz – hajtott fejet Szvjatopolk.

Mindenki tudott az őfelsége és Szokolnyiki tartomány zömök uralkodója közötti különleges viszonyról, ezért udvariatlanságot mutatni a királynő személye iránt Mecseszlav jelenlétében szerfelett meggondolatlan cselekedet lett volna. A báró a Ljud Nagy Háza legjobb vívójának számított.

– Sajnálatos módon a királynőnek sok az irigye – összegezte Mecseszlav.

– Ez a hatalom ára – erősítette meg Szvjatopolk. – Jut eszembe, báró, véletlenül nem tudja, mi okból gyűltünk itt össze?

– Természetesen tudom – vágta rá abban a szempillantásban a másik, és fakózöld szemeivel rámeredt beszélgetőpartnerére. – Mivel konszolidálni szeretné a nemzetet, őfelsége arról döntött, hogy negyedével megemeli az adókat, ráadásul emelkednek az Esőkút energiájának költségei is. A mai napon lesz a hivatalos bejelentés.

A bárók arca hirtelen megnyúlt.

– Ez most komoly?

– Ez lehetetlen! Már így is alig jövünk ki a költségvetésünkből!

– Ha magukra nézek, ezt nehéz megállapítani, barátaim! – A kiváltott reakcióval elégedett Mecseszlav alig bírta visszafojtani a hahotázást. – Nézzenek csak rám: így néz ki az, akit a szükség marcangol.

A bárók összeszorították ajkukat. Szokolnyiki tartomány volt a Zöld Ház leggazdagabb birtoka, ugyanakkor az uralkodója híres volt hanyag öltözködéséről. Például most is gyűrött ruhát viselt, az ékszerek közül csak az arany karkötő volt rajta a jobb csuklóján. Még a bárói láncot is megvetette.

– Nagyon vicces... – morogta elégedetlenül Szvetlomir.

Mecseszlav némán megveregette a vállát, de nem volt arra ideje, hogy bármit is mondjon: a terembe egy fellengzős komornyik úszott be.

A zaj elült. Miután egy kis szünetet tartott, a komornyik fontoskodva végignézett a jelenlevőkön, majd zengő, jól képzett hangon kihirdette:

– Őfelsége a Zöld Ház királynője, Vszeszlava!

A jelenlevők többségének várakozásaival szemben Vszeszlava nem a főbejáratnál jelent meg, hogy ily módon végighaladjon az egész termen számtalan udvarhölgye és apródja társaságában, hanem egy kicsi, gyakorlatilag észrevehetetlen ajtócskában bukkant fel a trón mögött. Egy másodpercnyi zavar támadt, és a bárók csak ezután hajoltak meg az etikettnek megfelelően.

– Hálás vagyok, hogy hívásomra megjelentek.

Egy kézmozdulattal elbocsátotta a komornyikot, és a vazallusaival maradt. Miután felegyenesedtek, a bárók és papnők kikerekedett szemekkel bámultak; a trónra lépés óta most először nézett ki ennyire szerényen a királynő, most hasonlított leginkább egy papnőre. Az egyszerű sötétzöld ruha kiemelte a királynő tökéletes alakját, és fedetlenül hagyta törékeny vállait; egy smaragd diadémot és egyetlenegy gyűrűt viselt – ez még inkább szokatlan volt, mint a furcsa „audiencia". A zavaros előérzetekkel küzdő jelenlévők mind a trón köré sereglettek.

– Hűséges alattvalóim – kezdte Vszeszlava, és még mindig nem foglalta el törvényes helyét –, a hír, amelyet szeretnék veletek megosztani, megérdemelné, hogy összehívjuk a királyi tanácsot. Mégis, miután megvitattuk a részleteket a Zöld Ház papnőivel, arra a döntésre jutottam, hogy a titok megőrzése végett eltérek a bevett szabályoktól. Bátor báróim, ti mindannyian névre szóló meghívást kaptatok az audienciára. A tartományaitokban majd arról számoljatok be, hogy a korona adópolitikájáról volt most szó.

– Ahogy őfelsége óhajtja – hajtottak alázatosan fejet a kíváncsiságtól lázban égő ljudok.

Vszeszlava odalépett a trónhoz, és félig a terem felé fordulva, puhán végighúzta a kezét a zöld bársonnyal bevont karfán.

– A hatalom – mondta eltűnődve – erő. Emlékszünk még, mit is jelent ez? A Zöld Ház igazi nagyságának kora már rég leáldozott. Sok évszázad telt már el azóta, hogy a mi birodalmunk irányította ezt a világot, és a darvak szárnyai árnyékot vetettek az egész területére. Most viszont kénytelenek vagyunk ebben a parányi városban meghúzni magunkat, apró fajok szomszédságában, más szerencsétlen kudarcot vallókkal megvitatni a jelentéktelen problémákat, megosztozni velük a szánalmas morzsákon, amelyek nekünk jutnak, és bujdosni, elrejtve az igazi lényünket. Az életünk értelmetlen küszködéssé változott. Életünknek csak az életben maradás a célja. Minden reggel úgy köszöntjük a napot, mint az együgyű földművesek: hálás szívvel és a sors iránti alázattal, és a gyerekeink napról napra egyre ritkábban idézik fel, mennyire hatalmas volt egykor ez a faj. Egyre több félvér jelenik meg. Egyre jobban elkorcsosulunk.

A bárók aggódni kezdtek. Emlékeik szerint a királynő először vetett fel ily komoly kérdést. A Nagy Házak közötti utolsó háború óta már jó néhány év eltelt, hát lehet, hogy újra itt az idő?

– Jól jegyezzétek meg, megmutatjuk még ezeknek a semmirekellőknek, Alvó szakállára esküszöm! – jelentette ki vidáman az italoktól kivörösödött Szvetlomir, és hangosan felkiáltott: – Vezess minket, királynő! Veled vagyunk!

– Mire lehetünk büszkék? – folytatta közben Vszeszlava. – Mi vár ránk a jövőben? Mit hagyunk örökül a gyermekeinknek?

Világos, hogy háború lesz! De kivel? A Sötét Udvarral? Aligha. Vszeszlava fiatal, de nem őrült. Már megint a csudokkal?

– Ideje, hogy a Titkos Városban mi diktáljuk a szabályokat! – Szvetlomir csak nem nyugodott le. – Alvó szakállára esküszöm, boldog vagyok, hogy megértem ezt a napot!

Szvjatopolk, akinek kezdett elege lenni abból, hogy a gátlástalanul viselkedő öregre felügyeljen, némán kiitta a már felmelegedett pezsgőt. Az előző háborúban az ő Perovszkij uradalma súlyosan megszenvedte a lovagok támadását, és a báróban nem égett a vágy, hogy újra harcba keveredjen. De nyilvánvalóan kisebbségben volt, mindenki más feszülten figyelte Vszeszlava minden egyes szavát.

– Nem harcba hívlak benneteket!

A termen a csalódottság moraja futott végig. A királynő elmosolyodott.

– Egyelőre. Arra kérlek benneteket, hogy emlékezzetek a régi, nyolcezer évvel ezelőtti jóslatra.

Nyolcezer évvel ezelőtt Izara királynő, a Ljud hatalmas birodalmának utolsó uralkodója és a Zöld Ház történetének legnagyobb papnője, megérezve a közelgő bukást, minden erejét összeszedte, hogy kinyilatkoztassa a Nagy Jóslatot. Életének utolsó és legerősebb varázsigéje volt ez.

Vszeszlava hátravetette a fejét, és szemét eltakarva idézte:

– „És eljön az óra, amikor az elhaló sötétségből felcsillan az egykoron hatalmas faj reménysugara, megszületik egy férfi, aki varázslatban felülmúlja a nőt, neve pedig: Hírnök. Hírnök ereje hatalmas lesz, nem lesz párja varázslatban, sem bűbájban, sem fekete mágiában, sem fehérben, sem a tűz mágiájában, sem a levegő mágiájában, sem a föld mágiájában, sem a víz mágiájában. És nem lesz ellenség hozzá méltó. Hírnök hatalmas uralkodóvá válik, és egy év híján két évszázadon át fog kormányozni, és utána a Ljud Ház fogja irányítani a világot, míg Alvó fel nem ébred."

A királynő elhallgatott, és kinyitotta a szemét:

– Tizenhárom évvel ezelőtt Hírnök megszületett.

A teremben kiáltások harsantak. Jaroszlava büszkén kihúzta magát, szemében diadalmas fények gyúltak. Szvetlomir letörölte legördülő könnyeit:

– Végre egy férfi varázsló, Alvó szakállára esküszöm, férfi! Kertek alatt a háború! Éljen a Ljud Nagy Háza!

– Halál a Zöld Ház ellenségeire!

– Háborút!

– Éljen Hírnök!

A királynő megingott, a bárók dühe megrettentette.

A trón mögötti kis ajtó újból kinyílt, és a terembe egy soványka kamasz lépett be tétován, aki térdig érő egyszerű zöld inget és a rövid csizmája szárába betűrt nadrágot viselt. A fiú hosszú, világos haját egy hatalmas smaragddal díszített aranypánt fogta össze.

Síri csend volt, miközben Hírnök a trónhoz lépett, és ráérősen végignézett a jelenlevőkön. A szíve lassan vert, és a Zöld Ház vezetői minden egyes szívdobbanásra egyre mélyebbre hajtották a fejüket.

– Izara királynő jóslata beteljesedett – jelentette be Vszeszlava. – Hírnök eljött!

1. FEJEZET

„...A rendőrkapitányságon megtartott sajtótájékoztató alátámasztotta az újságírók legrosszabb félelmeit: a Moszkvát megrázó rejtélyes gyilkosságsorozat egyetlen mániákus sorozatgyilkoshoz fűződik, akit Karim Tomba tudósítónknak köszönhetően Viviszektornak neveztek el. Emlékeztetünk mindenkit, hogy a sorozatgyilkos áldozatai kizárólag fiatal lányok..." (Moszkovszkij Komszomolec)

„...Szenzáció a mágikus szolgáltatások piacán! Tegnap a Csud Nagy Háza sajtószolgálata bejelentette, hogy tíz százalékkal csökkentik a Forrás energiájának árait, ily módon megszegve a Nagy Házak közötti, hat évvel ezelőtt kötött megállapodást. A Rend felügyelete alatt álló mágusok már csökkentették az előállítási költségeket, ami arról tanúskodik, hogy az akciót gondosan megtervezték, és a Titkos Város kulcsfontosságú piacának átalakítását célozzák meg vele. A többi Nagy Ház nem szólalt meg az ügyben, de biztosak vagyunk benne, hogy a csudok dömpingpolitikája..." (Tigradkom)

Vár, a Csud Nagy Ház főhadiszállása

Moszkva, Vernadszkij sugárút

július 20., kedd, 23:24

A Csud Nagy Ház, vagy a Rend, ahogy ezt a családot még hívták, három karcsú emeletes házat foglalt el, amelyeket a brezsnyevi modernizmus stílusában tartottak meg. Ha a Moszkva folyó felől közelítünk, akkor a Vernadszkij sugárút elején álltak jobb oldalon, elegáns tornyokként ellensúlyozták a masszív és jellegtelen önkormányzati háztömböket, amelyeket az út másik oldalára építettek. Magasak és sudárak voltak, három cirkálóra emlékeztettek, amelyek véletlenül tévedtek egy kis kereskedelmi kikötőbe, a hatalmas műholdas antennák és a karbantartott külső csak megerősítették ezt a párhuzamot.

A Vár lakóinak belső életét biztonságosan őrizték. A környék minden egyes négyzetcentiméterét kamerák figyelték, a magas fal és a fák koronája eltakarták a belső teret a külvilág elől, az egyetlen bejáratát pedig, amely a sugárútra nyílt, nem egy manapság szokásos egyszerű sorompó zárta le, hanem egy ágaskodó egyszarvú képével díszített, nehéz acéllemezből készült kapu. Hogy milyen csapdákat készítettek elő a hívatlan vendégek számára a nagy magiszter gárdistái, pontosan senki sem tudta, ám Franz de Gir, a gárda kapitánya a háború mestere volt – a Rend vezető harci mágusa –, és teljes odaadással megdolgozott a fizetéséért. A védőháló, amelyet a Vár köré húzott, képes volt felismerni és kiiktatni az energiát bármely varázslóból, aki a csud székház közelébe rossz szándékkal merészkedett. A Vár igazi erődítmény volt, felkészülve arra, hogy akár egy több napig tartó ostromnak vagy heves támadásnak is ellenálljon. Mindig készenlétben állt, a Nagy Házak között hatályban lévő fegyverszünet ellenére.

Az ünnepélyes találkozó minden egyes apró részletét kidolgozták.

Alig haladtak át a vendégek autói a Lomonoszov sugárúton, amikor a nehéz kapuk lassan nyílni kezdtek, és a kis konvoj, amely a közúti rendőrség hófehér, bekapcsolt villogókkal ellátott autójából és két fekete, klasszikus Rolls Royce-ból állt, lassítás nélkül begurult a belső udvarra. Itt az autók szétváltak. A rendőrautó és az egyik Rolls jobbra fordult, és eltűntek a föld alatti garázsban. A másik limuzin komótosan haladva megkerülte a Vár tornyát, és megállt egy kis téren a széles márványlépcső előtt, ahol Franz de Gir fogadta a nem túl gyakran felbukkanó vendégeket.

A lépcsőtől balra egy húsz gárdistából álló díszőrség sorakozott. Mivel a várost forróság gyötörte, az egyenruhán könnyítettek: a páncélt vörös színű kabátok váltották fel, amelyeket az ágaskodó egyszarvú aranyszínű képe díszített, a zárt acélsisakokat pedig könnyű aranyozott sisakok, amelyeknek tarka tollforgóit felborzolta a könnyű szellő. A többi maradt a régiben: csipkedíszek, lovaglónadrág, csillogó csizmák és egyenes lovagi pallos. A lépcső másik felén a Rend működő páholyainak zászlai lobogtak: a Kard páholyé piros-kék, piros-fekete a Sárkányé, piros-sárga a Szalamandra páholyé, piros-zöld a Hermeliné és a legnagyobb, élénkvörös – a Csud Nagy Ház zászlaja. A nehéz kelmék büszkén lengedeztek az ünnepélyes találkozó csendjében, a Rend dicső múltját idézve. A gárdisták és a zászlóvivők háta mögött pedig szoros gyűrűben vették körül a teret a bámészkodók, akik összeszaladtak a Vár minden pontjáról, hogy megbámulhassák a ritka vendégeket.

Amint megálltak az autók, az apródok kinyitották az ajtókat, és hátrébb lépve mélyen meghajoltak.

Egy hosszú, sötétkék, vállán arannyal hímzett köpenyt viselő magas férfi kászálódott ki lassan a limuzinból, nehézkesen rátámaszkodva egy fekete botra, majd két kis lépést tett a lépcső felé. A jövevény arcát egy mélyen lehúzott csuklya takarta, a kézfejét a köpeny hosszú ujja, és a közönségnek be kellett érnie a vendég hórihorgas alakjának látványával.

A Sötét Udvar tanácsosainak, a Nav Nagy Ház magas beosztású személyeinek külsejét mindig titokban tartották.

A másik oldalon az autóból egy, a tanácsoshoz hasonló termetű, sovány férfi szállt ki kifogástalan szabású öltönyben és drága nyakkendőben. Fekete, mélyen ülő szemeivel figyelmesen megvizsgálta az őt fogadókat, majd egy könnyed mozdulattal megigazította az amúgy hibátlan frizuráját, gyorsan megkerülte a Rollst, és elfoglalta helyét az útitársa mögött. A tömegen halk suttogás futott végig: ez a nav, Santiaga, a Sötét Udvar komisszárja a Várban nem örvendett nagy népszerűségnek. Ő volt a herceg büntetését végrehajtó kéz, amelyhez sok-sok gallon lovagi vér tapadt.

Franz de Gir kicsit kivárt, majd kissé meghajolt:

– A nagy magiszter várja a Sötét Udvar küldötteit!

A Vár belső berendezése a legapróbb részletekig megfelelt a házigazdák ízlésének: durva kőfal, boltíves mennyezet, masszív fabútorok, a falakra felakasztott fegyverek és gobelinek... Csak a kutyák és lovak hiányoztak. A stilizált, fáklyára hasonlító fali lámpások csak kihangsúlyozták a megdöbbentő különbséget az épület korszerű külseje és az enteriőr között.

Miután felmentek a negyedik emeletre, a vendégek és kísérőik egy nagy, kivilágított helyiségben találták magukat, amelyet számtalan márvány féldombormű díszített. A csudok annyira büszkék voltak a történelmükre, hogy az már kérkedésnek hatott, emiatt a trónterem látogatói kénytelenek voltak dicső lovagok rég elfeledett hőstetteiben gyönyörködni. A kőből készült képek között méretben odaillő pajzsok helyezkedtek el a Nagy Ház minden páholyának címerével, többek között azoké is, akiknek az emléke már rég megkopott maguknak a vörös hajú csudoknak a fejében is. A legnagyobb pajzs, amelyen egy ágaskodó egyszarvú volt látható, a trón felett lógott. Itt várta a vendégeket a rendíthetetlen, ősz hajú, szakállas férfi, aki rubintokkal díszített koronát viselt.

Leonard de Saint-Care, a nagy magiszter, a mesterek mestere.

A csud uralkodó masszív alakját bíborszínű palást ölelte, amelyet hermelinnel béleltek, jobb