Meteor

By Karel Čapek

Karel Čapek regénytrilógiája: Hordubal, Meteor, Egy mindennapi életnHordubal, a kárpátaljai parasztember nyolc évig dolgozott egy amerikai bányában, aztán hazatért falujába. Felesége és kislánya elidegenedtek tőle, és egy napon az asszony meg

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633445785

Karel Čapek

Karel Capek was born in 1890 in Czechoslovakia. He was interested in visual art as a teenager and studied philosophy and aesthetics in Prague. During WWI he was exempt from military service because of spinal problems and became a journalist. He campaigned against the rise of communism and in the 1930s his writing became increasingly anti-fascist. He started writing fiction with his brother Josef, a successful painter, and went on to publish science-fiction novels, for which he is best known, as well as detective stories, plays and a singular book on gardening, The Gardener’s Year. He was nominated for the Nobel Prize for Literature several times and the Czech PEN Club created a literary award in his name. He died of pneumonia in 1938.

Book preview

KAREL ČAPEK

METEOR

Regény

Fordította

DONNER PÁL

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-578-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

1.

Heves szél paskolja a kórház kertjének hajladozó fáit. Minden szélroham szörnyű módon fölizgatja őket, kétségbeesetten megvonaglanak, mint tömeg a pánikban; most megtorpannak és reszketnek: ugyan megszalajtott bennünket, pszt, halljátok? Fussunk, fussunk – már megint a sarkunkban van.

Egy fehérköpenyes fiatalember lézeng a kertben és cigarettázik. Nyilván valami fiatal doktor; a szél kuszálja friss haját és fehér köpenye zászlóként csattog a szélben. Cibálj csak, kócolj, te vad szél; tán nem turkálnak-e szívesen a lányok az ilyen bozontos és öntelt sörényben? Micsoda lobogó, fölszegett fő! Micsoda fiatalság! Micsoda szemérmetlen önelégültség! Az ösvényen fiatal ápolónő szalad, kötőjére a szél formás ölet rajzol; két kézzel simítja le haját, fölnéz a lobogó, hosszú legényre és gyorsan mond neki valamit. Na, na, kis nővér, miért ez a pillantás és miért az a nagy gond a hajadra –

A fiatal doktor pompás ívben hajítja el cigarettáját és egyenest a pázsiton át, hosszú léptekkel indul a pavilon felé. Ahá, valaki haldoklik ott nekik; muszáj betartani ezt az orvos-léptet, amely sietséget jelez, de nem izgatottságot. Orvosi beavatkozáshoz gyorsan illik menni, de nyugodtan és megfontoltsággal; miért is vigyázzon, fiatalember, el ne hirtelenkedje a dolgot egy haldokló ágyához menet. De te, kis nővér, tipegj csak a sietség könnyű lépteivel, amelyekben irgalmas és szolgálati buzgóság jut kifejezésre, arról nem is beszélve, hogy jól illenek némely testi ékeidhez. Olyan ez a lány, mint a pünkösdi rózsa, mondják bizton az emberek; kár az ilyen a kórházba.

No lám, valaki haldoklik; szól zúgásában, megrémült fák vágtatása közepette haldoklik egy ember; itt megszokták az ilyesmit, de mindazonáltal? A fehér takarón lázas tenyér bolyong. Szegény, nyugtalan kéz te, miben akarnál megfogózkodni? Mit szeretnél eldobni? Hát senki sem ragad meg, no, itt vagyok, ne félj, ne keress, nem igaz az a szörnyű egyedülség, ami rémít. A fiatal doktor fölébe hajol, üstöke a homlokába hull, megfogja csuklójánál a keresgélő kezet és azt motyogja: Szaggatott érverés, agónia; leplet ide, kis nővér.

De nem, ezt a léha, borzas fiatalembert nem ültetjük oda egy ember ágyához, aki vihar orgonájának búgása, vox coelestis, vox angelica és emberhang jajgatása közepette haldoklik. Dehogy, kis nővér, ez nem exitus, hanem csak roham – mondjuk, hogy a szívével van valami baj. Az a halálos veríték és nyugtalanság az csak félelem, az az ember úgy érzi, hogy meg kell fulladnia; döfjünk belé egy kis morfiumot és aludni fog.

A költő elfordult az ablaktól.

– Doktor – kérdezte –, itt átellenben milyen pavilon van?

– A belgyógyászati – dörmögte a sebész, a szeszláng figyelésébe merülve. – Miért?

– Csak úgy – válaszolta a költő és ismét a fák vergődő koronái felé fordult.

Hát mégis a belgyógyászatiról való az az ápolónő, és nem muszáj elgondolni, hogy remegnek ajkai a műtőasztal véres mészárosmunkája fölött. Vigye ezt, kedves nővér és vattát! Vattát! – Nem, semmi ilyesféle; áll, mint a cövek, mert még alig konyít valamihez, és csak annak a fehérköpenyes legénynek a szétkócozott üstökét látja. Már ez így van, már ez így van: fülig szerelmes belé és időnkint a szobájába surran. Micsoda kamasz! Milyen borzas és magabiztos szájhős! Ne félj, kislány, nem történhetik semmi bajod; hiszen elvégre is orvos vagyok, és tudom, hogy és mint.

A költő elfanyalodott. Hohó, ezt már ismerjük: minden férfiban megvan ez, ez a düh, ez a kín, amidőn bármelyik kívánatos nőben más férfi szeretőjét fedezi föl. Mondjuk, nemi irigység; mondjuk, féltékenység. Fontolóra veendő, vajon a nemi morál nem alapszik-e annak rosszallásán, hogy más emberek szeretkeznek egymással. Szép ölet rajzolt ki neki a szél: ez az egész. Én meg – mindjárt históriákat fecsegek össze róla. Túlságosan magamra vonatkoztatok mindent.

Mérgesen, lehangoltan nézett ki a költő a szél hajszolta kertbe. Micsoda hasztalan verdesés, édes istenem, milyen szomorúság a szél!

– Mi az? – szólalt meg a sebész.

– Milyen szomorúság a szél.

– Idegekre megy – válaszolta a sebész. – Jöjjön, megfeketézünk.

2.

Karbol, kávé, dohány és férfiszag csapta meg. Jó és erős szag; igazi lazarett. Vagy nem, megálljunk: vesztegzár-állomás. Kubai dohány, Porto Ricói kávé és jamaicai vihar; fülledtség, szél és vonagló pálmák recsegése. Tizenhét új eset, doktor; hullanak, mint a legyek, öntsenek le mindent krezollal, klórmeszet ide; szaporán, emberek, és őrizzék az utakat; lélek se távozhat innen, rajtunk a pestis. Úgy van, lélek se közülünk, amíg mind meg nem döglünk – a költő elkezdett befelé fintorogni. Csakhogy akkor engem illet meg, doktor, a felelős szerep, engem, a szerzőt. Én vívom ezt a csatát, öreg gyarmati felcser, pestisjárványok minden hájjal megkent vén kujonja; maga meg az én tudós asszisztensem. Vagy nem, nem maga, hanem az a vadsörényű legény a belgyógyászatiról. Nos, fiam, tizenhét új esetünk van, remek tudományos anyag; mit csinálnak a baktériumai? – A fiatalembernek kidülled a szeme a borzalomtól, üstöke a homlokába hull. Doktor, doktor, azt hiszem, megfertőztem magam. Hát akkor ez lenne a tizennyolcadik eset; fektessék le. Ma éjjel, kedves nővér, magam virrasztok nála. Ni, hogy néz az a lány, hogy nézi a láztól összeragadt haját! Tudom, szereti; ostoba kislány, csókolná, ha kimennék – még megkapná tőle. Hogy zúgnak és ropognak azok a tönkrevert oreodoxonok! Lázas tenyér te, miben akarnál megfogózkodni? Ne nyúlkálj utánunk, úgysem segít; nyújtsd a kezed, elvezetlek, hogy ne kelljen félned. Szaggatott érverés, agónia; leplet ide, nővér.

– Cukrot? – kérdezte a sebész.

A költő fölocsúdott.

– Mi?

A sebész némán tolta feléje a cukortartót.

– Ma sok volt a munka – mondotta határozatlanul. – Alig várom a szabadságidőt.

– Hová készül?

– Vadászni.

A költő figyelmesen nézett a szófukar férfira.

– Egyszer el kéne mennie valahová messzire – tigrisre vagy jaguárra. Amíg még van néhány példány belőlük.

– Szeretnék.

– Hallja-e, van erről valami elképzelése? El tud-e képzelni… mondjuk, napfölkeltét az őserdőben; valami ismeretlen madárcsattogást – olyasmit, mintha rummal és olajjal itatnának át egy xilofont.

A sebész megrázta fejét.

– Én nem képzelek el semmit. Nekem átkozottul jól kell nézni. Látni, érti-e? S amikor lő az ember – tette hozzá összeszűkült szemmel –, szintén alaposan kell néznie, ha látni akar.

A költő felsóhajtott.

– Akkor ez magánál rendben volna, ember. Én folyton nézek, és közben folyton képzelek valamit. Vagy inkább így: ez a képzelődés magától jön bennem, magától játszódik le, elkezd élni a saját szakállára. Természetes, hogy beleszólok: tanácsot osztogatok, itt-ott javítok rajta, meg mi, ért engem?

– S aztán megírja – mormogta a sebész.

– Dehogy! Rendszerint nem. Olyan ostobaságok… Az imént is, mialatt kávét főzött, két tökéletesen buta történet játszódott le az ecsetelt módon, a maga boglyas kollégájáról, a belgyógyászatiról. Mondja, kérem – kérdezte hirtelen –, milyen ember az?

A sebész habozott.

– No – mondta végül –, kicsit nagyszájú… Nagy adag magabiztosság – ahogy fiatal doktoroknál már lenni szokott. Egyébként – vonta föl a vállát –, nem tudom, mi érdekelhetné magát rajta.

A költő nem tudta megállni:

– Nincs valami közte és a kis ápolónő közt?

– Nem tudom – szuszogott föl a sebész. – Mi köze hozzá?

– Semmi – felelte a költő bűnbánóan. – Mi közöm egyáltalán ahhoz, milyenek a dolgok a valóságban? Az én mesterségem kigondolni dolgokat, igaz-e, játszani, színlelni. – a költő előrevetette nehéz vállait. – Éppen ez a baj, uram: hogy oly rettenetesen fontos számomra a valóság. Ezért eszelem ki, ezért kell folyvást valamit kieszelnem, hogy elhatolhassak a velejéig. Nekem nem elég, amit látok; többet akarok tudni, s ezért gondolok ki históriákat. Kérem, van ennek valami értelme? Van ennek egyáltalán valami köze az élethez? Tegyük föl, hogy éppen most dolgozom valamin?

– Tegyük föl, hogy éppen valami írásomon dolgozom – ismételte a költő szórakozott szünet után. – Tudom, az egész csak fikció. S én tudom, ember, mi az a fikció, én tudom, hogy kell azt csinálni: mondjuk, negyedrész tapasztalatból, három rész fantáziából, két rész logikus kombinációból, s a többi csak ravasz kalkuláció: hogy a dolog új legyen, hogy időszerű legyen, hogy valami benne megoldást vagy bizonyítást nyerjen és főként, főként, hogy hatásos legyen. De az a különös benne – robbant ki a költő fojtottan –, hogy mindezek a trükkök, ez az egész nyomorúságos irodalmárkodás azt az átkozott és szenvedélyes illúziót keltik az emberben, aki űzi, hogy a dolognak valami köze van a valósághoz. Képzeljen el egy bűvészt, aki tudja, hogy kell nyulakat előteremteni a kalapból, s egyszersmind hisz is benne, hogy valóban és becsületesen elő is varázsolja őket egy becsületes kalapból. Micsoda badarság!

– Valami nem sikerült magának, mi? – mondotta a sebész szárazon.

– Úgy van. Egy este az utcát róttam. Hirtelen egy női hangot hallottam magam mögött: Te azt nem teheted velem! Szóval se többet – talán nem is mondta senki, és csak úgy tűnt nekem. Te azt nem teheted velem!

– No és tovább hogy volt? – kérdezte a sebész kisvártatva.

– Mi lett volna tovább – komorult el a költő. – Ebből… olyan história támadt. Annak az asszonynak igazsága volt, érti: agyondolgozott, rosszlelkű, szerencsétlen nőszemély. S az a nyomor, ember, amiben ezek élnek! De az asszonynak igazsága volt; ő a család, ő a háztartás, ő a – röviden, a rend; míg a férfi – a költő legyintett. – Egy semmirekellő; olyan vak és földhözragadt, megelevenedett lázadás; mihaszna tekergő, brutális fickó…

– S hogy végződött?

– Mi?

– Hogy végződött? – ismételte a sebész türelmesen.

– Nem tudom. Az asszonynak igazsága kellett, hogy legyen. Mindennek nevében, ami szent ezen a világon, minden törvények nevében, kellett, hogy igazsága legyen. Érti, minden azon fordult meg, hogy az asszonynak igazsága legyen – a költő egy kockacukrot vett az ujjai közé, hogy kettépattintsa. – De az a férfi a fejébe vette, hogy neki is igazsága van. S minél borzalmasabb és kárhozottabb volt, annál inkább érezte a maga igazságát. Kitűnt ugyanis – motyogta a költő –, hogy ő is szenved, érti? Semmit sem lehetett csinálni; mihelyt egyszer valóban élni kezdett, már nem lehetett parancsolgatni neki és élt a maga módján, súlyosan és elháríthatatlanul – a költő vállat vont. – Hogy tudja: végül én magam voltam az a semmirekellő, az a züllött és kétségbeesett csavargó; minél többet szenvedett, annál inkább én voltam az… És aztán még fikcióról beszélnek.

A költő az ablak felé fordult, mert vannak dolgok, amiket könnyebb a semmibe mondani.

– Ez így nem mehet, meg kell szabadulnom tőle. Szeretnék… csak úgy játszadoznom kellene valamivel… valami nem létezővel. Hogy semmi, semmi, semmi köze se legyen a valósághoz… és magamhoz. Legyen már egyszer nyugtom attól az irtózatos személyes részvételtől. Mondja, hát muszáj nekem végigszenvedni minden emberi fájást? Szeretnék kigondolni egyszer valami nagyon messzit és esztelent… mintha szivárványszínű szappanbuborékokat eregetnék.

Megcsörrent a házi telefon.

– Hát miért nem csinálja? – mondotta a sebész, miközben fölemelte a kagylót, de már nem volt ideje megvárni a választ. – Halló! – mondta a telefonba –Igen, a készüléknél… Mi?… Ugyan!… Hát hozzák be a műtőbe… Természetesen. Rögtön jövök.

– Valakit behoztak – mondotta a sebész és letette a kagylót. – Az égből pottyant le. Azaz lezuhant egy repülőgép és elégett. Mi a csudába. Ebben a viharban! A pilóta szénné égett; s az a másik – na, szegény feje – a doktor habozott. – Itt kell hagynom magát. Megálljon, küldök magának egy pácienst – Érdekes eset. Azaz orvosilag véve banális, csak egy abscessust vágtam föl a nyakán; de az az ember léleklátó. Súlyos neuropata s miegymás. De nehogy túlságosan higgyen neki. – S a sebész kirobogott az ajtón, mintha kilőtték volna, be sem várta a költő tiltakozását.

3.

Tehát ez volna a léleklátó, ez a csíkos pizsamába bújt, bekötött nyakú, félrehajtott fejű keszeg figura, ó, te szegény! Úgy lóg rajta minden, mint a fogason, az asztalhoz botorkál és reszketeg, fázós ujjakkal rágyújt egy cigarettára. Ha legalább a szeme nem lenne oly közel egymáshoz és oly beesett, ha a pillantása nem volna oly szórakozott, ha legalább nézne! Na, köszönjük szépen, szép kis társaságot küldött ránk a doktor! Miről lehet beszélni egy ilyen kísértettel? Bizonyára nem földi dolgokról; mint ismeretes, némiképp ildomtalanság-számba megy túlvilági személyekkel a legfrissebb újdonságokról kezdeni társalgást.

– Ez a szél odakünn! – szólalt meg a léleklátó, s a költő megkönnyebbült.

Légy áldott, időjárás, mert közös ügye vagy az olyan embereknek, akiknek nincs egymás számára mondanivalójuk. Ez a szél odakünn, mondotta, s amellett érdemesnek sem tartotta, hogy kinézzen az ablakon a fák tragikus nyargalására. Hja, léleklátó! Minek nézne? Rámereszti szemét a hosszú orra hegyére, és ni, már tudja is, hogy odakünn vihar tombol. Ezt a csodát! Mondjatok, amit akartok, de ez a benső látás, nemde…

Ezt látni kellene valakinek, ezt a két embert: a költő előrelöki nehéz vállait, előretolja állát és kíméletlen kíváncsisággal méregeti, igen, szemmel látható ellenszenvvel méregeti a szemben ülő emberke félrebillent fejét, sovány mellét és vékony, meredező madárorrát. – Megharapja? Nem, nem harapja meg, mert valahogy undorodik tőle, egyrészt külsejének egyik-másik vonásától, másrészt pedig azért, mert léleklátó: mintha az valami tisztátalan és utálatos dolog lenne. De a másik – talán nem is lát; mereszti a szemét, anélkül, hogy nézne, fejét oldalt hajtja, mint a madár. És közöttük idegenül, feszülten, visszataszítóan terpeszkedik valami.

– Erős egyéniség– dünnyögte a