Macskanapló 2.

By Krisztina Urbán Szabó

Nokedli, az immáron felnőtt macskalány újabb kalandos egy évéről olvashatunk a kötetben, a tőle megszokott humorral.
Először is megtudhatjuk, hogy megjelent a könyve. De közben bolhás lesz. Aztán a kétlábúak karácsonyi szokásait próbálja megfejteni, sikerül is neki, de ekkor meg elutaznak a gazdái, és egy pótra hagyják. Majd visszatérnek, és jóvoltukból Nokedli kultúrantropológiai terepgyakorlaton vehet részt vidéken. Ahol férges lesz.
De ami a legeslegfontosabb, hogy kap egy saját kutyát, Daltont, a labradort. És ezzel kezdődnek az újabb kalandok az életében…

• Language: Magyar
• Publisher: Gabo Könyvkiadó
• Release date: May 20, 2020
• ISBN: 9789634066316

Book preview

A könyvet tervezte: Kühne Andrea

Illusztráció: Buzay István

Copyright © Urbán Szabó Krisztina, 2013

© GABO Kiadó, 2013

Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Elektronikus kiadás v.1.0.

ISBN 978-963-406-631-6

Kiadja a Gabo Kiadó

www.gabo.hu

[e-mail]

www.dibook.hu

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

1.

Rettenetesen régen írtam, de komoly mentségem van rá. Író lettem!

A lánygazdi szerint ez pont nem mentség, mert az írók definíció szerint írnak, de szerintem meg nem ért hozzá, mert a pszichológusok meg definíció szerint pszichologizálnak, ő meg csak játszik a gyerekekkel ahelyett, hogy hümmögne és „ámbátorozna".

Szóval, amikor volt a szülinapom és lánygazdi nosztalgiázott, és az én tudományos feljegyzéseimet olvasgatta, akkor tényleg összegyűjtötte őket, és elküldte egy kiadóba, gondoltam azért, hogy beindítsa egyetemi karrieremet is. De mint kiderült, a lánygazdik képtelenek felismerni a kulturális és tudományos paradigmaváltásokat, amelyek alapjaiban rengetik meg az emberiség világképét, és egyidejűleg késztetik őket komoly szembenézésre és szégyenkezésre eddigi intellektuális eredményeik kapcsán, és egyáltalán nem az Akadémiainak küldte, még csak nem is az Osirisnek, hanem egy olyannak, amelyik vicces könyveket ad ki.

Tényleg kár volt ennyi időt és energiát belefeccölni az iskoláztatásába! Nyilván azt sem venné észre, ha két kávé között megoldom a fekete lyukak rejtélyét és bebizonyítom a Fermat-sejtést. Én mint bestsellerszerző! Ha-ha! Nagyon persze nem aggódtam, mert arra számítottam, hogy egy elfogulatlan szerkesztő a második fejezet után tárcsázza az American Scientistet, a harmadik után meg a Nobel-bizottságot Stockholmban, hogy lenne egy ideális jelöltje…

De nem ez történt, a szerkesztő a második oldal után a lánygazdit tárcsázta, és megvette tőle a könyvet. Na, így hígul fel egy szakma.

Így aztán csoda elfoglalt lettem, mert az emberek mindenféle közmegegyezést alakítottak ki arról, hogy azokat a bolhafasznyi bigyuszokat, amik olyan izgalmasan rohangálnak a képernyőn, amikor én a klaviatúrán masírozok, milyen sorrendben lehet leírni, és még arról is, hogy mikor kell macskakörmöt, meg vesszőcskét, meg pontocskát, meg háromszögecskét – ja, olyan nincs – kitenni. Ezt ők helyesen írásnak meg központozásnak hívják, és a macskák fel vannak mentve belőle. Sajnos a lánygazdi is. A fiúgazdi szerint azért, mert rettenetesen lusta, a lánygazdi szerint meg azért, mert dysgraphiás, és az nem jellemhiba, hanem betegség. De végül minden pontocska a helyére került, és valaki lerajzolta, milyen az, amikor orvoshoz megyek meg egeret fogok, másvalaki lefotózott, és az egészet elküldték a nyomdába, és lett belőle egy saját könyvem. Csak valamiért a lánygazdi neve van ráírva, de a fiúgazdi azt mondta, ne aggódjak, ez csak az adózás miatt van, mindenki tudja, hogy én írtam.

És akkor nagyon izgultam, hogy az emberek rájönnek-e, milyen korszakos művet tartanak a kezükben, legutoljára tán Darwin könyve volt ilyen mérföldkő, bár ahogy néha a lánygazdit elnézem, Darwin elmélete az evolúció végső céljáról és annak csúcsáról mintha nem minden ponton igazolódna.

És akkor tegnap a lánygazdi hazarohant, és már az ajtóban kiabált, hogy „ezt nézd meg Nokedli!, és egy újságot mutogatott, amiben benne volt a könyvem, meg egy hosszú írás, ami az elején nagyon felkészültnek és bölcsnek tűnt, mert az antropológiai erőfeszítéseimet méltatta, de a végén egyetlen mondatával alapjaiban rengette meg az énképemet, okozott nehezen gyógyítható traumát és taszajtott teljes identitásválságba. Azt írta, hogy „kedves és szórakoztató! Én?! Szórakoztató?! Amikor a leggyengébb pillanataimban is differenciálegyenleteket oldok meg. És kedves?! Amikor faluszerte úgy hívnak, hogy „Nokedli, Nógrád megye réme. És akkor a lánygazdi rám nézett a szemüvege mögül, úgy, ahogy a fiúgazdira szokott, amikor az eltéveszti és jogállami keretek között próbálja értelmezni a kormány működését, vagy nem mos kezet vacsora előtt, és azt mondta: „Nokedli, te súlyos önismereti krízisben vagy! Kedves is vagy, és szórakoztató is. És néha még bölcsebbé is teszed az embert. Írj szépen egy levelet annak, aki ezt első olvasásra felismerte. Egy pszichoanalitikusnál egy vagyont fizetnél ezért, és rámenne öt hosszú éved.

Hát, így lettem író!

Nokedli

2.

Ma reggel arra ébredtem, hogy valaki birizgál! Azt hittem, a lánygazdi az, de aztán körbenéztem, és láttam, hogy a könyvespolcon vagyok, és ott nem szokott lenni a lánygazdi, mert olyan szerencsétlen testalkata van, hogy sehova nem fér be, ahol jól lehet kucakolódni, így kénytelen egy ágyat fenntartani arra a célra, hogy aludjon, amit aztán napközben nem használ, csak áll ott a sarokban és foglalja a helyet. Tényleg nem tudom, mit csinált az evolúció, amikor a gazditeremtés volt soron. Nyilván rendes évi fizetett szabadságát töltötte, vagy a dinoszauruszok kihalasztásával volt elfoglalva.

Na, szóval, valaki, aki nem én voltam, és nem is a lánygazdi, csiklandozott, és rohangált rajtam, és viszketett, és hiába vakartam, mindig újrakezdte. Aztán befeküdtem a csapba, mert az a lakás egyetlen pontja, ami klimatizált, és télen ki lehet bírni a bundámban, és akkor a lánygazdi kihajított belőle, csak azért, mert fogat akart mosni – mintha nem lenne más fogmosási lehetőség is, ott van például a mosogató! A gazdik fájdalmasan rugalmatlanok, miközben az egész túlélési stratégiájuk arról szól, hogy fillérekért (konkrétan egy nagyobb agyért, amit aztán semmire sem használnak) kiárusították az összes önvédelmi eszközüket – se karmuk, se csőrük, se méregfoguk, viszont azt állítják, hogy cserébe gyorsan adaptálódnak a megváltozott körülményekhez, és ami ennél is fontosabb, kreatív megoldásokkal előnyükre formálják a természeti és tárgyi világ kihívásait. Ühüm! Aztán egy macskával teli csapnál elakadnak, és visszaélve nyers erőfölényükkel brutális erőszakot alkalmaznak. Ilyenkor kedvet érzek valamely tételes teremtésmítosz tanulmányozásához, és talán még ahhoz is, hogy csatlakozzak egy szektához, amely az ember megjelenését a Földön idegen civilizációknak tulajdonítja. Máshogy nem lehetett!

Na, mindegy, lényeg az, hogy amikor a macska csaptalanítva lett (vagy fordítva), akkor a mosdókagyló tele volt fekete kis izékkel. A lánygazdi hosszan nézte, aztán meggyanúsított, hogy esténként szénbányászni járok, ami önmagában is erősen megkérdőjelezhető elfoglaltság, hacsak nem adatgyűjtési céllal teszem a következő tanulmányomhoz, de az végképp érthetetlen volt számára, hogy miért nem mosakodok meg rendesen. És ugye, nem képzelem, hogy szénporosan befekhetek az ágyba. Nem képzelem! Én nem képzelődni szoktam, hanem cselekedni. De nem magyaráztam el neki, mert megint viszkettem.

És másnap is viszkettem, meg harmadnap is, és akkor a lánygazdi éppen simogatott, és egy olyan bigyusz, ami mostanában rajtam lakik, az ujjaira mászott, mire sikoltozni kezdett (a lánygazdi, nem a bigyusz, a bigyusz az elugrott), hogy úristen, ez a macska bolhás, és berakott a dobozomba, és elrohant velem oda, ahol feszt szurkálják a seggemet, állítólag azért, hogy ne legyek beteg. Mondjuk, nem is lettem, sőt olyan jól vagyok, hogy még panziót is nyitottam olyanoknak, akiknek nincs lánygazdijuk, mint például a bigyusznak.

A doktor meg csak rám nézett, és azt mondta „na, mi van, bolhazsák? Ebből azt gondoltam, hogy a bigyuszt bolhának hívják, és örültem, hogy ezt megtudtam, mert eddig nem mutatkozott be, csak birizgált. Aztán megnézték a fülemet, hogy nem vagyok-e rühes, de a lánygazdi azt mondta, hogy biztos nem, mert a rüh még a nagy háború idején kipusztult. Az orvos meg csak fogta a fejét, és reményét fejezte ki, hogy a lánygazdi sem nem történész, sem nem szociális munkás, sem nem védőnő, sem nem… szóval senki, aki emberekkel kerül kapcsolatba hivatásszerűen, mert akkor lennének tapasztalatai, és nem mondana ilyeneket. A lánygazdi meg bólogatott és böködött, hogy el ne szóljam magam, hogy abból él, emberekkel beszélget meg gyerekekkel játszik. Aztán az orvos azt mondta, hogy nincs nagy baj, mindjárt kapok egy bolhairtót, amitől a bigyuszoknak elmegy a kedve az önkényes lakásfoglalástól, és elköltöznek máshova lakni. Mire a lánygazdi megkérdezte, hogy az a „máshol vajon az ő fotelje lesz-e, esetleg ő maga, de az orvos szerint a bigyusz az fajspecifikus, ami azt jelenti, hogy csak rajtam szeret lakni, és nem olyan, mint az ember, aki az Északi-sarkon is lakik, meg az Egyenlítőnél is, bár egyikre sincs felkészülve.

És akkor bekentek egy rettenetesen büdös izével, amitől elment a kedvem magamtól, és nem tudtam lenyalni sem, mert hátul a nyakamra kenték, és azt mondták, hogy ettől majd megszabadulok a bolháktól örökre, és akkor sírtam, mert már megszoktam és sajnáltam is őket. Aztán másnap reggel a lánygazdi betett a csapba és kikefélte a bundámat, és kiesett belőlem egy csomó döglött bigyusz, meg egy csomó szénpor is, amiről közben kiderült, hogy bolhaszar, és akkor már nem is sajnáltam a bigyuszokat, mert az egy dolog, hogy nincs hol lakniuk, és engem használnak garniszállónak, de hogy rám kakilnak, és még a kezüket sem mossák meg utána, az még az én legendás toleranciámat is kikezdi. Bele sem merek gondolni, hogy milyen szabados szexuális életet folytathattak, ha a primer biológiai funkcióik terén ilyen vérlázítóan szocializálatlanok voltak. Nahát!

Nokedli

3.

Teljesen összezavarodtam! Azt hittem, ha pontosan vezetem a jegyzeteimet, akkor egy év elteltével semmilyen meglepetés nem érhet már, legalábbis a szőretlen kétlábúak ünneplési szokásairól mindent tudok, mert, ugye, az ünnepnek az a lényege, hogy az évnek ugyanabban a szakában az ember ugyanazt csinálja. Az embereknél ez úgy néz ki, hogy karácsony előtt egy, de inkább két héttel a fiúgazdi heves hisztérikus rohamot kap, siránkozik, hogy jaj, istenem, nincs idő semmire, tördeli a kezét, hogy ezt nem lehet megoldani, és az élet ilyen kihívásai már meghaladják az erejét. A lánygazdi hümmög, és közben egy ménkű vastag könyvet olvas, és azt mondja, arra vár, hogy az ő szorongási szintje elérje a cselekvési küszöböt. A fiúgazdi szerint, ha ezt kivárnánk, akkor valószínűleg augusztus elsején lenne nálunk karácsony, összevonva a húsvéttal és a hanukával, és a Mikulás is akkor érne oda. A lánygazdi ebben semmi kivetnivalót nem talált, de valószínűleg ráébredt, hogy a fiúgazdi szorongási szintje nemcsak hogy elérte a cselekvési küszöböt, de lassan túllendül az adekvát cselekvési szinten is, és sóhajtozva előkereste a listát.

Ezeknek mindenről listájuk van! Meg táblázatuk! Amiben benne van, hogy mikor mit kell csinálni és mikor mit kell vásárolni, és ha ezt pontról pontra végrehajtják, akkor az ünnepet teljes pompájában ülhetik meg, bár a lánygazdi ebben nem hisz, mert szerinte mindig van egy vis major tényező, amivel nem számolnak. Például, hogy én ledöntöm a karácsonyfát, vagy belefekszem a levesestálba,