Elárult gyerekkor

By Tanley Milet

Soha nem késő tanulni és nevelni a bennünk élő gyermeket, önmagunkat, még akkor sem, ha képtelenségnek tűnik. A könyv, amit a kezedben tartasz, az életet tisztán felfogó gyermekeken keresztül mutat be egy olyan történetet, ahol a nehéz sorsok szeretetteljes segítséggel változtathatóak.  

Melyik kincs ér többet egy ölelésnél?

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Mar 27, 2020
• ISBN: 9786150073484

Book preview

10:13-16

A kislány

Megöregedtem. Ennek bizonyitékaként a kezemet kellett legtöbbet látnom, képtelenségnek bizonyult eltakarni magam elől a ráncos, eres, aszott kezeket. Ahogy az első ősz hajszálakat, ezeket a kezeket is meg kellett szoknom, mert idegennek láttam magam a tükrömben, amikor először kellett szembesülnöm a tényekkel. Az ember néha egyik pillanatról a másikra öregszik meg, észrevétlenül. A tükör, ami egykor jól szolgált, nem engem mutat többé. Az a valaki nem én vagyok. Talán soha nem magamat láttam benne. Persze sokan mondják, hogy az öregség annak a bizonyitéka, hogy az ember egészségesen, szeretetben, békében élt, és így tovább… Igen. Szépen hangoznak ezek a mondatok, csak engem nem békítettek ki, amikor a folyamat elkezdődött. Rosszul viselkedtem abban az időszakban, mint egy morcos gyerek, vagy inkább egy hiú felnőtt. Büntettem azt a nőt, aki kitekintett a szemeimből. Mert azt volt a legegyszerűbb, büntetni. Ám a sors nem kegyelmezett, hagyott tovább élni, hagyott lenni ezzel a testtel, amit óvtam, amíg bírtam. A pont után, ami kéretlenül elérkezett, már nem maradt mit tennem. Megváltoztam. Nem jártam többé fodrászhoz, kozmetikába, nem vásároltam krémeket, amik csodákkal kecsegtettek, nem jártam orvosokhoz, akik egyre hosszabbra nyújtották ránctalanítási kezeléseiket. Elvesztettem a hitem a világ ígéreteiben, mélyen csalódtam önmagamban. A testem egészséges maradt, mégis cserben hagyott, megöregedett. Teljesen szétesett a valóságom.

Hetekig feküdtem magamba merülve, apátiában, a halálra várva, de nem érkezett meg. Azután kegyelem szállt rám. Álom formájában érkezett, és megváltoztatta a lényt, aki bennem él, aki itt van ebben az aszott testben. Álmomban kislányként újra átéltem azt, aki vagyok, az álom valóságos léte visszaadta a hitemet, a boldogságomat. Örömmel ébredtem. Ha azt kérditek, mi változott meg bennem, azt mondanám, semmi. Valójában felfedeztem, hogy itt él, ebben a testben mindaz, aki voltam, akiket önmagamként ismertem. A kislány, a kamasz, a fiatal, reményekkel teli nő, az anya és feleség, a pszichológus, az idősödő hölgy.

A gyermek egy mély, délutáni alvás után is teljesen megváltozhat. Emlékszem, a lányommal történt egyszer hasonló. Lefeküdt délután, és amikor felébredt, addigi egyszerű mondatai helyett összetett mondatokban kezdett beszélni. Az agya újrahuzalozódott pár óra leforgása alatt. Talán ez a folyamat soha nem áll le, velem is ez történt álmomban. Fontos lettem magamnak. Elleptek az emlékek, szemem előtt újra pörögtek az események, és igazán érdekes élményként éltem meg azt, hogy mennyire megváltozott a múltam. Mert amire addig emlékeztem, azt nagyobb összefüggésekben kezdtem átlátni. Világossá vált számomra, hogy néha a legapróbb tetteim ütöttek a legnagyobbat a másik életében. Újra képes lettem sírni. Szívbemarkoló volt, amikor „láttam", hogyan bántottam másokat.

Sok időm lett. Nem azzal foglalkoztam, mi az, amit megtehetek ezért a testért, a testemért, hogy örökké éljen, hogy ne öregedjen, hogy ne legyen beteg. Befelé néztem, és minél több időt töltöttem kezdetben gyűlölt önmagammal, annál korábbi emlékek tértek vissza hozzám. Olyan voltam, mint egy bumeráng.

Feladtam a testem, a szépségem egyik fontos eszközét, hogy ajándékba kapjam magamat, az embert, aki benne él. Hallottam fiatal koromban, amikor az idősek arról mesélnek, hogy mennyi emlék bukkan fel a gyerekkorukból – félve jegyeztem meg a mondataikat. Vágytam is erre az élményre, ugyanakkor elutasítottam az öregséget. Ellenálltam valaminek, amiről csak kósza gondolataim, ködös elképzeléseim éltek. Az álmom után megadtam magam, igen, ez is egy fontos lépés az emlékek felé. Nem harcoltam többé olyan ellenség ellen, akiről fogalmam sincs: Azzal a szánalmas vénasszonnyal, aki valójában csak a gondolataimban létezett, soha máshol.

Tolult elém a múlt, egyre intenzívebben jöttek a rég elfelejtett arcok és érzések. Majd újra felbukkant ő, a gyermek – és itt a gyermek szó mást jelent, mint amire gondolsz. Remélem, hogy átérzed, amit mondani szeretnék. A gyermek, akinek az igazság, léte alapértelme, akinek a hangja Isten hangja, akinek lénye úgy lett megszerkesztve, hogy amikor idejön, kerüljön bármilyen családba is, itt maradjon, elviseljen, éljen. Hatalmas, csodálkozó szemekkel nézzen az őt nevelőkre akkor is, ha azok bántják, akkor is, ha szeretik. Úgy jöttem ide, hogy nem tudtam, ki is vagyok. A világ próbálta megmutatni, én pedig a mutatott képek alapján elhinni valóságosságomat. Hogyan mehetnék innen el mégis másképp, mint ahogyan jöttem?

Azt érzem, hogy a tiszta szív az, ami hazavihet. Megbékéltem a sorsommal abban a pillanatban, amikor megadtam magam. Azóta tudom, hogy visszavárnak engem! De még nem fejeztem be a munkát, amit itt kell elvégeznem. Itt, ahol most vagyok. A gyermek feléledt, és újra lát. Leírom a történetet, hogy olvashassák a csillagok is. Ennek a ráncos kéznek még munkája van…

1. Fejezet

A kislány jó kedvvel ébredt. Felült az ágyban és hallgatta, ahogy kint huhognak a galambok. A kertvárosi lakás zöldövezete vonzotta a madarakat. Majd fejéhez nyúlt, mert álmából ébredve ismét emlékezett arra, hogy levágták a haját kérdés nélkül, akarata ellenére. Barna szemei hosszasan meredtek egy pontra a szobában, mert sírni szeretett volna, de visszatartotta, nehogy észrevegye az anyja.

Nem akart csalódást okozni, és az igazat sem elmondani. Halljátok ezt? Még ő nem akart csalódást okozni azért, hogy az anyja eltűntette a haja nagy részét. Hogy mi ebben a lányban a különleges? Pont az, hogy semmi különleges nincs benne, csupán más, mint ahogy mindannyian különbözőek vagyunk. Vannak szülei, viszonylag jómódban élnek, tízéves, és néha rettentően furcsa dolgok fordulnak meg a fejében, vagy jutnak eszébe a világgal kapcsolatban. Testalkata átlagos, talán csak egy kicsit vékonykább, mint társai, de a külső mégis erős jellemet és akaratot takar.

– Kelj fel, Janka, reggel van, suli! – hördült fel az anyja, amikor félig nyitott szobájának ajtajához ért. – Te is, pocak! Hasatokra süt a nap!

– Nem akarok! – hallotta Janka az ellenkezést.

– Ez nem akarás kérdése! – intézte el anyja, hangját felemelve, mire húga hangos sírásba kezdett. – Nem fogom minden nap ezt játszani veled! Azonnal hagyd abba a bőgést, te kis kényes majom, ha nem akarsz egy akkora pofont kapni, hogy a fal adja a másikat! – dörgedezett megfélemlítést keltve az anya.

Janka gyomra ekkor már hatalmas gombóccá ugrott össze, nehezen viselte a feszültséget. Húgával ellentétben ő másképpen jött a világra. Húga, mintha vonzotta volna a bajt, sőt kereste volna ezeket a helyzeteket, míg ő – ha lehetett – igyekezett elkerülni a konfliktusokat. Húga valamivel zömökebb testalkatú, sötét hajú, huncut, zöld szemű kislány, akinek törékeny lelkét hivatott védeni harcias egyénisége.

– Bárcsak apádnak bőgnél így! Bezzeg vele nem csinálod ezt!

Ekkorra húga még jobban visított, amivel sikerült elérnie, hogy anyja hatalmas, dobogó léptekkel a szobájába siessen. A kicsi lánynak nem számított az eszköz, egy anyát akart reggel, aki így vagy úgy, de törődik vele.

Az anya nem látott tovább az orránál. Ahelyett, hogy abbahagyta volna az ordítást, és egy simogatással és puszival ébresztette volna – állítólag szeretett gyermekeit – inkább a szélvihar szerepét vette fel reggelente. Abban az időben Janka ezt úgy magyarázta meg, hogy anyjának teendői miatt nincs türelme hozzájuk. Folyton rohant a dolgára, fontos találkozókra, bevásárolt, takarított. Valahol még sajnálta is, ezért próbált minél kevesebb bajt okozni, hogy a reggeli széllökések őt ne érjék el. Anyja tökéletesen játszotta a legelfoglaltabb, legtöbbet dolgozó, legfáradtabb anya szerepét. Ezek a történések tízéves korára annyira általánossá váltak, hogy Janka szívéből elfogytak a kérdőjelek. Így fogadta el ezt a nőt, ahogy van. Anyja elsőre megnyerő és ápolt külseje mögött azonban állandóan kitörni váró vulkán lakozott. Elégedetlenségét leplezte folyamatos teendőivel a kondi teremben, boltokban, iskolai rendezvényeken, óvodai eseményeken… A szépségszalonokban töltött órái is csak a külsőségekre koncentráló férfiakat és nőket vezették meg. Egyetlen őszinte megmozdulását sem láthatta senki, talán csak az édesanyja, kisbaba korában. Generációról generációra adódott át a női családtagok imitátori szerepköre.

– Itt van, pénz a reggelidre és tízóraira. De ne édességet vegyél rajta, mert úgyis megtudom, hallod? – nézett rá szigorú tekintettel Jankára.

Élvezettel ejtette ki ezeket a szavakat, szeretett hatalmasnak tűnni mások életében, lányai pedig tökéletes alanyként szolgáltak a tiprandók sorában. Úgy gondolta bármit megtehet, mert feláldozta magát a család oltárán, mert ő az anya, és a tény, hogy anya, felhatalmazza bármire. Legtöbbször észre sem vette, hogy kiabál, manipulál, mert lénye részévé vált a szerepe. (Így, a távolból visszanézve hol halkan, hol hangosan nyomorgatta lányait, akik testében általában csak az anyából áradó feszültség söpört végig, más-más reakciót kiváltva az egymástól különböző pici emberekből.)

– Utállak! – szakadt ki az ellenálló kishúg szájából az a szó, ami az anya ajkát csak azért nem hagyta el, mert a manipuláció egyszerűbb, ha a körülöttünk élők azt hiszik, szeretjük őket.

(Ha valaki szülővé válik, automatikusan magával hozza az érzelmeket is? Olyan ez a dolog, mint valami automatizált folyamat, benyomod a gombot, indulhat a folyamat? Az ittagyerekszülővagyok helyzetből az következik, hogy van szeretet is?)

– Próbálnád ezt apádnak mondani! – süvített az anya.

– Soha nincs itthon, mikor mondjam neki?! – ordított vissza a kisebbik tükörkép, mély, természetesen beépített igazságérzettől fűtve.

– Elég! Tűnés itthonról! Ne is lássam egyikőtöket se! Ma egész délután takarítani fogtok mind a ketten! Nincs játék!

A lakást általában a makulátlan rend és tisztaság jellemezte, ezért a lányok büntetése mindössze annyi, hogy fényesebbre törölgessék az amúgy is csillogó tükröket és polcokat. A bútorok, a berendezési tárgyak mind anyjuk lelki sivárságát és a trendi magazinok minimalista stílusát tükrözte.

Az anya előbb viharzott el otthonról, mint a két lány. Az iskola az óvoda szomszédságában található, így a két lány nem először járta meg csendben, egymás mellett baktatva az útvonalat. Aznap reggel Janka – miután húgát elkísérte –, egyedül baktatott tovább az iskola felé. Útközben hirtelen megállt, gondolataiba feledkezett. Állt a járdán magányosan, merengő tekintettel, elhagyatottan. Igen. Először érezte magát elveszettnek ezen a világon. A szeretetlen sivárság egyik velejárója, hogy a gyermek egyedül érzi magát.

Pár pillanatra úgy tűnt, mintha valaki a távolból figyelné. Pici kezét szemellenzőként tette szeme elé, hogy jobban megfigyelhesse az előtte fekvő teret, a járdát, de tévedett. Egyedül állt ott. Magánya hatalmas fekete lepeléként vette körbe, láthatatlanul növekedve teste körül. Szeme könnybe lábadt, amikor váratlanul köszönést hallott a háta mögül:

– Szia, Janka! Hát te?

Gyorsan kellett összeszednie magát, könnyeit visszafojtva, torkát megköszörülve köszönt vissza:

– Szia! Hát, én suliba megyek.

A fiú elnevette magát. Szerencsére, egy a jókedélyű gyerekek közül, aki ráadásul hozzá mert szólni egy lányhoz. Janka szeme felcsillant, örült osztálytársa felbukkanásának.

A gyermeki lélek hamar idomul a környezethez, legyen az bármilyen zord vagy felemelő. A figyelemelterelés tökéletesen bevált módszer a picik körében... Az iskola már nem csak a tanulásról szólt, inkább a barátságokról és az önfeledtségről. A gyermeki társaság gyógyító erejének nincs szüksége hangszálakra, magáért beszÉl.

2. Fejezet

„A felnőttek rontják el a világot újra meg újra." Ez a mondat jutott eszébe Jankának, amikor belépett az osztályfőnöke az osztályba. Attól, hogy ruhája, haja, megjelenése makulátlannak tűnt, körbelengte valami visszataszító ezt a nőt.

– Nyissátok ki a könyveket a negyedik oldalon, gyerekek – búgta kellemes hangon ma reggel, mert biztos a jobbik lábával ébredt. – Olvassátok el csendben az olvasmányt, mindjárt visszajövök, és akkor kikérdezem a lényeget. Figyeljetek oda, mert aki nem tud válaszolni, annak megrángatom a pajeszát.

„Na tessék, már megint a megfélemlítés" – gondolta Janka. Az osztályba több olyan lány és fiú is járt, akik ha belegebednek, akkor sem fognak tudni értőn olvasni egész életükben. Másképp lettek legyártva. Másra alkalmas, amiből meg is fog élni, és majd ha értő olvasásra lesz szüksége, megkér egy értőt. Szóval páran csendben rettegtek már a megmásíthatatlan következményektől. Janka tisztában volt vele, hogy a tanár kávézni indult kollégáival a tanári szobába, ezért adta ezt a csendes, fontos feladatot közben az osztálynak. Így használtak ki pillanatokat, amelyek kellemesen átremegtették őket unalmas világukban.

Janka nem értette, hogy a felnőttek miért hiszik, hogy a gyerekek ostobák és vakok. A gyerekek, átlátnak a szitán, és ez egy olyan tulajdonságuk, amit azután módszeresen takarnak el, mire felnőnek. De vannak gyerekek, akik attól, amit látnak nem ijednek meg és húzódnak vissza a csigaházba, hanem még közelebbről vizsgálódnak. Ő is pont ilyen volt, csak még nem tudott róla... Apró rezzenéseket fedezett fel: az emberi hangszálakból a szájon át nyílként repülő hazugságot, a szemek középső pici fekete pontjában felcsillanó gyűlöletet vagy szeretetet, a testekben feszülő kielégítetlen vágyat, a kezeikben megnyilvánuló tétlen embereket.

– Janka! Kezdheted te! – A tanárnő kemény hangja ébresztette a lányt gondolataiból.

– Igen, tanárnő!

Halk kuncogás tört ki az osztályban.

– Te hová figyelsz, drága kislányom? – szórt szikrát a tanárnő szeme.

– Én, szóval…

Miközben Janka halkan próbálta saját maga számára is megmagyarázni a történteket, a tanár sebes léptekkel termett mellette. Elkapta pajeszát és párszor megrángatta, amilyen erősen bírta. Janka a tanár közeledésekor remegett, félelem ült rá, a testi erőszak gondolata a megsemmisüléssel egyenlő félelmet gerjesztett benne. Próbált felkészülni az elkerülhetetlenre, de nem sikerült. Alsóneműjébe csurgott pár csepp vizelet. Arca egyszerre égett a fájdalomtól és lángolt a megaláztatástól. Szégyene hatalmassá nőtt az osztályban, a többiek fürkésző tekintete néhány másodpercig még rajta pihent, viszont ő maga csak arra tudott gondolni, hogy vajon hagyott-e látható foltot a nadrágján a testi bántalmazás?

A tanár hatalmas kielégüléssel rángatta meg a lányt, amiért nem úgy sikerült a reggeli kávézás, ahogy remélte. Kollégája ma reggel hűvösen fogadta, távolságtartása érthetetlennek bizonyult azok után, ahogy tegnap elváltak. Miután dühét levezette, nyugodt, kimért léptekkel sétált vissza asztalához, majd folytatta: az órát ott, ahol abbahagyta, a kávészünet után.

– Hiába vagy az egyik legjobb tanuló. Hogyan kivételezhetnék veled? Legközelebb majd figyelsz, amikor feladatot adok, és számon kérem. Csupán ennyi a dolgod, kislány.

Janka szeme könnybe lábadt, azt hitte, túl van a nehezén, de a „kislány" szó gyomrán keresztül, égő tőrként hatolt a testébe. Síri csend honolt a teremben. A többiek is érezték az igazságtalan bántalmazást, a mögötte húzódó láthatatlan okokat. Együttéreztek Jankával, de csendben maradtak. Nem tudhatták, hogy a tanár aktuális idegi állapotában ki, és milyen reakcióval tehet újabb fát a női harag gerjesztette tűzre.

A lány nagyokat nyelt, könnyeit nyelte, a szeretetlenséget nyelte, az igazságtalanságot nyelte. Bűntudata maga ellen fordult, mert úgy gondolta, hogy ez mind nem történt volna meg, ha ő sokkal jobban figyel.

Óra után a szünetben egy picit sem mozdult el székéről, biztosra ment. Nem akarta, hogy bárki lássa a foltot, ami a nadrágján éktelenkedett, vagy esetleg megérezze a szagot, amit a párolgó nedvesség áraszthat maga körül. Mivel lábait szorosan tartotta egymás mellett, nem látta, mekkora a kár, de azt sejtette, hogy egy óra alatt el kell, hogy tűnjön, ha létezik a folt. Arcára kiült az aggodalom.

– Jól vagy? – kérdezte egy osztálytársnője a szünetben tőle. – Igazságtalan, amit kaptál.

– Jól vagyok, köszönöm. – Janka legszívesebben elsírta volna magát, annyira jólesett neki az érdeklődés, lesütött szemmel nézett mereven maga elé. Nem is tudott megszólalni ezután. Osztálytársa ezt úgy értelmezte, hogy a lány talán nem akar tovább erről beszélni, sőt, zavarta a kérdés, így odébbállt.

Megtörténik, hogy a kicsi emberek félreértik a másik reakcióját, majd lassan elfordulnak egymástól. Janka a könnyeit nyelve képtelen volt többet kinyögni, a másik kislány pedig feleslegesnek érezte magát.

– Már a harmadik alkalom, hogy ma fegyelmezlek! Legközelebb intőt kapsz! Értetted? – harsant fel egy férfi tanár hangja a szünetben a folyosón. Egy fiú karját szorongatta meg, akiben az agresszivitás rossz irányba tört fel.

– Igen – válaszolta a fiú megszeppenve, szemeiben az igaz megbánás tükröződött.

A tanár elengedte a gyerek karját, majd sietősen távozott. A fiú állt ott egy darabon, majd az arcára kiülő kaján vigyorral futott a többiekhez, miután másodpercek alatt visszatért a megfélemlített valóságból, mert fülét elérte a többiek zaja. Arca