Kockázatok és mellékhatások

By Dr. Scheszták

Egy történet a töretlen küzdelemről, a magányról és az elfogadásról. Legyőzhető egy későn felderített betegség? Számíthatunk az elménk elterelő játékaira a fájdalmak enyhítése céljából, vagy magunk maradunk a kínzó valóságban, és a valódiként megélt hallucinációkban? Mit üzennek ezek a víziók?
Egy fiatal lány, akinek gyökeresen megváltozik az életszemlélete, miután többször is találkozik a halállal.

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: May 7, 2018
• ISBN: 9786150012957

Book preview

cover.jpg

DR. SCHESZTÁK

KOCKÁZATOK ÉS MELLÉKHATÁSOK

A hallucináció valósággá válik

Bármilyen nehézség keresztezi utadat, gondolj arra, hogy te egy csodálatos személyiség vagy, akinek küldetése van, és te magad gazdálkodsz a saját készleteddel és a saját időddel. Használd ki okosan!

A könyvet a nehéz betegséggel küzdőknek, és családjaiknak ajánlom.

I. BEVEZETÉS

A halál meglepően békés, eleinte fájdalmas, iszonyú és félelmetes, de ez az érzés valahogy néhány pillanat alatt átalakul. A kezdeti bizonytalanság és az ismeretlentől való rémület szertefoszlik, s a helyébe lép egy megnyugvást hozó állapot. Amikor megállt a szívem, azonnal éreztem a jelenlétét, végigfutott rajtam a hideg borzongás, mégis valamelyest magához is vonzott. Az erdőben úgy éreztem, hogy nem akar bántani, se elragadni, bármennyire is félelmetes, úgy cselekszik, ahogyan az idő megköveteli. Amíg nem jön el az ő órája, addig az életre sarkall. S visszavezet oda, ahol még küldetésem van. A nyomomban jár mindvégig, olykor megérzem a fagyos leheletét, de már nem rémiszt a jelenléte. Az élethez tartozik, nélküle nem létezne körforgás, bármily keserves is.

Leginkább az zaklat fel, hogy nem tudom hogyan fognak boldogulni nélkülem a szeretteim. Képesek lesznek elengedni valaha is?

Egész életemben igyekeztem felkészülni arra az eshetőségre, hogy nélkülem is megállják a helyüket, ugyanakkor semmiben se szenvedjenek hiányt. Éppen ezért, készítettem nekik néhány kis instrukciót tartalmazó füzetet, amely segít majd abban, hogy gond nélkül elvégezzenek egy számítógép frissítést, vagy egy komolyabb beállítást, akkor is, ha épp nem lennék jelen. Mégis leginkább nem abból a célból írtam meg ezt számukra, mert halálra vágytam, csupán arra gondoltam, hogy esetleg elutazom pár napra, vagy másik városban élek. Nem számítottam rá, hogy „más dolog" miatt nem lennék velük.

Időnként nem úgy történnek a dolgok, ahogy az élet rendje megkövetelné. Megesik, hogy fiatalon kell elmenni, másnak viszont hosszú élet jut. S mégis, a rövid élet is lehet teljes.

Azonban minden szülő iszonyodik attól a gondolattól, hogy a gyermekét idő előtt veszítse el. Ez a dolog fordítva is igaz, egy gyermek sosem akarná, hogy a szülei eltávozzanak.

A halálra nem lehet felkészülni, akár velünk, akár mással történik meg, ugyanakkor, ha választanom kéne, nem akarnám megélni, hogy bármi bajuk essen, inkább én mennék el előbb.

Amikor megérint az elmúlás fagyos szele, azonnal arra gondolunk, alkottunk-e valami maradandót? Hogyan emlékeznének ránk? Az összes létező energiánkkal azért harcolunk, hogy el ne felejtsenek, pedig felejteni nehezebb, mint gondolnád.

Az élet legnehezebb része az elfogadás és az elengedés. Elfogadni, hogy valaki halálos beteg, hogy nem láthatjuk többé, elfogadni, hogy mindez velünk is megtörténhet. Beletörődni abba, hogy bármikor megbetegedhetünk, és hirtelen nem ugyanazok a hétköznapok többé. „Már nem tudok egyedül megcsinálni akármit, egyik napról a másikra lerokkantam, és a lábam nem engedelmeskedik."

„Hogyan lássam a jót a világ legrosszabb eseményében? S miként szedjem össze minden reggel a törött darabjaimat?"

Iszonyú nehéz együtt élni a tudattal, hogy valamilyen betegségre hajlamunk van, és jókora esélyünk arra, hogy később meg is jelenik. Belegondolni abba, hogy bizonyos tevékenységeket nem végezhetünk el, nem ehetünk s ihatunk meg akármit.

Milyen élet lenne az?

Azt mondják, hogy az élet minden formáját és változatát meg kell becsülni, ami igaz is, de mihelyst megtudjuk, hogy valamiben hiányt fogunk szenvedni, valami nem úgy alakul, ahogyan mi elképzeltük, fellázadunk és azonnal eldobnánk az egészet.

„Minek az élet, ha nem tudok többé zongorázni? Ha segítség kell a felöltözéshez?"

Szerencsére a kezdeti lázadás idővel alábbhagy, és utána helyébe lép az élet becsülése, ami egyben azt is jelenti, hogy hirtelenjében még többet akarunk majd az időből, abból ami még maradt nekünk. Azt szeretnénk, hogy sose legyen vége, még ha hiányosan is, de élet legyen a szeretteinkkel együtt.

Olyan érdekes, amikor egészséges az ember, nem is örül neki, pedig ez már épp elég ok arra, hogy minden reggel vidáman ébredjünk fel, mégsem cselekszünk így, mert telhetetlenek vagyunk, és mindent akarunk, amit csak lehet. Amikor viszont beteggé válunk, rögtön arra gondolunk, hogy talán megérdemeljük, hiszen nem becsültük az egészséget, nem is tettünk semmit, hogy megelőzzük a bajt, vagy ha tettünk is, kevésnek érezzük. Fájdalmak és rágódások sokasága következik.

Én azt mondom neked, ne bántsd magad! Vannak olyan dolgok, amelyek elkerülhetetlenek, ez persze nem azt jelenti, hogy ne kéne tennünk magunkért, mert igenis kell, viszont nem mindent lehet kikerülni, és ha meg is történik, lehet kiút belőle.

Neked kell rálelned az útra, a gyógyulás útjára, de ha ez mégsem lehetséges, akkor pedig az elfogadás útjára. Mindenképpen el kell hagynod a betegség miatti keserűség ösvényét.

Gondolj a szeretteidre, akik bíznak benned, akik arra kérnek, hogy küzdj. Ha fel is akarod adni, értük próbáld megvívni a harcot.

Egyesek úgy gondolhatják, hogy annak az egyénnek a legnehezebb, aki a betegségtől szenved, aki az áldozat. Nemcsak ő az áldozat, hanem a családja is, meg az ismerősei, akik szeretik, mert végül nekik kell feldolgozni a szeretett személy változásait, önmagából való kifordulását, mindennapi keserűségét, s legrosszabb esetben az elvesztését. Tudom léteznek olyan személyek, akik mindent könnyebben fogadnak el, akik talán még az utolsó éveket is örömmel és hálával töltik meg. Noha nem mindenki ilyen, a világba sokkal több empátia kellene.

II. ISMERJ MEG JOBBAN!

1. Visszatekintés

Születésem napján csodálatos őszi időjárás uralkodott, az utakat mindenütt falevelek borították be. Édesanyám már nagyon várta érkezésemet, késői gyermek voltam. Úgy tartják, hogy a későn születő gyermeket jobban elkényeztetik, de utólag rájöttem, hogy ezt főleg a korán érkező, idősebb testvérek híresztelik. Másrészről mindegyik állapotnak van előnye, akik fiatalkorban vállalnak gyermeket, talán még több türelmük van, többet elbír a testük, viszont egy idősebb házaspár tapasztaltabb lehet, még ha türelmetlenebb is.

Gyermekkoromban meglehetősen beteges egyedként voltam nyilvántartva. Szerintem többet ültem otthon, mint amennyit óvodában. Viszont hihetetlenül érdekeltek a gyógyszerek, amiket kaptam, bármilyen betegségre. Amint idősebb lettem, és már tudtam olvasni, minden egyes betegtájékoztatót jól megnéztem magamnak. Minél több szert kaptam, annál izgatottabb lettem, az egyik orrspray volt, a másik antibiotikum, a harmadik lázcsillapító. Tetszett a borítás is, néhány dobozkát el is tettem magamnak, amikor már kiürült.

Második iskolás évemben beírattak zongorázni. Eleinte féltem tőle, de idővel rájöttem, hogy a zene a legcsodálatosabb dolog a világon. Akár mások műveit hallgattam, akár saját klimpírozásomat, egyaránt gyönyörű volt.

A zene által kifejezésre juttathatjuk saját érzéseinket, és egyéni mondanivalóval tölthetjük meg darabjainkat, úgy adhatjuk elő eme csodálatos műveket, ahogyan csak akarjuk, mélabúsan, vagy örömmel telve. Az emberek pedig nemcsak a fülükkel érzékelik, hanem a lelkükkel is. Rengeteg többletet lehet adni a zene által.

Mi mindenre jó?

Átlendíthet rossz időszakokon, erőt adhat, segíthet felszínre hozni régi sérüléseket a könnyebb feldolgozás érdekében.

Tehát ez vagyok én, aki imádja a molekulákat, és a zenét. Ez a két rész sokszor viaskodik bennem. Ott van az érzékeny, zeneszerető ember, és a racionális, tudományszerető, aki megpróbálja elnyomni az érzelmeket, és helyette hagyni, hogy az ész irányítson.

Amikor már elég tudást szereztem, elhatároztam, hogy életem nagy részében a halálos (kicsi felépülési eséllyel rendelkező) betegségek gyógymódját fogom keresni, azaz a hatóanyag-kutatás területén helyezkedem el. Képtelen voltam elfogadni a tényt, hogy bizonyos embereken nem lehet segíteni, hogy vannak olyan helyzetek, amikor nem megmenthető valaki. Időnként alvás helyett csak vergődtem, és azon rágódtam, miért ne lehetne segíteni, biztosan lehetséges.

Bármennyire is szerettem a hatóanyagokat, és utáltam a betegséget, mégis utolért, s elég közelről nevetett az arcomba.

A nagymamám váratlanul rákos lett. Olyan hirtelen történt mindez, már nem is emlékszem hogyan közölték a szomorú hírt. Arra viszont jól emlékszem a mai napig, hogy mennyire küzdött az életéért. Meglátogattam a kórházban is, megrázó élményt nyújtott, de később javult, mindenki azt gondolta, hogy talán legyőzheti a kórt, és még sokáig velünk maradhat. Azonban áttétei lettek, persze nehéz volt bármit is megtudni, hiszen igyekezett magába fojtani a dolgokat, csak azt adta ki nyilvánosan, ami szerinte belefért. Annyit tudtam biztosra, hogy egy alacsony túlélési százalékkal rendelkező rákfajta támadta meg. Akkoriban még tapasztalat híján, nem rendelkeztem annyi tudással, hogy bármivel is enyhíthessek a szenvedésein. Idővel feladta a harcot. Néhány évvel később a papám követte őt, nem tudta elviselni nélküle az életet.

Azokban az időkben nagyon mérges voltam, haragudtam az egész világra, nem tetszett a százalékos felosztás sem, milyen alapon titulálnak valakit menthetetlennek, miközben olyan kórképekbe is belehalhatnak, aminek a túlélési esélye 90%-os vagy még több. Mérhetetlen dühöt éreztem, mert tudtam jól, hogy egyéni, személyre szabott terápia kellene. Nem kéne az embereket magával a betegséggel azonosítani, és beskatulyázni, hiszen mindenkinek egyedi a szervezete, eltérő alapbetegségei vannak, különféle érzékenységek és hajlamok, más az életmód, az életvitel…

Minél többet tudtam meg az egyes betegségekről, annál inkább megfogalmazódott bennem, hogy melyek azok a kórképek, amik számomra is veszélyt rejthetnek. Idővel eljött a tumoros megbetegedések fejezet. Eleinte mérhetetlenül kellemetlen élmény volt azzal a résszel foglalkozni, hiszen egyből emlékeztetett a mamám szenvedéseire, az összes emlékképem lejátszódott vele kapcsolatban egy pillanat alatt. Ahogyan bővült a tudásom a rákos megbetegedések csoportjairól, és alcsoportjairól, elgondolkodtam azon, hogy melyikre lehet hajlamom, illetve az életmódom és a szervezetemet ért hatások alapján mire vagyok esélyes. Körülbelül 4-5-re gyanakodtam, de természetesen nem volt komoly aggodalom, csak amolyan szakmai ártalom. Túlzott elemezgetések, még önmagammal szemben is.

Másnap kicsit vidámabban ébredtem és örömmel konstatáltam magamban, hogy egészséges vagyok, s ha van is valami apró rendellenesség, az biztosan nem komoly. Azokban az években én is úgy érzékeltem a világot, mint mindenki más, annyi különbséggel, hogy picit jobban beleéltem magam a lehetségesbe.

A legtöbb ember életében van olyan időszak, amikor úgy véli, igazán jól érzi magát, igazán él. Ezekben az időkben minden gondtalannak látszik, s hajlamos lehet azt hinni, hogy semmi baj sem érheti, mindig egészséges marad.

A „hatalmas önbizalom általában megbosszulja magát, és azonnal ledönt egy kis influenza, amit már szinte elviselhetetlenként élünk meg, pedig nem is a „legrosszabb, s mégis olyan ocsmány egy kór.

Akármilyen „romboló" életmódot is folytattam, a lelkem mélyén mégis komolyan vettem a megelőzés fontosságát, és gyakorta alkalmaztam is. Igyekeztem aránylag normális ételeket enni, edzeni, amit biztosan túlzásba vittem, az a mértéktelen koffeinfogyasztásom, meg némi szeszes ital az amúgy is meggyötört gyomromnak. A fő baj nem is ez volt, hanem hogy az életvitelem akadályozott a helyes életmód betartásában. Ez bármilyen ellentmondásosnak is tűnik, hidd el nem az. Iszonyú stresszes voltam éveken át, igyekeztem jó lenni abban, amire hivatott voltam, ezért cserébe néha le kellett mondanom a normális mennyiségű alvásról, és a rendszeres étkezésekről. Ennek ellenére mégis egészségesnek éreztem magam. Figyeltem a testem jelzéseire. Bármit ehettem, amit csak akartam, hagymák tömkelegét, fűszeres ételeket, nem gondoltam arra, hogy egy nap esetleg nem ehetem meg ezeket az ételeket, vagy fájdalmat okoznának.

Amikor a szabadidőm engedte, azonnal játszottam, nem videojátékkal, hanem egy régi, jó ismerősömön, a hangszeremen.

Zenélés közben gyakran megesett, hogy hosszasan elnéztem az ujjaimat, figyeltem mennyire könnyedek, általában nem voltam megelégedve a technikával, túl görcsösnek éreztem. S ahhoz, hogy felélénküljenek rendesen, idő kellett. Vékony, karcsú ujjacskák, amiket be kell melegíteni. Nem érzékeltem ezt vészjósló jelzésként, úgy gondoltam mindenkivel megesik.

Számtalanszor csakúgy kavarogtak a gondolatok a fejemben, nem azért, mert zavart voltam, hanem annyi mindent szerettem volna megoldani, emellett több szálon futtattam az eseményeket, ezer dologra is rákoncentráltam, ami néha teljesen felőrölt. Ez ellen tökéletes fegyverként alkalmaztam a zongorázást.

A baj csak az, hogy manapság már ritkán játszom.

Rengetegszer mondtam nemet az egészségre, és dacolva a veszélyekkel, csak a munkára koncentráltam. Amikor valami nagy esemény történt, meg kellett felelni, egyedül azzal foglalkoztam, nem számított mennyit ettem, vagy aludtam, a sok gyomorgörcs, semmi se számított, csak a cél elérése.

Utólag sajnálom, hogy ennyiszer elfordultam saját lényemtől, s oly sokszor választottam a túlhajszoltságot egy jó pihenés helyett.

Fiatalként hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szervezet regenerálódik, persze egy bizonyos határon belül.

Esténként sokszor sétáltam a hideg szélben, éreztem, ahogyan átfagynak a végtagjaim, nem volt jó érzés, de mégis, amikor a melegben felengedtek, csodálatos élményt nyújtott. Olyasfélét, mint amikor egy jó mélyet lélegzünk, tudod, olyan kellemes érzés. Érzékeled, hogy életben vagy.

Alapvetően mindig is humoros embernek tartottam magam, nem esett nehezemre kinevetni önmagamat sem, egy-egy esés alkalmával.

Emlékszem, volt egy egészen vicces szituáció. Édesanyám lekente bútorápolóval a lépcsőket, s amikor lefelé tartottam az emeletről, megcsúszott a zoknim. Ő épp mögöttem jött, így elkezdett szaladni utánam, azt gondolva, hátha meg tud állítani. Nem tudott. Csak csúsztam iszonyatos sebességgel, és minden egyes lépcsőfokhoz hozzáütődött a derekam és a hátam. Miután leértem, és feleszméltem a nagy fájdalomból, nevetőgörcsöt kaptam. Eleinte amiatt, hogy futott utánam és el akart kapni, később viszont már kínomban nevettem, a sokk hatása alatt. Kialakult néhány lila folt a testemen, de idővel elmúltak. Elestem, majd felálltam és kész. Csak ennyi történt. Nem volt maradandó.

Régebben azt hittem, hogy minden bajból fel lehet állni, de sajnos van olyan, amiből csak sérülten, csupa heggel, és maradandó kárral lehet feltápászkodni. Azokban az időkben nem foglalkoztatott, hogy mekkora lesz a sérülés. Készpénznek vettem az életemet, az egészségemet, mintha csakúgy járna mindenkinek alanyi jogon, anélkül hogy vigyáznánk rá és tennénk érte, hogy meg is maradjon. Az ember esendő, azt hiszi bármit megtehet, és sosem lesz következménye. Pedig számít, hogy vigyázunk-e magunkra. Egészen addig, amíg nem jön egy nagyobb betegség vagy baleset, fel sem fogjuk, hogy mi van a birtokunkban.

Engem a molekulák érdekeltek mindig is, nem önmagam. Azt gondoltam, ha komolyan megbetegednék, s meglátnék egy gyönyörű képletet, azonnal meggyógyítana. Számomra már a látványa is örömteli élmény.

Tudod mit jelentenek nekem a hatóanyagok?

Az ÉLETET.

Sokan ugyan nem gondolnak bele, de