Világra jött szavak

By Edina Zsanna Bali and Tamás Varjú

Történetek. Mások történetei. A mi történeteink. Hat szóban és sokszor hatban elmesélve. Minden itt zajlik körülöttünk. Bevonódunk mások történeteibe, ismeretlenekébe is. Látjuk a családokat, a szerelmeket, a szakításokat, látunk mindenféle kapcsolódásokat. Így aztán sok mindent gondolunk az életről. Sok mindent gondolunk a kapcsolatokról. És nagyon sok mindent gondolunk egymásról.

Amit itt most közreadtunk, reményeink szerint segít meglátni mások történeteiben a saját kérdéseinket. Mások sorsainak pillanatfelvételeiből talán azt is, hogy mit jelent, hogy szabadon dönthetünk, hogy a fájdalmaink feldolgozásához, a félelmeink leküzdéséhez milyen utat választunk. És azt is, hogy van, amikor úgy döntünk, hogy nem akarunk gyógyulni. Mert esetleg nem hiszünk abban, hogy létezik olyan élet, amely számunkra is tartogat szépséget. Hiszen rengeteg a reménytelenség, az elhagyatottság, a magány körülöttünk, bennünk.

Vajon mit kezdenünk a történeteinkkel? Vagy mások történeteivel?

Annak idején amikor Michelangelót csodálták Dávid szobráért, ő valami olyasmit mondott: „Nem volt nehéz dolgom. Ránéztem a márványra, és megláttam benne Isten alkotását, Dávidot.” Mi mindketten úgy élünk és abban hiszünk, hogy valami ilyesmi segít átemelkedni magunkon. Befelé nézni és meglátni magunkban Isten alkotását. Ránézni a másik emberre és meglátni benne Isten alkotását. Ez nem spirituális kérdés. Még csak nagy felemelkedettség sem szükséges hozzá. Szeretünk élni. Ezért nincs mese, sokszor kínzóan őszintén nézünk rá a saját életünkre. Hogy tetten érjük magunkat, amikor előítéletesek vagyunk, elkülönülünk. Hogy észrevegyük, amikor már kezd elfogyni a levegőnk. És nagy barátságban vagyunk azzal, hogy nem vagyunk tökéletesek. Ezért nem is keresünk tökéletességet az emberi világban. Ez segít. Tényleg. Hagyni, hogy a másik az lehessen, aki, a világ legfelszabadítóbb tapasztalása. És segít túlemelkedni saját magunkon. Segít elengedni azokat, akiknek más az útjuk és mérlegelés nélkül átadni magunkat azoknak, akikkel van valami közös víziónk.

Nem vagy idegen. Talán ez a legfontosabb üzenet, amit mi, emberek egymásnak adhatunk, mert ebben ott van az egész lényegünk. És benne minden lehetőségünk önmagunk meghaladására. Hiszen sarokba szorítva mindig csak egy kicsi területet látunk. Lehet, hogy csak annyit, amennyi a támadáshoz elég. Miközben rálátni valamire, valakire egy másik nézőpontból, megérteni a történetünk addig rejtett üzenetét, valóban sorsfordító lehet. Világra jönnek a szavaink. Ezt áldásként fogadjuk és éljük. Mert a tiszta szándékok szerinti teremtés a pillanat teljességének ajándékát adja. És a teljességbe hajló pillanataink a legnagyobb ajándékaink.

Történetek, találkozások, sorsok. Közünk van egymáshoz. Mindannyiunknak.

• Language: Magyar
• Publisher: Book and Walk Kft.
• Release date: Jan 12, 2021
• ISBN: 9789633784495

Book preview

Bali Edina Zsanna és Varjú Tamás

Világra jött szavak

Az e-book formátumot előállította:

www.bookandwalk.hu

©Bali Edina Zsanna

Világra jött szavak

Minden jog fenntartva

Kiadja: a Book and Walk Kft., Budapest

Olvasószerkesztő: Kuklai Katalin

Borítóterv: Hantos Eszter Katalin

Borító fotó: Hajna photo - Milecz Hajnalka photography

ISBN: 978-963-378-449-5

Beköszöntő

Majdnem húsz éve annak, hogy teljesen megváltozott az életem, mert az akkor megtalált szerelem, majd házasság egy merőben új perspektívát adott. Valami egészen elképesztő módon hittünk egymásban, abban, hogy egymásnak vagyunk teremtve. Aztán az a feltétlen bizalom, amivel megajándékoztuk egymást, magával hozta a másikban való végtelen hitünket is. Itt már nem egyszerűen csak arról volt szó, hogy a közös életünkben hittünk, hanem valami különleges módon a másikban. Én benne, ő bennem. Abban, hogy az, amivé válhatunk egymás mellett, együtt, túlmutat minden addig ismert formán, mindenen, amit korábban magunkról gondoltunk.

Észrevétlenül lettünk egymás legfontosabb inspirálói. Rajongtunk egymás gondolataiért is, és képessé váltunk arra, hogy ezt ki is fejezzük. Vigaszt találtunk egymásban, amikor kudarcok értek minket, és megtanultunk akkor és úgy jelen lenni egymás életében, ahogyan leginkább szükségünk volt egymásra.

Majdnem egy időben éledtek fel a kreatív energiáink. Nem is tudtuk addig, hogy milyen mély álomban szunnyadtak. Számomra a legnagyobb akadály az a bizonytalanság volt, hogy vajon jelentene-e bárkinek bármit, ami kikívánkozik belőlem. A szerelmem számára pedig a munkája, a számok, a racionalitás világa volt, ami alvó üzemmódban tartotta a valódi kreativitását.

Ahogyan belesimultunk a közös életbe, úgy lettünk alkotótársak is. Végtelen, határtalan szabadságot adott a tudat, hogy megmutatkozhatunk egymás előtt a teljes valónkban. A félrement próbálkozásainkkal, a kudarcainkkal, a sikereinkkel és az örömeinkkel egyaránt. Úgy oldódtunk fel a közös létezésben, hogy megértettük, milyen hihetetlen hatással vagyunk egymásra, egymás alkotó energiáira. Ez magával hozta azt az elkötelezettséget is, amely elsősorban arról szólt, hogy szeretnénk mindennap valamennyivel többek lenni emberségben, az adás képességében, az alkotás lehetőségeiben.

Az én kreativitásom akár éhen is halhatott volna, ha nem találkozunk. Ebben a kapcsolatban jöttem rá, milyen mérhetetlenül nagy szükségem van erre a típusú támogatásra. Hogy lehetek bátor, mert a társam biztos benne, hogy ami belőlem fakad, az nem lehet rossz vagy kevés. Az első könyvem soha nem született volna meg, ha nem élhetem át ezt az elfogadást. Arra a könyvre mindig is úgy gondolok, mint első közös gyermekünkre, amely teljesen leképezi a női-férfi, anya-apa szerepet.

A második közös gyermek már nem belőlem született. Szép történet, mindig felderülök, amikor visszagondolok az első lépésekre. Kicsi unokaöcsémmel épp egy sóbarlangból jöttünk ki, amikor pittyegett a telefonom. A férjem a következő üzenetet küldte: „Jól elbújtam. Keress. Jól elszúrtam. Szeress. Majd még egyet. „Nézlek, szemem világa. Látlak. Szívem világa. Ezek csak úgy jöttek - szólt még az üzenet. Mire hazaértem, másik négy hatszavas is várt. Aznap este létrehoztam egy Facebook-oldalt, képeket tettem a hatszavasok alá, amelyek azóta is kiapadhatatlan forrásból táplálkozva csak jönnek és jönnek. Majdnem húszezer követője van már a HATSZAVAS oldalnak, és az én műfajteremtő hatszavas költőm volt már könyvfesztivál díszvendége is.

Az, hogy ismerjük egymás titkos mozgatórugóit, mérlegelés nélkül felfedjük egymás előtt a kétségeinket, a félelmeinket, nem kiszolgáltatottá, hanem ellenkezőleg: végtelenül szabaddá tesz mindkettőnket. Talán ebben rejlik a lényeg. A kreativitás, azt hiszem, egyébként sem tűri a rejtőzködést, az elfedést. Alkotótársakként talán még a házastársi létezésen is túl kell látnunk. A kendőzetlenség szépsége másképpen mutatkozik meg egy szerelemben, mint egy közös alkotásban. A könnycsepp letörlése más mozdulat egy házasságban és más, amikor a lelkünk legmélyéből a fényre kerül valami, amit aztán útjára bocsátunk, átadunk másoknak is.

Azt hiszem, egy kapcsolat egyik legnagyobb ajándéka, ha annak a felismerését adjuk a másiknak, hogy több vagy, mint amit gondolsz magadról. Azt gondolom, hogy amikor mérlegelés nélkül ajándékozzuk meg egymást saját legmélyebb önvalónkkal, a legtöbbet adhatjuk emberként valakinek. Önmagunkban létezni is egy lehetséges út persze. Mi nem ezt választottuk. Kimeríthetetlen lehetőségként létezünk egymás életében.

És itt a közös könyvünk. Az ő hatszavasai és az én történeteim. Ez egy új fejezet számunkra. Világra jöttek a szavaink. Átadjuk őket. Megalkuvás nélkül, szeretettel.

Bali Edina Zsanna

Első történet

Anna

Öt éve én voltam a legboldogabb nő a világon. Álomesküvőnk volt. Amikor ránéztem a szerelmemre, a fátyolos szemére, az ellenállhatatlanul szexi alakjára, ahogyan büszkén állt a mesés öltönyében mellettem az anyakönyvvezető előtt, talán el sem hittem, hogy ez velem történik.

Pedig én voltam ez a nő. Ez a férfi csak engem akart. Nekem udvarolt, értem akart élni. Az összes barátnőm azt mondta, hogy a legszerencsésebb csaj vagyok a világon. Az voltam. Tudom. Már-már szégyelltem magam, hogy nekem ennyire bejött az élet.

Egymásra bíztuk az összes titkunk. Volt néhány dolog az életemben, amit talán még magam előtt is szégyelltem, ezért is volt hihetetlen, hogy mindenről, még ezekről is tudtam beszélni vele. Őt sajnos gyerekkorában jól megrángatta az élet, anyukája alkoholista volt, és ritka józan pillanataiban félelmetes szeretetrohamokkal kompenzálta a törődés hiányát. Vagy épp a rettegést vagy a fájdalmat, amit okozott. Azt, hogy soha nem volt ünnepük, és hogy az apja tekintetéből, aki gondoskodott róluk, örökre kialudt a fény.

Egyszer magához húzott, és azt mondta: „Jó neked, hogy normális családod van, nem is tudod, mit jelent úgy felnőni, hogy attól rettegsz, mikor kerülsz állami gondozásba, mert ha apád nem bírja tovább, az anyádtól biztosan elvesznek. Hogy mit jelent mindig azt figyelned az anyád tekintetében, hogy ő van-e ott vagy valamelyik démonja, akit csak a mérhetetlen mennyiségű alkohol képes kielégíteni valamennyire."

Vigasztaltam, fogadalmakat suttogtam a fülébe, hogy mi jól fogunk élni, vigyázni fogok rá mindig. Hogy gyereket szülök, akit imádni fogunk, és akinek mi leszünk a legfontosabbak. Hogy segítek abban, hogy megszabaduljon a riadtságtól, amit látok a tekintetében, még a legmagabiztosabb pillanataiban is.

Amilyen az esküvőnk volt, olyan lett az életünk is. Némi felhővel. Mert néha - tényleg csak néha - éreztem, hogy még én sem vagyok elég ahhoz, hogy örökre begyógyuljanak a sebei. A szorongásait a saját kudarcomként fogtam fel, és ez volt az egyetlen, ami miatt egyszer-egyszer összecsaptunk. Ilyenkor azt mondta, hogy túl erőszakosan akarom megszüntetni benne a múltját, és ez azért van, mert én burokban nőttem fel, és bárhogy is próbálom, nem érthetem meg, hogy ő mit érez. Ez nagyon bántott. Mintha ezzel azt mondta volna, hogy mégsem illünk össze. De aztán összebújtunk, és megint rendben volt minden. Olyankor úgy gondoltam, hülye vagyok, ha úgy érzem, bármi okom van a bánatra. Szégyelltem is magam emiatt.

Valahogy mégis eltávolodtunk egymástól. Egy este azt mondta, mégsem szeretne gyereket. Hogy mi lesz, ha történik velünk valami. Vagy a világgal. Vagy bármivel. És a gyerekünk egyedül marad, kiszolgáltatva. Az „ugyan már, mi történne, ha mások is így gondolkodnának, egy gyerek sem születne, és kihalna az emberiség" szavaimra pedig úgy nézett, mintha valami felelőtlen képződmény lennék, akinek fogalma sincs az élet valódiságáról. Aki nem is tudja, mekkora szerencséje van, de ez a szerencse egyáltalán nem törvényszerű, és semmiképpen nem jár alanyi jogon. Ő csak tudja. Ezt a beszélgetést sok hasonló követte. Én pedig azt éreztem, hogy valahol mélyen a gyerekünk gondolatának az elutasításával engem és az életet is el akarja lökni magától. Ez pedig rettenetesen fájt.

Lépésről lépésre távolodtunk el egymástól. Egyszer csak azt éreztem, hogy a szexnek semmi értelme. Ha nem akarunk gyereket, akkor mire ez