Dolgaim Mária Magdolnával

By Andras Veszelka

Ez a könyv műfaját tekintve regény. Ugyanakkor egyúttal esetleíró tanulmány is, ami vallásos élmények egy sorozatát mutatja be, és azt, hogy a vallásos élmények hitelességét a zsidó-keresztény kultúrkörben jelenleg hogyan vizsgálják meg, értékelik ki. Konkrét, személyes példákon keresztül lesz látható az is, hogyan lehetetleníti el a centralizált pszichológiai-filozófiai-logikai kutatáson kívüli kutatókat a magyar és a nemzetközi kutatói közösség. Továbbá, hogy tudományos szempontok helyett milyen árat kérhetnek az ehhez a közösséghez való csatlakozásért, publikálási lehetőségekért. Nyomon követhető lesz, hogy a pszichiátria milyen mélységben képes a lelki jelenségek megragadására, és a pszichiáterek a munkájuk során milyen eszközöket hogyan alkalmaznak. A könyv továbbá konkrét példákat mutat be arra, hogy az emberek cselekedeteit mennyire befolyásolja a saját barátjuk, családtagjuk véleménye, tekintet nélkül arra, hogy az mennyire átgondolt, ha közben előttük szakemberként megjelenített személyek egyszerűen kinyilatkoztatnak valami mást, néha valamiféle érvfoszlányok kíséretében.

• Language: Magyar
• Publisher: Andras Veszelka
• Release date: Aug 12, 2020
• ISBN: 9786156208019

Book preview

Bevezető

Ezt a könyvet fél évvel azelőtt fejeztem be, hogy nekikezdtem volna Az élet fája című könyvemnek. Akkor még nem tudtam, hogy mi lesz abban a könyvben, sőt azt sem, hogy egyáltalán elkezdem majd írni. Mivel azonban végül magával sodortak a teendők azzal a könyvvel kapcsolatban, ezt a könyvet is csak most tudom kiadni. De ez több szempontból is jobb így. Például most, közel egy év után ezt a könyvet is újra elolvastam, és több problémát is észrevettem vele kapcsolatban. Első újraolvasásra a könyv nagyjából első két fejezetével már nehezen tudtam azonosulni. Utána a könyv egy hosszabb szakaszával igen. A könyv utolsó része aztán pedig stilisztikailag vált túl egyenetlenné, néha patetikussá vagy zavarba ejtően grandiózusba fordulóvá. Az utolsó részt nem éreztem mindenhol megfelelően kontextusba helyezettnek és átgondoltnak sem. Bár a könyv ebben az utolsó részében váltott visszaemlékezésből napóvá. Szóval érthető, hogy az ott leírtak még nem voltak annyira kiforrottak. Ennek ellenére a könyv tartalmát nem akartam megbontani. Csak néhány lábjegyzetet adtam most hozzá, 2020. júniusi, illetve júliusi dátummal. Részben mert szerettem volna a történetet a maga eredeti, változatlan állapotában megőrizni. Másrészt mert rájöttem, hogy az igazi problémája a könyvnek még csak nem is ez volt. Hanem az, hogy hiányoztak hozzá a megfelelő értelmezési keretek. Ezeknek a kereteknek a többségét „Az élet fája című könyvem adja meg. Az írja le azokat a felülről irányított társadalmi folyamatokat, melyeknek ez a könyv az egyéni, szubjektív megélését mutatja be. Abban a könyvben sok szó esik például arról, hogyan nevelték le az embereket a modern társadalmakban a független, szabad gondolkodásról. Ez a könyv nem csak ennek a saját életemre gyakorolt hatásait mutatja be, hanem a könyv eddigi néhány olvasója is magán viselte ezeknek a hatásoknak a jegyeit. A könyvet végigolvasó barátaim többségét azt hiszem, kifejezetten megérintette a könyv. A végigolvasása után azonban mégis inkább csak valamilyen csend lengte körül az egészet. Mások pedig eleve el sem akarták olvasni. Az egyetlen indok, amit eddig erre magyarázatként kaptam, az volt, hogy a könyv vallásos oldala „valószínűtlenül hangzik, tehát „biztos, hogy nem igaz. Ezt is mindössze egy volt gimnáziumi osztálytársnőm osztotta meg velem. Noha már a „valószínűség és a „bizonyosság" szótári jelentése is jól mutatja, hogy az egyik nem következhet a másikból. A volt osztálytársnőm azonban azt mondta, hogy emiatt a vallásos élményeim könyvbéli elemzéseivel már nem is foglalkozott. Mivel itt már egy többlépcsős következtetési rendszerrel álltam szemben, úgy éreztem, hogy felzaklattam volna, ha elkezdtem volna vitatni, amit mond.

Tény, hogy a könyv szinte rögtön azzal veszi kezdetét, hogy az elmondásom szerint gyerekkoromban személyesen találkoztam Mária Magdolnával. Akikről azonban mind a történet olvasói, mind én teljes bizonyossággal tudhatjuk, hogy nem voltak ott akkor, azok pont a történet olvasói. Sokat gondolkoztam azon, hogy az emberek hogyan hozhatnak tömegesen megkérdőjelezhetetlen döntéseket úgy, hogy azokat még csak megindokolni sem hajlandóak. A közelebbi ismerőseimtől néha meg is kérdeztem, hogyan kell mindenütt jelenlevőnek és mindent tudónak lenni? Hiszen vonzó tulajdonságnak tűnt. Én is szívesen elsajátítottam volna. De ritkán kérdeztem ezt meg, mert már a közeli ismerőseimnek is csak egy része legyintett nevetve. A többieket már sértette a kérdés. Én pedig jobban szerettem, ha nevettek. Ezért „A világ, ahogy az van, a „Tények és tévhitek, a „Meglátásaim és egyéb törvényszerűségek" vagy más, hasonló című könyveiket már végképp nem próbáltam meg elkérni. Igyekeztem beletörődni, hogy ezeket valószínűleg soha nem tudom majd elolvasni.

Csak most, ahogy újra elgondolkoztam ezen a könyvön, jöttem rá arra, hogy a probléma valószínűleg az lehet, hogy az emberek nagy többsége egyszerűen nem tudja megkülönböztetni a gondolkodás szándékát az eredményétől. Alkotnak egy hipotézist, és azt hiszik, hogy az már a végkövetkeztés. Pedig a hipotézis és a végkövetkeztetés egymástól nagyon könnyen megkülönböztethető. Ha valaki például ezzel a könyvvel kapcsolatban valamilyen megállapításra jut, elég ha maga elé húz egy papírlapot, hogy kifejtse, mire gondol. Ha ilyen esetben a papírlap áthatolhatatlan kőfalnak tűnik előtte, vagy már a puszta felvetés is bosszantja, akkor csak hipotézist alkotott. Nem gondolkozott még tehát, hanem csak megfogalmazódott benne a gondolkodás vágya. Így válhatott a fenti gimnáziumi osztálytársnőm számára is a valószínűségből bizonyosság. Felállított magában egy hipotézist, például, hogy én bolond vagyok, és ezt rögtön el is fogadta végkövetkeztetésként. De a kérdezősködésemre ő legalább megtisztelt annyival, hogy ezt megpróbálta levezetni.

Vélhetően erre utalnak azok az oktatáspolitikával foglalkozó, haladó szellemiségűnek számító szakemberek, akik azt mondják, hogy az embereket nem tanítják meg gondolkodni. Sokat azonban ezek a szakemberek sem haladtak a szellemiségükben előre. Az önálló gondolkodás ugyanis nagyon könnyen elsajátítható. A hipotézisalkotás és a végkövetkeztetés között a különbség mindössze az, hogy a megalkotott hipotézisünket még le is kell ellenőriznünk. Meg kell próbálunk tehát saját magunk előtt megcáfolni, illetve megvédeni. Ez az, amit rá lehet írni az üres papírlapra. Az elemző munkákban is csak ennek a folyamatnak a leírása látható – emészthető formába rendezve. Ha pedig valaki még saját maga előtt sem tudja megvédeni a hipotézisét, akkor azzal felesleges másokat is traktálnia. Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnom, hogy mi lehet a legnagyobb gond napjaink társadalmaiban, akkor talán azt mondanám, hogy az, hogy az emberek folyamatosan a gondolkodni akarásukkal traktálják egymást.

Különös jelenség, hogy az oktatásban dolgozók, illetve a társadalmi gondolkodást formáló értelmiségiek (ha még valaki esetleg emlékszik erre a szóra), nem tudják az embereknek elmondani azt a fenti néhány mondatot, hogy a gondolkodás szándéka hogyan vezethet eredményre. Így aztán az emberek egymást, és a még önállóan gondolkozni próbáló keveseket is felőrlik a végkövetkeztetésként kezelt hipotéziseikkel. Mivel pedig az így reménytelenül egymásnak feszülő hipotézisek közül értelemszerűen választani sem tudnak, klikkekbe szerveződnek, illetve tekintélyalapon döntenek. A sajtó, a „szakemberek", a politikusok és hasonlók mondják meg nekik, hogy milyen klikkek legyenek, és azokban mit gondoljanak. Egyéni szinten pedig az a szokás, hogy az emberek kölcsönösen lemondanak az egymásnak feszülő hipotéziseikről, és igyekeznek rájuk nem gondolni. Ezt toleranciának tekintik. Ha pedig kitartanak az ellentétes hipotéziseik mellett, akkor vannak rosszban. Ha valaki tehát nem dobja el az akár évek munkájával kialakított végkövetkeztetését azért, mert a másik fél előzékenyen eldobta előtte az azzal hirtelen szembe állított saját hipotézisét, akkor intoleráns, barátságtalan vagy valamilyen más baja van. Összességben tehát mivel az emberek nem tudják megkülönbözteti egymástól a gondolkodás vágyát és eredményét, az ellentmondást nem tűrő hipotéziseikkel még az élet legszemélyesebb szférájában is szinte hiénaként tépik szét azokat, akiknek a gondolkodása eltér attól, amit az intézményesített közgondolkodás elvár.

Intézményes háttér nélkül napjainkban eleve nem nagyon lehet érvényesülni. Ha pedig az ember nem tud érvényesülni, az már önmagában személyes hibának számít. Hiszen az illető ilyenkor még a saját megélhetéséről sem tud gondoskodni. Legalábbis nem úgy, mint az emberek nagy többsége, akiknek az elveiket többé-kevésbé feladva ez mégis sikerül. Úgyhogy ilyenkor az illetőt a környezete elkezdi a kérlelhetetlen hipotéziseivel traktálni, hogy mit kellene másként csinálnia. Ezek a hipotizések ugyan érvelésre nem alkalmasak, de jól beválnak ostornak. Különösen, hogy mivel az emberek nem látják a különbséget a hipotézis és a végkövetkeztetés között, azt sem ismerik fel, hogy ezek között mi húzódik. Az igazolás-cáfolás, vagy köznapibb módon kifejezve érvelés a számukra tehát csak szócséplés, kötekedés, dac. A haladó oktatáspolitikai szakemberek szerint ez azért is van, mert az iskolában csak adatokat memorizáltatnak szűntelen. De odáig ezek a haladó szakemberek sem jutottak el, hogy az iskolában nem is adatokat kell alapvetően memorizálni, hanem mások által kinyilatkoztatott összefüggéseket.

Tetejében, mint bármilyen más tevékenységben, az önálló gondolkodásban is lehet hibázni. A sportolói balesetek vagy az ipari fejlesztések során felrobbanó rakéták mindenkiben elismerést keltenek. A sportoló, az ipar hősiesen próbálkozik. Látják a sportoló izmait, összeszorított fogait, sérüléseit. Látják az ipar technológiai építményeit, hosszú kísérletezéseit, a balul elsült kísérletek anyagi, emberi áldozatait. A gondolkodóban azonban nem látnak semmit. Hiszen amivel ő foglalkozik, az pont az, ami a gondolkodás vágya és az eredménye között húzódik. Bármit is történik ilyenkor a gondolkodó fejében, az az oktatáspolitikusokat már nem érdekli. Ha pedig az embereknek intézményesen nem mondják meg, hogy egy adott kérdésről mit gondoljanak, akkor számukra az a kérdés már elve szinte megszűnik létezni.

Ezen az önálló gondolkodáson belül aztán pedig az embernek lehetnek vallásos élményei is. Bármilyen paradoxnak is tűnhet azonban, az egyház nem elemzi, nem kutatja a vallásos élményeket. Ezért a tapasztalataim szerint nem is segítenek annak, aki ilyesmivel hozzájuk fordul. Legalábbis úgy nem, ha előtte az ember nem ette náluk évekig az ostyát. Vélhetően azonban még akkor sem történik semmi, ha ezt megteszi, mert kétlem, hogy a hiteles és a hiteltelen vallásos élmények között a megevett ostya mennyisége lenne a választóvonal. Így aztán a papság helyett az emberi lélek modern ismerőiként a pszichológia/pszichiátria siet a vallásos élményekkel bajba keveredők segítségére. Fordítóként nagyjából pont egy éve fordítottam egy skizofrének diagnosztizálásához használt tesztet. Ott már önmagában az Istenhit is enyhe pszichotikus tünetnek számított. Ha pedig valaki azt gondolta, hogy néha Isten meg is szólítja, és ő oda is figyelt arra, amit Istentől hallott, az már kifejezetten súlyos esetnek minősült. A tesztben pozitívabb elbírálás alá esett, ha az illető úgy gondolta, hogy Isten megszólította, de arra nem figyelt oda. Ilyenkor még láttak esélyt a gyógyulásra. Tartalmi elemzésre a teszt során nem került sor. Mindössze néhány mondatban rögzítették a kérdezett válaszait. Utána pedig egy megoldókulcs alapján ha ebben a néhány mondatban egyszerűen szó esett Istenről, isteni üzenetről, és az ezekre való odafigyelésről, akkor behúzgálták az ikszeket. Amikor az ilyen diagnózisok során kérdéseket tesznek fel, azt is csak azért teszik, hogy megnézzék, milyen ikszeket húzgálhatnak még be. A válaszadó persze saját maga is ugyanígy behúzgálhatná ezeket az ikszeket. De akkor ő és a környezete is láthatná, hogy mi alapján döntenek a sorsáról. És akkor lehet, hogy idegesek lennének. Így viszont nem azok. A megoldókulcsok általában szabadalommal védettek, titkosak. A pszichiáterhez kerülők és a családjuk soha nem tudja meg, hogy a pszichiáterek csak ikszelgettek. Ők vélhetően az egész hátra lévő életükben azt hiszik majd, hogy a szakemberek a bonyolult szakismereteikre támaszkodva döntöttek. Minél kevésbé látják a szemük előtt igazolva a szakember döntését, annál inkább, hiszen az annál magasabb tudománynak tűnik.

A könyvben szó lesz majd róla, hogy egyszer egy pszichiátria az én vallásos élményeim hitelességét is kielemezte. Minden bizonnyal ugyanilyen eszközökkel. Ezért el tudom mondani, hogy tartalmi elemzésre az ikszelgetés után sem került sor. A behúzgált ikszek megkérdőjelezhetetlen igazsággá váltak. Elvben örökre.

A papságnak pedig ezzel szemben semmilyen kifogása nincsen. Nem mennek el a pszichiátriákra, hogy az ott megjelenő vallásos élmények között vannak-e olyanok, amik esetleg hitelesek. Nem érdekli őket. A pszichiátereket pedig az nem érdekli, hogy a papság másfél évezreden át emelt hatalmas épületeket, elsősorban pont azért, hogy ott példaként állítsanak mások elé olyan embereket, akik szintén azt gondolták, hogy Isten beszélt hozzájuk, és kifejezetten ügyeltek is arra, hogy arra oda is figyeljenek.

Egy aggodalomra okot adó tesztelem esetén persze ez az ikszelgető rögtön ítélő bíróság még elnéző. A vallásos élményekhez azonban értelemszerűen társul hanghallás, esetleg vizuális élmények, adott esetben valamiféle kiválasztottságérzés vagy küldetéstudat. Ezeket pedig, ahogy néztem, már mind külön, független tesztelemnek számítanak. Ilyenkor pedig már a protokoll is azonnali ítéletet sürget.

Ezért is nevezem Az élet fája című könyvemben ezt az eljárást modernkori inkvizíciónak. Különösen, hogy a középkori inkvizícióhoz hasonlóan ez sem csak az alternatív vallásos élmények ellen irányul. Hanem általában bármilyen új, egyedi elképzelés ellen.

Képzeljük el például, hogy a holdraszállás, mint technológia/elmélet közismertté válása előtt annak az egyik kidolgozóját tessékelték volna be egy ilyen irodába, hogy néhány mondatban foglalja össze, szerinte el lehet-e repülni a holdra. A néhány mondata alapján beikszelnék tehát, hogy „igen. Aztán pedig, jól láthatóan úgy, hogy a fizikai, matematikai számításnak még csak az igénye sem merül fel bennük, eldöntik, hogy szerintük ez lehetetlen. Bevésik tehát ezt aggasztó jelként. Aztán megkérdezik az illetőt, hogy ő miből gondolja, hogy ez lehetséges. Ha az illető esetleg hosszabban beszél, abból is csak a „lényeget, azaz csak néhány mondatot jegyeznek le. Illetve esetleg még beikszelik ilyenkor azt is, hogy az illetőnek túlburjánzó a gondolkodása. Azonban bármilyen tudományterület elméletéről is legyen szó, arról néhány sorban a lényeg csak valami olyasmi lehet, hogy az illetőnek van egy újszerű elmélete, valamit másoknál jobban megértett. Pechjére azonban a megoldókulcs alapján ilyenkor is ikszelni kell. Aggódva kérdezik meg tehát tőle, hogy okosabbnak, különbnek tartja-e magát másoknál. Ha azonban nem tartaná különbnek a megközelítését a már meglévőknél, akkor miért dolgozna rajta? Kénytelen tehát azt mondani, hogy „bizonyos vonatkozásban igen. Beikszelik tehát, hogy „igen. (A megoldókulcs az igen-nem válaszokat sajnos csak ilyen szűken engedi rögzíteni.) Körvonalazódik is tehát már a kórkép, ami annál súlyosabb, minél jobban hisz az illető az elméletében, és minél nagyobb a hierarchiabeli különbség közte, és azok között a szakmai ellenfelei között, akik a munkáját elutasítják. Kivéve, ha valaki betelefonál az egyetemről, hogy izé, az illető ott dolgozik vagy ott tanul, és a számításai rendben vannak vagy ígéretesek. Mert akkor az emberi lélek e nagy ismerői megállapítják, hogy ja, jó, akkor tévedtek. Ha valaki miatt azonban sem az egyetemekről, sem az egyházból, sem valamilyen más szakmai vagy államvédelmi szervezettől nem telefonálnak be az intézménybe, akkor viszont az illetőről megállapítják, hogy ő sajnos bolond. Amivel valóban el is indítják a bolonddá válás útján. Hiszen eleve már a közvetlen környezetének is a lelkére kötik, hogy őt sajnos így kell kezelni. De még a tágabb környezete is folyamatosan látja majd rajta a címkét, hogy „Vigyázat, veszélyes vagy szánalmas. Csak akkor vagy biztonságban, ha ezt te is észreveszed rajta". Aztán pedig az illetőnek sok sikert kívánnak, és hazaengedik.

Kötelezően végrehajtandó vegyszeres (ún. gyógyszeres) büntetést persze csak akkor adnak, ha az illető egy-két további iksz szerint ön- vagy közveszélyesnek minősíthető. A saját útját járót azonban az egzisztenciális gondjai, a környezete megkérdőjelezhetetlen hipotézisei, a „kompromisszumokat megkötő, ikszelgető szakemberek felszínes kivagyisága, illetve egy már esetleg korábban ráragasztott címke előbb-utóbbi úgyis felőrli. Egyszer vagy elkapja a düh, vagy az elfojtott dühével saját magát emészti fel. Hosszú távon tehát mindenképpen lefelé vezet neki az út, hacsak fel nem hagy a tevékenységével, vagy mégis betagozódik egy intézménybe. Ebben a könyvben leginkább a pszichológia-filozófia szakmából hozok majd fel konkrét példákat arra, hogy az intézménybe betagozódásért mit is kérnek cserébe. A másik könyvemben esik sok szó arról, hogy társadalmi szinten az értelmiségi szakmák mára már általában mennyire kifordulhattak magukból. Így szinte biztos vagyok benne, hogy az intézményes támogatásért cserébe más értelmiségi szakmákban is hasonló „kompromisszumokat kérnek.

Érdekes jelenség egyébként, hogy a pszichiátriai tesztekben problémaforrásként csak bölcseleti, szellemi kérdések szerepelnek. Nincs például limit megállapítva arra, hogy hány dimenziós matematikai tér az, ami még egészséges. De arról sem kérdeznek senkit, hogy hallott-e már a húrelméletekről, és ha igen, azokra mennyire figyelt oda. A másik könyvem tárgyalja, hogy mi miatt tolódhatott el a modern társadalmakban a mérleg nyelve ennyire a természettudományok irányába.

A könyvet egy éve még névtelenként írtam, mert akkor még azt hittem, hogy nekem kell szégyellni magamat miatta. Mivel a könyv szövegét nem akartam megbolygatni, most is csak lábjegyzetekben adtam meg a konkrét információkat. Ezenfelül néhány helyen, különösen a könyv végén, új, hosszabb elemző lábjegyzetekkel próbálok segíteni a leírtak jobb megértésében.

Ami a könyvben leírt vallásos élmények valódiságát illeti, az olvasó bizonyára soha nem fog tudni ebben teljesen magabiztosan dönteni. Különösen, ha szerinte esetleg még viszonylag jól is érvelek. De ez így is helyes. A vallást még akkor is körül kell, hogy lengje a bizonytalanság, ha egyes vallásos élmények esetleg tényleg valódiak lehetnek. Hiszen az embernek saját magának kell döntenie, saját magának kell választania. Nem azért, hogy utána ezért jutalmazni vagy büntetni lehessen. Hanem hogy ne folyamatosan másnak kelljen megmondani neki, hogy mi a helyes és mi nem. Az olvasó tehát vélhetően innen-onnan összeszedett összefüggés-darabokra próbál majd támaszkodni abban, hogy eldöntse, ez a történet valós, vagy én bolondultam-e meg. Hogy én is megpróbáljak segíteni ebben a kérdésben, a közhiedelemmel ellentétben szerintem hosszabb távon sem árt a mentális egészségnek, ha az ember nem dönt abban, amiben nem tud dönteni.

Ezek talán azok a legfőbb keretek, amik az olvasó számára jobban értelmezhetővé és megközelítővé teszik ezt a könyvet.

De természetesen én is változtam a történet megélése közben. Ma már több mindent másként látok. A Bibliaértelmezésem például az Élet fája című könyvemben szerintem sokat finomodott. Látni fogja az olvasó azt is, hogy sokat vívódtam ebben a könyvben én magam is azon, hogy vajon a vallásos élményeim valósak voltak-e vagy sem. Azt gondolom, az Élet fája e tekintetben is további hasznos információkkal szolgál, és összességében már felvázol egy egész koherensnek tűnő képet.

Hasonlóképpen, ennek a könyvnek a történetében még úgy álltam hozzá a Máriához, mintha a szerelmem lenne. Ma már ezt is árnyaltabban látom. A dolog a történet keretein belül igaz lehetett annyiban, hogy engem vélhetően így tudott a lehető legmélyebben megérinteni. Futólag említek ebben a könyvben egy lányt, akivel úgy 1–2 éves korom körül részben együtt nevelkedtem. Nagyjából 3–4 éves korunk körül választhattak szét minket. Akkortájt, amikor a gyerekek elkezdenek öntudatra ébredni. A kapcsolatunk tehát még megelőzte ezt az állapotot. A család és a rokonság ezt gyerekkori szerelemnek tartotta. Szerintem ez csak a legközelebbi szó volt, amit találni lehetett rá. Ma már úgy gondolom, hogy inkább valamiféle közös tudatként funkcionálhattunk. Egyszer az elmúlt hónapok során mintha sikerült volna visszaemlékeztem arra, hogy részben megoszthattuk a világ érzékelését egymással. Voltak dolgok, amiket ő érzékelt jobban, és voltak, amiket én. Ezeket egyszerűen csak leolvastuk a másik arcáról. Illetve éreztük, hogy a másik mire gondol. Nekünk ez a világ legtermészetesebb dolga volt. Csak mások rugóztak szavakon. A fiatalkori igazán nagy szerelmek, azok, amelyekben a szerelmesek az életük végén szinte egyszerre halnak meg, mert nem tudnak egymás nélkül élni, általában jóval később kezdődnek. Én pedig 6–8 éves koromra már el is vesztettem ezt az egészet. 6–8 éves korában pedig az ember még nem tud ebbe egyszerűen belehalni. A tudatom viszont már annyira magán viselhette ennek a lánynak az egyedi kéznyomát, hogy utána azt már képtelenség lehetett bárki másnak reprodukálnia. De ezt is csak néhány hónapja értettem meg. Korábban ez mindig csak egy öntudatlan választási lehetőségként jelent meg előttem. Mindig úgy éreztem, hogy vagy azt árulom el, amit szerelemnek tartok, vagy egyedül kell leélnem az életemet. Én az utóbbit választottam. A lány talán az előbbit.

Ez volt tehát az a kontextuális keret, amiben a történet szerint 10–11 éves korom körül a Máriával találkoztam, melynek a leírásával ez a könyv tulajdonképpen a kezdetét veszi. Tekintettel arra is, hogy ő, azok számára, akik hisznek ebben, egy felsőbb szellemi entitás, ő bele tudta helyezni ebbe az egyedi kéznyomba a saját kézjegyét. Nemrég egyszer félálomból ébredve láttam egy olyan képet a lelki szemeim előtt, hogy neki én odaátról csak olyan vagyok, mint fának az árnyék. Aztán pedig egy olyat, hogy Isten pedig egy végtelen erdő.

Azt mondták, hogy ideje felnőnöm.

Amikor a történetben Máriával találkoztam, akkor sem éreztem ezt a dolgot szerelemnek. Akkor is egyszerűen csak a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ott volt velem.

Ahogy a történet leírja, amikor először találkoztam a Máriával, akkor kérnem kellett tőle valamit. Azt mondta, ez így szokás. Bármit kérhettem volna tőle, és ő azt teljesítette volna. Ennek a könyvnek az írása közben még nem ismertem fel ennek a jelentőségét, de már emlékszem rá, hogy ekkor már tudtam azt, hogy Mária csak néhány órát marad, és utána őt sem láthatom már az életemben többet.

Ez pedig jelentősen befolyásolta, hogy hogyan reagáltam le a helyzetet. Hiszen az egyetlen dolog, amit kérni szerettem volna tőle, az volt, hogy egyszerűen csak maradjon velem. Nem ilyen túlvilági-távkapcsolati módon, hanem ahogy az egyébként általában szokás. De ezt nem kérhettem tőle, mert ez nagyon természetellenesnek hatott volna. Ha viszont bármi mást kértem volna tőle, azzal nem mondtam volna igazat. Még csak eszembe sem jutott semmi más, amit egyáltalán kérni tudtam volna tőle. Tetejében ha bármi mást kértem volna tőle, akkor utána, amikor újra találkozunk, megkérdezhette volna, hogy teljesítette-e a kérésemet. Én pedig mondhattam volna, hogy igen. Mire ő mondhatta volna, hogy no, hát akkor eriggy' a dolgodra. Ha utána pedig mondtam volna, hogy de hát én nem ezt akartam volna tőle kérni, akkor ő bizonyára megkérdezte volna, hogy akkor miért nem azt kértem, amit akartam, és miért ezt kértem helyette. Amit már nehezen tudtam volna kimagyarázni. Közben viszont Mária erőltette, hogy valamit mégiscsak kérnem kell tőle. Én viszont így tehát nem tudtam tőle kérni semmit. A könyv végén szó van róla, hogy Mária említette, hogy kérhettem volna tőle azt is, hogy egyszerűen csak menjen el. De ez csak egy nekem hagyott menekülőút lett volna, ha úgy döntök, hogy inkább nem vállalom fel ezt a helyzetet. Az én problémám viszont pont az volt, hogy nem akartam, hogy Mária elmenjen. Ezért aztán ezt szintén végképp nem kérhettem tőle. Maradt tehát az a megoldás, hogy úgy kellett tőle kérnem valamit, hogy közben nem tudtam tőle jót kérni. Ami persze egyre inkább frusztrált is. Tetejében abban is elbizonytalanodtam, hogy Mária melyik oldalon is áll, hogy ilyen csapdát vetett nekem. Illetve az is gyanús volt, hogy Máriát ilyen egyszerűen meg lehetne kapni. Úgyhogy végül emiatt mondtam neki, vagyis, ahogy ő értelmezte, emiatt kértem tőle azt, hogy menjen a fenébe. Erre pedig ő, mint majd látható lesz, azt válaszolta, hogy csak utánam. Végigkíséri majd ezt a könyvet, ahogy vissza-visszatérően vívódtam azon, hogy miért küldtem el Máriát a fenébe. Az olvasó látni fogja majd, hogy erre a valódi okára a könyv végéig sem jöttem rá.

A könyv nem tér ki arra sem, bár ezt az írása közben már tudtam, hogy a fenébe kétféleképpen lehet elmenni. Vagy még az életünkben, cselekvően, vagy a túlvilágon, de akkor már passzívan. Vagyis a Máriával végül kötött megállapodásunk szerint ha én vállaltam az ügy miatt a tortúrát még az életemben, akkor ő is vállalta ugyanezt a tortúrát ugyanígy értem. Ha viszont én az életemben egyszerűen csak annyiban hagytam volna a dolgot, akkor utána már ő sem cselekvően jött volna utánam a fenébe. Hanem csak például látogatóba.

Végül aztán úgy tűnik, vállaltam a tortúrát még az életemben. Tetejében az, hogy Máriától azt kértem, hogy – pozitív szóhasználattal élve – küzdjön meg értem, azért mégis csak adott valamiféle alkupozíciót a kezembe. Mert ha Mária így megkérdezi majd, hogy teljesítette-e a kérésemet, akkor már el tudok majd kezdeni variálni, hogy mihez képest, mi számít teljesítettségnek, hogyan lehet ezt mérni, és így tovább. Tehát ez a látszólag legrosszabb válasz volt a lehető legjobb, amit csak adhattam. Mások szerint persze lehet, hogy a történetben idiótán viselkedtem. Egyrészt mert a Mária nem azért jött, hogy elküldjön. Másrészt mert mindegy, hogy mit találok ki, úgyse tudnám belekényszeríteni valami olyanba, amit ő nem akar. Harmadrészt pedig saját magamtól lehet, hogy még csak arra sem jöttem volna rá, hogy a kérésemet pozitívan is megfogalmazhattam volna. Kérhettem volna ugyanis tőle azt is, hogy intézze úgy a dolgokat, hogy amikor majd döntenie kell róla, a lehető legnagyobb eséllyel döntsön úgy, hogy a mindenem lesz. Mindazonáltal egy 10–11 éves gyerektől még éppen elfogadható lehetett, hogy nem tudott ilyen kacifántosan és kulturáltan fogalmazni. Legalábbis ha tényleg ez volt a probléma forrása. Így aztán érthető az is, hogy a történet szerint, mint majd olvasható lesz, Istennek nem tetszett, hogy Máriától ezt kértem. Bizonyára azt gondolta, hogy „ekkora pokolfajzat vagy, hogy ok nélkül eltaszítod magadtól a legszentebb kincsemet? Vagy csak önkifejezési problémáid vannak?"

De így a történetben legalább már helyre billenhetett az igazságérzetem, mert mégis meg kellett a Máriáért küzdenem. Ha az életem során például a magam öntudatlan módján bármikor is kompromisszumot kötöttem volna azzal kapcsolatban, amit egyébként helyesnek érzek, akkor utána már vélhetően nem tudtam volna kimagyarázni, hogy a Máriánál viszont miért nem tűrtem a kompromisszumot, amikor elküldtem a fenébe. Ha azonban csak önkifejezési problémáim voltak, akkor azon már két könyv megírása is sokat segíthetett.

Előfeltételezve, hogy az olvasó továbbra is a keze ügyében tartja a papírlapját, hogy azon igazolja vagy cáfolja saját maga előtt a hipotézisét, még annyit jegyeznék itt meg, hogy az Élet fájának a megírása után még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy ez az egész valójában egy teszt is volt, hogy mennyire tud az ember szeretni. Mennyire küzd meg valaki egy ennyire mélyen gyökerező, a külső behatások által még ennyire nem befolyásolt szeretetért. Amit Mária a történet szerint végsősoron a korábbi öntudatlan, kora-gyermekkori szerelmemtől átvett. E tekintetben a másik könyvem hosszasan elemzi a Bibliából Kaint, aki, ahogy ott leírom, szerintem a hamis bibliai bűnbeesés történetének a redaktora volt. Egy olyan redaktor, aki a hamis bűnbeesés történetében kígyóként, utána pedig, a saját valós bűnbeesésének leírójaként, Kainként ábrázolta saját magát. Abban a könyvben sok szó esik Kain szokatlanul erős racionalizmusáról, és arról, hogy az igazság tiszteletben tartása mellett az ő feladata valójában a szív (pszichológiai kifejezést használva a tudattalan) felemelése lett volna. Ő azonban ehelyett a tudást hajszolta, ezért személyes szinten is maga alá temette a szívtelen racionalizmusa. Mely hozzáállása aztán társadalmi szinten is elharapódzott. Nálam adott esetben a tudatalattim lehetett szokatlanul erős, és így mindaz, amit a tudatalattival kapcsolunk össze. Ezért, ezt az analógiát követve, nekem elsősorban a racionalizmusomon kellett nagyon erősen dolgozom azért, hogy a tudatalatti impulzusaimat ellensúlyozni tudjam.

Egyszer meg is kérdeztem a Máriától, hogy miért van az, hogy én még Kainnál is nagyobb bűnt követtem volna el, ha nem sikerül a teszt. Azt mondta, hogy azért, mert a szeretet mindent megold, de ha a szeretet elveszik, minden elveszik.

2020. július

Bevezető 2019-ből

Már régóta terveztem, hogy egyszer majd megírom ezeket a dolgokat. Azonban sem vallási vonatkozásban, sem jellembeli tulajdonságaimban nem éreztem magam elég felkészülnek ahhoz, hogy nekiálljak. Más projektjeim is voltak, amiknél, már csak az előbbiek miatt is, úgy gondoltam, hogy jobban előrébb tudom vinni a dolgokat. Ezenfelül természetesen én is végzem a hétköznapi munkámat. Nem akartam elefánt sem lenni a porcelánboltban, olyan dolgokról írni, amikről, így vagy úgy, de még nincs itt az ideje, hogy írjak. Továbbá úgy terveztem, hogy mielőtt egyszer majd nekiállok ennek a könyvnek, előtte majd olvasgatok egy-két évig szépirodalmat, hogy javítsak a kifejezőkészségemen, és élvezetesebben, választékosabban fogalmazhassak. De végül úgy alakult, hogy időszerűnek tűnt előre venni, és már most megírni ezt a könyvet. Utólag én is úgy látom, hogy valóban pont itt is volt az ideje.

Azt mondják, kétféleképpen lehet Istennel és a vele együtt levőkkel kapcsolatba kerülni. Vagy ők teszik meg az első lépést az ember felé vagy fordítva. Nekem az első volt a helyzet, méghozzá elég markánsan, amikor 11 éves korom körül megkeresett Mária Magdolna. A barátaimmal fociztam, amikor félrehívott, hogy beszélni szeretne velem. Aztán alaposan