Szerelmes asszonyok I. rész

By D H Lawrence

A Szerelmes asszonyok Lawrence magyarul megjelent regényének, a Szivárványnak a folytatása. 1916-ban íródott, de csak 1920-ban jelent meg. A két szorosan összefüggő, de önmagában is befejezett mű képviseli legmagasabb szinten az írónak azt az átmeneti korszakát, melynek során a tizenkilencedik századi epikus hagyományok követőjéből a huszadik századi regény egyéni módszerű és mondanivalójú úttörőiévé lett.
A Szerelmes asszonyok kamaramű a három nemzedék sorsát végigkövető Szivárványhoz képest, igazából négy főszereplője van csak, és a cselekmény ideje is jóval rövidebb. Az ábrázolás a szereplők belső világára összpontosul; Lawrence romantikus antikapitalista társadalomképe itt sem szűkül jelzésekké, de a környezet közvetettebben hatol be a főszereplő-kvartett világába.
A regény hősnői a Brangwen lányok: a Szivárványban is szereplő Ursula és a húga, Gudrun. A regény jórészt kettejük kapcsolatkeresésének története. A két szerelem – két pólus. Ursula a magáéban megtalálja a teljességet; minden régi kötöttségéből kiszakadva új és boldog életet kezd férjével, Birkinnel. Birkin: maga Lawrence vagy legalábbis nagyon közel áll hozzá. Ő képviseli leginkább az író világnézetét. Lázas próféta, önmagától éppannyit követel, mint szerelmesétől. Küzdelmesen kibontakozó szerelmük azonban végül sem elégíti ki teljesen, mellette igazi, életre szóló férfibarátsága is vágyik, hogy az emberi természet e másik lehetőségét kiaknázva mélyebben, teljesebben élje át a világot. Ez a – végeredményben sikertelen – barátságvágya Geraldra, Gudrun szerelmesére összpontosul. Gerald Crich gazdag bányatulajdonos; nagy becsvággyal veti bele magát az ipari civilizáció tökéletesítésébe, de rájön, hogy amit alkotott, megvalósulván fölöslegessé teszi alkotóját. A szerelemben keres menedéket, de nem sikerül Ursula és Birkin példáját követnie: a lawrence-i szerelem nem lehet kompenzáció – a misztikus hit, kitartás és erő teremtheti meg csupán.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633748022

D H Lawrence

David Herbert Lawrence, (185-1930) more commonly known as D.H Lawrence was a British writer and poet often surrounded by controversy. His works explored issues of sexuality, emotional health, masculinity, and reflected on the dehumanizing effects of industrialization. Lawrence’s opinions acquired him many enemies, censorship, and prosecution. Because of this, he lived the majority of his second half of life in a self-imposed exile. Despite the controversy and criticism, he posthumously was championed for his artistic integrity and moral severity.

Book preview

D. H. LAWRENCE

SZERELMES ASSZONYOK

Első kötet

Fordította,

RÓNA ILONA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Európa Könyvkiadó, 1975

Borító: Geri Zsófia

978-963-374-802-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Róna Ilona jogutódja

ELSŐ FEJEZET

TESTVÉREK

Egy délelőtt Ursula és Gudrun Brangwen az ablakmélyedésben dolgozgatott, beszélgetett apjuk beldoveri házában. Ursula tarka hímzésen öltögetett, Gudrun pedig az ölében tartott rajztáblán dolgozott. Jobbára hallgattak, csak olyankor szólaltak meg, amikor valami ötletük támadt.

– Mondd, Ursula – kérdezte Gudrun –, csakugyan nem akarsz férjhez menni?

Ursula ölébe tette kézimunkáját, és nyugodt, elgondolkozó arccal feltekintett.

– Magam sem tudom – felelte –, attól függ, hogy érted.

Gudrun meglepődött. Pár pillanatig csak nézett testvérére, aztán gúnyosan megszólalt:

– Ezt rendszerint csak egyféleképpen lehet érteni! De nem gondolod, hogy mindenképpen jobb helyzetbe kerülnél – folytatta borongósan –, mint amilyenben most vagy?

Árnyék futott át Ursula arcán.

– Lehetséges – felelte –, de nem vagyok benne biztos.

Gudrun, kissé ingerülten, ismét hallgatott egy darabig. Igyekezett félreérthetetlenül fogalmazni.

– Nem gondolod, hogy az embernek szüksége van arra az élményre, amit a házasság jelent? – kérdezte.

– És azt hiszed, hogy az feltétlenül élmény? – szegezte neki Ursula.

– Bizonyos értelemben kétségtelenül az – válaszolt hűvösen Gudrun. – Lehetséges, hogy nemkívánatos, de valamiképpen feltétlenül élmény.

– Nem hiszem – vélte Ursula –, inkább csak valami élmény befejezése.

Gudrun egy darabig elgondolkozott a dolgon.

– Hát igen – szólalt meg később –, ez az, amit meg kell fontolni.

Ezzel megszakadt a társalgás. Gudrun szinte ingerülten kezdett radírozni a rajzán. Ursula elgondolkozva öltögetett tovább.

– És ha megfelelő kérőd akadna, nem is töprengenél a dolgon? – kérdezte Gudrun.

– Tudod, hogy már többet elutasítottam – felelt Ursula.

– Csakugyan! – Gudrun mélyen elpirult. – De valóban hozzád méltót? Ilyet kosaraztál ki?

– Évente ezret és köztük egy nagyon rendes embert is. Igazán szerettem – felelt Ursula.

– Nahát, és fel sem merült benned a kísértés, hogy igent mondj?

– Elméletileg fel, gyakorlatilag nem – felelt Ursula. – Mikor eljön a döntő pillanat, az ember még kísértést sem érez… ó, ha effélét éreznék, azonnal férjhez mennék. De én csak arra érzek kísértést, hogy ne kössek házasságot.

Ebben a pillanatban mind a két lány arca felderült.

– Hát nem elképesztő – kiáltott fel Gudrun –, arra erős a kísértés, hogy ne!

Nevetve tekintettek egymásra, de szívük mélyén ijedtség bujkált.

Hosszú hallgatás következett, Ursula öltögetett, Gudrun pedig a rajzán dolgozott. A két testvér felnőtt nő volt már, Ursula huszonhat, Gudrun huszonöt éves. Megjelenésében mindkettő a modern lány jellegzetes, tartózkodóan szűzies jegyeit viselte, inkább Artemisz, mint Hébé testvéreinek lehetett mondani őket. Gudrun nagyon szép volt passzivitásában, bársonyos bőrével, lágy vonalú tagjaival. Sötétkék, selymes anyagból készült ruhát viselt, kék-zöld cérnacsipke-rüssel díszítve a nyakán meg az ujján, és smaragdzöld harisnyát húzott fel hozzá. Magabiztos s egyben mégis bátortalan természetével ellentéte volt Ursula fogékonyan várakozó beállítottságának. A kisvárosi környezetet riasztotta a Gudrun lényéből áradó tökéletes sang-froid{1} és magatartásának választékos egyszerűsége, s többnyire így nyilatkoztak róla: „Nagyon finom nő." Mostanában tért haza Londonból több évi képzőművészeti főiskolai tanulmány és művészélet után.

– Egyre remélem, hogy mégiscsak betoppan egyszer egy férfi –mondta Gudrun, és beharapta a szája szélét, majd félig mosolyogva, félig aggódva tréfásan elfintorodott. Ursula inkább kis félelmet érzett.

– És azért jöttél haza, mert azt remélted, hogy itt akadsz rá? –kérdezte nevetve.

– Ugyan, kedvesem – kiáltott fel Gudrun élesen –, egy lépést sem tennék azért, hogy megkeressem! De ha úgy véletlenül elém állna egy rendkívül vonzó és anyagiakban sem megvetendő egyén, nos, akkor… – s vállát csúfondárosan megrántva, elhallgatott. Fürkészőn Ursulára tekintett, mintha bele akarna látni. – Mondd meg őszintén, nem érzed néha, hogy unsz mindent? – kérdezte. – Nem érzed, hogy a dolgok sehogy sem akarnak valóra válni? Semmi sem válik valóra! Minden már csírájában elsorvad.

– Mi sorvad el csírájában? – kérdezte Ursula.

– Hát minden… az ember maga… és a dolgok általában. – Elhallgattak, s ezalatt a két lány a sorsát latolgatta.

– Ez valóban félelmetes – jegyezte meg Ursula, majd egy kis szünet után ezzel folytatta: – És te azt reméled, hogy elérhetsz bármit is házasság révén?

– Nekem úgy tűnik, hogy feltétlenül ez a következő lépés – felelt Gudrun.

Ursula kissé bosszúsan gondolkozott el a megjegyzésen. Már néhány éve Willey Greenben tanított a gimnáziumban és osztályfőnök volt.

– Tudom – mondta –, valóban úgy tűnik, hogy az ember elvontan foglalkozik a kérdéssel. De képzeld csak el, mit jelent ez. Képzelj magad elé egy férfit, akit ismersz, gondold el, hogy minden este hazajön, azt mondja neked: szervusz, és megcsókol…

Sivár csend következett.

– Hát igen – mondta fojtott hangon Gudrun. – Egyszerűen képtelenség. Ha férfira gondol az ember, akkor képtelenség.

– De persze, a gyerekek miatt… – mondta elgondolkozva Ursula.

Gudrun vonásai megkeményedtek.

– Te csakugyan szeretnél gyereket, Ursula? – kérdezte hűvösen.

Ursula arcán meghökkent kifejezés jelent meg.

– Az ember önkéntelenül is így érez – felelte.

– És te csakugyan így érzel? – kérdezte Gudrun. – Bennem semmiféle érzés nem mozdul meg arra a gondolatra, hogy gyereket szülhetek.

Gudrun maszkszerű, kifejezéstelen arccal tekintett Ursulára, az pedig a homlokát ráncolta.

– Talán nem egészen őszinte érzés ez – tette hozzá habozva. – Talán lelke mélyén nem is igazán kívánja az ember… csak úgy félig-meddig.

Gudrun arca megkeményedett, nem óhajtott nyíltan állást foglalni.

– Ha az ember mások gyerekeire gondol… – kezdte Ursula.

Gudrun most csaknem ellenségesen nézett szembe testvérével.

– Éppen erről van szó – felelte, s ezzel lezárta a témát.

A két lány szótlanul dolgozott tovább. Ursula lényében volt valami sajátságos izzás, de olyasféle, mintha az éltető láng elől elzárnák a levegőt, elfojtanák, útját állnak. Meglehetősen önállóan és magának élt, dolgozott és morzsolta le egyik napját a másik után, sokat gondolkozva, igyekezve fogódzót találni az életben, megérteni belőle, amennyit lehet. Tevékeny élete függőben volt, de a felszín alatt a sötétségben bontakozott már valami, ami eljövendő. Csak képes lenne áttörni a végső védőburkot! Próbálkozott, kezét nyújtotta, igyekezett kitörni, mint méhből a magzat, de nem tudott, még nem. Ám felébredt már benne a különös sejtelem, annak hírnöke, hogy valami vár rá.

Letette kézimunkáját és húgára tekintett. Milyen bájos, milyen végtelenül bájos ez a Gudrun a lágyságával, finom, pompás alkatával, a gyengéd vonásaival. Valami játékosság is volt a lényében, valami érdekes, ironikus légkör, valami, ami még nem tört felszínre. Ursula egész lelkével elgyönyörködött benne.

– Minek jöttél haza, te kis csacsi? – kérdezte.

Gudrun megérezte a csodálatot. Hátratámaszkodott, feltekintett a rajzról Ursulára, felvetve szép hosszú szempilláját.

– Hogy minek jöttem haza, Ursula? – visszhangozta. – Ezerszer is feltettem már magamban ezt a kérdést.

– És nem tudod?

– De, talán. Azt hiszem, a hazatérésem nem egyéb, mint reculer pour mieux sauter{2} – És hosszú, lassú, sokatmondó pillantást vetett Ursulára.

– No persze! – kiáltott Ursula kissé elképedve és hamisan csengő hangon, mintha nem tudná, miről van szó. – De ugyan hova ugorhat az ember?

– Ó, az nem számít – felelt kissé fölényesen Gudrun. – Ha az ember átugrik a szakadékon, feltétlenül kiköt valahol.

– És nem túlságosan kockázatos ugrás az? – kérdezte Ursula.

Csúfondáros mosoly jelent meg Gudrun arcán.

– Ugyan – felelt aztán nevetve. – Hiszen ezek csak szavak! – Ezzel ismét lezárta a témát, de Ursula tovább töprengett magában.

– És most, hosszú idő után, milyennek találod az otthonunkat? – kérdezte.

Gudrun egy ideig hallgatott, majd hideg, őszinte hangon így válaszolt:

– Teljesen kívülállónak érzem magam.

– És apa?

Gudrun ismét szinte sértődötten nézett fel Ursulára, mint akit sarokba szorítottak.

– Felőle még nem is gondolkoztam, tartózkodtam ettől – válaszolt hűvösen.

– Persze – felelt kitérően Ursula, és ezzel csakugyan vége szakadt a beszélgetésnek. A két lány félelmetesen tátongó űrrel találta szemben magát, mintha hirtelen szakadék mélyére tekintettek volna.

Egy ideig szótlanul dolgoztak tovább, Gudrun arca tüzelt a visszafojtott érzésektől. Bosszantotta, hogy életre keltek benne.

– Nos, elmegyünk megnézni azt az esküvőt? – kérdezte végre feltűnően közömbös hangon.

– El! – kiáltott túlzott buzgalommal Ursula, félredobta a kézimunkát, és talpra ugrott, mint aki menekülni akar valamiből, elárulva ezzel, hogy megérezte a feszültséget, és sajnálja, hogy felborzolva Gudrun idegeit, ellenkezést, sőt viszolygást keltett benne.

Miközben felment szobájába, rádöbbent környezetére, otthonára, amelyben él. Utálta a közönséges, a túlontúl ismert szobákat! Szinte megijedt, olyan mélységes utálat támadt fel benne otthona, az egész miliő, a légkör és a sekélyes életmód iránt. Ez az érzés megrémítette.

Röviddel ezután a két lány sietős léptekkel haladt Beldover széles főutcáján, melyet részben üzletek, részben lakóházak szegélyeztek, valamennyi csúf és közönséges, bár nem szegényes. Gudrun, aki Chelsea-ben és Sussexben töltött hosszú idő után csak mostanában tért vissza, valósággal megdöbbent a közép-angliai bányászváros förtelmes csúfságától. De ment előre a közönséges sekélyesség egész skáláján át, végig a hosszú, jellegtelen, kavicsos utcán. És amint rászegeződtek a tekintetek, valóságos kínszenvedést élt át. Különös, hogy a maga jószántából tért ide vissza, hogy most saját bőrén érezze a tömény, sivár rútság hatását. Miért akarta s akarja még ma is kitenni magát ennek a megpróbáltatásnak, miért kellett idejönnie az elviselhetetlen, érdektelen, rút emberek közé, a kopott, vidéki kisvárosba? Úgy érezte, olyan, mint a szemétben bujkáló svábbogár. Mélységes undor támadt fel benne.

Letértek a főutcáról, elhaladtak egy veteményeskert sötét foltja mellett, melyben homokfekete káposztacsutkák meredeztek szemérmetlenül a földből. Senki sem szégyenkezett miatta. Itt senki sem szégyenkezik semmiért.

– Olyan ez, mint valami alvilági táj – szólalt meg Gudrun. – A vájárok feltárják, felhozzák a föld felszínére, kiássák. Ursula, ez csodálatos, igazán csodálatos… valóságos mesebeli világ. Az itt lakók kísértetek, és minden kísérteties. Ez itt a valóságos világ kísérteties visszája, minden mocskos, minden szennyes. Úgy érzem magam, Ursula, mintha megőrültem volna.

A két testvér most egy mocskos, sötét rét fekete ösvényén haladt át. Balra tágas térség terült el, tárnákkal teleszórt völgy, szemközt gabonatáblákkal és erdőkkel borított hegyoldalak, melyek olyan feketének tűntek a messzeségben, mintha gyászfátyollal vonták volna be őket. Sűrű oszlopokban tört fel fehéren, feketén a füst, rejtélyesen a sötét levegőben. Lakóházak hosszú sorához közeledtek, melyek hol a lejtő hajlatát követték, hol meg rendezett sorban kapaszkodtak fel a dombtetőig. Megsötétedett, hasadozó vöröstéglából épültek, sötét palatetővel. Az ösvény, amelyen haladtak, fekete volt, letaposták a naponta arra haladó bányászok, drótsövény választotta el a réttől az országútra vezető átjárót, fényesre dörzsölte a sűrűn közlekedő bányászok kordbársony nadrágja. Most a két lány szegényesebb házak közt haladt át, pletykázó asszonyok álltak a háztömbök végében, durva kötényükön összetett kézzel, a testvéreket a bennszülöttek átható tekintetével mérték végig, a gyerekek pedig csúfneveket kiáltoztak utánuk.

Gudrun valóságos kábulatban ment tovább. Ha ez emberi élet, ha ezek itt emberi lények és teljes értékű világban élnek, milyen akkor az ő ezen kívül álló világa? E pillanatban sajátosan merült fel tudatában fűzöld harisnyája, széles karimájú fűzöld velúrkalapja, puha, finom, mélykék kabátja. Olyan érzés fogta el, mintha imbolyogna, a levegőben lépkedne, elszorult a szíve, szinte attól félt, hogy bármely pillanatban a szakadékba zuhanhat. Rettegett.

Ursulába kapaszkodott, aki már megedződött ennek a sötét, kezdetleges, ellenséges világnak bántalmaiban. Neki azonban folyton csak sajgott, jajgatott a szíve, valóságos kínszenvedést élt át: „Vissza akarok menni innen, el innen, tudni sem akarok arról, hogy ilyesmi létezik a világon." De mégis össze kell szednie magát és továbbmenni előre.

Ursula megérezte gyötrődését.

– Utálsz itt mindent, ugye? – kérdezte.

– Megrémülök tőle – felelt habozva Gudrun.

– Nem sokáig maradsz itt – vigasztalta Ursula.

Gudrun a szabadulás gondolatába kapaszkodva ment tovább.

Elhagyták a bányaövezetet, és a domb hajlatán túl tisztább tájékra értek Willey Green felé. Azért még itt is rátelepedett egy árnyalatnyi feketeség a rétekre s az erdős dombokra, sőt mintha a levegőben is sötét árnyék lebegne. Csípős tavaszi nap volt, felvillanó napsütéssel. A sövények alján sárgán világított a fecskefű és Willey Green kertjeiben már levelet bontottak a ribiszkebokrok, kinyitotta apró fehér virágait a kőkerítésekre lecsüngő ternyefű.

Most rátértek a magas töltés között haladó főútra, a templom felé. Az út alsó kanyarulatánál, a fák alatt kisebb csoport várakozott az esküvői menetre. Thomas Crichnek, a környék legnagyobb bányatulajdonosának leánya esküszik egy tengerésztiszttel.

– Forduljunk vissza – szólalt meg Gudrun és elfordult. – Annyi ember van itt.

Tétovázva megállt az úton.

– Ne törődj velük – felelt Ursula –, egész rendes emberek, mind ismer engem, nem számítanak.

– Csak köztük jutunk oda? – kérdezte Gudrun.

– Mondom, nagyon rendes emberek – felelt Ursula és továbbment.

Eközben a két testvér odaért a feszengő, bámészkodó, egyszerű emberek csoportjához. Legtöbbjük asszony, bányászfeleség volt, élhetetlen fajta. Gyanakvó, közönséges képű alvilági népség.

A két lány kihúzta magát, és a bejárat felé tartott. Az asszonyok éppen hogy csak félrehúzódtak, mintha nem szívesen engednének utat nekik. A testvérek szótlanul haladtak át a kőkapu alatt, majd fel a lépcsőt díszítő vörös szőnyegen, s egy rendőr figyelte közeledésüket.

– Hogy adják az ilyen harisnyát? – szólalt meg egy csúfondáros hang Gudrun háta mögött. A lányt erre hirtelen düh fogta el, gyilkolni tudott volna. Most legszívesebben kiirtott volna mindenkit itt maga körül, hogy szabaddá tegye magának a világot. Mennyire gyűlölt most mindent, undorodott tőle, hogy végiglépkedjen a vörös szőnyegen a templomig, mindenki szeme láttára.

– Én nem megyek be a templomba – mondta hirtelen, de olyan visszavonhatatlanul, hogy Ursula megállt, megfordult, és rátért a templommal szomszédos gimnáziumhoz vezető keskeny mellékösvényre.

Az iskola élősövény bejáratán túl, a temetőkerten kívül, Ursula leült egy percre az alacsony kőfalra a babérbokrok alján pihenni. Ott emelkedett mögötte békésen a hatalmas, vöröstégla iskolaépület, s ünnepnap lévén, minden ablaka nyitva. Előtte az ódon templom tornyának és tetejének halvány körvonalai rajzolódtak ki az égboltra. A két lányt egészen elfedte a bozót.

Gudrun szótlanul ült le. Száját szorosan összezárta, arcát félrefordította. Keservesen bánta most, hogy visszatért ide. Ursula rátekintett, s azt gondolta magában, milyen szép most, amint az elégedetlenség tüze hevíti. De valamiképpen feszélyezte, bizonyos mértékig nyomasztotta Ursula kedélyét. Szívesebben lett volna most egyedül, megszabadulva Gudrun jelenlétének feszültséget teremtő légköréből.

– Most már itt maradunk? – kérdezte Gudrun.

– Csak pihenni akartam egy kicsit – felelte Ursula és felállt, mintha megdorgálták volna. – Majd megállunk ott, az udvar sarkában, onnan mindent jól láthatunk.

Most éppen vidám, derűs napsütés vetődött a temetőkertre. A tavasz illata hatotta át a levegőt, talán a sírokon kinyílt ibolyákból. Itt-ott már a margaréta is kinyitotta fehér angyalszárnyát, s a vérbükk kibontakoztatta vörös leveleit.

Pontosan tizenegy órakor befutottak az első kocsik a násznéppel. Mozgolódás támadt a kapunál várakozó tömegben, összetömörültek, valahányszor kocsi érkezett és kiszálltak belőle az esküvői vendégek, majd megindultak fel a lépcsőn, s a vörös szőnyegen igyekeztek a templom felé. Az élénk napsütés csak fokozta a derűs várakozást.

Gudrun tárgyilagos kíváncsisággal szemlélődött. Egymás után mindenkit szemügyre vett, mintha egy könyv vagy festmény egy-egy alakját, vagy bábszínház figuráját nézegetné, mint befejezett alkotást. Élvezte, hogy különféle jellemvonásokat fedez fel, helyes megvilágításba helyezi, megfelelő környezetbe sorolja őket, s mindent kibogoz, míg elvonulnak előtte a templomhoz vezető hosszú úton. Már ismerte, helyre tette, beskatulyázta, lepecsételte, s a maga számára el is intézte őket. Nem akadt egy sem, akiben valami homályos vagy kifürkészhetetlen vonásra bukkant volna mindaddig, míg a Crich család tagjai meg nem jelentek a színen. Ők aztán már felcsigázták érdeklődését. Végre talált valamit, ami nem volt eleve meghatározott.

Megérkezett az anya, Mrs. Crich, legidősebb fia, Gerald karján. Különös kuszaság volt a lényében, bár nyilván mindent elkövetett, hogy az alkalomnak megfelelően jelenjék meg. Arca sárgásán sápadt, bőre szinte átlátszó, kissé előrehajolt, szép arcvonásai határozottak, feszült, semmibe meredő tekintete ragadozóra emlékeztetett. Színtelen haja rendetlen volt, egy-egy tincs egyenes szabású, sötétkék selyemköpenyére hullott a sötétkék selyemkalap alól. Magatartása monomániára, kissé alattomos, de rendkívül büszke természetre vallott.

Fia szőke, napbarnított, közepesnél magasabb termetű, jó alakú férfi volt, kissé talán túlzottan jól öltözött. De az ő megjelenésében is volt valami különös zárkózottság, valami öntudatlan ragyogás, ami azt sejttette, hogy egészen másfajta, mint a környezete. Gudrun érdeklődését azonnal fölkeltette. Valami északias volt a lényében, ami szinte megigézte. Északias, tiszta bőre, szőke haja ragyogott, mint a jégkristályon megtörő napsugár fénye. És olyan üde, tiszta, érintetlen jelenség volt, mint valami sarkvidéki lény. Harmincéves lehetett, talán valamivel több is. Sugárzó férfias szépségében játékos, vidám farkaskölyökre emlékeztette, de nem terelte el Gudrun figyelmét magatartásának baljós nyugalmáról, mely mögött féktelenül indulatos természet lappang. „Farkas a toteme – tűnődött magában –, „az anyja is egy vén fékezhetetlen farkas. S e pillanatban valóságos ujjongás fogta el, mintha fantasztikus rejtély nyitját fedezte volna fel, amit a világon senki nem ismer kívüle. Sajátságos izgalom lett rajta úrrá, erei is megfeszültek a felfedezés lázában. – Jóságos Isten! – kiáltott fel magában – Mit jelent ez? – Majd a következő pillanatban magabiztosan tette hozzá: – Majd többet is megtudok még erről a férfiról! – Szinte gyötörte a vágy, hogy újra láthassa, feltétlenül látnia kell ismét, hogy meggyőződjön róla, nem tévedés-e az egész, nem áltatta-e magát, csakugyan érezte azt a különös, mindent elsöprő ujjongást, valóban legbelső énje vette tudomásul, érzékelte hatalmas erővel a férfit. – Igaz lehet, hogy valamiképpen csakugyan az ő számára teremtettem? És ez a különös, sápadt-arany északi fény csakis mi kettőnket világít be? – kérdezte magától. Maga sem hitte el, tűnődve, szórakozottan szemlélte a továbbiakat.

A nyoszolyólányok már megérkeztek, csak a vőlegény késett. Ursula azon töprengett, hogy talán valami baj történt, és kudarcba fullad az esküvő. Annyira aggasztotta a dolog, mintha rajta volna a felelősség. Már együtt volt a menyasszony egész kísérete, Ursula elnézte, amint vonultak felfelé a lépcsőn. Egyiküket ismerte, azt a magas, egykedvű, sápadt, hosszúkás arcú hölgyet, azzal a súlyos, szőke hajával. Hermione Roddice az, a Crich család benső barátja. Most vonult föl a szőnyegen, fejét felvetve egyensúlyozta óriás, halványsárga bársonykalapját, melyet festetlen és szürke strucctoll díszített. Sápadt, hosszúkás arcát felszegve, szinte tudomást sem véve semmiről, lépkedett előre, mint aki nem kívánja látni a világot. Gazdag nő volt. Halványsárga, finom selyembársony ruhát viselt, és nagy csomó rózsaszín ciklámen volt a karján. Cipője és harisnyája ugyanolyan barnás árnyalatú szürke, mint a tolldísz a kalapján, mely alól előtűnt súlyos haja, járás közben jellegzetesen megfeszítette csípőjét, amitől kelletlennek tűnt a mozgása. Megkapó jelenség volt halványsárga és barnás rózsaszín pompájában, mégis volt benne valami szinte kísértetiesen visszataszító. A tömeg lenyűgözve és felajzva elnémult, amikor elhaladt, az embereknek csúfolódhatnékjuk támadt, de valamilyen okból mégis csöndben maradtak. A hölgy magasra tartott hosszúkás sápadt arca kábultnak látszott, valamiképpen Rossettit idézve, mintha örökké sötéten örvénylő különös gondolatok zaklatnák, melyektől nem képes szabadulni.

Ursula nem tudta levenni róla a szemét. Ismerte valamelyest, mint Közép-Anglia legjelentősebb asszonyát. Apja régi vágású báró Derbyshire-ben, ő viszont nagyon is modern, rendkívül intellektuális hölgy, s éppen tudatossága viseli meg az idegeit. Szenvedélyesen érdeklődött a reformok iránt, és szívvel-lélekkel a közügyeknek szentelte magát. De olyan asszony volt, akinek férfitárs kell, csak a férfiak világa vonzotta.

Több nagyra hivatott férfival tartott szellemi és lelki kapcsolatot. Ursula csak egyet ismert közülük, az egyik kerületi tanfelügyelőt, Rupert Birkint. Gudrun azonban e körből többel is találkozott Londonban. Művész barátaival Gudrun különböző társadalmi rétegek körében fordult meg, és sok neves és kiváló emberrel került össze. Két alkalommal volt együtt Hermionéval, de nemigen rokonszenveztek egymással. Furcsa lesz összetalálkozni vele újra itt Közép-Angliában, ahol annyira más társadalmi szinten élnek, miután a fővárosban egyenrangúként voltak együtt a legkülönfélébb társaságokban. Gudrun ugyanis társadalmi sikereket aratott, és számos barátja akadt az arisztokráciának a művészetek iránt érdeklődő bohém köreiből is.

Hermione tisztában volt azzal, hogy elegáns, azt is tudta, hogy társadalmilag egyenrangú, ha ugyan nem áll fölötte mindenkinek, akivel Willey Greenben találkozhat. Tudta, hogy elismerik a kultúra és szellem világában, Kulturträger volt, a kultúra, az eszmék hordozója és közvetítője. Otthonosan mozgott a társadalmi kérdések, a közéleti tevékenység s a művészetek területén is. Senki nem kisebbíthette, nem gúnyolhatta, mindenkor az élen, az elsők között tudhatta magát, s aki ellene volt, az mélyen alatta állt rangban, vagyonban vagy a haladó gondolat és tisztánlátás magasrendű felfogásában. És mindezekért sebezhetetlen volt. Egész életében arra törekedett, hogy sebezhetetlen, támadhatatlan legyen, akihez fel sem ér a világ ítélete.

Lelke mélyén azonban gyötrődött, nagyon is érzékeny volt. Most is, miközben a templom felé haladt magabiztosan, mint aki minden vonatkozásban fölötte áll a kicsinyes gáncsoskodásnak, megjelenése makulátlan tökéletességének tudatában, szíve mélyén, a magabiztosság és a büszkeség leple alatt mégis kínokat állt ki, mert tudta, hogy a gúnyolódás és a rosszindulat milyen sebeket ejt rajta. Mindenkor tudatában volt sebezhetőségének, tudta, hogy vértezeten titkolt repedés van. Maga sem volt vele tisztában, honnan ered. Erőteljes egyéniségének hiányosságaként természettől fogva soha nem érezte teljesnek magát, valami félelmetes űrt, hiányt, lényének valamiféle fogyatékosságát hordozta magában.

Szüksége volt valakire, aki ezt a hiányt kipótolja, mégpedig egyszer s mindenkorra. Ezért epekedett Rupert Birkin után. Mellette teljesnek érezte magát, sértetlen volt és egész. Nélküle mintha homokra, szakadék fölé épült volna, és hiúságával, kiváló tulajdonságaival egyetemben bármelyik közönséges, de kiegyensúlyozott szolgáló is beletaszíthatná a kétségek feneketlen mélységébe, a csúfolódás vagy lenézés árnyalatnyi nyilvánításával. Tépelődő, szenvedő asszony volt, aki esztétikából, kultúrából, világszemléletből és elfogulatlanságból épített védőbástyát magának. De sohasem volt képes áthidalni kétségeinek félelmetes mélységét.

Ha Birkin védelmezőén mellé állna, biztonságosan járná az élet rögös útját. Mellette teljes és ép lenne, diadalmaskodna akár az ég angyalaival szemben is. Csak megtenné! De félelem és kétség gyötörte. Most tudatosan szép akart lenni, a szépség és elegancia olyan fokát akarta elérni, hogy meggyőzze a férfit. Ám a hiányosság érzete nem szűnt meg.

A férfi is konok volt. Küzdött, hogy elriassza magától. Minél jobban igyekezett Hermione magához közelíteni őt, annál elszántabban riasztotta el. Pedig már évek óta szerelmi kapcsolatban álltak. De ó, milyen nyomasztó, fájdalmas kapcsolat volt ez, mennyire belefáradt. Hermione mégis bízott magában. Tudta, hogy a férfi el akarja hagyni. Tudta, véglegesen szakítani, szabadulni akar tőle. Mégis bízott az erejében, hogy sikerül megtartania, számított magasrendű képességeire. Bár a férfi is nagyon művelt volt, Hermione tartotta magát minden igazság legfőbb próbakövének. Ám ehhez szüksége volt kettőjük kapcsolatára.

És éppen ezt a kapcsolatot, amelyben maga is elnyerte a beteljesülést, kívánta megtagadni a férfi a makrancos gyerek konokságával. A komisz kölyök makacsságával akarta széttörni a kettőjüket összefűző szent kapcsolatot.

A férfi ott lesz az esküvőn, ő a vőlegény násznagya. Már ott kell várakoznia a templomban. Tudja, mikor jön. Szorongva, vágytól gyötörve, idegesen megborzongott, amint átlépte a templom küszöbét. Ott áll a férfi, bizonyosan észreveszi a szép ruháját, biztosan tudja, hogy az ő kedvéért ilyen szép. Felfogja és belátja, hogy neki teremtetett, ő pedig a férfi számára mindenek fölött való e földön. Végül mégis elfogadja majd őt sorsának beteljesüléseként, és nem fogja megtagadni.

Bágyadt epekedésben gyötrődve lépett be Hermione a templomba, fátyolos tekintetével nyomban a férfit kereste, karcsú testét megremegtette az izgalom. Násznagyként már az oltár előtt kell állnia. Ebben a biztos tudatban tekintett oda.

És a férfi nem állt ott. Úgy viharzott át rajta a csalódás, hogy csaknem fuldoklott. Megsemmisítő reménytelenség nehezedett rá. Gépiesen lépkedett az oltár felé. Soha nem élt át még ilyen rettenetes, jóvátehetetlen reményvesztettséget. Ez maga a halál, a megsemmisülés, a sivárság.

A vőlegény és a násznagy még mindig nem érkezett meg. Odakint már