Assisi menyasszonya

By Brigitte Riebe

Holtan találják a Szent Damján-kolostor egyik apácáját: Magdalena nővér egy szakadékba zuhant Assisi városa mellett. Sajnálatos baleset történt, vagy öngyilkos lett, netán szándékosan lökték le? Az eset tisztázatlan körülményei felkeltik a hivatalos úton lévő német barát, Leo atya érdeklődését, aki nyomozni kezd a szerencsétlen apáca halála után, pedig nem ezért küldték Assisibe. A rend főnöke azzal bízta meg, hogy készítsen jelentést a Szent Damjánban halálos ágyán fekvő apátnőről, Kláráról, Assisi Szent Ferenc szerzetestársáról, aki saját regulát kért a kolostor apácáinak. A nyomozásban akadályozza hiányos olasztudása, ezért szállásadója örökbe fogadott lányát, Stellát kéri fel tolmácsolásra. Ekkor még nem sejti, hogy Magdalena nővér halálát több gyilkosság követi majd, és nemcsak a saját, hanem kísérőjének az élete is veszélybe kerül. A nyomozás szálai messzire vezetnek, Leo atyának pedig a gyilkossal és saját kísértéseivel is szembe kell néznie. Brigitte Riebe (A rajnai kolostor, A holdistennő) fordulatokkal teli, izgalmas történelmi regénye a ferences rend megalakulásának korába vezeti az olvasót. Stella és Leo titkokon és hazugságokon keresztül egyre mélyebbre ás a szerzetesrend múltjában, és a nyomozás gyökeresen felforgatja az életüket.

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Jul 15, 2014
• ISBN: 9789636436087

Book preview

9789636436087

Brigitte Riebe

Assisi menyasszonya

GeneralPress

A mű eredeti címe

Die Braut von Assisi

Copyright © 2011 by Diana Verlag, a division of Verlagsgruppe Random House GmbH, München, Germany

Hungarian translation © B. Szabó Károly

© General Press Kiadó

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

B. SZABÓ KÁROLY

Szerkesztette

KISS BÉLA

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 643 608 7

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Viza utca 9–11. fszt. 2.

Telefon: [phone] Fax: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

Megbízott irodalmi vezető SZABÓ PIROSKA

Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN

Felelős szerkesztő KENYÓ ILDIKÓ

Kiadói munkaszám E3828-14

Az e-könyv konvertálását a Content 2 Connect Kft. végezte

www.content2connect.com

co

2014

Per Sabina – mille grazie per tutto!

PAX ET BONUM

Assisi Szent Ferenc (1182–1226)

bal

Köszönetnyilvánítás

jobb

Hálás köszönet Michael Behrendtnek, aki kétszer is elkísért utamra a Via Franciscana ösvényen, nem ijedt meg a kietlen helyektől és a meredek utaktól, és mindig vidám társam volt.

Köszönet illeti dr. Sabine Hohmannt – mindenért.

Grazie per la mia professoressa italiana Sabina Marineo per il suo aiuto. Az olasztanáromnak a segítségéért.

Köszönöm dr. Stefanie Rissének, aki Assisi városában és Szent Ferenc nyomdokában kalauzolt minket, valamint meghívott barátságos otthonába, Anghiariban.

Köszönöm dr. habil. Oliver Peschelnek és dr. Fabio Monticellinek, a két igazságügyi orvosszakértőnek, hogy segítettek megoldanom a bonyolult orvosi kérdéseket.

Köszönet illeti első olvasóimat, Hannelorét, Bettinát, Babsit és Pollót – mire mentem volna a segítségetek nélkül?

bal

Prológus

jobb

– Ugorj! – hallotta a lány.

Újra az a hang, amely még az álmaiban is kísértette! Követelőzött, szigorúan parancsolt, nem menekülhetett előle. Érezte, a teste engedelmeskedni akar. A fogsága végtelen évei alatt úgyis beleivódott már az engedelmesség!

Csak kétszer lázadt fel ellene, először akkor, amikor ifjú vére annyira eluralkodott rajta, hogy már azt hitte, megfojtja a vágy, amely soha nem teljesülhet be. Soha nem szerette a szigorú böjtöt, a mindennapos lemondást és a titokzatos kínt, amelyet a többiek szenvedtek el az ő szeretetéért. Szinte eszét vesztette, az addig ismerős világ idegennek tűnt, nem értette, mi játszódik le benne.

Legnagyobb elhagyatottsága órájában, amikor a gyász és a reménytelenség elhomályosították érzékeit, végül megjelent egy angyal, a megmentő, aki egész életét megváltoztatta, vigaszt hozott számára, és olyan vágyakozást, amely soha nem ér véget. Csak akkor értette meg, milyen égető szomjúság gyötörte.

Pedig micsoda szerencsétlenség támadt ebből a kielégülésből!

A boldogság néhány lélegzetelállító hetét rémület, végül pedig szörnyű bizonyosság követte, és ez újra visszasodorta oda, ahonnan menekülni próbált. A következő hónapokat teljesen elfelejtette, kitörölte az emlékezetéből, mintha meg sem történtek volna – amíg nemrég újra eszébe nem jutottak, mint mikor egy vízbe süllyedt tárgy újra és újra elszakad a tenger fenekéről, és feltartóztathatatlanul tör a felszín, a fény felé.

Tudta, hogy bűnös, és ezért a legszigorúbb büntetést is vállalta, még akkor is, ha a teste már eltompult a vezekléstől, arca zilálttá vált, a szíve pedig üresen kongott, mint egy kifosztott madárfészek. Hiába végezte az áhítat gyakorlatait, nem volt számára megbocsátás. Éppen ellenkezőleg: úgy érezte magát, mint egy rothadó alma, amely feltartóztathatatlanul tovább pusztul, és nem volt méltó, hogy magához vegye a szentséget, amely a többieket táplálta.

Az idő mindent meggyógyít, mondogatták gyakran a többiek. Kivéve az igazságot, ahogyan azt a saját példáján megtanulta. Mint egy tályog, mielőtt kifakad, olyan az igazság: fájdalmas és sajog, ha lábbal tiporják, amíg helyre nem állítja az ember, és szét nem szakítja a hazugságok szövevényét, mint egy finom pókhálót.

Egyik napról a másikra ocsúdott fel vakságából. Egy másnak szánt mondat szakította ki a búskomorságból, és felébresztette benne a vadászt, aki éles dárdájával többé már semmit sem bíz a véletlenre…

– Ugorj!

A hang most hízelkedőn csengett, dorombolt és csábította, mint a nyári szellő az ember csupasz bőrén. Hirtelen megelevenedett előtte egy kábító emlék, mintha azóta nem telt volna el egy félig elfecsérelt élet.

Érezte, velőtrázó nevetésben tör ki, ez ugyanolyan tiltott volt, mint minden, amit eddig tett. Milyen ravaszul jártak el, hogy örökös vakságban tartották! Időközben már az egész város ismerte a jámbor legendát, ápolták és szerették, hűen továbbadták a gyermekeiknek, akik izgatottan hallgatták, és titokban megkönnyebbültek, hogy nekik nem ez a sors jutott.

De ez nem maradhat ennyiben, erről gondoskodik. A csuklójába görcs állt, meg kellett erőltetnie magát, hogy leírja a pergamenre, amit végre mindenkinek meg kell tudnia: azt, hogy soha nem nyerheti el a megbocsátást, mert a bűn már az előtt benne volt, hogy megszületett volna.

– Semmit sem fogsz érezni, ígérem. Csak egy pillanatig tart majd, míg földet érsz. Utána pedig: nyugalom. Béke. Ne habozz tovább, ugorj!

Szinte érezte a nyakában a leheletét. Képzelődik? Vagy talán már valóban ilyen közel jött?

A keze nedves volt. Önkéntelenül kinyújtotta az ujjait. A teste még engedelmeskedett, de a lelke, ezt határozottan érezte, már elindult a hosszú útra.

Szélesre tárta karját.

Az angyal első találkozásukkor ezzel a szeretetteljes gesztussal köszöntötte, és később is, amíg csak mellette maradt. Talán utoljára visszatért, éppen most, hogy végre mindent megértett?

Újra esni kezdett, pedig már hetek óta duzzadtak a patakok és a folyók. Hirtelen minden érzékével érezte a tavaszt, amely abban az évben késve érkezett, szinte lopva, a hosszú és szokatlanul kemény tél után. Érezte a fű és a virágok illatát, mintha újra búzakalászok lengedeznének fölöttük, betakarva őket, ők meg a meleg földön feküdnének, végtagjaik egymásba fonódva. Úgy néztek ki, mint egy négykezű, négylábú élőlény. Csípőjén érezte a gyengéd szorítást, a nyomást, amelynek nemsokára utat enged a vágya, a bőre selymességét, csókjai édességét.

Egyek voltak.

Az érzés hatalmába kerítette, és mindenről megfeledkezett, még a halálfélelméről és az őt követő árnyról is, amely lefelé kergette a meredek kőlépcsőn a sziklakiszögellésig, amelyen éppen állt. Még a szívét oly sokáig összeszorító gyűlölet és bosszúvágy kemény csomója is feloldódott. De nem méreg folyt ki belőle, hanem lágy és meleg, vigasztaló és gyógyító folyam.

Ebben a pillanatban meglökték.

Ellenkezés nélkül zuhant a mélységbe. Semmi sem tarthatta őt vissza.

Megingott és előrebukott.

Esés közben hitetlenkedve nyitotta ki a szemét, de a mögötte álló árny olyan sötét volt, hogy nem ismerte fel.

Mégis azonnal rájött, hogy ki lehetett. Csak egyvalaki jöhetett szóba. Utoljára hatalmas szárnyak suhogását hallotta, szinte megsüketült.

Amikor leért, ajka félig kinyílt, mintha még mondani akarna valamit. Teste összezúzódott a kemény talajon, haszontalan porhüvely.

Egy kéz az égre mutatott.

Eltorzult arca már-már szépnek tűnt a felkelő hold sápadt fényében.

bal

ELSŐ KÖNYV

jobb

Az ígéret

bal

Első fejezet

jobb

A hajnal első fényében a nagy tó tükörsima felülete úgy ragyogott, mint egy mesében. Végre elállt az eső is, amely – mint egy kellemetlen útitárs – végigkísérte a férfit a dél felé tartó lovas útján. A hajnali égbolt kagylószürkén, felhők nélkül borult rá. A keleten derengő pír már jelezte a napfelkeltét. Még a sűrű nádas is mozdulatlanul hallgatott körülötte, míg fel nem reppent egy szárcsa, és rekedt kiáltásával megtörte a szent nyugalmat.

Már nem volt oka tovább várni.

Határozottan levetkőzött, összehajtogatta a ruháit, és a víz felé indult. Az első lépéseket olyan gyorsan tette meg, hogy szinte semmit sem érzett, de amikor a hullámok már a combjáig értek, átjárta a dermesztő fagy. Egész teste összerándult, így védekezett a hideg ellen. Egy pillanatra kísértésbe esett, majdnem megfordult, és kimenekült a száraz partra, de végül erőt vett magán, és alámerült a vízben.

Prüszkölve bukkant fel újra, és erőteljes karcsapásokkal úszni kezdett, ahogyan testvére, Ulrich hosszú évekkel azelőtt családjuk vára közelében, egy jeges patakban tanította. Lassan engedett a kezdeti bénultság a végtagjaiban, kezdett felmelegedni. Amikor már közeledett az Isola Maggioréhoz, ahol Szent Ferenc Jézus példáját követve negyven napon át imádkozott és böjtölt, a hátára fordult, és hagyta, hogy a víz sodorja.

Meglepődve nézett végig magán.

A nyeregben töltött hetek megváltoztatták a külsejét. Nemcsak a combja lett vékonyabb, de a téli hónapok alatt petyhüdté váló hasa is eltűnt. Teste inassá és feszessé vált; mintha nem is magát, hanem egy fiatalabb férfit látott volna, aki szívesen vadászik, és minden lehetőséget megragad a szórakozásra, amelyet kiváltságos társadalmi helyzete megenged – egy olyan férfit, amilyen egykor ő maga is volt.

Egy pillanatra szinte büszkeség töltötte el, de azonnal el is hessegette az érzést. Csak fiatalkorában engedett meg magának ilyen hiúságot, később megvetette a húst. A nagy szent gyakran „szamár testvérnek" nevezte a testet, amely újra és újra fellázad, és váratlan nehézségeket okoz, különösen az élvezetek miatt, ahelyett hogy hűségesen szolgálná a lelket. Talán ezért is érezte magát zavarban, amikor végignézett a saját testén, és megpillantotta férfias alakját. A testi kísértések ideje már olyan régen elmúlt, hogy alig tudott visszaemlékezni a nehéz időszak számtalan győzelmére és vereségére. Időközben megszokta az önmegtartóztatást. Minden, amit korábban elszenvedett, már a múlthoz tartozott, és gondosan elzárta magában, mint egy karvastagságú tölgyfa ajtó mögé – legalábbis nemrég még meg volt győződve erről. Hirtelen azonban újra feltűnt a régi kísértés, pedig már azt hitte, hogy legyőzte.

Milyen régen vizsgálta magát ennyire fesztelenül!

Sok minden megváltozott az életében, amióta bezárultak mögötte az ulmi kapuk, és csalhatatlan érzése azt súgta, hogy nem csak a ruha miatt, amelyet azért öltött magára, hogy útközben ne ismerjék fel. A táj is szerepet játszhatott benne, amelyen keresztül lovagolt, és az emberek, akik arrafelé laktak. Volt valami a járásukban, a tekintetükben és az arcukban, ami különös módon érintette őt, és áthatolt a szokásos védekezésen. Ezek az emberek furcsa és ugyanakkor fenséges ételeket ettek. Még a hatalmas hegyek déli oldaláról érkező levegő is más volt: lágyabb, mint egy simogatás. Egy simogatás, amelyre annyira vágyik az ember, miután egyszer már átélte, viszont bűnös és tiltott dolognak számít. A tó hideg vizében megmártózni minden szempontból többet jelentett, mint szükséges tisztálkodást.

Itt az ideje, hogy végre visszaváltozzék azzá, aki valójában volt.

Annál gyorsabban tette meg az utat vissza a partra. Kirohant a vízből, mintha démonok kergetnék. Nem törődve a talpa alatti mohás kaviccsal, vadul csapkodott maga körül a karjával, hogy felmelegedjen, azután ledörzsölte magát a kabátjával, amelyre már nem volt szüksége többé.

A jól kibélelt gambesont, ezt a szőtt vértet, amilyet a lovagok viseltek általában, a csizmát és a bőrből készült nadrágot, mindent, ami jó szolgálatot tett neki, mikor átkelt az Alpokon, Simonénak adja majd, a mindig jóindulatúan mosolygó, csontos halásznak, aki még élete delén is naponta kijár a tóra szélben és esőben is. Az utóbbi időben a halász szerény kunyhója nyújtott neki menedéket; a család pedig készségesen megosztotta vele a tóban fogott halakat, amíg a vándor lova rendbe jött annyira, hogy megkockáztathatta az indulást.

Az útja során ez volt a legszebb és legemberségesebb pihenője, bár a szűk kunyhó nedves volt, és nehezen is értették meg egymást, ennek a csengő nyelvnek csak minden hetedik szavát ha felfogta, ezen aztán sokat merengett. Az édesanyja egy másik tó partján nőtt fel az Alpok déli oldalán, olykor ezen a nyelven beszélt vele gyerekkorában, amikor írni és olvasni tanította, mindez azonban már több mint harminc évvel ezelőtt történt, ő pedig időközben sok mindent elfelejtett. A reménye, hogy a hosszú út alatt majd visszatérnek az emlékei, és előássa a rég elfeledett szavakat, csak részben vált valóra. Az Alpokon túl, bárhol pihent is meg, és bármilyen embereket ismert meg, mindenhol egy kicsit más nyelvjárást beszéltek, így aztán nemigen tudta használni, amit sikerült felidéznie, vagy amit éppen útközben megtanult.

Hogyan tudja így teljesíteni nehéz küldetését, amely már eddig is annyi áldozatot követelt? Talán kezdettől alázatosabbnak kellett volna lennie, és át kellett volna engednie egy másik testvérnek a küldetést, amellyel a rendfőnök megbízta? Hogyan is ítélhetné meg helyesen a helyzetet éppen egy messzi rendtartományban élő, német testvér, amikor előtte már többen csúfos kudarcot vallottak?

Megannyi kínzó kérdés, amelyeket Szent Ferenc hű tanítványa fel sem tehet magának, gondolta, miközben kinyitotta a lapos batyut, és gyorsan felvette a csuháját és a nadrágját. Pármai János,¹ szerzetesi közösségünk bölcs és atyai vezetője bizonyára tudja, kitől mit várhat el!

Amint a durva anyag a bőréhez ért, elkezdődött az átváltozás, mire pedig felcsatolta az övét, a háromszor csomózott kötelet is (mindegyik csomó egy-egy erényt jelképezett), és meztelen lábán újra érezte a kemény szandál szíját, teljesen más ember állt a helyén: a nemes Leonhart von Falkenstein, aki vasban és bőrben kelt át az Alpokon, újra Leo testvérré vedlett át, aki a hosszú út után már majdnem elérte a célját.

Kezével végigsimított a fején, arcán pedig huncut mosoly jelent meg. A természet még mindig erősen a markában tartja. A haja olyan hosszúra nőtt, hogy alig lehetett kivenni a fején a tonzúrát, eddig ez jól jött az álcázásban. A Kisebb Testvérek következő kolostorában majd gondoskodik róla, hogy újra mindenben betartsa a regulát.

Megtagadta, hogy az eredeti terv szerint kardot öltsön fel, mert túlságosan is ragaszkodott a fogadalmához. De mihez kezdjen a feleslegessé vált tőrrel, amelyet még mindig magánál hordott? Mélységes utálatot érzett, hozzá sem akart érni többé. Vér tapadt hozzá, hiába ragyogott újra ezüstösen a penge, vér, de így sem tudott megakadályozni egy még nagyobb igazságtalanságot. De legalább az életét megmentette.

Most aztán véget ér a fegyver galád szolgálata!

Hirtelen ötlettől vezérelve lehajolt a tőrért, nagy lendületet vett, hogy a tóba hajítsa, de a dobás közben megmerevedett, amikor a fához kikötött kancája figyelmeztetően nyeríteni kezdett.

Valamivel arrébb Simone éppen egy kis fahajócskát bocsátott vízre; Pietro és Andrea segített neki, a két idősebb fia, akik ugyanolyan soványak és görbe lábúak voltak, mint az apjuk. Egyikük sem láthatta meg, hogyan fest valójában Leo, nehogy félreértsék a helyzetet. Ezért a szerzetes dolgavégezetlenül a nyeregtáskába tette a fegyvert, eloldozta Fidelist, és lóra ült.

A batyut a haszontalanná vált ruhadarabokkal együtt jól látható helyen egy nagy kőre helyezte a parton. Tudta, a halászok mindennap kikötnek ott, hogy megszárítsák értékes varsáikat.

Biztosan csodálkoznak majd; szinte sajnálta, hogy nem láthatja meglepett arcukat. Egy napon talán elmesélik a gyermekeiknek az idegen lovag és sánta lova történetét, aki az összes ruháját hátrahagyta ajándékul, mielőtt az éjszaka leple alatt a kancával együtt eltűnt, mint egy elillanó álomkép a tóban.

Úgy vette észre, hogy az Alpoktól délre élő emberek különösen kedvelik az ilyen legendákat.

A házban mindenki korábban ébredt a szokásosnál, napról napra fogyott az idő az ünnepségekig. Lent, a nagy konyhában már hallatszott a szolgálók fecsegése, amint tüzet szítottak az óriási tűzhelyben. Nemsokára megkopasztják a baromfit, majd következhet a zöldségpucolás, hogy időben feltehessék a minestrone levest. Sokáig kellett főzni, hogy megfelelő sűrűségű legyen. Gaia és Carmela, ahogyan szinte minden reggel, most is ezzel foglalatoskodtak, rajtuk kívül pedig Rufina és az öreg Toma is, aki már egy örökkévalóság óta szolgált itt, és előrehaladott köszvénye miatt tél óta már csak könnyebb munkákat végzett. De sürgölődött itt néhány lány és asszony is az alsóvárosból, akiknek a nevét még nem jegyezte meg, mert csak nemrég fogadták fel őket, hogy többen segítsenek előkészíteni a közelgő esküvőt.

Simonetta csengő, mély hangon adta ki az utasításokat. Túlharsogott mindenkit, és a cselédekhez intézett valamennyi szavából kiérződött a gazdag kereskedőfeleség öntudata, aki hozzászokott a parancsoláshoz. Stella még mindig nem szólította „mamának", ahogyan azt Simonetta elvárta tőle, mintha egy belső korlát akadályozta volna meg benne. De hát szinte úgy nevelte őt fel, mint a saját lányát, nem érdemelte volna meg, hogy így szólítsa?

Szinte, suttogta elégedetlenül a belső hang, amelyet olykor egyszerűen nem tudott elhallgattatni. Mindig éppen csak úgy, hogy azért érezhesd a különbséget.

Ez a különbség mellette feküdt a széles ágyban, és nagyot ásított, mielőtt átfordult volna a másik oldalára, hogy aludjon még egy kicsit: Ilaria, a Lucarelli család egyetlen életben maradt leánya – leszámítva Stellát, a talált gyermeket, akit újszülöttként fogadtak be könyörületből.

A két fiatal lány nem is különbözhetett volna egymástól jobban kinézetre és jellemre egyaránt: Ilaria magas és szőke volt, huncut, kék szemmel, ragyogott, mint a nap, a törékeny Stella haja viszont feketén omlott a vállára, mint a holló szárnyai, ő maga meg inkább álmodozó és töprengő természetű volt, nagy, az olajfák ezüst-zöld lombjára emlékeztető szemében mindig egy kimondhatatlan kérdés lebegett. Ha Ilariával egyszerre lépett be a helyiségbe, aki temperamentumos természete szerint azonnal gondtalanul fecsegni kezdett, az embernek szinte erőlködni kellett, hogy egyáltalán észrevegye a másik lányt. Egy idő múlva azonban elhalványult az első benyomás. Stella ugyanis érzékletes történeteket kezdett mesélni, bájos mozdulatokkal kísérte őket, művészi szüneteket tartott, így fokozva a feszültséget, ezzel magára vonta mindenki figyelmét.

– Csillaggyermek – Ilaria gyerekkoruk óta így nevezte húgát, és gyengéd szeretettel ragaszkodott hozzá, amelyben nyoma sem volt a féltékenységnek. – Egy nap angyalok hoztak téged a házunk küszöbére, hogy ne legyek olyan egyedül, miután a testvérkéim a mennybe repültek. Most pedig a férjünk is örökre összeköt majd bennünket: nem is történhetett volna jobban!

Stella óvatosan kisimított egy hajtincset az alvó lány homlokából. Ilaria tele volt élettel, olykor szinte izzott, így aztán a meleg évszakban minden reggel izzadtan ébredt, mint egy zabolátlan csikó, aki álmában annyira nekilendült, hogy ismét túl messzire vágtatott.

Mindenki tudta, hogy a lány teljes szívéből szereti Federicót. A két, ragyogóan szép fiatal egymásnak lett teremtve, tökéletesen illettek egymáshoz; minden pillantásuk erről árulkodott, állandóan egymást figyelték, és már nyilvánosan is becézgették egymást. Federico della Rocca nem csupán a kereskedőcsalád szemében számított jó partinak: jó neveltetést kapott, sokat utazott, és mindenekelőtt nemesi származással büszkélkedhetett, bár nem túl jómódú családba született. Vasco Lucarelli vagyona azonban, és Ilaria hozománya, amelynek mértékéről Assisi egész városa suttogott, amúgy is kényelmes és rangjukhoz illő életet biztosít majd a fiatal párnak.

Stellát azonban vegyes érzések rohanták meg, amikor Carlóra, Federico unokafivérére gondolt, akivel nem sokkal Ilaria után eljegyezték. Eleinte kifejezetten csinosnak és vonzónak találta. Nemhiába: a város egyik legnépszerűbb agglegényéről volt szó, akire sok fiatal lány szemet vetett már, Stella nem is értette, miért éppen neki udvarol a fiú. Carlo középmagas, karcsú termete, erős válla, vékony dereka igazán szép férfivá tette, gesztenyebarna haja pedig kisfiús külsőt kölcsönzött neki. Szerette a merész színeket és a finom anyagokat, amelyeket szokatlan módon párosított, és a fiatal nemesifjak egyike sem hordott olyan drága cipőt, mint ő. Pedig egyáltalán nem volt piperkőc vagy egy bájgúnár, hanem kifejezetten férfias, választékos modorral, ezért mindenki kedvelte. Gáláns modora, a rengeteg kedveskedés és a bókok hónapokra álomszerű állapotba ringatták Stellát.

Egészen addig, ami a sólyommal történt.

A lány születésnapjának reggelén vadászatot rendeztek, az ünnepi szórakozás azonban pár órával később halálba és könnyekbe torkollott. Stella soha nem felejti el, hogy Carlo milyen kegyetlenül megbüntette a sólymát, mert nem akart engedelmeskedni. Még ma is látja a széttépett madártetemet a szöges csizma alatt. Hiába sajnálkozott utána a férfi, hiába magyarázkodott, hogy egy pillanatra elveszítette az önuralmát, nem tudta kiengesztelni a lányt.

Stella azóta más szemmel nézett rá, és kellemetlen érzéseket ébresztett benne, amit látott. A férfi száját mintha parancsolón összeszorította volna, a pillantása hideg volt, az arcán pedig gyakran olyan kifejezés jelent meg, mintha titokban mindenkit megvetne.

Carlo talán megérezte, mire gondol jegyese. Amikor Stellában erősödni kezdett a bizalmatlanság, az ifjú viselkedése hirtelen megváltozott. Gyengéddé vált, szinte alázatossá, a szerelmét bizonygatta, és fáradhatatlanul gyönyörű képekben beszélt közös jövőjükről.

Ilaria időközben a hátára fordult, és boldogan szuszogott. Nemsokára majd megdörzsöli a szemét, azután két lábbal betoppan abba a világba, amely új napot tartogat a számára. Ilaria szeretett hódítani, „a tettek embere" volt, ahogyan olykor kacagva nevezte magát, aki nem sokat töpreng, hanem cselekszik – és kész!

Bárcsak ő is ilyen lenne! Stella elgondolkodva forgatta az ujján a gyűrűt a vérvörös gránátkővel, amelyet Carlo húzott rá az eljegyzésük alkalmából. Eleinte tökéletesen illett az ujjára, és határtalanul boldoggá tette, azóta viszont különös módon egyre szűkebbnek érezte az ékszert. A matt aranypánt alatt bőre megfeszült, érdes és piros volt. Egyszerre tehernek érezte a gyűrűt. Nem lenne jobb, ha egyszerűen levenné?

Gyorsan elhessegette magától ezt a gondolatot. A nemesifjú és a talált gyermek – volt ebben a szerelmi történetben valami meseszerű. Hálásnak kellene lennie, hogy Carlo épp őt választotta. De nem csupán ezért kellett vastag gyertyát gyújtania kedvenc templomában, a Szent Rufinusban.

Hiszen természetesen Vasco őt sem üres kézzel küldi a házasságba. Apja Assisi városán túl messze híres volt az egyháznak szánt nagyvonalú adományairól, mindenekelőtt a szíves vendégszeretetéről, amellyel az utazó szerzeteseket fogadta. Stellának is tekintélyes hozományt szánt, bár természetesen kisebbet, mint Ilariának. Olyan hozományt, amelytől a kérők elfelejtik a menyasszony kétes származását. A lányt szégyen és megmagyarázhatatlan rosszullét fogta el, amikor ezt mostohaapja az egyik este ünnepélyesen, de barátságosan közölte vele.

– Most már új gyökereid vannak, Stella, és egy előkelő család nevét viseled, ezt soha ne felejtsd el. Ha úgy vesszük, nincs múltad, viszont a jelened megbízható, és úgy néz ki, ragyogó lesz a jövőd is. Senki sem merészelhet megalázni téged, máskülönben mindjárt Vasco Lucarellivel és harcias rokonaival gyűlik meg a baja.

Vajon apja titokban örül, hogy megszabadul tőle?

Hiába kutatta Lucarelli heges arcát válaszok után. Inkább elnyomta hát magában a feltoluló kérdéseket, mert a férfi fegyelmezett arcából kiolvasta, hogy újra csak falba ütközne, ahogyan oly sokszor azelőtt. Nem akart egy újabb rövid, kellemetlen választ, amilyet Vasco, aki különös módon soha nem ragaszkodott hozzá, hogy „papának" szólítsa, akkor adott, amikor rövidre akart zárni egy témát. A lány kíváncsi alkat volt, szívesen töprengett, és szeretett a dolgok végére járni, amíg ki nem elégítette az igazság utáni vágyát.

Ezt a tulajdonságot a Lucarelli-házban nem becsülték sokra, ahogyan azt Stella megállapította. Még a szeretett Ilariát sem érdekelte a dolgok gyökere, már azzal is megelégedett, ha kifelé úgy tűnt, hogy nincsenek nehézségek.

– Már megint mi jár a csinos kis fejedben? – simult hátulról hozzá Ilaria, mint egy doromboló kiscica, és szorosan átkarolta a lányt. – Carlo, ugye? Fogadni mernék, hogy éppen rá gondolsz.

Stella mélyet lélegzett.

– És ha elhalasztanám az esküvőt? – mormolta, és örült, hogy nem kell nővére szemébe néznie. – Talán csak pár hónappal, mit gondolsz? Jó fél évvel utánatok összeházasodhatnánk mi is. Akkor minden szem rád és Federicóra szegeződne, télen pedig újabb szép ünnepséget tartanánk.

– Ezt nem mondod komolyan, sorellina!² – azzal hirtelen elengedte a lányt, és felháborodva állt az ágyon. A selyem hálóing kiemelte telt kebleit, úgy festett, mintha egy szobor lenne. Maga Venus, gondolta Stella, amint kibukkan a tenger habjaiból. Luca atya, a Szent Rufinus-templom második káplánja a jegyesoktatás alatt többször beszélt az antik istenségekről, mint a jövendőbeli feleség és anya kötelezettségeiről, Stella alig tudott betelni az izgalmas mondákkal és vad, hősi történetekkel. Azután a padrénak egyik este hirtelen el kellett hagynia a házat, mert reménytelenül beleszeretett Ilariába, az ő Venusába, ahogyan megható leveleiben emlegette, és aki természetesen soha nem lehetett az övé.

Ez a Venus most üvöltött, nem éppen istennőhöz illően; olyan tágra nyitotta a száját, mintha el akarná nyelni Stellát.

– Meg akarod őrjíteni a mamát? És koldusbotra juttatni a papát? Amúgy is szinte tönkremegy a két lánya miatt. Legalábbis naponta ezt kell hallgatnom. Hogy juthatnak eszedbe mindig ilyen őrültségek?

Mert irigylem a boldogságodat – gondolta Stella –, bár teljes szívemből kívánom is neked. Mert egyre bizonytalanabb vagyok, hogy helyesen választottam-e. Mert olykor szabályosan félek, amikor Carlo szeme kegyetlenül villámlik… Mert…

– Mert buta tyúknak érzem magam, aki nem tudja, hova is tartozik – válaszolta Stella hangosan, és magában átkozta a gyávaságát.

– Igen, valóban az vagy, amikor ilyen ostobaságokat fecsegsz. – Ilaria meglepő erővel ölelte át újra puha karjával a húgát. – Ide tartozol, tyúkocskám, közénk, hová máshová tartoznál? Mindannyian szeretünk a magunk módján: mama, papa, én és természetesen Carlo is. Főleg ő! Nemcsak a férfiúi büszkeségét sértenéd meg, hanem a szívét is összetörnéd, ha most visszakoznál, amikor már folynak az előkészületek, és lassan elkészül a menyasszonyi ruhánk is. Elhalasztani az esküvőt… ki hallott még ilyen őrültséget! Nem, Assisi gyönyörű városa egyszerre két menyasszonyt is megcsodálhat, egy szőkét és egy fekete hajút, akik ráadásul szerető nővérek is. És ezzel kész! Csak akkor engedlek el, ha végre észhez térsz.

Stellát megnyugtatta a bizalmas közelség, alábbhagyott belső háborgása is. Talán tényleg túl sokat gondolkodik. Ilaria és ő nővérek, még ha nem is ugyanazok a szüleik, ezt Carlo is tudja. Mi baja eshet ilyen családi háttérrel?

– Befonjam ma este a hajadat? – javasolta végül, hogy elterelje a szót, és másról beszéljenek.

– Te is tudod, hogy ma este még el kell mennünk Aldianához – felelte Ilaria. – Nem hozhatja a poros utcákon át ide a már szinte kész ruhánkat. Még a végén Federico vagy Carlo meglátná őket, képzeld csak el!

Ilaria menyasszonyi ruhája világoskék volt, Stelláé pedig zöld, mint a májusi erdő. Magától értetődött, hogy Simonetta házában csak a vér szerinti lánynak jár a csillogó akvamarin. Stella dísze a fiatalsága és szépsége volt, több is jutott neki belőle, mint amennyi elég, amint azt a nevelőanyja újra és újra nyomatékosan megállapította, mintha meg akarta volna győzni róla a lányt.

Stella megadóan bólintott.

– Feladhatnám hozzá a kis krémszínű gyöngyöket, amiket annyira szeretsz. Mit gondolsz?

Vajon választ is kap a kérdésre?

– Megtennéd? Ó igen; kérlek! A te finom kezed sokkal ügyesebb, mint Rosina vaskos ujjai.

Mindketten elnevették magukat.

A konyhalányt csak nemrég léptették elő a két menyasszony szobalányává, és a vidéki lány egyelőre nehezen tudta teljesíteni a számára szokatlan kötelezettségeket. Ha reggelente rábízták a hajukat, akkor órákon át tartó cibálásnak és húzogatásnak néztek elébe, aminek semmi értelme sem volt.

– Akkor gyerünk! – Ilaria túláradó életkedve ismét győzött.

A lány kiugrott az ágyból. Stella, ahogyan szinte minden reggel, követte, miközben Ilaria vékony, fehér selyem alól előtűnő, szép ívű vádlijára tapadt a tekintete. Federico tökéletes nőt kap feleségül, szinte minden hibátlan rajta, Carlónak viszont meg kell elégednie egy megtépázott kis pacsirtával, akinek, ha egyáltalán, egyedül a fekete hajkoronája feltűnő.

Vajon a férfi csak a tekintélyes hozomány miatt találja őt vonzónak, amit a többi ifjú jó okkal nem vett figyelembe? Stella majdnem kinevette saját magát. Hát már megint kezdi az értelmetlen töprengést?

Türelmetlen mozdulattal nyitotta ki az ablakot. Meleg, májusi napfény öntötte el a szobát, kerek íveket rajzolva a vöröses kőpadlóra.

Elkezdődött a nap.

A leprás csengője már az előtt megütötte a fülét, mielőtt meglátta volna.

Leo felismerte a hangot, mert otthon, Ulmban a tanács nemrég eltörölte az évszázadok óta használatos, agyagból készült kolompokat, és helyettük csengőket vezetett be, hogy így figyelmeztessék a város polgárait a leprásokkal való nem kívánt érintkezés elkerülésére. Intézkedések egész sorát hozták meg, amelyek még nehezebbé tették a leprások életét, mint amilyen addig volt. Mintha nem lett volna elég büntetés az undor és a megvetés, amellyel az egészségesek kezelték őket.

Olyan hosszúra nyúlt a tilalmak listája, hogy Leo csak a legfontosabbakat jegyezte meg: tilos volt inniuk a kutakból és forrásokból, nem léphettek be a templomokba, és mindig maguknál kellett tartaniuk a saját edényüket. A legszigorúbb büntetés várt rájuk, ha a gyerekek felé merészeltek közelíteni, vagy megérintettek egy egészséges embert. Ulmban a leprások düledező szállása a városfalon kívül állt, így az nem védte meg őket semmitől; valószínűleg itt, Assisiben is hasonló a helyzet, mert a könnyű párában feltűnő város még jócskán messze feküdt. Legszívesebben elkergették volna a leprásokat mindenhonnan – de akkor hol fogadnák be őket?

A szerencsétlen időközben közelebb ért: sántított, láthatóan nagy fájdalmak gyötörték. Az volt a legrosszabb a leprában, hogy mindenkinél más tünetek jelentkeztek. Olykor az arcon kezdődött, és először az ember orra rohadt el, vagy kivájta a szemet az üregéből. Másoknak a végtagjai tompultak el, mielőtt kifakadtak a gennyes sebek, ami ellen nem volt orvosság. A leprát Isten büntetésének tartották, jelnek, hogy a betegséggel megvert ember súlyosan vétkezett – de miért szenvednek akkor ártatlan gyermekek is tőle?

Megzabolázta Fidelist, a ló halkan felhorkant. Az állat jobban megerőltethette az éppen meggyógyult hátsó lábát a Trasimeno-tótól megtett szakaszon, mint azt Leo gondolta volna. Mindkettejüknek jólesne egy kiadós pihenő.

A leprás nem szándékozott letérni a keskeny útról, és ekkor felnézett rá.

– Leo – suttogta érdes hangon. – Fra Leone, sei tu?³

Vajon mit akarhat tőle? És honnan tudhatja a nevét?

Leo a szétroncsolódott arcra nézett, amelyen sem orrot, sem más kivehető arcvonást nem sikerült felfedeznie, olyan volt, mint egy dombokból és meghatározhatatlan völgyekből álló pépes massza. Undor fogta el, amiért a következő pillanatban már el is szégyellte magát. Hiszen Ferenc nem éppen egy leprást ölelt meg szívből, és még meg is csókolta a legenda szerint? Ő azonban csak egy egyszerű szerzetes, nem pedig szent, mint Umbria híres szülötte.

– Sei ritornato, finalmente! – Azzal igyekezett Leo lába után kapni.

– Vedd el a kezed, különben nem állok jót magamért! – kiáltott fel a szerzetes. De magában tovább fortyogott. Végre visszajöttél – ez meg mit jelentsen?

A kanca megérezte, hogy a gazdájában egyre növekszik a feszültség, és hirtelen megiramodott. Leo megpróbálta oldalra irányítani az állatot, és a combjával előrehajtani, hogy megnyugtassa. Sajnos azonban túl lassú volt. A felsőteste előredőlt, és nem tudta a nyeregben tartani magát, érezte, hogy a föld felé csúszik.

A földre esett, a feje pedig valami keménynek ütközött. Elfeketedett előtte a világ.

Egy idő múlva valami csiklandozta az orrát. Meleg leheletet érzett az arcán.

Ezt csak nem merészeli az a leprás!

Leo rendre akarta utasítani, még mindig feldúlt volt, de újra visszarogyott, fájdalommal és megszégyenülve. Fidelis állt fölötte, és rövid habozás után tovább szagolgatta, mintha meg akarna győződni róla, hogy valóban ő az.

A leprásnak híre-hamva