Csábítás

By Thomas Cullinan

A Nicole Kidman, Colin Farrell, Kirsten Dunst és Elle Fanning főszereplésével készült, Sofia Coppola által rendezett nagyjátékfilm alapjául szolgáló regény.

Javában dúl az amerikai polgárháború. Az északi hadsereg súlyos sebet kapott, fiatal tizedesére félholtan bukkannak rá a virginiai erdőben. A közeli iskolába, Miss Martha Farnsworth Leánynevelő Intézetébe viszik, ahol szinte azonnal szédíteni kezdi a három nőt és az öt tizenéves lányt, akik a kifinomult déli előkelőség eme előretolt bástyáján rekedtek. Szerelmet, félelmet, szánalmat, rajongást egyaránt kivált belőlük, és a szabadságvágytól vezérelve egymás ellen uszítja őket. De miután fény derül az ifjú és kevésbé ifjú hölgyek valódi énjére, a katonát baljós előérzet fogja el, és attól kezdve a kérdés így szól: Kit is szédítettek meg valójában?

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Sep 14, 2017
• ISBN: 9789632937069

Book preview

cover.jpg

Thomas Cullinan

Csábítás

ATHENAEUM

ATHENAEUM

BUDAPEST

Copyright © 1966 by Thomas Cullinan

Hungarian translation © Szieberth Ádám, 2017

ISBN 978-963-293-706-9

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Helennek

Amelia Dabney

Az erdőben bukkantam rá. Miss Harriet engedélyezte, hogy elmenjek gombászni, feltéve, hogy nem merészkedem a régi indiánösvényen túlra, azaz megállok, mielőtt az erdő lejteni kezd a patak felé. Az egész terület a Farnsworth családé, de soha nem használták semmire, ha jól tudom, és szerintem ez rendben is van így. Jobb szeretem, ha az ilyen helyeket, mint az erdő, érintetlenül hagyják. Szóval azon a bizonyos délutánon, május első hetében, gombát nem sokat találtam, viszont megtaláltam őt.

Arccal lefelé hevert a fonnyadt falevelek közt, és az egyik karjával egy kidőlt rönköt ölelt magához: úgy csimpaszkodott belé, mintha az édesanyja lenne, vagy tutaj a mély vizű folyóban. A sapkája leesett, a homlokán húzódó mély karcolást legyek dongták körül. Vörös hajú, szeplős férfi volt, az arca tisztább, szeplőtlenebb foltjai pedig holtsápadtak. Először azt hittem, már meg is halt, de aztán nagyon halkan felnyögött, és egy kicsit oldalra hengeredett. Alatta jó nagy tócsába gyűlt a vér a tölgyfalevelek közt, a jobb nadrágszárát pedig teljesen átáztatta.

Az első gondolatom az volt, hogy visszamegyek az iskolába, és odahívom Miss Harrietet, Marie-t vagy Alice-t, de aztán meggondoltam magam. Hiszen ők alighanem nagy hűhót csaptak volna, és úgy döntöttek volna, hogy várjunk, míg Miss Martha hazajön a kereszteződéstől, aztán Miss Martha közölte volna, hogy az erdőben tartózkodni veszélyes, és nem jöhetett volna ki egyikünk sem. Szóval tudtam, hogy nekem kell elvinnem onnan ezt az embert.

Most hangosabban szóltak az ágyúk. Kora reggel óta dörögtek tőlünk keletre, a patakon túli „vadonban". Ezen a birtokon még mindig sok az érintetlen erdőség, ott viszont nincs semmi, csak kúszónövények, szederbokrok meg egy kis újratelepített fenyves. Földművelésre alkalmatlan a terület, a legjobb fákat pedig már évekkel ezelőtt kivágták. El sem tudtam képzelni, hogy valaki ezért harcolni akarjon, de úgy látszik, mégis van, aki szerint érdemes.

A férfi arccal felém fordult, így jobban megnézhettem magamnak. Egy kicsit közelebb hajoltam hozzá. Azt biztosra vehettem, hogy jelen állapotában ártalmatlan, és nem úgy tűnt, mintha lenne nála bármiféle fegyver, igaz, lehetett alatta is. De hát mit csináljak vele? Az iskoláig biztos nem tudom elvonszolni, más módja pedig nincs annak, hogy elmozdítsam onnan…

Aztán kinyitotta a szemét. Majd az egyiket szinte azonnal vissza is csukta. Nem tudtam elképzelni, hogy ilyen körülmények között rám kacsintson, pedig minden jel szerint így tett.

– Fél? – kérdezte nagyon halkan, de tisztán, érthetően.

– Nem – mondtam, utána pedig azt, hogy: – Igen.

– Az jó – mondta a férfi. – Mert én is. – Azzal sóhajtott egyet, és megint becsukta a szemét.

– Tud egyáltalán mozogni? – kérdeztem tőle.

– Idáig eljutottam valahogy – felelte. – Előbb két lábon, aztán négykézláb, aztán meg hason csúszva. Egy pirinyócskát talán még tudok menni, ha van hova.

– Az erdő túloldalán mindjárt itt van a Farnsworth Iskola – mondtam neki. – Miss Martha Farnsworth Leánynevelő Intézete.

Ezen egy kicsit elgondolkodott.

– Férfiak vannak ott?

– Nincsenek. Csak öt növendék, köztük én, meg Miss Martha Farnsworth és a húga, Miss Harriet Farnsworth. Nem mondhatnám, hogy nagyon szívesen látnák ott magát, de annál jobb lesz, mint ahol most van.

– Az már igaz – mondta a férfi. – Elfogadom a szíves invitálást. Lássuk, bírja-e odáig a lábam. Fölemelne? Igencsak szédülök.

Lehajoltam hozzá, és megcibáltam a karját. De ez mit sem ért: csak egy-két hüvelyknyit tudtam emelni rajta. Pár másodperc múlva kimerülten visszahanyatlott.

– Ha nem vitte volna el a puskámat a patak – szólalt meg –, most arra támaszkodhatnék.

– Tessék – mondtam, és letérdeltem mellé. – Öleljen át a jobb karjával, és majd egyszerre fölállunk. – Így, bár egész testében remegett, sikerült elemelkednie a földtől vagy egy lábnyira, de a térdét nem tudta behajlítani, hogy maga alá húzza.

– Várjon egy kicsit – szólalt meg. – Meg tudna tartani egy icipicit, amíg kifújom magam?

– Igen – feleltem, bár nem voltam biztos a dolgomban. De aztán nem is tűnt olyan nehéznek, mint vártam. Közel sem volt olyan nehéz, mint például Dick bátyám, legalábbis ahogy a tavalyelőtt nyári emlékeimben élt. Ezt elmondtam a férfinak, meg azt is, hogy sokat birkóztunk a gyepen Dickkel, amíg Mama úgy nem döntött, hogy ez úrilányhoz méltatlan dolog, és kezdek kinőni belőle.

– Hol van most Dick? – kérdezte még mindig hevesen zihálva a férfi.

– Elesett tavaly Chickamaugánál. Az Tennessee-ben van.

– Tudom – mondta a férfi –, de az nem a mi lelkünkön szárad. Én a Potomac hadseregben szolgálok. Mi soha nem jártunk Tennessee-ben.

– Nem is hibáztatom magát – mondtam. – Tudom, hogy nem tehet róla. – Billy bátyám is abban a csatában esett el, persze, de nem láttam értelmét, hogy ezt megemlítsem. Billy négy évvel idősebb volt Dicknél, és vele soha nem birkóztam, pedig őt is igencsak kedveltem.

Most először voltam egy jenki közelében, és egyszer csak rádöbbentem valamire: arra, hogy nem is különböznek olyan nagyon a mi fiainktól. Tulajdonképpen ez volt az első eset, hogy a szűk családom tagjain kívül bárki is átölelt.

– Hogy hívják? – kérdezte a férfi.

– Amelia Dabney.

– Én pedig McBurney vagyok… John McBurney tizedes.

– Örülök, hogy megismerhetem – mondtam.

– Hány éves, Amelia?

– Tizenhárom – feleltem. – Szeptemberben tizennégy leszek.

– Akkor már elég idős a csókhoz, és ahhoz is, hogy gyűlöljön.

– Miért gyűlölném magát? Hiszen nem is ismerem.

Ezen mosolygott egy kicsit. Fehérek voltak a fogai, bár elöl kissé csorbák.

– Remek életfilozófia – mondta. – Tanítsuk meg az egész világnak, és mindjárt abbamarad ez a civódás. Na, akkor megpróbáljuk még egyszer?

Mindent beleadva fölegyenesedtem, és őt is megemeltem egy kicsit. Aztán maga alá húzta a térdét, és megpróbált ráállni a jó lábára. Fölszisszent a fájdalomtól, és kiverte a verejték a homlokát, de sikerült.

– Eddig megvolnánk – zihálta. – Már mehetünk is a… Hova is?

– Miss Martha Farnsworth Leánynevelő Intézetébe.

– Ahol csak öt lány tanul? Hosszabb a cégér felirata, mint a névsor.

– A többi lány hazament – mondtam. – Miss Martha az idén be akarta zárni az iskolát, de amikor mi öten mondtuk, hogy maradunk, meggondolta magát.

– Ez bátor dolog volt maguktól. Arról árulkodik, hogy vérbeli tudósok.

– Hát, legfőképpen azért maradtunk, mert nem volt hova mennünk – mondtam, majd beszéltem tovább, hátha így elterelem a figyelmét a fájdalmáról. – Én például georgiai vagyok, tudja, és anyám úgy döntött, jobb, ha egy darabig még Virginiában maradok. Hiszen a maguk Sherman tábornoka már igencsak közel jár Atlantához, meg minden. És gyakorlatilag ugyanez a helyzet a többi lánnyal is. Marie Deveraux… Ő a legfiatalabb, még csak tízéves, szóval ő louisianai, és arrafelé mostanában nyüzsögnek a jenkik. Emily Stevenson szüleinek meg van egy nagy birtoka Dél-Karolinában, de most nincs ott senki, csak a munkások, mert az anyja meghalt, a fivérei pedig mind elmentek a háborúba, ahogy az apja is. Az apja dandártábornok. Alighanem itt van ő is valahol az erdőben.

– Ha van egy kis esze, nem marad ott sokáig – mondta McBurney. – Megjártam pár csatát, de ehhez foghatót még nem láttam. Rettenetes, ami ott van… Számtalan helyen ég a bozót, nézze, idelátszik a füst!

Megálltunk, és hátranéztünk. A patak túloldalán már a fák fölött szállt a füst. Az ágyúk még mindig dörögtek, immár folyamatosan, és hébe-hóba, amikor megváltozott a szélirány, puskák ropogása is hallatszott, mint valami magas hangfekvésű énekszó vagy nyüszítés.

– Ordítanak, hallja az ordítást? Az is épp elég baj, ha az embert lelövik, de elevenen elégni… És az orrukig se látnak, meg se tudják különböztetni egymást…

– Maga elfutott? – kérdeztem.

– Azt éppen nem mondanám, hogy elfutottam. A 66. New York-i gyalogezrednél vagyok. Abban az alakulatban igen sok a veterán, és én csak azt tettem, amit mindenki más. Úgy esett, hogy a Hancock-hadtesthez tartozunk, és az éjjel átkeltünk a folyón. Aztán ma reggel Weaver százados azt mondta, álljunk csatárláncba, és nyomuljunk előre azon az úton. Nem is út volt, csak egy sáros csapás az erdőben… Aztán meglőttek, összeestem, és lángba borult minden, a fák, a bokrok, minden! Így aztán kúsztam, amerre láttam, úgy egy órán keresztül. Majd megláttam a nyílt terepet meg azt a patakot a lejtő tövében, és lementem oda inni.

– És utána a rossz oldalon jött ki a patakból – mondtam. – Ilyen egyszerű ez. Vissza akar menni? Megmutatom az utat.

– Most nem. Talán majd később. Ha már nem vérzik a lábam.

Nagyon lassan haladtunk a fagyökerek, mélyedések között. Időnként megálltunk, hogy McBurney tizedes pihenjen egy kicsit. Amikor hátranéztem, vércseppekből kirajzolódó nyomvonalat láttam.

– Maga New York Cityből való? – kérdeztem, hogy ébren tartsam a tizedest.

– Nem én – felelte, és felkapta a fejét. – Írországból jöttem, Wexford megyéből, és büszke is vagyok rá. De meséljen inkább arról, hogy kik vannak még abban az iskolában. Szeretném tudni, mibe mászom bele.

Hát, én szerettem volna valami szépet mondani Alice-ről meg Edwináról, de nem nagyon tudtam, hogy fogjak hozzá. Alice-szel tulajdonképpen nincs különösebb bajom. Voltaképpen nem is olyan gonosz, ha nem provokálják, a családi hátteréről pedig igazán nem tehet. Edwina viszont egészen más tészta: ő többnyire végtelenül utálatos.

– A másik két lány Alice Simms és Edwina Morrow – mondtam végül. – Hogy Alice eredetileg hova valósi, azt nem tudom, de legutóbb Fredericksburgben élt, ami úgy húsz mérföldnyire van innen, és ha jól tudom, pillanatnyilag a maguk hadserege tartja megszállás alatt. Valamivel több, mint egy éve rettentő nagy csata dúlt a város körül.

– Tudom – mondta a tizedes. – Én akkor még biztonságban voltam otthon, de meséltek róla.

– Ami azt illeti, tavaly májusban, nagyjából ilyenkor, ebben az erdőben is volt egy nagy csata, ahonnan most jön. Ott ölték meg a mi Jackson tábornokunkat.

– Arról is hallottam – mondta McBurney. – Az ezredemben vannak, akik már másodszor keltek át a Rapidan folyón.

De volt valami, amiről a tizedes nem tudott: az, hogy „Kőfal" Jackson tábornok még most is rója a környék erdőségeit fekete lován. A mi Mattie-nk esküszik rá, hogy látta. Egyik este felment oda Miss Marthával meg Miss Harriettel, még a télen, de soha nem mondta el nekünk, hogy mit akart ott Miss Harriet és Miss Martha, és mit értek el azzal a kiruccanással, csak azt, hogy halálra rémültek Miss Harriettel. Miss Marthát, persze, semmi sem hozza ki a sodrából.

– Szóval – mondtam –, Edwina tizenhét éves. Ő a legidősebb lány az iskolában. Az apjának nagykereskedése van otthon, Richmondban. A kormánynak ad el mindenfélét. Emily, akit már említettem, tizenhat éves, Alice pedig tizenöt. Egyesek szerint nagyon csinos.

– Ejha! – mondta McBurney. – Ha magácskánál csinosabb, akkor őrülten szép lehet. No de mi a helyzet a tanárnőkkel?

– Miss Martha nagyon jó, Miss Harriet pedig nagyon kedves. Miss Martha az idősebb, de nem sokkal. Azt hiszem, valaha ők is nagyon csinosak lehettek, de ezt most már nehéz megállapítani.

– Alighanem mindent tudok – mondta McBurney.

A Cedar Hill-i úthoz értünk, amely elválasztja a Farnsworth család erdőit a kukoricaföldtől.

– Jobb lesz, ha vár itt egy percet, amíg körülnézek – mondtam. – Ez az út az országúthoz vezet, a másik irányban pedig eltér a folyó felé meg arra, ahonnan maga jött. Reggel sok katonánk járt itt, ezért nem szabadna eljönnünk az iskolából.

– A saját embereik aligha háborgatnák magukat.

– Nem tudom – mondtam. – Miss Martha szerint egyetlen férfiban sem lehet megbízni… Különösen a katonákban nem.

Felmásztam az árok oldalán az útig, és körülnéztem. Észak és kelet felé nem láttam semmit, csak a vadonból felszálló füstöt. Délnyugati irányban viszont, onnan úgy fél mérföldnyire, lent a McPherson-háznál, mintha porfelhőt kavart volna valami. Visszamentem McBurney tizedeshez, aki egy fának támaszkodott az árok mögött.

– Jobb lesz, ha várunk – mondtam neki. – Jön valaki, és a házig még negyed mérföldet kell megtennünk a kukoricaföldön.

– Magácska nem akarja, hogy engem elkapjanak, Amelia? – kérdezte a tizedes vigyorogva, pedig örült, hogy meg tudott állni a lábán.

– Nem, amíg legalább be nem kötjük a lábát.

– Legyen nyugodt – mondta erre McBurney –, ha azzal végeznek, rögtön elmegyek, nem okozok több gondot maguknak. De most jobban tennénk, ha lemásznánk az árokba, mert így már messziről lát, aki erre jár.

Lesegítettem. Elég mély árok volt, ha lehajtottuk a fejünket, az út szintje alá kerültünk. McBurney tizedes karja még mindig körém fonódott. Nem gondoltam, hogy erre feltétlenül szükség lenne, hiszen már nem voltunk mozgásban, de nem szóltam semmit. Lódobogás hallatszott. Gyorsan közeledtek, de McBurney tizedest a jelek szerint ez nem aggasztotta. Megcsókolta a fülemet. Nagyon szúrt a szakálla.

– Soha nem fogják bebeszélni nekem – mondta halkan –, hogy nem magácska a legcsinosabb lány abban az iskolában.

A nagy iramban elporzó lovasok a mieink voltak, nyolcan vagy kilencen lehettek. Ugyanolyan piszkosak voltak, mint McBurney tizedes, és egy kicsivel toprongyosabbak. A sereghajtó egy mezítlábas fiú volt, aki a tüzérségi löveg elé fogott lovak egyikén ült. Az ágyúskocsi kereke kicsúszott oldalra, az árok fölé, és tőlünk pár hüvelyknyire száguldott el. Én akkor nagyon megijedtem, de McBurney tizedes csak nevetett. Nehéz volt elhinni, hogy igazat beszélt, amikor azt mondta, hogy fél: nem úgy nézett ki, mintha bármi is megijesztené. Legalábbis akkor ezt gondoltam.

Egy idő múlva elült a lódobogás zaja. Kerestünk egy helyet, ahol McBurney tizedes ki tud kászálódni az árokból, majd nekivágtunk a kukoricaföldnek. Hátulról közelítettük meg az épületet, így már messziről láttam a mi Mattie-nket, aki a konyhakertben dolgozott.

– Van ám még valaki a háztartásban, akit kifelejtettem – mondtam. – A mi jó öreg Mattie-nk, aki talán a legkedvesebb itt nálunk.

Matilda Farnsworth

Láttam, hogy gyün ki a férfival az erdőbül. Éppen borsót szedtem a vacsorához, és közbe’ föl-fölnéztem a sorbul, hogy lássam, nem kezd-e felénk szállni a füst. A nagy durrogatás má’ nem zavart annyira. Sok mindennel így van az ember: előbb-utóbb szinte bármivel megtanul együtt élni.

Akkor és ott meg kelletett vóna állítanom őket, meg bizony, de nem tettem. Oda kelletett vóna mennem hozzá, és meg kelletett vóna mondanom neki, hogy „Miss Amelia, most mingyá’ sarkon fordul, és visszaviszi ezt a jóembert oda, ahun találta!".

Később sokat törtem a fejemet, hogy mér’ nem mondtam meg neki. Nem azé’, mer’ a férfi súlyos sebesült vót, mer’ aztat csak később tudtam meg. Azt azé’ láttam, hogy a kisleányra támaszkodik, és fél lábon ugrándozik, de nem tudtam, hogy ilyen súlyos a sebesülése.

Ami azt illeti, először aszittem, rákényszerítette a kisleányt, hogy hozza ide. Aszittem, hogy tán jó erősen fogja, és nem ereszti, nehogy elszaladjon. Aszittem, elkapta az erdőbe’, és erővel kiszedte belőle, hol lakik, és most arra kényszeríti, hogy menjen vele, mer’ ki akarja kémlelni a terepet.

Még az is megfordult a fejembe’, hogy többen is vannak, hogy tán egy egész rakás hasonszőrű bujkál az erdő szélén, az úton túl, és csak arra várnak, hogy az első eljusson a házig, és jelt adjon, hogy jöhetnek ők is.

Szóval asszem, bízvást mondhatom, hogy féltem, és ez igaz is. És tán részben ezér’ tettem úgy, mintha nem látnám őket, ezér’ fordítottam hátat, és mentem el onnan… De nem csak ezér’. Mer’ hogy igazat mondjak az Úr színe előtt, lehet, hogy nemcsak féltem, hanem egy kicsit örültem is.

Mer’ olykor abba’ reménykedtem, hogy tényleg elgyünnek, hogy gyünnek, és elpusztítsák ezt a helyet, hogy porig rombolják az ágyúikkal, aztán elégetik a szemetet. Persze, azt soha nem akartam vóna, hogy az ifjú hölgyek közül bárkinek is bántódása essen, de vót, amikor nem érdekelt vóna, hogy a többiekkel mi lesz itten, és lehet, hogy az a délután is ilyen vót.

Ó, igen, lehetséges, hogy megállíthattam vóna őket, mielőtt odaérnek a házhoz. Például ezt mondhattam vóna a Miss Ameliának: „Ha olyan súlyos a sebesülése, hogy nem viheti vissza az erdőbe, vigye az én régi lakrészembe! Aztat mindig kisöpröm, és tisztán tartom, takarót meg vihetünk neki a házbul."

És ebbe alighanem belement vóna a Miss Martha meg a Miss Harriet is. Ha má’ egyszer ott fekszik az ágyba’, valószínű megengedték vóna, hogy maradjon, hiszen az ő szemükbe’ amúgy is az aljanépbül való vót. És ha nem kerül be a házba, akkor aligha került vóna olyan közeli viszonyba bárkivel is.

Sokat töröm a fejemet ezeken a dógokon mostanába’, hogy mit csinálhattam vóna, vagy legalább mit próbálhattam vóna meg. Másfelől meg azt mondogatom magamnak, hogy ha akkor nem tudtam, most mér’ tudnám.

Akkor fogalmam se vót róla, hogy mennyi gonoszság van bennünk, mindnyájunkba’. Úgy néz ki, egyikünk se gondolkodott el rajta soha, hogy gyülemlik föl bennünk a gonoszság, hogy rakódik rá egyik kis aljas gondolat a másikára, míg a végén jó nagy kupacba’ halmozódik föl bennünk a rossz… És akkor má’ elég lehet egyetlen komisz, undok szó, hogy elszabaduljon bennünk a pokol, és lehet, hogy valami csip-csup dolog miatt, ami nyugodtabb időkbe’ föl se korbácsolja a kedélyünket… És akkor aztán rohanunk fejjel a falnak, és olyanokat csinálunk, hogy megesküdnénk égre-fődre, meg a Mindenható Istenre, hogy kezdetbe’ erre nem lettünk vóna képesek.

Szóval igen, láttam, hogy gyünnek, láttam bizony, pedig később úgy tettem, mintha nem láttam vóna. Láttam, hogy gyünnek, de nem csináltam semmit. Csak beleöntöttem a kötényembe szedett borsót a kosárba, aztat meg fogtam, és visszamentem vele a konyhába.

Marie Deveraux

Aznap délután a szalonban voltam, legalábbis a legtöbben így hívjuk. Miss Harriet általában nappalinak mondja, gondolom, azért, mert folyton visszagondol azokra az időkre, amikor fiatalabbak voltak Miss Marthával, és az a szoba tényleg a házuk nappalija volt. Miss Martha pedig sokszor „gyűlésteremnek vagy „nagy tanteremnek nevezi a szalont. A könyvtárszoba a „kis tanterem, Miss Harriet nappalija pedig, ahol a kézimunkaórákat tartjuk, az „emeleti tanterem.

Szóval Miss Martha meghagyta, hogy maradjunk a házban, majd befogta a pónit a szekér elé, és elhajtott a kereszteződéshez, hogy bevásároljon. Ez még az előtt történt, hogy az erdőben elkezdődött a nagy lövöldözés. Kelet felől már kora reggel hallottuk az ágyúdörgést, az úton elhaladó katonák és szekerek zaját pedig egész éjjel, de az utóbbi időben egyfolytában ez megy, úgyhogy eléggé hozzászoktunk.

Meg aztán Miss Marthának amúgy sem állhatja útját egy kis ágyútűz. Többnyire a tizedét sem tudja beszerezni annak, amit akar, és az is elég sűrűn előfordul, hogy nem kap semmit, de ő nem tágít, és hétről hétre odamegy. Szerintem élvezi ezt a kis kiruccanást, vagy talán az alkudozást Mr. Potterrel, akit mindig megpróbál rávenni, hogy adjon a pénzéért egy fonttal több sót vagy cukrot.

A cukorhoz manapság nagyon nehéz hozzájutni, hacsak nem ismer valakit az ember, aki át tud jutni a blokádon. Jó két éve, amikor az iskolába kerültem – még alig voltam nyolcéves –, hoztam magammal egy huszonöt fontos zsák cukrot, és mondhatom, hogy ezek a virginiai lányok, legalábbis egyik-másik, tárt karokkal fogadtak. Mert a cukor már akkor is igencsak fogytán volt errefelé, és a papám ezt jól tudta, hiszen ő is cukorral kereskedik. Így aztán szólt otthon, Baton Rouge-ban, hogy rakják meg azt a zsákot, aztán a hóna alá csapta, a kofferemet pedig a vállára vetette, beszálltunk a vagonba, és elutaztunk ide, az iskolába.

Én nem nagyon akartam jönni, de a Papa és a Mama ragaszkodott hozzá, és Louis, aki talán pártomat fogta volna, elment a Baton Rouge-i lövészezreddel, így aztán a Papa eljött értem, és gyakorlatilag erőszakkal kivett a Szent Szív Orsolyita Zárdából, ahol világéletemben tanultam, és elmentünk vasúton Memphisbe, majd onnan Decaturbe, majd onnan Richmondba. Ott a Papa bérelt egy fogatot, és azzal jöttünk el az iskoláig. Mert ez közvetlenül az után történt, hogy Lee tábornok és Jackson tábornok elverte a jenkiket az első manassasi csatában, és Virginiának ez a része biztonságos volt, mint egy templom. New Orleans pedig nem, mert a jenkik a háború első nyarán egyre ott bolondoztak az ágyúnaszádjaikkal New Orleans és Mobile között. Így aztán feljöttem ide, az iskolába, és hoztam magammal azt a zsák cukrot. Meg némi kávét-teát is, meg fél font paprikavetőmagot, amit még New Orleansban is alig lehetett kapni.

Miss Martha és Miss Harriet tehát nagyon örült nekem, és a lányok többsége is, kivéve a jó öreg Edwina Morrow-t, akit nem lehetett elkápráztatni holmi cukorral meg teával, mert szerinte az apja bármikor bármit meg tud szerezni. Azt hiszem, az apja csempész, vagy valami efféle. Edwina kezdettől fogva roppant közönséges perszónának tűnt nekem.

És ha már a cukornál tartunk, azon az első délutánon éppen egy cukorkáról folyt a szó – legalábbis a többiek arról beszéltek. Én itt nem mondhatok semmit, mert rögtön rám szólnak, mint egy gyerekre, hogy maradjak csöndben.

Alice Simms úgy majszolta azt a kemény savanyú cukorkát, mint aki ilyen finomat még életében nem evett, Emily és Edwina pedig nézte. Én a latin igéimet magoltam, és ügyet sem vetettem rájuk. Amúgy is olyan vacak, poros cukorka volt, hogy azt szinte el sem lehet képzelni.

– Na, halljuk, honnan van? – kérdezte végül Emily. Alice, persze, csak erre várt.

– Egy rajongómtól – mondta, majd kivette a szájából, és úgy vizsgálgatta, mint valami drága ékszert. Pedig csak egy régről megmaradt, piszkos, piros színű cukorkagolyó volt. Ha a Mama rajtakapott volna minket Louisszal, hogy ilyen szemétre való édességet csócsálunk, úgy összeszidott volna, hogy nem állunk meg a lábunkon.

– Ahonnan ez jött, ott van még több is – folytatta Alice, és felvette az öléből a Miss Harriet kézimunkaóráján készített, kacskaringós szélű csipkés zsebkendőt. Alice egyszerűen imád az ölében tartani különböző dolgokat, mintha itt bárki is arra várna, hogy felhívják rájuk a figyelmét. Most széthajtogatta a zsebkendőt, és lám, tényleg ott volt még négy gömbölyű cukorka. Mindegyik más-más színű volt, és egyik piszkosabb, mint a másik.

– Ugye milyen szépek? – kérdezte, és várta, hogy könyörögjünk neki egy szem cukorkáért. – És nagyon jók is.

Hát, nem úgy nézett ki, mintha Edwina és Alice odáig akarna alacsonyodni, hogy kér egyet. Alice tulajdonképpen nem rosszfajta lány. Az biztos, hogy ő a legcsinosabb az iskolában – hacsak nem az Edwina-félék tetszenek valakinek –, pedig nemigen fordít gondot a külsejére.

Miss Harrietnek mindig a sarkában kell lennie, hogy legalább levágja a körmét és megfésülködjön. Néha még több baja van Alice-szel, mint velem. És Alice közel sem olyan utálatos, mint Edwina, nem olyan gőgös, mint Emily, és nem is olyan szeleburdi, mint Amelia. Ezért, hogy megkíméljem a csalódástól, kértem tőle egy szem savanyú cukrot. A legporosabbat adta nekem.

– És ki ez a híres rajongód? – kérdezte Edwina. – Nyilván nem idevalósi.

– Egy georgiai fiú, akivel az úton találkoztam – felelte tárgyilagosan Alice.

– Ah-ha – mondta erre Edwina.

– Egyszer-kétszer megcsókoltam, semmi több – mondta Alice. – És aztán ezt kaptam tőle ajándékba. Csak egy vézna kis georgiai fiú volt, úgy tizennégy évesnek gondolnám. És hadd mondjam el nektek, hogy legszívesebben fütyült volna erre az egész háborúra, és ott maradt volna velem McPhersonék istállója mögött, ameddig csak akarom. De aztán visszajött érte valami öreg őrmester, és ránk talált, és galléron ragadta Andyt, és visszarángatta az útra. Nagy, hosszú sorban vonultak be az erdőbe ma délelőtt. Andy Wilkinsnek hívták ezt a fiút.

– Ez a cukorka úgy néz ki, mintha születése óta hurcolta volna a zsebében – mondta Edwina.

– Lehet – mondta Alice, és megint szopogatta egy kicsit az édességet. – Már régóta nála volt, az biztos. Azt mondta, egy csinos lánynak tartogatta, és én voltam az első, akivel találkozott. Igazság szerint én voltam az első lány, akit megcsókolt.

– Gondolom, a te ötleted volt, hogy bújjatok el McPhersonék istállója mögött – mondta Edwina.

– Meglehet.

– Azt hiszem, ezt elmondom Miss Harrietnek – közölte Edwina. – Vagy esetleg Miss Marthának, ha hazajön.

– Rajta! – mondta Alice. – Majd azt mondom, hogy honleányi kötelességemnek tekintettem. Mert pontosan így is volt, nem igaz, Emily?

Mivel Emily apja tábornok, majdnem mindig neki kell eldöntenie, hogy mi hazafias cselekedet és mi nem.

– Én nem értem, milyen jogon beszél Alice hazafiasságról – mondta Edwina –, hiszen egyetlen árva rokona sincs, aki a hazát szolgálná, és ha már itt tartunk, szerintem nincsenek is rokonai meg családja.

Ez nem volt teljesen igaz, és ezt Edwina is tudta. Egyszerűen csak úgy tett, mintha nem tudna Alice Fredericksburgben élő anyjáról. Abból ítélve, amit mindenki mondott, Mrs. Simms olyan nő volt, akit apám „cifra fehérnépnek" nevezett volna. A Market Street-i lányokra mondta ezt néha, amikor vacsora után brandyt iszogatott a barátaival otthon, a szalonunkban.

Nem tudom, igazak-e a Mrs. Simmsről szóló mendemondák, mert Alice személyesen soha nem beszélt nekem az anyjáról, ezért csak azt tudom róla, amit a többi lány mond. Ami azt illeti, Alice-ről sem tudok semmit azon kívül, hogy nagyon szegény, de Miss Martha és Miss Harriet megengedi, hogy itt maradjon. Szóval akkor úgy örültem annak, amit Emily mondott, hogy legszívesebben megöleltem volna. Igaz, hogy sokszor ki nem állhatom, de akkor legszívesebben megöleltem volna.

– Dehogy nincs Alice-nek családja! – mondta Emily. – És nem is csak a Fredericksburgben élő anyja van, aki tudomásom szerint bűbájos asszony, hanem apja is, aki magas rangú tiszt. Dicséretet is kapott a rendkívüli bátorságáért, amit a Chattanooga körüli harcokban tanúsított.

– És most hol van? – kérdezte gyanakvóan Edwina.

– Nemrég az ellenség fogságába esett. Ugye, ezt írta édesanyád a legutóbbi levelében, Alice?

Én persze tudtam, hogy Emily mindezt csak kitalálta, hiszen Alice Simms az egyetlen lány az iskolában, akinek soha nem hoz semmit a posta. Ezt Edwinának is tudnia kellett, de nem akart vitába keveredni Emilyvel. Fáradtan sóhajtott egyet, mint aki lemond rólunk, és tanulta tovább a bibliatörténetet.

Alice szeme egy kicsit könnybe lábadt, ami kétségkívül bizonyította, hogy azért vannak érzései, de sietve megtörölte.

– Tessék, Emily – mondta –, vegyél egy cukorkát. Tiéd a legtisztább.

Emily kegyesen elfogadta a cukorkagolyót, és nekiállt leszedegetni a rátapadt szőrt meg szöszmöszt. Emily több gondot fordít a tisztaságra, mint mi, többiek. E téren igencsak hasonlít Miss Harrietre.

– Nagyon finom – mondtam, gondolván, hogy most már nekem is be kéne dobnom a közösbe egy-két szót. – Ha átrágod magad a külső rétegen és eljutsz a közepéig, ott már nagyon finom.

– Ha tényleg ízlik, lányok, tudok még szerezni – mondta Alice. – Ha legközelebb kilesitek az úton közeledő csapatainkat, csak szóljatok, és én majd az üdvözlésükre sietek. Garantálhatom, hogy ha lesznek köztük fiatal fiúk, akik most jöttek el otthonról, egyik-másiknak a zsebében biztos akad némi cukorka.

– Én nem mennék ki oda többet, Alice – mondta Emily. – Tudod jól, hogy Miss Martha nem szereti, ha kimegyünk, amikor katonák vannak a közelben.

– Mármint ellenséges katonák, nem?

– Bármilyen katonák – szólt közbe éles hangon a sarokban kuksoló Edwina. – Ahogy Miss Martha szokta mondani, bármelyik idegen férfi képes ártani egy nőnek.

Az, persze, igaz volt, hogy Miss Martha egyfolytában óva intett minket attól, hogy katonákat vagy bárki idegent engedjünk az iskola közelébe. Nem tudom, hogy ezzel elsősorban minket akart-e védeni, vagy attól félt, hogy ellopják a kis walesi póninkat, vagy Lucindát, a szegény, öregecske tehenünket. Mindenesetre tavaly ilyenkor, amikor innen keletre, a régi Chancellor-háznál azt a nagy csatát vívták, kétszer is előfordult, hogy a mi fiaink bejöttek az udvarra és vizet kértek: amikor mentek a csatába, meg egy-két nappal később, amikor jöttek vissza. Miss Martha mindkét esetben vasvillával állt a kút mellett, és noszogatta őket, hogy igyanak gyorsan, aztán fel is út, le is út. Mindannyian azt gondoltuk, hogy ez elég gonosz dolog volt, hiába magyarázta, hogy nagyon féltett minket azoktól a fiúktól.

Általában amúgy sem jön idegen az iskola közelébe, mivel nem vagyunk rajta Spotsylvania megye főútvonalán. Még a szomszédok is csak nagyon ritkán jönnek át, mert Miss Martháról azt tartják, hogy nem túl barátságos. És esküszöm, nekünk, többieknek is ilyen lesz a hírünk, mert nem szabad vegyülnünk a szomszédsággal, és szóba sem állhatunk velük. Régebben még elkísérhette néha egy-két lány a kereszteződéshez Miss Marthát, de már nem engedik. Mostanság csak a Szent András Episzkopális Templomba mehetünk el vasárnaponként, és nekem az sem okoz különösebb örömöt, mert történetesen római katolikus vagyok, és nem igazán rajongok azért, ahogy az episzkopális egyházban csinálják a dolgokat. De azért rendszerint én is elmegyek, már csak azért is, mert jól jön egy kis környezetváltozás.

Hiszen még a háború is unalmassá válhat, ha az ember csak a családjától érkező levelekből kap hírt róla, amelyek az én esetemben hónapról hónapra ritkulnak, mert a Mama nagyon nehezen tud bármit is kijuttatni New Orleansból, még így is, hogy sok hajótulajdonost ismerünk, a Papának pedig a hadseregben nem nagyon van ideje írni. Az elmúlt egy évben mindenesetre úgy tűnt, hogy a háború érdekes része máshol zajlik, nem itt, egészen addig a bizonyos napig, amikor újra rázendítettek az ágyúk, és a közeli utakon katonák masíroztak.

Egész délelőtt az utcai szobából, a függöny mögül néztük őket. Most még többen voltak a Cedar Hill-i úton, mint egy éve, de egy kicsivel fáradtabbak és toprongyosabbak is voltak, ha ez egyáltalán lehetséges. Nem volt olyan nagy kurjongatás meg éneklés, és sokkal lassabban haladtak. Szerintem tudták, mi vár rájuk, ezért nem siettek.

Aztán dél körül úgy nézett ki, hogy már mind elmentek, és tudtuk, hogy ha úgy lesz, mint legutóbb, akkor egy-két napig nem látunk katonát. A kis Amelia Dabney legalábbis ezzel érvelt, amikor arról győzködte Miss Harrietet, hogy vétek lenne veszni hagyni azt a sok szép gombát a patak innenső oldalán. Mert veszendőbe fog menni mind, mihelyt elered az eső, amit ez a bősz ágyúzás biztosan ránk hoz.

Amelia, persze, bármit kitalál, hogy kimehessen az erdőbe. Az a kedvenc időtöltése, hogy ott bolyong, és nézegeti a fákat, a köveket, a madarakat, meg még ki tudja, mit. Bizonyos fokig úgy néz ki, mintha ő is oda tartozna, olyan csúnyácska, napbarnított kis teremtés. Engem néha mókusra vagy riadt őzikére emlékeztet. És nagyon furcsa, hogy így gondolok rá, hiszen, bár egyforma magasak vagyunk, ő három évvel idősebb, mint én.

Aznap délután Alice látta meg először, hogy jön visszafelé.

– Szavamra! – kiáltott fel Alice. – Lányok, látjátok, amit én látok? Az a kis félénk Amelia Dabney fogott magának egy jenkit!

Alicia Simms

Először is, nem Alice vagyok, hanem Alicia. Alice-nek hívnak mind, kivéve Miss Harrietet, pedig Aliciának kereszteltek, és Miss Harrietnél megvan az anyakönyvi kivonat is, amellyel bizonyítani tudom. Néha komolyan, őszintén hiszem, hogy Miss Harriet Farnsworth az én egyetlen barátom a világon. Az legalábbis biztos, hogy ő az egyetlen, aki napról napra törődik azzal, hogy élek-e, halok-e, és ez több, mint amit bárki másról elmondhatok az itteniek közül.

Azt hiszik, hogy mivel én nem egy nagy louisianai vagy éppen karolinai ültetvényen születtem, és nem is valami szép richmondi vagy atlantai házban, nem érek semmit, nem tudok semmit, és soha nem lesz belőlem senki. De tévednek, mert több leszek, mint ők együttvéve. Több van a tarsolyomban, mint bármelyiküknek, sokkal több. És azt hiszem, Miss Harriet is tudja ezt, bár nekem még soha nem mondta.

Három éve vagyok itt, a háború első nyara óta. Úgy esett, hogy azon a tavaszon Washingtonba mentünk anyámmal. Előtte jó ideig a virginiai Fredericksburgben meg annak környékén laktunk, javarészt a Jefferson Hotelben, amely nem volt a város legrosszabb szállodája, de azt hiszem, semmiképpen nem nevezhető a legjobbnak sem.

Anyámról el kell mondanom, hogy a legszebb nő a világon, és néha nagyon kedves is, de van egy komoly fogyatékossága: az, hogy többnyire nem túl okos. Ezt nem úgy értem, hogy ne lenne intelligens, csak érzelmileg megterhelő helyzetekben nemigen tud tiszta fejjel gondolkodni. Márpedig ez, ahogy anyám mindig siet beismerni, komoly gyengeség egy nőnél – különösen egy olyan nőnél, akinek el kell tartania magát és a lányát.

Szóval ebben a Jefferson Hotelben laktunk 1861 tavaszán. Volt két szép szobánk a negyedik emeleten, és az ablakaink a Rappahannock folyóra néztek, hála Mr. C. J. Moodynak, a szálloda tulajdonosának. Talán még mindig ott lennénk, ha Mr. Lincoln nem dönt úgy, hogy beleüti az orrát a dolgunkba, és azok az ütődöttek ott Dél-Karolinában nem döntenek úgy, hogy kipróbálják az ágyúikat a Sumter-erődön, és Mrs. C. J. Moody nem dönt úgy, hogy hazaszalad az alabamai Mobile-ból, ahol a mamáját látogatta meg, mert muszáj megnéznie, hogy biztonságban van-e a férje.

A Richmond–Fredericksburg–Potomac vasúttal érkezett, de nagy késéssel, mert valami jenki szimpatizánsok egy szakaszon felszedték a sínt. Már éjfél is elmúlt, mire Mrs. C. J. Moody fogaton bevitette magát az állomásról a szállodába, utána pedig, azt hiszem, nagyon meglepte, hogy Mr. C. J. Moodyt az anyám szobájában találja. A falak nem túl vastagok a Jefferson Hotelben (jobban mondva nem voltak túl vastagok, mert azt hiszem, az épületet mostanra porig rombolta a jenki ágyútűz), ezért igen hamar felébredtem, amikor kitört a veszekedés. Mr. C. J. Moody azt állította, hogy anyám könyvelő, akit Mrs. Moody távollétében fogadott fel, ami akár igaz is lehetett. Ezt úgy értem, hogy anyám ugyan mit sem tud a könyvvitelről, de az eredeti szándéka akár az is lehetett, hogy kitanulja a szakmát, Mr. Moodyé pedig akár az is lehetett, hogy megtanítja rá. Csakhogy, azt hiszem, anyámban van valami, ami miatt a férfiak nem tudnak túl sokáig az üzletre koncentrálni. És abból ítélve, amit Mrs. C. J. Moody mondott, semmi jel nem utalt arra, hogy a szobában bárminemű könyvelés zajlott volna, amikor ő belépett.

Akárhogy is, másnap reggel kettesben ballagtunk ki anyámmal a vasútállomásra, és fölöttébb valószínű, hogy ugyanarra a szerelvényre szálltunk fel, amelyen Mrs. C. J. Moody megérkezett a városba, mert a vonatok néha több órát álltak Fredericksburgben. Útra keltünk Washington felé. Akkor még, persze, nem kezdődött meg úgy istenigazából a háborúskodás, így még igen sokan utazgattak az Egyesült Államok és a Konföderációs Államok között.

Az volt a célunk, hogy megtaláljuk apámat. Anyám ismét elmondta, amit már annyiszor: hogy épp elég régóta viseli már az eltartásom terheit, és legfőbb ideje, hogy apám is besegítsen. A korábbi években több hadjáratot is indítottunk a felkutatására Virginiában, Marylandben, meg arrafelé – egyszer eljutottunk egészen New York Cityig –, de mindegyik akciónk félbeszakadt valami C. J. Moody-féle ember miatt. Most viszont anyám azt állította, hogy kitartóan, mindent beleadva fogja keresni apámat. Mindjárt azzal akarta kezdeni, hogy bemegy az Egyesült Államok hadügyminisztériumába. Akkoriban még sem anyám nem döntötte el, sem én, hogy a jenkik vagy a lázadók pártján állunk-e.

A hadügyminisztérium tűnt a leglogikusabb kiindulópontnak, hiszen anyám tudta, hogy apám katona. Az az igazság, hogy ennél sokkal többet nem is tudott róla, leszámítva, hogy a keresztneve Clint, és barna bajsza volt, amikor ismerte, valamint alhadnagy volt akkor. Úgy okoskodott, hogy azóta legalább őrnagyi rangig kellett vinnie, sőt, mivel lassanként kitör egy rendes, komoly háború, talán még magasabbra jutott. Kivettünk hát egy szobát a G Streeten, és még aznap délután elballagtunk a hadügyminisztériumba.

A különböző irodákban többen is roppant segítőkészen, figyelmesen végighallgattak minket, köztük egy tábornok és két-három ezredes, de mivel vajmi kevés információval tudtunk szolgálni, nem sokat tehettek értünk. Azt mondták, hogy a személyleírás, amit megadtunk, ráillik a hadsereg minden második tisztjére. Azt, persze, nem árultuk el nekik, hogy az apámat keressük: azt mondtuk, hogy az illető a családunk kedves barátja, akinek elfelejtettük a családnevét. Végül annyi sült ki a dologból, hogy anyámat meghívta vacsorázni egy utászezredes, én pedig mehettem haza egyedül a G Street-i házba.

Júliusig Washingtonban maradtunk, és minden egyes délután azzal telt, hogy a Capitolium körüli utcákat róttuk, meg a gyakorlótéren néztük a kiképzést, meg a vasútállomáson vártuk a városba sorra érkező ezredeket. Alig volt hihető, hogy az apám, példának okáért, valamelyik ohiói vagy indianai önkéntes ezredhez tartozna, hiszen a reguláris hadsereg kötelékében szolgált, amikor anyám ismerte, de anyám úgy gondolta, hogy esetleg toborzási feladatot kaphatott egy állami nemzetőr ezrednél. Anyám továbbá elég sok tiszttel, sőt tiszthelyettessel is összebarátkozott.

Július közepén már többé-kevésbé elfogadtam, hogy apám minden bizonnyal meghalt, vagy nyugdíjazták a hadseregből, és hogy őszinte legyek, akkor már nem is nagyon bántam. Aztán a jenkik úgy döntöttek, hogy ha már úgyis háborúzunk, akkor akár neki is állhatnánk, és gondolták, első lépésként ellátják az észak-virginiai lázadók baját. A hadjárat vezetésével McDowall tábornokot bízták meg, akit anyám ismert ugyan, de nem túl jól. A tábornok lóra pattant, és átkelt seregével a Potomac folyón, majd előrenyomult Manassas Junction városáig. Szép számmal akadtak urak és hölgyek – köztük a Kongresszus és a Szenátus tagjai a feleségeikkel, meg ehhez hasonlók –, akik július 21-én reggel piknikebédet csomagoltak maguknak, és hintójukon a helyszínre hajtattak. Arra számítottak, hogy a háború ezzel az egyetlenegy komoly csatával véget is ér, és ha ezt az ütközetet elmulasztják, akkor talán soha életükben nem látnak ilyesmit.

Mi egy iowai kongresszusi képviselő hintóján utaztunk anyámmal. De nem csak a piknik miatt mentünk, persze. Hanem azért, mert úgy okoskodtunk, hogy mivel az Unió hadseregének nagy része ott lesz, jó eséllyel ott lesz apám is.

Hát, ha ott is volt, nem találtuk meg. És ha ő is megfutamodott, ahogy a jenkik nagy többsége, akkor én bizony örülök, hogy nem találtuk meg. A domboldalról, ahol megálltunk piknikezni, nem sokat láttunk a csatából, viszont hallottunk jó sok ágyú- és muskétadörgést meg ordítozást. Aztán a jenkik elkezdtek visszavonulni azon az úton, ahol mi is voltunk, a mieink pedig golyózáport zúdítottak utánuk. Azért mondom, hogy „a mieink", mert akkor és ott döntöttük el anyámmal nagyon határozottan, hogy melyik oldalon állunk.

Úgy esett, hogy a kongresszusi képviselő lova nem bírta az izgalmakat. A gazdája a hintó elé állt, és megpróbálta lefogni az állat fejét, mire az hirtelen nekiiramodott a mezőn át, és a nagy zaj meg füst elől menekülve magával vonszolta a hintót, meg minket is anyámmal.

Így jutottunk vissza a Konföderációs Államok területére. Már félúton jártunk Warrenton felé, amikor a ló elfáradt, és sikerült megállítanunk. Majd arra jött egy Mississippiből érkezett lovasszázad, élén egy jóképű, fiatal századossal, aki kifogta a hintónk elől a lovat, és parancsba adta az egyik katonájának, hogy sétáltassa, amíg megnyugszik. Maga a százados pedig beszállt anyám mellé a hintóba, és összeismerkedtek. Anyám azt mondta neki, hogy testvérek vagyunk, és a richmondi rokonainkhoz megyünk látogatóba.

Úgy esett, hogy a százados elkísért minket a saját warrentoni rokonaihoz, akiknél igen kellemes napokat töltöttünk. Legalábbis anyám és a százados kellemesen töltötte az időt, és többnyire azok is, akikkel együtt vacsoráztak. Mindenki remekül szórakozott, amikor anyám elmesélte a csatát, amelyet a puszta véletlen folytán láttunk, meg a jenkik megfutamodását. Engem természetesen módfelett fárasztott ez az egész, amikor már többedszer hallottam, így örültem, amikor a mississippi fiúkat elvezényelték Warrentonból, és anyám ismét úgy döntött, hogy tovább keresi apámat.

Addigra fejébe vette, hogy az apám csakis a konföderációs hadseregben lehet. Erre, persze, már a kezdet kezdetén is gondolhattunk volna, hiszen az Unió hadseregének reguláris tisztjei közül sokan átálltak az elszakadáskor, köztük maga Lee tábornok is.

Ilyenformán akár igaz is lehetett, amit Emily Stevenson azon az első délutánon, mármint McBurney érkezésének napján mondott, hogy apám a Konföderáció magas rangú tisztje, aki az ellenség fogságába esett. Igen, nagyon is igaz lehetett, még akkor is, ha Emily úgy tudta, hogy hazudik, amikor mondta.

Persze, egyáltalán nem hiányzik Emily vagy bárki más az együttérzése, bár azt el kell ismernem, hogy Emily néhány esetben sokkal kedvesebben bánt velem, mint a többiek. Miss Harriet kivételével, persze.

A többiekről viszont a legjobb, amit mondhatok, hogy valószínűleg nem utálom már őket annyira, mint amikor idekerültem. Ez részben azért van, mert megtanultam többé-kevésbé semmibe venni őket, részben pedig azért, mert már nincs itt olyan sok lány, mint 1861 nyarán, amikor megérkeztem.

Akkoriban nem kevesebb, mint húsz-huszonöt lány tanult itt, és azt beszélték, hogy a korábbi években, amikor még nem rebesgették komolyan, hogy háború lesz, annál is több diákja volt az intézetnek, még néhány északi lány is akadt köztük.

Az iskolához a család irányított el minket, akiknél Warrentonban megszálltunk. Anyám ugyanis arra jutott, hogy sokkal hatékonyabban tudja folytatni apám felkutatását, ha nem vagyok ott koloncnak a nyakán. Továbbá, bár ezt nem mondta, szerintem megbeszélte a lovassági századossal, hogy találkoznak Richmondban. Anyám mindig is képes volt efféle egyezségeket kötni az orrom előtt, látszólag egyetlen szó nélkül: úgy intéződött el az egész ügy, hogy csak a sóhajok, a mosolyok és a lesütött szemek beszéltek. Meg kell mondanom, hogy rengeteget tanultam anyámtól, sokkal többet, mint ebben az iskolában valaha is fogok.

Megérkeztünk hát azon a júliusi napon, pár nappal az első manassasi csata után, a Farnsworth iskolába, ahol anyám nagyjából ugyanazt a történetet adta elő Miss Martha Farnsworthnek, mint a lovassági századosnak, csak most beismerte, hogy a lánya vagyok. Azt mondta Miss Marthának, hogy fredericksburgiek vagyunk, és ő Richmondba igyekszik, hogy bejelentse igényét egy örökségre, de néhány hét múlva visszajön értem, és majd akkor kifizeti a tandíjamat meg a koszt-kvártélyt. Négyszemközt szinte ugyanezt mondta el nekem is, azzal a különbséggel, hogy örökség helyett egy úriemberről beszélt, aki megígérte neki, hogy bármikor kölcsönad egy tekintélyes summát, ha szükség lesz rá. Szóval anyám még aznap elhajtott a kongresszusi képviselő hintóján – és azóta sem jött vissza.

Szerintem Miss Martha és Miss Harriet eleve gyanakvással fogadta a sztoriját. Az biztos, hogy Miss Martha az érkezésem után nagyon hamar el akart küldeni, mert úgy érezte – hallottam, amikor ezt mondta Miss Harrietnek –, hogy nemkívánatos hatással vagyok az iskolára attól függetlenül is, hogy nem fizetek semmit. Az igazat megvallva nem tudom, hogy lehettem nemkívánatos, hiszen jóformán nem is érintkeztem a többi lánnyal, sem akkor, sem azóta. Hacsak nem az volt a baj, hogy nemkívánatosan néztem ki…

De Miss Harriet mindig a védelmébe vett a maga nagyon csöndes módján. Pedig azzal, hogy Miss Harriet mit mond, Miss Martha általában nem sokat törődik. A jelek szerint a legtöbb kérdésben már elhatározásra jut, mielőtt Miss Harriet kinyitná a száját, és bármit mond Miss Harriet, nem másítja meg a véleményét. Csakhogy az én esetemben volt még egy tényező, amit figyelembe kellett venni: mivel a háború Virginiának ezen a részén folytatódott, a beiratkozott diákok létszáma oly mértékben megcsappant, hogy az iskola egyszerűen nem mondhatott le senkiről, akár fizet, akár nem. Hiszen ha az ember iskolát működtet, akkor nemigen lehet vitás, hogy oda diákok is kellenek. És miután oly sok lány távozott szabad akaratából, nem lett volna észszerű, ha valakit távozásra kényszerítenek – még akkor sem, ha az a valaki én vagyok.

Sokszor gondoltam rá, hogy el kellene mennem magamtól, leginkább olyankor, amikor nagyon megkaptam a magamét Miss Marthától. Eléggé független vagyok, és a legtöbben idősebbnek néznek a koromnál, úgyhogy nem félnék, ha önállóan kellene fenntartanom magam. Igaz, a nőkkel nem boldogulok túl jól, a férfiakkal viszont… Szóval biztosra veszem, hogy idővel ugyanolyan jól kijövövök majd velük, mint az anyám. De amikor esténként ilyesmiken gondolkodom, Miss Harriet elég sokszor bejön a szobámba, hogy vigasztaljon. Ilyenkor arra kér, hogy legyek türelmes, és elmondja, hogy, bár nekem ez talán fel sem tűnik, őt sem kerülik el a gondok, és a jelenlétem vigaszt nyújt neki, ahogy ő is nekem.

Saját szobám van a ház harmadik szintjén. Azelőtt raktárhelyiség volt, és azt hiszem, amikor idejöttem, máshol nem volt szabad hely, mert akkor bizony telt házzal működött az iskola. Most, persze, rengeteg hely van a két alsó szinten: csak az osztozik a szobáján valakivel, aki akar. Amelia és Marie, a két legfiatalabb együtt lakik, Edwinának és Emilynek viszont külön szobája van. De ez nem számít. Akkor sem jönnék le lakótársnak bármelyikükhöz, ha kérnék.

Van még egy oka annak, hogy maradok: az, hogy anyám itt hagyott, így ez az egyetlen hely, ahol kapcsolatba tud lépni velem. Sokszor kívánom, hogy bárcsak visszajönne, vagy legalább írna nekem! Máskor meg szívből remélem, hogy nem teszi.

Ilyesmiken járt az eszem azon a délutánon, amikor az Andy Wilkinstől kapott cukorkát szopogattam. Nagyon rosszul éreztem magam – igaz, a többi lány ezt sosem fogja megtudni –, amiért elvettem attól a fiútól az édességet, amely vele együtt tette meg a hosszú utat Georgiából idáig. Fölöttébb valószínű, hogy egy olyan pillanatra tartogatta azt a cukorkát, amikor a legnagyobb szüksége lesz némi vigaszra. Hát, csak remélni tudom, hogy amit cserébe kapott, abból is vigaszt merített.

Nagyjából ekkor néztem ki az ablakon, és láttam meg a McBurney-vel közeledő Ameliát.

Emily Stevenson

Félholtnak látszott, amikor Amelia behozta az erdőből. Az első benyomásom az volt, hogy nem sokkal nagyobb Ameliánál, pedig ő elég törékeny kis teremtés. De később, amikor már jobban megismertük, egy kicsit nagyobbnak tűnt.

Fél lábon szökdécselt, a másik lába nagyujjára pedig mintha tessék-lássék rálépett volna, vagy inkább csak vonszolta maga után. Ameliának pedig ragyogott az arca, mintha úgy érezné, hogy életében először jól csinált valamit.

– Hölgyeim – szólalt meg szerintem eléggé szánni való mosollyal a férfi –, köszöntöm önöket! – Azzal odasántikált a pamlaghoz, és lerogyott

Reviews for Csábítás

[Jane Smith · Rating: 1 out of 5 stars]

I read "The Beguiled" by Thomas Cullinan many years ago and loved it!

A Southern Gothic psychological thriller set during the American Civil War.

It deserves a five STAR rating...........
but alas, I don't even know what language this is.....Polish, Hungarian, Czech?