Omegától alfáig

By Tóth Barbara

Egy korszak, egy időszak végéhez értünk. Az, kinek van szeme, és van füle, jól látja és hallja, hogy valami elkezdődött, valami már visszafordíthatatlanul egy esemény felé vezeti az emberiséget. Az, hogy ilyen nagy lélekszámban vagyunk most itt, nem véletlen. Meg szeretnénk tapasztalni a változást. De ehhez pusztán a jelenlétünk nem elég! Ez a könyv egy olyan fiatal lányról szól, aki a nagy világégést túlélte, és egyedül járja útját, mígnem találkozások sora veszi kezdetét olyan emberekkel, lényekkel, kik mind-mind segítik őt a Megértés útján. Mesterek ők, kik eligazítják a félelem, az irigység, a hatalomvágy, a szerelem, a szeretet, és még oly sok érzelem megértésében, valamint a háborút megelőző időszak tébolyának működésében, mely teljesen agymosottá tette az emberiség többségét! Abban az illúzióvilágban, melynek már utolsó napjait élte, végre ezen Mesterek segítségével megérhetett a továbblépésre és a felemelkedésre!
Nagyon nagy szeretettel ajánlom könyvemet mindazoknak, kik érzik, hogy egy új helyzet elé értünk!

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: May 7, 2018
• ISBN: 9786150012223

Book preview

cover.jpg

Tóth Barbara

Omegától alfáig

A végtől a kezdetig

Előszó

Minden, ami a világunkban van, egy káprázat, egy illúzió.

Minden.

Nehéz ezt elhinni és elfogadni. Mikor körülnézel, egy színpadot látsz.

Kellékekkel és színészekkel. A főszereplő TE VAGY. A forgatókönyvet már megírták.

Azért vagy itt, hogy mindezt eljátszd. A döntések már megszülettek. Rend van.

Ha azt látod, hogy káosz van, az is a rend része.

Minden, ami történik és történni fog, elengedhetetlen.

Elmesélem az én történetem.

1. rész

Reggel, ébredés után összeszedtem a holmimat, és az este gyújtott tűzre földet tettem, ha esetleg még parázslana. Mindig elővigyázatosnak kell lenni az erdőben. Az erdő életet ad és otthont. Tartozom neki.

Ettem néhány gombát és bogyókat, melyeket utam során találtam. Néhány éve még csak egy polcra nyúltam egy szupermarketben. Gyorsan elhessegettem a gondolatot. Mindig azt mondtam magamnak, hogy ne nézz hátra.

De persze azért emlékszem. Különösen éjjelente, mikor álmodom, ott még minden rendben volt. Legalábbis akkor ezt hittem.

Közepes gyorsasággal haladtam egy dombról lefelé, úti célom irányába.

Párás volt a levegő, ilyenkor különösen szeretem az erdőt.

Egyszer csak megláttam a falut. Ide igyekeztem. Soha nem tudtam, hogy mire számítsak, ha egy faluhoz értem. Egyáltalán, ha bárkivel találkoztam. A háború még mindig nem ért véget. Megláttam egy mosolygós kislányt, de mikor közelebb értem, elszaladt.

Hírem vitte. Mire a faluhoz értem, már tudták, hogy jövök. Kicsi, fagerendákból, gallyakból és durva szövetből készült jurta szerű sátrakban laktak, amiket ha kellet, gyorsan szét tudtak szedni, vagy ha gyorsan menni kellett, akkor otthagyni, hisz már ráállt a kezük az évek alatt a sátor építésére.

Néhol láttam a régi civilizációra utaló tárgyakat. Igaz, a rendeltetésük akkorra már egészen más lett. Amit útjaik során találtak, azt összeszedték és hasznosították, ahogy tudták. Láttam egy hűtőt, amiben valami gabonaféle volt, gondolom a rágcsálók elől zárták oda. Mind egy korábbi civilizációból jöttünk, ahol teljesen ki voltunk szolgálva, így a természettől elszoktunk, és csak nehezen, nagyon nehezen, sokan egyáltalán nem tudtak alkalmazkodni, az új helyzethez.

Mindenki, aki élt még, az okkal élt, de erről majd később.

Észrevettem egy férfit.

Magas volt és szikár, őszes hajú. Nagyon ismerősnek tűnt. Igencsak ritkán fordult ilyen elő akkoriban már, hisz kevesen maradtunk. Ahogy közelebb értem, egyszer csak bevillant, hogy ki is ő. Egy színész. Egy ünnepelt hollywoodi sztár volt egykor.

Elmosolyodtam.

Öt éve ez még elképzelhetetlen lett volna.

– Üdvözöllek nálunk! – széles mosollyal köszöntött.

Fogai szépek és ápoltak voltak. Úgy hiszem, ez volt az ő fegyvere, a mosolya.

Ismét elmosolyodtam.

– Megismersz – állapította meg.

– Igen – mondtam, és felé nyújtottam a kezem.

Megfogta meleg, barátságos gesztussal.

– Gyere be. Esni fog, és készítettünk neked ételt, igazán jól főznek az asszonyok.

Nem szóltam, csak követtem.

Egy nagyobb kunyhóba tértünk be. Kellemes meleg volt, és finom étel illatát éreztem. Saját készítésű táragyak voltak szinte mindenütt. Maguk faragta székek, ágyak. A szőnyeget még a régi világból menthették meg. Elnyűtt volt, de tiszta. Néhol a régmúltra emlékeztető tárgyak hevertek itt-ott.

– Ülj le! – mondta a férfi, akit Richardnak hívtak, hisz pontosan tudtam a nevét.

– Vártunk már nagyon téged – nézett rám jelentőségteljesen.

– Igen, tudom, és jöttem, ahogy tudtam – válaszoltam, és közben fürkészőn vizsgáltam ezt az embert, akit valaha egy világ ünnepelt, és minden és mindenki a lábai előtt hevert.

Most pedig egy ablaktalan sárkunyhóban teát főz nekem.

Mintha egy filmben lettünk volna.

– Különös, ugye? – kérdezte, és rám emelte kék szemét, melyben láttam, hogy pontosan tudja, hogy mire gondolok.

– Igen, tényleg különös – mondtam halkan.

Kissé elkomorult. Ismerem ezt a nézést. Sokunk, talán mindannyiunk, ismeri ezt a tekintetet, hisz sokat láttunk és tapasztaltunk az elmúlt öt évben.

– Egy forgatáson voltam Bolíviában. Ott ért a hír. Haza már nem tudtam repülni, hisz az a haza, amit pár hónappal korábban otthagytam, már nem létezett. Így Angliába utaztam az utolsó, még épségben leszálló géppel. Mint a legtöbben, nem értettem én sem semmit. Éltem az életem, és keveset tudtam a valóságról. Úgyszólván szinte semmit. Semmit – ismételte miközben kitöltötte a teát.

Egy idősebb asszony ételt hozott nekem.

– Mikor megjelentek az idegenek, azt hittem az valami tréfa – mosolyodott el.

Akkor hirtelen megláttam önnön valóját. Hirtelen öregember lett.

Leült mellém, és nézte, ahogy ettem.

– Leány létedre egyedül nem félsz odakint a vadonban? – kérdezte aggódva.

Szemei tele voltak aggodalommal.

– Nem, nem félek – válaszoltam halkan –, vannak képességeim – ezt már alig hallhatóan motyogtam.

Arca felderült, már nyoma sem volt az előbbi aggodalomnak, sőt szinte gyermeki diadalt láttam rajta.

– Igen! Ez az, ami segített a legnagyobb nehézségek és fájdalmak között is. Ez a csoda! Hogy mind, akik maradtunk, okkal maradtunk életben! Ez a csoda! – Megfogta a kezem, és megszorította. Időbe telt, amíg megértettem ezt.

– Nos, mesélj, mit kell tudnunk? – kérdezte Richard.

– Északról jöhetnek hordák, így arra ne menjetek! Inkább délnek induljatok, ha menni kell! A nagy eljövetel – sóhajtottam egy nagyot, hisz mind erre vártunk már, mint szomjazó egy korty vízre – a negyedik holdtöltében jön el. Megtisztultan álljatok készen! Meditáljatok sokat, és ha vannak még félelmeitek, akkor engedjétek el őket mielőbb! Hisz az idő elfogy. A lehető legmagasabb rezgésen várjátok a megújulást! – hangom halk volt, de erős.

Nem szólt.

Nem voltam biztos benne, hogy pontosan megértette, amit mondtam neki.

Mélyen a szemébe néztem.

– Biztosan megtörténik? – alig hallottam, hogy mit kérdez.

– Meditálj, Richard, és engedd el a félelmeid! Nem bíznod kell, hanem tudnod! Légy nyugodt, mindannyiunkra ráborul néha a sötét. Tudd, hogy minden okkal történt, és hamarosan minden értelmet nyer! Legyen erőd! – Hosszan a szemembe nézet, és erőt próbáltam adni neki.

– Rendben! – még hosszan néztük egymást.

Reggel korán elindultam, és azon gondolkodtam, hogy micsoda világ lett. Egy világsztárral teáztam, ami pár éve még teljesen lehetetlen volt. Elmosolyodtam. Igazán sok mindenen mentem már akkor keresztül, így nem kellett volna már akkor semmin sem csodálkoznom, de én mégis elmosolyodtam. Ez is a múlt világának törékenységét bizonyította.

De nem tudtam gondolataimban elmerülni, mert Belső segítőm figyelmeztetett, hogy egy ellenséges csapat közeleg felém.

Ezek a lények többféleképpen is mutatkozhattak. Emberi alakot is ölthettek, mint a régi világban tették, de valós alakjukban is megjelenhettek.

Bár abban az időben már nemigen voltak emberi alakban. Ahogy emelkedett a Föld és az emberek rezgésszintje, úgy egyre kevésbé a testi érzékszerveink alapján érzékeltük már a világot. A régi világunkban még fizikai érzékeink domináltak, melyeket könnyű volt becsapni. A szem bármit elhitt, amit látott. Oly alacsony rezgésen éltünk, hogy gyerekjáték volt számukra megtéveszteni minket. Közöttünk éltek, és fogalmunk sem volt róla.

Leültem a fűbe, és koncentráltam. Anyagi testem egy olyan magas rezgéstartományba rendeztem át, amely úgymond láthatatlanná tett engem egy időre. Ez volt az egyik képességem, de ez elég rizikós volt, hisz a hüllők roppant fejlett érzékeléssel rendelkeztek.

Ám mellettem voltak szellemi segítőim, kik test nélkül egy magasabb szférából érkezvén segítettek engem.

Ellazultam. Szemeim becsuktam, és egy gyönyörű mese világba érkeztem.

Éreztem, ahogy szellemi vezetőim éteri kezüket a vállamra és a fejemre helyezték.

Megszűntem ebben a világban és térben létezni.

Egy gyönyörű illúzióban, egy Utópiában találtam magam, olyan színek, illatok, és olyan látvány, olyan érzések hatása alá kerültem, melyeket nehéz leírni.

Ez volt a következő világ, melybe ilyen alkalmakkor betekintést kaptam. Olyan világ, mely a természettel teljes szimbiózisban és a belső képességeink teljes birtokában élünk és tapasztalunk.

Mikor a technika is a szeretet szolgálatába állítva működik. Lassan ocsúdtam. Elmentek. Nem vettek észre. Ilyenkor meg kellett újra szoknom azt a szürkeséget, melyet szemem látott, hisz még mindig le volt fokozódva a testünk, és nem érzékelte a színeket a maguk valóságában.

Megköszöntem szellemi vezetőim segítségét, és elindultam.

Néhány óra múlva egy különös alakot láttam meg a távolban. Oly kevés ember maradt már akkoriban, hogy csak igen ritkán találkoztunk. Közeledett. Belső segítőm nem jelzett vészt.

Fiatal férfi volt.

Nagyon különös kisugárzású és szemű férfi, vagy inkább fiú volt, húszas évei közepén járhatott.

– Üdvözöllek! – kiáltotta már messziről.

– Üdvözöllek! – kiáltottam én is.

– Merre mész? – kérdezte.

Ez nem volt megszokott kérdés, hisz tudtuk, hogy már csak nagyon ritkán, de a hüllők még mindig időnként ember alakot öltöttek, és a céljuk, hogy továbbra is ők uralkodjanak, tehát a változás egyáltalán nem volt ínyükre.

Nem válaszoltam.

A fiú felnevetett.

– Ez rossz kérdés volt! – hangosan, szívből nevetett.

Volt benne valami… Valami, amit nem értettem. Izmaim megfeszültek, ami nem volt jellemző, hisz ez a világ már nem a harcról szólt. Ezt megértettük. Harccal békét nem lehet kötni.

– Ne válaszolj! Ne haragudj, már régen nem találkoztam senkivel, a fenevadakon kívül – mondta.

– Értem – zártam rövidre, és igyekeztem kerülni a további beszélgetést.

– Még egyszer ne haragudj! Kérlek, beszélj hozzám! Olyan régen nem beszéltem már senkivel! – kérlelt.

Nem szóltam, csak gyalogoltam tovább.

Mellém szegődött. Zavarban voltam. Nem voltam hozzászokva efféle viselkedéshez, de nem szóltam.

Ő pedig csak beszélt és beszélt, mindenféléről. Olyan volt, mintha a háború előtt lettünk volna. Olyan gondtalanul beszélt. Amikor még azt hittük, hogy minden rendben, és csak éltünk bele a nagyvilágba, és fogalmunk sem volt semmiről.

De ez bizony gyorsan megváltozott…

Szinte egyik pillanatról a másikra. Bár, ez így nem teljesen igaz! Voltak jelek, melyek olyanok, melyek ha csak kevésbé lettünk volna vakok, akkor bizony nem ért volna minket olyan váratlanul. Már jóval a háború előtti időkben számtalan jel mutatkozott, mely mutatta, hogy valami bizony készül!

Mi azonban aludtunk. El voltunk altatva. Azzal, amit ettünk, ittunk, belélegeztünk, a média – mind arra szolgált, hogy aludjunk.

Mi pedig aludtunk, ahogy ezt elvárták tőlünk.

Oly mélyen.

Eszembe jutott az anyám. Nagyon szerettem őt. Az ő elvesztése fájt a legjobban. Mind tele voltunk sebekkel, de a szeretteink elvesztése volt a legszörnyűbb. Olyan emlékek ezek, melyek mindannyiunk szívében ott voltak.

Ez a háború más volt, mint amiket azelőtt vívott az emberiség. Sokkal pusztítóbb volt, és nem csak ember ember ellen, hanem idegen civilizációk ellen is, kik sokkal erősebbek voltak nálunk. Ők itt éltek közöttünk, talán az emberiség teremtésének első pillanata óta.

Egy idő után az emberiség sajnos tévútra került, így azoktól az időktől ők vezették tulajdonképpen a világunkat. Politikai bábokkal, kiket látszólag mi választottunk, de a döntések, már réges-régen meg voltak hozva.

Így hát minden pontosan úgy történt, ahogyan azt ők akarták.

Mi pedig elvoltunk azokkal a koncokkal, amiket elénk dobtak: a média, az internet, a teljes moziipar, minden arról szólt, hogy semmit a világon ne lássunk meg igazán a színfalak mögött.

A legrosszabb, hogy már egyáltalán nem voltak kérdéseink. Mindent megetettek velünk, szó szerint.

Gondolataimból egy város látványa hozott vissza a jelenbe.

Útitársam csendben lépkedett mellettem.

Egy város volt előttünk, illetve ami még maradt belőle. Valójában a természet már kezdte visszahódítani, így aztán alig-alig hasonlított régi valójára.

Lefelé haladtunk egy dombról, teljes csendben.

Betonútra léptünk, ami számtalan helyen fel volt már nyomódva, a fák gyökere utat tört magának.

Házak nem voltak csak itt-ott néhány csonk, amelyekben növényzet élt már emberek helyett.

Valaha itt hatalmas házak lehettek, és nagy élet. Most tökéletes csend. Csak néhány madár dala törte meg azt a dermesztő csendet. Mindenütt a természet volt már az úr.

– Döbbenet – mondta halkan a fiú.

Lassan gyalogoltunk át a végeláthatatlanul nagy, régi városon.

– Micsoda pusztítás! – folytatta.

Néztem a szemeim előtt elterülő látványt, de én mást láttam.

– Visszaveszi a természet azt, ami az övé! – mondtam.

– Ezt nem mondod komolyan! – nézett rám csodálkozva.

– De – szinte suttogtam, de olyan nagy volt a csönd, hogy teljesen jól hallható voltam. – Sokat gondolkodtam már azon, hogyan máshogyan is lehetett volna. Nem tudom, hogy mi más lehetett volna a megoldás, csak azt tudom, hogy sokkal többet is tehettünk volna a Földért és önmagunkért. A Föld a hazánk, az otthonunk, de mi csak elvettünk tőle, és soha sem törődtünk vele igazán. Most végre visszaveszi azt, ami az övé – elhallgattam.

Ezeket a gondolatokat nem osztottam meg senkivel sem, hisz mindeni sokat szenvedett, így ez roppant fájdalmas felvetés volt. Csak lelkem legbenső zugában mondtam ki.

Pontosan tudtam, hogy a legszörnyűbb háborút éltük meg, és sokan meghaltak. Túl sokan. Így ezek a gondolatok még túl koraiak voltak akkoriban.

Senki sem tudta, hogy pontosan hányan maradtunk, de azt tudtuk, hogy mint emberi civilizáció már meg szűntünk létezni.

– Mi a neved? – szegezte nekem váratlanul a kérdést.

Akkor először néztem bele a szemébe igazán. Zöldes szemét sötét pilla árnyékolta.

Elmosolyodtam, hisz órák óta gyalogoltunk együtt, de nem kérdeztük egymás nevét. De vajon mit akarhat tőlem? Miért szegődött mellém? Talán cserbenhagynak megérzéseim? Belső segítőm egyszer sem szólt hozzám, mióta megláttam a fiút. Ez is érdekes… Miért nem? Talán a tudatomat befolyásolja? A végére kellett járnom, hisz itt a végén már nem lankadhat a figyelmem. Szerettem volna óvatosan megtudni a valódi szándékát!

– Lisa – válaszoltam. – És a tiéd?

– Luthor – felelte.

Mosolygott, és azt éreztem rajta, hogy örül, hogy velem van.

– Miféle név ez? – kérdeztem, mert ilyen nevet még nem hallottam azelőtt.

– Anyám adta, ritka név, gondolom – különös szomorúság volt a hangjában.

Ezt ismerem. Ha az anyámról beszélek, hasonló szomorúságot érzek.

Ismét csendben mentünk tovább. Néztem a sok zöldet, ahogy minden felett átvette a hatalmat.

Szerettem hinni, hogy ahogy a természet győz, úgy fordul minden jóra a maroknyi ember életében is, akik itt maradtak.

Órák óta először szólt hozzám Belső segítőm, hogy készüljek, mert veszély közelgett.

Luthornal összenéztünk, ő is érezte a veszélyt. Leültem, és összpontosítani kezdtem, hogy energiáimat olyan formán rendezzem, hogy támadóink ne vehessenek észre.

– Mit csinálsz? – kiáltott rám a fiú.

– Igyekszem eltűnni – válaszoltam.

– Szükségtelen! Figyelj! – Abban a pillanatban nyolc idegent láttam feltűnni szinte azonnal, a semmiből.

Istenem! – gondoltam. Időm sem lett volna eltűnnöm!

Két és fél méter magasak voltak körülbelül, robusztus, tiszta izom, zöldesszürkés bőrű, hüllőfejű és humanoid testfelépítésű lények voltak.

Luthor egy kardot rántott elő, melyet addig nem láttam, és feléjük csapott.

A kardból óriási villám csapódott közéjük. Ők meg sem rezzentek. Gondolataikat telepatikus módon értettem és éreztem. Úgy tűnt, hogy a fiút ismerték. Egyikük óriási ugrással mellettem termett, és hatalmas karját felém lendítette. Pontosan tudtam, hogy ha eltalál, akkor számomra annyi volt. A félelmeimet elengedtem, és becsuktam a szemem.

Ezek a lények a félelemből táplálkoznak, így igyekeztem utolsó pillanatomat nem megédesíteni számára. Nagy széllökést éreztem, és hogy jó pár méterrel odébb repültem, de tudtam, hogy nem a hüllő csapása okozta.

Elájultam.

Mikor magamhoz tértem, még mindig harcoltak.

Luthor a kardjával épp úgy harcolt, mint az elméjével. Ez másfajta harc, mint amit az ember ismert. Ezek a lények nemcsak fizikai erejüket vetik be, sőt legkevésbé azt, holott óriási előnnyel rendelkeznek az ember felett, inkább az elmére hatnak. A megtévesztés az egyik nagy fegyverük.

Az érzékeket becsapják, és úgy győznek. Ám Luthor elméje láthatóan kivédte a támadásokat.

Nem hagyta magát becsapni.

Ott használta kardját ahol kellett, és egymás után véreztek el a fenevadak. Kék vérük, mindent átitatott a fiú közelében.

Én messziről figyeltem, mikor a harc végén egy utolsó döfést intézett az egyik haldokló ellenfelébe, majd a földre rogyott.

Odamásztam mellé.

Fájt a fejem. Mikor a földre estem, megüthettem. Odanyúltam, vérzett.

– Jól vagy? – kérdeztem, még mindig a földön fekve.

– Jól – szuszogta – És te? Ó, látom, vérzel! – nyúlt a fejemhez.

– Ez semmi – húzódtam el. – De te… harcoltál velük! Ezt már régen nem tesszük! Inkább eltűnünk előlük!

– Most nem lett volna rá időd! – válaszolta, még mindig zihálva.

– Nem… tényleg nem… Ilyen eddig még nem fordult elő – sóhajtottam, miközben egy fának támaszkodtam.

– Eddig mindig el tudtam tűnni, hisz időben tudatta velem a segítőm. Ezt most nem értem. – Össze voltam kicsit zavarodva, hisz a szellemi vezetőim eddig mindig segítettek.

– Miattam van! – mondta halkan. – Keresnünk kell egy helyet, ahol biztonságban vagyunk, és meg tudom nézni a sebed!

– Rendben – egyeztem bele, mert nem lett volna erőm továbbmenni.

De a fejemben kavarogtak a kérdések: hogy miért miatta, hogy egyáltalán ki is ő? Azt már tudom, hogy a hüllők pontosan tudják, hogy kivel állnak szemben!

– Nem tudom, hogy bírok-e menni, mert nagyon szédülök! – szóltam neki, mert ahogy kezdtem felállni, visszaestem, annyira szédültem.

– Jól van, támaszkodj rám! Gyere! – azzal felhúzott, én pedig teljes súlyommal ránehezedtem.

Néha elájulhattam, mert kiestek percek, melyekre nem emlékeztem. Egy barlangot láttam, ahonnan fény szűrődött ki, de ekkor ismét elájultam.

2. rész

Mikor magamhoz tértem, egy hatalmas földalatti vájatban találtam magam. Feküdtem, és valami gézszerű anyaggal voltam betakarva. Milyen precíz munkával lett elkészítve!

Vékony, áttetsző anyag volt, mégis melegen tartott. Láttam alakokat a félhomályban, de az arcukat nem.

Körülnéztem, de Luthort sehol sem láttam. Varázslatos hely volt. Egy mértani pontosságú hatszög volt a terem, ahol feküdtem. Én az egyik szárának a csücskénél voltam, a két szár találkozásánál, így jól láttam, hogy milyen precízen lett elkészítve a gránitterem. A gránit egy erős anyag, így komoly technikai és mérnöki munka kellett, hogy idelent megépítsék.

A fényt valami központi, a terem közepén elhelyezkedő apró szerkezet adta, és az egész helyiségben egységes, kellemes, narancsos szín világított.

Az emberek jöttek-mentek, de valahogy mégsem láttam őket igazán. Úgy tűnt, hogy meztelenek. Ekkor éreztem, hogy meleg van, nagyon kellemes meleg, így a gézt kissé letoltam magamról.

Közeledett egy alak felém. Kopasz volt, de az arcát még nem láttam. Ahogy közeledett, világossá vált, hogy nem ember.

Hatalmas szemei voltak, apró füle, szép szája, a vonásai határozottan nem emberiek voltak, de mégis nagyon szép volt. Hogy férfi volt-e vagy nő, azt nem tudtam volna megmondani. Teste nem volt meztelen, ugyanaz a gézszerű anyagból varrt ruha volt rajta, amivel engem is betakartak, de annyira illeszkedett a testére, hogy messziről úgy tetszett, hogy meztelen.

Gondolati úton kommunikált.

– Légy áldott – köszöntött.

Én megbabonázva néztem őt. Az elmúlt öt év alatt sok mindent láttam már, általában csúf, kellemetlen dolgokat, lényeket, de ő olyan szép volt, és olyan megnyugtató, amilyenhez már igen régen nem volt szerencsém.

– Gyönyörű vagy! – mondtam hangosan, de azonnal éreztem, hogy ez nem volt helyénvaló.

– Bocsánat! – ezt már én is telepatikusan közöltem a szép idegennel.

– Köszönöm! – fogadta dicséretem, majd hozzátette – Ha jobb úgy, fizikálisan is beszélhetünk!

– Nem! Jó így! – szabadkoztam, és ezután telepatikusan folytattuk a beszélgetésünket.

– Kik vagytok? Hol vagyok? – szegeztem neki a kérdést.

Halk kongást, dobolást hallottam. Egyre inkább hatalmába kerített ez a közeg.

Oly régen nem éreztem már nyugalmat és örömet, de akkor, ott valami effélét éreztem.

– Az otthonunkban vagy – válaszolta.

Behunytam a szemem, és hallgattam a zenét, mely annyira megnyugtatott.

– A föld alatt – folytatta, és mosolygott. – Ti úgy ismertek minket, mint hangyaemberek.

– Hangya emberek? – kaptam fel a fejem. – De ez csak legenda! – Hirtelen roppant kíváncsi lettem.

– Úgy látom, az a sok csoda és ismeretlen, mely mára megmutatta már neked magát, és ismertté vált előtted, még mindig nem nyitott meg téged eléggé. – Ahogy ezt mondta, végtelen szeretet sugárzott belőle.

– Kérlek, ne haragudj rám! – Elszégyelltem magam, és hálát éreztem irányába.

Anyám jutott eszembe, aki annyira szeretett engem, és hirtelen újra melankóliát éreztem, mely már oly régen útitársammá szegődött.

– Azért vagy itt, mert most itt kell lenned! Felfedtük magunkat szándékosan a barátod előtt, hogy ide találjatok. Meg kell tisztulnod! Túl sok a fájdalmad! Még mindig keveset értesz! Az idő közeleg a teljes váltáshoz, és neked fel kell készülnöd, hogy sikeresen továbblépj!

Gondolatai közlése közben gyönyörű, hatalmas, barnás szemével szemembe nézett, és olyan végtelen isteni szeretet áradt belőle, hogy könnybe lábadt a szemem.

– Rendben! – mosolyogtam rá.

– Kapsz enni, azután pihenj! Itt teljes biztonságban vagy. Ide nem jöhetnek harcosok, csak ha mi úgy akarjuk! – nyugtatott kedvesen.

– Rendben! Köszönöm! – mondtam hálásan.

Hoztak valamilyen gyümölcsöt, de én nem ismertem, valami kenyérfélét, és sajtra emlékeztető étket, amit megettem, majd álomba merültem.

Utolsó gondolatomként felvillant a kérdés, hogy hol lehetett Luthor? Azután elaludtam.

Ébredésem után felálltam, és elhatároztam, hogy körülnézek.

A hatszögletű gránitot akkor láttam meg, hogy egy még sokkal nagyobb terem közepén helyezkedett el.

A nagy terem oszlopokkal megtámasztott, földből kivájt hely volt, mely számtalan járaton futott tovább.

Elindultam az egyikben.

Hangtalanul jövő-menő „emberekkel" találkoztam, akik nagyon hasonlítottak egymásra.

Kedves, előzékeny lények voltak, akik mindig mosolyogtak.

Csodálatos, jó érzés volt a közelükben lenni, így önkéntelenül is mosolyogtam. Jól éreztem ott magam közöttük. Lassan lépkedtem. Egyik helyiségből mentem a másikba, de sehol egy bútor, csak mindenütt a sok-sok lépcső.

Hirtelen valaki gondolatban szólított.

– Gyere jobbra! – kérte.

Arra mentem.

Egy kisebb helyiség volt, ahol az a kedves idegen ült, akivel korábban beszéltem.

– Gyere be! – invitált.

Ez a hely más volt, mint amit addig láttam. Érdekes alakú, komódszerű szekrény, egy a földtől alig magasabb ágy, valamint két, a falon lógó, függő fotel volt ott. Minden más volt, mint az én világomban.

– Ülj le! – invitált.

Beleültem a függőfotelbe. Kellemes illat lengte be a szobát. Érdekes volt, hogy sem ezen, sem más helyiségen nem volt ajtó.

– A nevem Ajgethos. Mesélni szeretnék neked! Engedd el magad, Lisa! – mondta.

Meg sem lepődtem, hogy tudja a nevem.

– Régóta, az időtök kezdete óta figyelünk titeket! Ugyanazon a bolygón osztozunk, igaz, ti a felszínen éltek, mi pedig idelent. Figyelünk és időnként segítünk nektek. Voltak természeti csapások a felszínen, melyeket nem éltetek volna túl, így engedtük, hogy legyertek ide a felszín alá, és itt vészeljétek át azokat az időket. Legendáitokban ott vagyunk. De térjünk vissza rátok. Megteremtettek titeket, embereket is, és itt a Földön kezdtétek meg a fejlődéseteket, a megtapasztalásokat. Amint már oly sok teremtmény előttetek. Fizikai testetekbe genetikai módosításokat fecskendeztek, hogy tökéletesedjetek. Nagy kíváncsiság és öröm volt jelen a ti megteremtésetek kapcsán, hisz ilyen sokszínű, és ilyen nagy szabadságot élvező teremtmények nem voltak azelőtt – sóhajtott, majd felállt.

Odament a komódhoz, és valamilyen folyadékot öntött egy pohárba.

Visszaült, majd folytatta.

– Ezt lassan kortyolgatva idd meg. – Egy foszforeszkáló, vízállagú anyag volt a pohárban.

– Szóval, nagy figyelem övezte az emberek fejlődését. Sajnos… idővel kiderült, hogy a fejlődésetek nem lesz egyszerű. Szinte mindig ugyanaz hátráltatott titeket. A hatalomvágy.

Csak ebben tudtatok mérni mindent és mindenkit. Kinek nem volt földi hatalma, azt bizony kitaszítottátok magatok közül. Jöhetett bármi, katasztrófák sora szegélyezte történelmeteket, de ti mindig csak a földi hatalmasokat imádtátok. A politikusokat, a sztárokat, és azokat, akik sok pénzel, így aztán hatalommal rendelkeztek. Mindegy volt, hogy valójában ki is ő. Ma az egyikért, holnap a másikért haltatok volna meg, épp akinél a hatalom volt. Zombiként éltetek. Így ment ez… Hagytátok, hogy eltereljék