Homo doktor kísérlete

By Szini Gyula

Az urak hovatovább egész hozzászoktak, mondhatni: hozzákedélyesedtek a furcsa, s nyilván ártalmatlan őrülthöz. Nem is igen bánták, hogy késnek a mentők.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633766163

Book preview

SZINI GYULA

HOMO DOKTOR KÍSÉRLETE

Fantasztikus elbeszélések

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Pantheon Irodalmi Intézet

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-616-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

HOMO DOKTOR KÍSÉRLETE

1.

A Szajna partján, ahol nappal a virágpiac szokott lenni, az éjszaka néma csillagai alatt nagy csönd uralkodott. Kihalt volt a vidék és egy sápadt, nyurga fiatalember egyedül támaszkodott a partvédő alacsony falának. Ezen „parapet"-en nyári napokon virágcserepek szoktak állni és szép asszonyok, innen viszik haza virágaikat. Szokatlanul hideg novemberi éjszaka volt. A csillagok úgy ragyogtak, mintha kifényesítette volna őket az éles szél, amely megvacogtatta a fiatalember fogait. Vézna termetén szorosabbra fogta vékony és egyetlen kabátkáját, feltűrte gallérját és nézte a vizet, amelybe a Quai lámpásai nyugtalan sávokat vetettek.

– Tehát mindennek vége! – mondta magában a fiatalember. – Nem lehet az enyém Marianne. Az első nagy akadálynál, amelyet az élet állított elém, már megbuktam. Gyönge vagyok a harcra. Nincs könyököm, nincsenek körmeim, amelyekkel kivívhatnám magamnak azt a falat kenyeret, amellyel Mariannet és magamat megmenthetném az éhínségtől.

Jehan Triste, a huszonnégy éves fiatal költő még kissé túlságosan a könyveken és a poézis virágos lugasain át látta az életet. És csakugyan az első komoly akadály már elvette kedvét az élettől.

Fejében mámoros rímek zsongtak, szívében a fiatalság könnyelműsége lüktetett és azt hitte, hogy olyan egykönnyen lehet átsiklani ebből a világból… egy másikba. Az egyik lábát átvetette parapeten és…

A következő pillanatban egy rendőr csípte nyakon. A rendőr, akinek feltűnt a fiatalember nyugtalan viselkedése, már régen utána somfordált az ifjúnak és a kellő pillanatban, még mielőtt hideg fürdőt vehetett volna a Szajnában, galléron ragadta.

– Mi az, fiatal barátom? – mondta a mogorva rendőr. – Hát meguntuk az életünket? Micsoda Isten ellen való vétket akartunk elkövetni? Nem szégyelli magát, hogy fiatalember létére meg akar szökni a kötelesség és munka elől?

Bármily rideg szavak voltak ezek, Jehan Tristenek jólestek. Végre valaki, idegen ember, aki törődik bajával.

– Ilyen ez a mai fiatalság! – dörmögte tovább a rendőr. – Csalódnak Juliette-ben, Mariette-ben és mindjárt mérget isznak, vagy a vízbe vetik magukat. Pfuj!… Gyalázatos, istentelen nevelésben van részetek, ez a baj!

Jehan Triste megigazította gallérját, megemelte némán a kalapját és tovább akart állni. A rendőr megfogta a karját:

– Hohó! – szólt. – Nem addig van a! Nem engedhetem el olyan könnyen. Kötelességem, hogy bekísérjem az őrszobába. Ott majd az inspekciós tisztviselő, ha ugyan ott lesz, a lelkére fog beszélni, hogy máskor ne kövessen el ilyen bolondságot. Jól meg fogja mosni a fejét, barátom, ahogy meg is érdemli.

– Szavamat adom, hogy nem követek el többé semmi meggondolatlanságot – mondta Jehan Triste.

– Hiába! Be kell kísérnem. Hát csak előre!

Az őrszobán kiderült, hogy az inspekciós rendőrtisztviselő sürgős hivatalos ügyben távozott és hajnal előtt nem fog visszatérni.

– Hát, barátom – mondta a rendőr az ifjú költőnek –, csak feküdjék végig ezen a priccsen. Itt kialudhatja magát, míg a tisztviselő úr visszajön. Ezen a jó kemény ágyon majd csak elmúlnak a maga elpuhult, rossz gondolatai.

A költő megadta magát sorsának. Leült a priccs szélére. A mogorva rendőr pedig valami olcsó szivart vett elő zsebéből:

– No, szívja el ezt a bagót, fiatalember! – mondta a fiatalembernek és átadta a szivart. – Ez ugyan nem Upmann… keserű és büdös, mint az élet… de jólesik, ha nincs jobb!

Jehan Triste köszönettel elfogadta a szivart, rágyújtott és füstfelhőbe merült.

A félig nyitott ajtón át nemsokára észrevette, hogy az első szobába az utcáról belépett egy bundás, előkelő külsejű úr, aki az első pillanattól fogva lekötötte figyelmét. A bundás úr kopasz volt, mint a holdvilág, de a fejéről hiányzó szőrt bőven kárpótolta az állán a hosszú vörös szakálla, amely ércesen, a réz színeivel csillogott a szerény rendőrszoba lámpái körében. Hosszúkás, sápadt arcán nagy, sötét, nyugtalan szeme rendkívül érdekessé és erélyessé tette egész megjelenését.

A bundás úr beszélt valamit a rendőrökkel, amit Jehan nem értett meg. Nemsokára belépett az ifjú költőhöz a mogorva rendőr és szólt:

– Ez az úr akar önnel beszélni.

És bevezette a bundás embert.

– Doktor Homo vagyok – mutatkozott be Jehannak a vörösréz szakállú úr. – Szeretnék önnel négyszemközt beszélni.

Erélyes pillantással ránézett a mogorva rendőrre, aki erre nyomban távozott. A költő és a bundás úr négyszemközt maradtak.

– Ön – szólt Homo doktor – a Halál hadseregének önkéntesei közé akart beállni. Mi késztette erre az elhatározásra?

– Ezt ön hivatalosan kéri tőlem? Ön az inspekciós rendőrtiszt? – szólt Jehan.

– Nem. Én orvos vagyok. Ezúttal azonban mint ember az embertársától kérdem, mi volt oka elhatározásának?

Jehan Triste egy pillantást vetett az orvos drága prémes bundájára és szólt:

– A szegénységem!… Egy hét óta járkálok Párizs utcáin állás és kenyér nélkül.

– Miért nem vállal munkát? Hiszen ön ép és erős fiatalember? – kérdezte Homo.

– Mert nem adnak! – felelte Jehan. – Ráfanyalodnám már testi munkára is.

– Mi a foglalkozása? – kérdezte Homo.

– Semmi és minden – felelte Jehan, aki hirtelen, talán akasztófahumorral elhatározta, hogy meg fogja tréfálni az orvost. – Enyém a világ minden Alhambrája és függő kertje, de nincs egy kőrakásom, hová nyugodtan lehajthatnám fejemet. Enyém Lucullus lakomája, Vautel szakácsművészete és (Brillat-Savarin ízlése, de hetek óta meleg falat nem volt a gyomromban. Tudja, uram, miből éltem? A vásárcsarnokban levágott halfejeket szedtem össze, amiket a kofák eldobnak és kinn a Bois-ban tüzet raktam fagallyakból es ezen sütöttem meg a halfejeket. Ma ez volt ebédem.

– Újságíró! – kérdezte Homo. – Állás nélkül?

– Ha újságíró volnék, nem éhezném – felelte Jehan.

– Író?

– Ha író volnék, rémregényeket írnék monsieur Isidore Lechien, en gros ponyvakereskedő részére és nem ennék levágott halfejeket.

Homo doktor mosolyogva simította végig hosszú szép szakállát:

– Szóval, költő?

– Költő vagyok – felelte Jehan öntudatosan és büdös szivarja füstfelhőjébe burkolózott. Szivarja végét az emberi lehetőség legvégső határáig kiszívta. Ha még egyet szippant, akkor a körme is hozzáégett volna. A lehetetlen kis szivarvéget ledobta a földre.

A doktor elővette arany cigarettatárcáját:

– Parancsol cigarettát? Jó lesz egy kis üdülésül ez után a szivar után.

– Köszönöm – felelte Jehan. – Elég volt a füstből.

– Ez valódi egyiptomi – mondta az orvos és két cigarettát rátukmált Jehanra. – Majd elszívja később.

Jehan letette az ajándékot a priccsre és szólt:

– Még mindig nem tudom, minek köszönhetem, hogy doktor úr oly melegen érdeklődött az én elhatározásom oka iránt.

– Kedves fiatal barátom – mondta Homo doktor. – Ez a hely egyáltalán nem alkalmas arra, hogy feleljek az ön kérdésére. Azt ajánlom önnek, jöjjön el a lakásomra. Ott kényelmes karosszékben, konyakos pohárkák és egyiptomi cigaretta mellett ön elmondja majd nekem élete történetét és én gondolkodni fogok, mivel lehetne az ön életének reális bázist adni.

– De én innen el nem mehetek! – felelte Jehan.

– Az én felelősségemre elengedik.

Egy perc múlva az utcán voltak és a nagy boulevard felé tartottak. Az első autótaxit, amely útjukba került, a doktor megállította. Helyet foglaltak benne. Az autó az orvos lakása elé röpítette őket. Néhány perc múlva Jehan már az orvos szalonjában ült havanna szivarral a kezében, előtte konyakos pohárka és tekintete a gázkandalló aranyvörösen csillogó meleg belsejére esett.

– Mégis csak szép az élet így? – kérdezte Homo doktor elégedett, de egyben ravasz vonással az ajka körül. – Vannak az életnek szépségei, amelyeket mindenki elérhet, csak akarni kell őket. Akar ön gazdag, nagyon gazdag ember lenni?

– Nem, doktor úr – felelte Jehan. – Félek a túlságos gazdagságtól. Én nem akarok mást az élettől, mint hogy szerényen megélhessek, de élhessek és minden időmet a költészetnek szentelhessem.

– Ön igazán naiv, kedves Jehan – mondta mosolyogva Homo doktor –, mert olyasmit vár az élettől, ami teljes lehetetlenség. Csak a költők képzeletében él az a bizonyos szerény, közepes megélhetés, amely mellett áldozni lehet az isteni poézisnek. Az életben a valóság az, hogy szerény anyagi viszonyok között az ember keservesen küszködik a sorssal és megélhetéssel. Csak a nagyon nagy gazdagság adhatja meg azt a teljes nyugalmat, függetlenséget, amely mellett ön szabadon élhetne ihletének.

– Sajnos, nagyon igaza van, doktor úr – felelte Jehan.

2.

Homo doktor átvezette Jehant a másik szobába, amelyben, amikor beléptek, koromsötétség uralkodott. Homo anélkül, hogy Jehan észrevehette volna, gombot nyomott meg, mire a szoba hátteréből hirtelen kiragyogott egy halálfő. Foszforeszkáló fényével ez a világító és vigyorgó halotti maszk rémületes látvány volt és Jehannak úgy tűnt föl, mintha pillanatról-pillanatra nagyobbodnék és közelednék feléje.

Jehan rosszul lett, csaknem elájult és meg kellet fogóznia az orvos karjában. Homo hirtelen fölcsappintotta a villanyt, teljes világítás áradt a szobába és a halálfej megszűnt, elenyészett.

A doktor ránézett Jehanra, aki sápadt volt és minden ízében remegett.

– Ejha! – szólt. – Hát ilyen gyávák vagyunk! A Halál légiója önkéntesének hamar az inába szállt a bátorsága, fiatalember, mikor megpillantotta a Generalissimus arcképét!

– Uram, a mai nap után…

– És maga akart komolyan elkészülni az ismeretlen nagy útra – gúnyolódott Homo –, mikor felült ennek a kis orvosi tréfának? Az a titokzatos halálfej semmi más, mint egy emberi koponyának bárium-cinkszulfidból készült mása. Abban a pillanatban, amint ezt a gombot a sötétben megnyomom, szabaddá válik – ólomketrecéből előbújik – egy kis rádiumsóval teli üvegcsövecske, amelynek rádiuma bombázni kezdi a bárium-cinkszulfid maszkot, amitől hirtelen kigyúl, kivilágosodik a halálfej. Ennyi az egész.

– Uram, most még titokzatosabb és bonyolultabb előttem az egész – felelte őszintén Jehan.

– Hja, így van ez a költőkkel! – felelte Homo. – Nem érdeklődnek a tudomány, a rádium iránt és mégis azt hiszik, hogy eljutottak az élet legmélyebb megértéséhez! De hát üljön le költő úr!

Jehan helyet foglalt és csak most nézett először jobban körül a szobában. Orvosi laboratóriumban volt. A falak mellett köröskörül a szekrényekben orvosi preparátumok, orvosi eszközök, gyógyszerek, vegyszerek sorakoztak. A műtőasztal a legmodernebb technika vívmánya volt. Látott még Jehan gépeket is, amelyeknek rendeltetésével nem volt tisztában, de sejtette, hogy orvosi célokat szolgálnak. A borzongatón rideg acélgépek közül szinte mulatságosan emelte ki tölcsérét egy hatalmas gramofon.

– Önt, látom, érdekli ez a hangtölcsér – szólt Homo. – Akarja hallani? De akkor a hatás és hangulat kedvéért el kell oltanom a villanyt.

A szoba ismét sötétségbe merült. A halálfej újra kigyulladt a háttérben. És a gramofon tölcséréből rekedt hangok süvítettek elő egyre erősebben. Nem zenei hangok, nem emberi ének, nem madárdal, hanem hörgő, halállal vívódó hangok, éles sikolyok, velőtrázó ordítások, mintha ezer embert egyszerre elevenen megnyúznának.

Közbe belerikácsolt Homo doktor hangja:

– Bírja még hallgatni? Vagy elállítsam a gramofont?

A hangtölcsérből hirtelen, a hangok rettenetes orgiája után halkan, félénken egy vékony hangocska szólt ki bágyadtan, mintha valami gyermekhang mondta volna:

– Mam… ma…! Mam… ma!

– Kérem, gyújtsa föl a villanyt! – mondta Jehan. – Nem bírom tovább.

Mikor újra fölgyulladt a villany, Jehan mosolyogva jegyezte meg:

– Doktor úr, ön kísérleti nyúlnak tekint engem és ki akarja próbálni, meddig terjed idegeimnek teherbírása.

– Valami ilyesféle szándékaim tényleg vannak – felelte az orvos egykedvűen. – Nagy embert akarok önből csinálni.

– Bocsánat, doktor úr, egy dologról megfeledkezik. Hogy én még ma halfejeken kívül egyebet nem ettem