Egy fiatal orvos feljegyzései

By Mihail Bulgakov

Egy fiatal orvos a tanulmányai után vidékre kerül, ahol rettegve állapítja meg, hogy az elméleti és a gyakorlati tudás között hatalmas a különbség. Az isten háta mögötti kórházban a szülés közben fellépő komplikációktól a gégemetszésig, a foghúzástól az amputálásig bármi előfordulhat, neki pedig úgy kell helytállnia, hogy se a kollégái, se a betegei ne vegyék észre, mennyire bizonytalan. Mindennapjait bizalmatlan és túl bizakodó parasztok, az utasításaira fittyet hányó páciensek és a legkülönfélébb kórságok népesítik be. Bulgakov orvosi témájú novelláit és három hosszabb elbeszélését olvasva együtt izgulhatunk, vajon sikerül-e hősének megmentenie a gondjaira bízott felnőtteket és gyerekeket, és elbánik-e az orosz téllel meg a pusztában felbukkanó farkasokkal.
Az orosz írózseni felejthetetlen novellái most Kiss Ilona új fordításában jelennek meg.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Oct 2, 2019
• ISBN: 9789631439540

Book preview

Borító

Mihail Bulgakov

Egy fiatal orvos

feljegyzései

Magveto_Logo2019

Fordította KISS ILONA

A művek eredeti címe

Михаил Афанасьевич Булгаков: Записки юного врача; Морфий; Необыкновенные приключения доктора; Я убил

Mihail Afanas’evich Bulgakov: Zapiski junogo vracha; Morfij; Neobyknovennye prikljuchenija doktora; Ja ubil

Moskva, Hudozhestvennaja literatura, 1989

A fordítást támogatta az

tamlogo

Hungarian translation © Kiss Ilona, 2019

MAGVETŐ

KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

[e-mail]

Felelős kiadó Dávid Anna

Kontrollszerkesztő Morcsányi Géza

Felelős szerkesztő Rostás Eni

Kézirat-előkészítő Balogh Emerencia

Korrektor Tomka Eszter

Borító Németh Márton

Művészeti vezető Pintér József

Műszaki vezető Takács Klári

Elektronikus verzió

eKönyv Magyarország Kft., 2019

Elektronikus könyv Nagy Lajos

www.ekonyv.hu

ISBN 978 963 14 3954 0

ISSN 0324 5713

A kakasos törülköző

Ha valaki még sose járt lovas kocsival elhagyatott dűlőutakon, minek beszélném el neki: úgysem értené meg. Akinek meg volt már része benne, eszébe se akarom juttatni.

Annyit mondok csak: pontosan huszonnégy óra alatt tettük meg kocsisommal azt a negyven versztát, ami Gracsovkát, a járási székhelyet és a murjinói kórházat elválasztja. Szinte hihetetlen, annyira pontosan: 1917. szeptember 16-án délután két órakor voltunk e nevezetes Gracsovka határában az utolsó fészernél, és ugyanabban a feledhetetlen ’17-es évben, szeptember 17-én délután, két óra után öt perccel, ott álltam a murjinói kórház udvarán, a letaposott, szeptemberi esőtől felázott, kornyadozó füvön. Ott álltam, méghozzá ilyen állapotban: a lábam teljesen elzsibbadt, de annyira, hogy képzeletben már ott, az udvaron átlapoztam a tankönyveimet, bambán kutattam emlékeimben, tényleg létezik-e olyan betegség, hogy az ember izmai megmerevednek, vagy csak tegnap álmodtam Grabilovkában. Mi is a latin neve az átkozottnak? Elviselhetetlenül sajgott minden izmom, olyan volt, mint a fogfájás. A lábujjaimat nem is említem – meg se mozdultak a csizmában, lapult mind csendben, mint egy művégtagon. Bevallom, a kishitűség rohamában suttogva elátkoztam az orvostudományt, meg a felvételi kérelmemet, amelyet öt éve az egyetem rektorának benyújtottam. Közben odaföntről is szitált valami. A kabátom megszívta magát, mint egy szivacs. Meddőnek bizonyult minden igyekezetem, hogy a jobb kezemmel megfogjam a bőrönd fülét. Végül csak köptem egyet a vizes fűre. Az ujjaim nem mozdultak, és lebilincselő orvosi könyvekből való ismeretekkel teletömött elmémből megint elővillant egy betegség: szélütés. „Paralízis" – mondtam magamban, ördög tudja, miért.

– H… hozzá kell még szokni – szólaltam meg zsibbadt, elkékült ajkakkal – az itt-t-eni utakhoz.

És közben dühösen pillantottam a kocsisra, aki pedig igazán nem tehetett róla, hogy ilyenek az utak.

– Ugyan… doktor elvtárs – felelt a kocsis, neki is alig mozgott az ajka a fakó bajusz alatt –, én tizenöt éve fuvarozok errefele, mégse tudom megszokni.

Összerezzentem, csüggedten pillantottam a hámló vakolatú, emeletes, fehér kórházépületre, a felcserlakás meszeletlen gerendafalára, meg az én leendő rezidenciámra, egy patyolattiszta, emeletes házra, melynek ablakaiból temetői homály áradt, és nagyot sóhajtottam. És latin szavak helyett nyomban egy andalító sor villant halványan eszembe, amelyet kék harisnyába bújtatott kövér tenor dúdolt zötykölődéstől és hidegtől megbomlott agyamban:

…Ó, áldalak, te drága hajlék…

Aranyló-vörös Bolsoj, Moszkva, kirakatok – Isten veletek, hosszú időre búcsúzom.

„Legközelebb kocsisbundát húzok – gondoltam dühödt kétségbeesésemben, miközben merev ujjaimmal a bőröndszíjat cibáltam –, igaz, a legközelebb már októberben lesz, két bunda se lesz elég. Márpedig egy hónapnál hamarabb nem jutok el Gracsovkába, dehogy jutok… Gondoljanak csak bele… meg kellett szállni éjszakára útközben! Húsz verszta után már síri sötétség borult ránk… leszállt az éjszaka, Grabilovkában meg kellett állnunk… a tanító fogadott be… Ma meg már reggel hétkor indultunk… És csak döcögünk… te jó ég… lassabban, mint egy gyalogos. Az egyik kerék kátyúba huppan, a másik fölemelkedik a levegőbe, a bőrönd rá a lábamra, puff… aztán oldalra billen, aztán a másik oldalra, utána előrebukik, utána hanyatt. Fentről meg csak szitál, szitál. Csontig hatol a hideg. Sose hittem volna, hogy egy szürke, borongós szeptember közepi napon úgy átfagyhat az ember a mezőn, mintha dermesztő tél lenne. Márpedig itt van, megtörténhet. S a lassú haldoklás közepette egyre csak ugyanazt látni: jobbra hepehupás, letarolt mező, balra foghíjas kiserdő, mellette öt-hat szürke, rozzant kunyhó. Mintha egy lélek se lenne bennük. Csend, néma csend mindenütt…"

Végre megadta magát a bőrönd. A kocsis nekiveselkedett, és egyenest felém lökte. El akartam kapni a szíjánál, de a kezem nem engedelmeskedett, és a könyvekkel, egyéb limlommal dagadtra tömött, megátalkodott útitársam a lábamnak ütődött, és a füvön kötött ki.

– Azt a magasságos… – kezdte ijedten a kocsis, de én eltekintettem minden szemrehányástól, a lábam így is, úgy is használhatatlan volt.

– Hé, van itt valaki? Hé! – kiáltott a kocsis, és mint kakas a szárnyával, hadonászni kezdett. – Hé, meghoztam a doktort!

A felcserlakás sötét ablakaiban arcok jelentek meg az üveghez tapadva, ajtó csapódott, és rögtön megláttam, amint egy feslett kabátos, csizmás férfi sántikál felém a fűben. Tisztelettudóan és sietve lekapta ellenzős sapkáját, majd mikor kétlépésnyire volt tőlem, nem tudni, miért, szégyenlősen elmosolyodott, és rekedtes hangon köszöntött:

– Jó napot, doktor elvtárs!

– Maga kicsoda? – kérdeztem.

– Jegorics – jelentkezett le a férfi –, az itteni őr. Már úgy vártuk magát, nagyon vártuk.

Azon nyomban felkapta a bőröndöt, a vállára dobta, és megindult vele. Bicegve követtem, megpróbáltam belenyúlni a nadrágzsebembe a tárcámért, de mindhiába.

Az embernek igazából nagyon kevés kell. Legfőképpen tűz. Az isten háta mögötti Murjinóba készülve, emlékszem, még Moszkvában megfogadtam, hogy tekintélyt parancsoló tartást veszek fel. Ifjonc külsőm kezdettől fogva megkeserítette az életemet. Minduntalan be kellett mutatkoznom:

– Doktor ez és ez vagyok.

És minduntalan felhúzott szemöldökkel kérdeztek vissza:

– Tényleg, már doktor? Én meg azt hittem, még egyetemista.

– Nem, már végeztem – feleltem mogorván, és magamban azt gondoltam: „Szemüveget kéne hordanom, az majd segít." A szemüveg azonban felesleges volt, semmi baja nem volt a szememnek. Éles látásom még nem homályosult el a hétköznapi tapasztalattól. Szemüveg híján nem volt mivel védekeznem az örökös leereszkedő és negédes mosolyok ellen, ezért aztán igyekeztem tiszteletet parancsoló, egyéni modort kialakítani. Próbáltam kimérten és nyomatékosan beszélni, lehetőleg mellőzni a kapkodó mozdulatokat, rendesen járni, és nem rohanni, mint egy friss diplomás, huszonhárom éves fiatalember. Ez persze ahogy most, sok év múltán látom, nagyon gyatrán sikeredett.

Most például megszegtem ezt az íratlan illemkódexet. Ott ültem zokniban, összegörnyedve, de nem ám a dolgozószobámban, hanem a konyhában, és mint valami tűzimádó, áhítattal és rajongva húzódtam minél közelebb a kályhában parázsló nyírfahasábokhoz. Bal kezem felől egy felfordított mosogatódézsa, rajta a cipőm, mellette megkopasztott, véres nyakú, csupasz kakas, amellett meg egy halom színes kakastoll. Tudniillik, még úgy, dermedt állapotomban sikeresen megtettem jó néhány létfontosságú lépést. A hegyes orrú Akszinyját, Jegorics hitvesét azonnal kineveztem szakácsnémnak. Ezért is lelte a végét kezei közt a kakas. Ezt a kakast kellett elfogyasztanom. Mindenkivel megismerkedtem. A felcsert Gyemjan Lukicsnak hívták, a szülésznőket Pelageja Ivanovnának és Anna Nyikolajevnának. Bejártam a kórházat, és a napnál is világosabban láthattam: a műszerkészlet elsőrangú. Kénytelen voltam ugyanilyen világosan elismerni (magamban, persze), hogy igen sok, szűziesen csillogó szerszám rendeltetéséről halvány fogalmam sincs. Nemhogy a kezemben nem voltak, de nyíltan be kell vallanom, még csak nem is láttam őket.

– Hm… – bukott ki belőlem sokatmondóan –, de hát itt maguknál remek műszerek vannak.

– Azt meghiszem – jegyezte meg ellágyulva Gyemjan Lukics –, ez mind a maga elődje, Leopold Leopoldovics igyekezetének gyümölcse. Ő ugyanis reggeltől estig operált.

Hideg veríték öntött el, csüggedten pillantottam a csillogó tükrös szekrényekre.

Aztán körbejártuk az üres kórtermeket, megállapítottam, hogy nyugodtan el lehet bennük helyezni vagy negyven embert.

– Leopold Leopoldovicsnál időnként ötvenen is feküdtek – vigasztalt Gyemjan Lukics, Anna Nyikolajevna, az őszülő hajkoronás asszony pedig valamire megjegyezte:

– Maga olyan fiatalnak néz ki, doktor, olyan fiatalos… Szinte hihetetlen. Tisztára, mint egy diák.

„Az ördögbe is – gondoltam –, mintha összebeszéltek volna, komolyan mondom!"

– Hm… Nem, én… szóval én, hát, fiatalos vagyok – vetettem oda szárazon.

Ezután lementünk a patikába, és azonnal észrevehettem, hogy itt minden megvan, mi szem-szájnak ingere. A két félhomályos helyiségben erős gyógyfűillat érződött, a polcokon ott sorakozott minden, ami elképzelhető. Még szabadalmaztatott külföldi gyógyszerek is voltak, s hozzá kell-e tennem, hogy még csak nem is hallottam róluk.

– Leopold Leopoldovics rendelte – jelentette büszkén Pelageja Ivanovna.

„Kész zseni volt ez a Leopold" – gondoltam, és tisztelet öntött el e titokzatos férfi iránt, aki maga mögött hagyta a csendes Murjinót.

Az embernek melegen kívül arra van szüksége, hogy beleszokjon az új helyzetébe. A kakast rég megettem, Jegorics megtömte a szalmazsákomat, letakarta lepedővel, lámpa égett a rezidenciámon, a dolgozószobában. Ültem, és néztem megbabonázva a legendás Leopold harmadik vívmányát: a könyvektől roskadozó szekrényt. Csak orosz és német nyelvű sebészeti kézikönyvből futólag vagy harminckötetnyit számoltam össze. Na és a belgyógyászat! A bőrkötésű remek atlaszok!

Esteledett, folytattam a beleszokást.

„Én nem tehetek semmiről – kínomban makacsul ezt mondogattam. – Diplomám van, tizenöt ötössel. És előre szóltam, még ott, abban a nagyvárosban, hogy másodorvosnak akarok menni. De nem. Csak mosolyogtak, és ezt hajtogatták: »Majd beleszokik.« Nesze neked, beleszokás. És ha jönnek egy sérvvel? Hogy »szokok bele«? Elárulnák? És hogy érzi majd magát a sérves beteg a kezem alatt? Majd beleszokik a másvilágon? (Erre hideg futott végig a gerincemen…)

És egy gennyes vakbélgyulladás? Haha! És valami diftériás krupp a falusi gyerekeknél? Amikor gégemetszés kell? Hagyjuk, enélkül is rosszul leszek. Meg, meg a szülés! A szülést ki is hagytam. Ha gondok vannak a magzat fekvésével? Mi? Milyen könnyelmű vagyok. Nemet kellett volna mondani erre a körzetre. Azt kellett volna. Kerítsenek maguknak egy Leopoldot!"

Alkonyodott. Lehangoltan járkáltam fel-alá a dolgozószobában. Amikor a lámpával egy vonalba értem, észrevettem, ahogy sápadt arcom felvillant az ablaküvegen a lámpafények mellett a mezők végtelen sötétjében.

„Tisztára egy Ál-Dmitrij vagyok" – ötlött fel bennem hirtelen az ostoba gondolat, és megint leültem az asztalhoz.

Vagy két órát gyötrődtem magányomban, annyira, hogy az idegeim végül nem bírták a magam előidézte szorongást. Kezdtem megnyugodni, sőt bizonyos terveket is szőttem.

Akkor tehát… Azt mondják, most elenyészően kevés beteg van. A falvakban tilolják a lent, az utak járhatatlanok… „Majd hoznak neked egy sérvest – mordult fel egy szigorú hang az agyamban –, mert egy náthával (könnyű eset) senki se vág neki az úttalan utaknak, de egy sérvest idecipelnek, afelől nyugodt lehetsz, drága kolléga."

A hang nem beszélt butaságot, igaz? Összerezzentem.

„Hallgass – szóltam vissza a hangnak –, miért lenne mindjárt sérv? Micsoda agybaj! Aki á-t mond, mondjon bé-t is."

„Azért jobb félni, mint megijedni" – kontrázott epésen a hang.

Akkor tehát… a gyógyszerkönyv nélkül egy lépést se teszek. Ha valamit fel kell írni, kézmosás közben át lehet gondolni. A gyógyszerkönyv ott lesz kinyitva a betegnyilvántartó napló tetején. Hasznos, de egyszerű recepteket fogok felírni. Mint például a 0,5-ös natrii salicylici – naponta háromszor egy adag…

„Szódabikarbónát is írhatsz fel!" – gúnyolódott leplezetlenül titkos társam.

Hogy jön ide a szódabikarbóna? Amúgy meg ipekakuánát is írok fel, szirupban… 180 grammot vagy 200-at. Tessék!

És bár senki nem kért tőlem ipekakuánát ott, a lámpa melletti magányomban, kishitűen átlapoztam a gyógyszerkönyvet, ellenőriztem az ipekakuánát, és közben gépiesen elolvastam egy részt, miszerint létezik a világon egy bizonyos „insipin. Ami nem más, mint „kinin-diglikolsavas éter-szulfát … És kiderült, hogy nincs kininíze. De mire való? És hogy kell felírni? Por alakban? Az ördög vinné el!

„Az insipin még hagyján, de mégis, mi lesz a sérvvel?" – zaklatott makacs belső hangként a szorongás.

„Beültetem a fürdőkádba – védekeztem dühödten –, igen, fürdőkádba. És megpróbálom helyrenyomni."