Vesztesek

By István Csörsz

Csörsz István az 1970-es évek elején három önálló kötettel jelentkezett, s ezek változatos visszhangot váltottak ki. A fiatal író 1975–1976-ban egy tudományos-fantasztikus regényt is írt Vesztesek címmel. A kiadók azonban elzárkóztak a megjelentetésétől, főként ideológiai okokból – a hivatalos álláspont szerint elképzelhetetlen, hogy 2020-ban, a regény cselekményének idején még létezzen a kapitalizmus. Ám nemcsak azért érdemes elolvasni a kötetet negyven év után, mivel épp jelenkorunkat festi. Mint minden sci-fi, valójában a regény születésének korát tükrözi, sajátos perspektívából.
A Vesztesek hősei kelet-európai (bolgár és lengyel) egyetemisták és pályakezdő tudósok, akiket nem szülőföldjükön képeztek ki, hanem Angliában, ahol elmélyülhettek a pszichológia újdonságaiban: az emberi hang és az emlékezet kutatásával foglalkoznak. Történetük barátságról, szerelemről, mesterekről és vetélytársakról, sőt tudományos vitákról szól – legfőképp mégis a gyökértelenségről és saját múltjuk terheiről. Az ellentmondások tovább erősödnek, amikor kiderül: ösztöndíjukért és karrierjükért cserébe a fiatalok olyan feladatokat kaptak, amelyek etikai kockázatot vetnek fel. A titokzatos pszichiátriai kísérletek nyomán egy szövevényes bűnügyi történet rajzolódik ki, amely csakhamar magával sodorja a közelebb és távolabb álló szereplőket.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Apr 30, 2021
• ISBN: 9789632635507

Book preview

Zsuzsanna

I.

Amikor végre hazament Stromf, Rumen alaposan megnézte a fegyencet. Olyan hosszú fickó volt, hogy lelógott a lába az ágyról. Csúnya sérülés nyoma látszott a homlokán. Kiválasztott, gondolta Rumen, ha mégis életben maradt. Másodszor is kiválasztották hát.

Lábujjhegyen ment vissza a dolgozószobájába, óvatosan becsukta az ajtót, pedig tudta, hogy a fegyenc nem hall semmit – akár egy ágyút is elsüthetett volna a füle mellett. Tizenkettedik órája feküdt mozdulatlanul. Nevének kezdőbetűin és egészségügyi adatain kívül semmit sem tudott róla. Néhány pillanatra látta önmagát, amint a börtönigazgató előtt áll San Salvóban, és elveszi a borítékot, amelyben csupán egy vízjelzéssel hitelesített papírlapot talált:

2117-es elítélt kiadási engedélye a 17-es munkahelyre

Laboratórium vezetője: Rumen Georgi Lov

Beosztott: William Stromf

Feladat: 1-es program, a Központi Utasítás 6. pontja által megjelölt munkaterv szerint

Stromf a kórházirodában várja. Az ügyeletes orvosnak már tíz perce el kellett volna kezdenie a vizitet. Dühös. Stromf azonban semmit nem vesz át tőle Rumen érkezéséig. Rumen a másik borítékot is felbontja, de csak a 2117-es elítélt vizsgálatainak eredményét találja benne, melyeket a fegyintézet Szervátültetési Előkészítő Osztályán végeztek.

Végre Stromf is aláírja az átvételi ívet: komoly arcot vág, és ügyel rá, hogy olvashatóan írja a nevét. Kerekes hordágyat tol valaki az ajtó előtt. Nyikorog a hordágy kereke. Stromf feljegyzi az átvétel időpontját, bár úgyis iktatták a szállítólevélen. Az elítélt mély kómás állapotban fekszik a hordágyon a lift előtt. Szőke ápoló áll mellette: almát eszik. Az ügyeletes köszönés nélkül elsiet mellettük a kórtermek felé. Mire a kocsihoz érnek, csak az alma csutkája marad az ápoló kezében: becélozza vele a szennyvízlevezető akna rácsát, a dobás sikerül. Stromf becsukja a kocsi hátsó ajtaját. Ez a kép maradt meg legélesebben Rumen emlékezetében: egy halálraítélt új életének első epizódja. Vajon milyen szempontok szerint választották ki a pszichológiai kezelésre? – tűnődött.

Füle mellett élesen reccsent a faburkolat. Túl gyorsan építették a laboratóriumot, és nem illesztették pontosan a falakat. Napközben szinte izzott a síkság, alkonyatkor viszont hirtelen lehűlt a levegő – nehezen követte az épület a hőmérséklet-ingadozást.

Egy kis dobozt is kapott a San Salvó-i rabkórház ügyeletes orvosától: feltörte a pecsétjét. Három fiolát és kezelési utasítást talált a dobozban, hogy milyen sorrendben kell felszívatnia a fiolák tartalmát. Vajon mi történne, ha összecserélném őket? – gondolta. Talán sohasem ébredne fel a férfi, és ezzel végrehajtanám az ítéletet, amit a bíróság mondott ki felette. Halálra ítélték, de nem arra, hogy bármiféle kísérletet végrehajtsanak rajta! Sohasem tudja meg, az igaz. Arra sem emlékszik majd, hogy ki volt azelőtt, és miért ítélték halálra. Semmi köze nem lesz azokhoz az emberekhez, akiket ismert, szeretett vagy gyűlölt – viszont életben marad.

Kinyomta a levegőt a fecskendőből. Egy csepp átlátszó, víztiszta gyógyszer remegett a tű hegyén. A fegyenc meg se rezzent, amikor beadta neki az injekciót. Tíz percet kellett várnia a gyógyszer hatására. Újra és újra a fegyenc lábára pillantott, végül felemelt egy műszeregységet, a fal tövébe állította, állványát pedig az ágy végéhez rángatta. Undorodott a fegyenc fehér lábától: Bogomir Sztojanovra, nagyapjára emlékeztette, és arra a délutánra, amikor belopózott hozzá a Neva Tulovó-i kis házba. Aludt az öreg, legyek mászkáltak az arcán – odakint a ház mögött szitkozódva kereste a felesége: „Lusta gazember! Megtalállak, ne félj!…"

Rumen mezítláb lépkedett a keményre döngölt, hűvös agyagon. Megrémült Bogomir fehér lábától, azt hitte, meghalt az öreg. Amikor Bogomir váratlanul megszólalt, Rumen megperdült a sarka körül. Finom kis gödröt vájt sarkával az agyagba. Azt várta most is, hogy megszólal a fegyenc a háta mögött.

Lassan visszament a szobájába, szétcsavarozta az injekciós tűt. A közeli építkezés állványait és daruit nézte, amelyek egy kiégett szállítóhajó roncsaira emlékeztették. Valami növényvédő szerrel tették tönkre a síkság talaját: alkonyatkor olyan benyomást keltett, mintha tűzvész pusztított volna ezen a vidéken.

Tíz perc múlva felnyögött a férfi a kezelőszobában. Spanyolul mondott valamit, kinyitotta a szemét, és fel akart ülni, a gyógyszer azonban csaknem teljesen mozgásképtelenné tette.

– Tud angolul? – kérdezte Rumen.

– Melyik osztályon vagyok? – kérdezte a férfi angolul. Ismét fel akart ülni.

– Az ebben a pillanatban teljesen mindegy. A kezelőorvosa vagyok.

– Maga fog operálni?

– Senki nem fogja operálni.

– Akkor miért kötöztek le?

– Nem kötözték le. Egy gyógyszer hatását érzi. Elszállították San Salvóból.

A férfi körbejáratta pillantását a helyiségben.

– Tehát már megoperáltak? – kérdezte. – Mennyi maradt belőlem? Hozzon egy tükröt!…

Rumen behozott neki egy képszárító krómlemezt: halk morajlással hajladozott az ujjai között, mintha nyári zivatar vonult volna el felettük. Mire visszaért, a férfi kissé oldalt fordult a heverőn; a falra szerelt műszeregységet és a kampókon lógó kábeleket nézte. Nyugtalanul pislogott a krómlapra, homlokát kiverte a verejték.

– Hallok! – mondta. – És látok! Miért hoztak ide, és kicsoda maga?

– Mondtam már, hogy a kezelőorvosa vagyok.

– Mit kezel rajtam, amikor semmi bajom?

– A nevét végül is megmondhatná.

– 2117-es elítélt – mondta a férfi.

Rumen elgondolkozva nézett rá. Dühítette a fickó hangsúlya, pedig nem tévedett túl nagyot, amikor börtönőrnek nézte. A Kriminalisztikai Intézet és a San Salvo Fegyintézet gyakorlatilag ugyanaz a cég volt, és persze mindkét intézmény szoros kapcsolatban állt a Curie Kórházzal, amely viszont a szervátültetések központja volt. A klinikák nem rendelkeztek megfelelő mennyiségű egészséges szervvel, amit átültethetnek a betegeikbe – a fegyintézetben viszont elpazarolták ugyanezt az anyagot a halálbüntetésekkel. Hosszas huzavona után megállapodás jött létre az intézetek között, hogy a halálraítéltek bizonyos százalékát engedjék át a klinikáknak.

Undok munka lehet, gondolta Rumen. Ez még mindig jobb. Nem erre szerződtettek bennünket, az igaz. A Kriminalisztikai Intézet vezetői valójában politikusok. Hogyne tudták volna becsapni a beosztottaikat, amikor az egész világot be tudták csapni! A San Salvó-i üzletek miatt kirobbant botrány után sietve létrehozták a Kriminalisztikai Intézetet, szerződtettek néhány orvos pszichológust, aztán kiadták az 1-es munkatervet, amelynek a végrehajtásához évekre volt szükség. A jelszavak ellen senkinek se lehetett kifogása: „A bűnözés tudományos felszámolása!; „A bűnözők személyiség-szerkezetének pszichológiai átalakítása! Az 1-es munkaprogram azonban a régi, sokkhatáson alapuló memóriatörlést jelentette. A törlés ment. Ami nem ment, az a beépítés volt.

– Hé! – mondta a férfi. – Van cigarettája?

Meggyújtott neki egy cigarettát.

– Más kívánsága nincs? – kérdezte.

– Ha nincs, akkor mi lesz?

Rumen altatót szívatott egy fecskendőbe. A férfi elejtette a cigarettát, amikor meglátta az injekciós tűt.

– Pribék! – mondta nyugodtan.

Kilenckor ébredtem, kicsit rossz szájízzel. Elrágtam néhány aszalt szilvát: az éjjeliszekrényem fiókjában volt, fel se kellett kelnem érte. A szilva rágcsálása közben eldöntöttem, hogy nem megyek be az egyetemre. Harmond professzornak úgysincs előadása. A telefont néztem, amely karnyújtásnyira lógott a falon. Rumen tegnap óta nem jelentkezett, pedig úgy beszéltük meg, hogy feljön hozzám az este. Vajon kivel találkozott? – találgattam. Már egy éve Pieron Townban tanult, amikor megismertem, de egy szóval sem említette, voltak-e nőismerősei rajtam kívül. Tudom, mekkora szenvedést okozott volna, ha mindent elmond. Nagy gyakorlatom van az efféle vallomások meghallgatásában, mert Harry, egykori vőlegényem sokat mesélt. Hányszor gyötörtem magam esténként az ágyamon fekve! Néztem a fényreklámok villogását a mennyezeten, és elképzeltem, hogy körben állnak Harry női. Moccanni se mertem, mintha ágynemű helyett egy halom összegyűrt papíron feküdtem volna, és attól kellett volna tartanom, hogy felverem a szomszédokat a mozgásommal. A hallgatás azonban ennél is rosszabb. Féltékeny voltam minden felszolgálónőre, idegenvezetőre, még a reklámképekre is. Leggyakrabban arra a pénztárosnőre gondolok, akit a Garbo moziban láttam. Rumen a pénztárablak kis, kör alakú nyílása előtt állt, én pedig háta mögül pislogtam a nőre, felcsúszott fehér szoknyájára, gyapjúzoknijára és fapapucsára. Szép lába volt, és esküdni mertem volna, hogy ismeri Rument. De nem mertem kérdezősködni.

Ezen a reggelen is rá haragudtam hát. Fekve a legnehezebb haragudni, megfigyeltem. Járkáltam egy kicsit a lakásban; ez általában haragra gerjeszt, ugyanis egy felháborítóan szűk lyukban lakom. Akármerre fordulok, falba ütközöm, ami ellen úgy védekeztem, hogy alig helyeztem el néhány bútort a szobában. Hitvány megoldás, elismerem. Ezerszer tettem már szemrehányást anyámnak, amiért elcserélte lakásunkat erre a másfél szobás odúra azért, hogy a központban legyünk. Ott vagyunk. Addig még jó volt, amíg parkolni lehetett a tetőn, de miután bérbe adták ezt a területet a SOL piperegyárnak, ennek is vége. Még csak a SO készült el a húszméteres fényreklámból, mégis úgy érzem, nehezebb lett a házunk. Némelyik cső olyan vastag, mint a derekam. Egy ábra is készül a SO mellett, valami sprayt ábrázol, amit a hónaljba kell fújni, és állítólag mosakodni se kell utána aznap. A doboz tízméteres sugárban spriccel a semmibe – hacsak egy óriási hónaljat nem csinálnak a szemközti ház tetejére. Soha nem veszek SOL sprayt, azt tudom.

Magamra húztam a legrégibb ruhámat, amelyet magam varrtam a diákbőrnek nevezett anyagból. Ha már összevarrta az ember, nem volt vele gond. Évekig nyúztam, és még mindig ugyanolyan, mint új korában. Külön adottság kell hozzá persze, hogy ennyi ideig elviseljen az ember egy ruhadarabot. A lányok szerint van, akinek jól áll – én biztos nem ezek közé tartozom, őszintén szólva, elmúltak már azok az évek, amikor olyan rosszul álltunk anyagilag, hogy kénytelenek voltunk ilyesmiben járni anyámmal. Amikor Perry, anyám második férje elköltözött tőlünk, elég szánalmasan néztünk ki, az tény. Két rossz heverőnk maradt, egy vén szőnyegünk, néhány mutatós, de használhatatlan dísztárgy, és az, ami rajtunk volt.

A hamutartóba tettem a szilvamagokat. Azelőtt, ha nagyon agresszív voltam, kidobtam egyet-egyet az ablakon. Sokáig azt hittem, agyonüthet valakit, ha ilyen magasról a fejére pottyan. Később megmagyarázta egy fizikus fiú, hogy ez lehetetlen.

Egyszerre felbúgott a telefon: két kézzel kaptam a kagyló után, Rumen helyett azonban Zdenek képe jelent meg az ernyőn. Valószínűleg a szerkesztőségből telefonált; kézzel-lábbal mutogatott, ingerült volt és izgatott, mint mindig. Három hete nem láttam. Állítólag a lapja küldte Guildfordba, hogy cikket írjon az olimpiai edzőtábor botrányairól. Gyanús volt nekem ez a guildfordi út. Ha annyira érdekel csak valakit a sport, amennyire Zdeneket, az három napot se szán az olimpiai edzőtáborra. Ugyanakkor tartották azonban Londonban a Biológiai Világkongresszust – gyanítottam, hogy Zdenek ott töltötte idejének a nagy részét.

– Gyere be hozzám – mondta. – Illetve ne ide gyere, hanem a lakásomra! Fél óra múlva otthon vagyok!

– Mi történt? – kérdeztem.

– Krzysztof felmondott.

– Micsoda?… Rumennel beszéltél?

– Nem találtam a laboratóriumban. Illetve lehet, hogy rossz a vonal.

– Megyek – motyogtam. Azért én is megpróbáltam felhívni a laboratóriumot. Vagy tíz percig kínlódtam az automatával, de hiába. Még nem volt olyan alkalom, hogy azonnal kapcsolta volna a 17-es körzetet.

Közben azon tűnődtem, mit csinált már megint Krzysztof? Négyünk közül vele volt a legtöbb baj angliai tanulmányi időnk alatt. Valójában Zdenek csábította Angliába, amikor végleg letelepedett az apja Pieron Townban. Krzysztof szegény fiú volt, csak ösztöndíjjal tanulhatott, de nem értem, miért választotta éppen az angol ösztöndíjat. Ezzel a tanulmányi szerződéssel ugyanis kötelezték magukat a hallgatók, hogy diplomaszerzés után még öt évig Angliában dolgoznak. Még nagyobb őrültség volt az, hogy az Orvostudományi Egyetem sebészeti tanszakára jelentkezett: gondolom, Zdenek találta őt alkalmasnak erre a pályára. Krzysztof azonban elájul, ha vért lát. Együtt kínlódtuk végig vele az első szemesztereket. Igyekeztem rábeszélni, hogy iratkozzon át a pszichológus szakra, esetleg tanuljon biopszichológiát, mint Rumen. Krzysztof hajlott is a dologra. Egy kis bátorításra lett volna szüksége, Rumen és Zdenek azonban nem támogatták a tervemet. Nem akarom szépíteni a dolgot: Rumen féltékeny volt Krzysztofra, pedig isten a megmondhatója, alaptalanul gyanúsította. Szerintem maga sem tudta, mi baja van tulajdonképpen. Otthon járt a szüleinél, és hetekig nem lehetett beszélni vele. Krzysztof az egészet magára vette. Annyira bántotta a dolog, hogy összecsomagolt és hazament Lengyelországba. Szerződése miatt azonban még egy évig Angliában kellett volna dolgoznia; kétezer fontot fizetett az egyetemnek. Négyen adtuk össze a pénzt. Nem beszéltünk róla, de mindnyájunkat földhöz vágott a csapás. Krzysztof ugyan havonta küldözgette a törlesztést, ami három részre osztva zsebpénznek is kevés volt.

Rumen szintén ösztöndíjas – a kötelező öt éven felül újabb évet vállalt a kölcsön fejében. Ez volt a külföldi hallgatók egyetlen komoly pénzszerzési lehetősége. Zdenek az apjától kért kölcsön – képzelem, milyen nehezen szánta rá magát, én szintén egy évet vállaltam az öt mellé diplomaszerzés után. Nekem nincs hazám, mindegy, melyik országban és melyik városban dolgozom.

Krzysztof azonban nem bírta ki nélkülünk. Egy év múlva visszajött és tovább tanult pszichológia–biológia szakon, így később végzett, mint Rumen, mégis egyszerre kezdtek dolgozni, Rumen ugyanis majdnem egy évig alkalmi munkából tengette magát, még újságírással is megpróbálkozott Zdenek lapjánál. Ismét egy évet vesztett.

Rumen és Krzysztof helyzetét még az is nehezítette, hogy szocialista országokból jöttek tanulni Angliába. Az angol ösztöndíjat ugyan elvileg a világ összes országából megpályázhatták, az ösztöndíjrendszer azonban gyakorlatilag az elmaradott országok, különösen India és Latin-Amerika tehetséges fiataljainak az elcsábítására szolgált. A szocialista országok hallgatói általában visszamentek dolgozni a hazájukba, hiszen otthon is jó munkalehetőségek várták őket – ennek pedig cseppet sem örültek az angolok. Velük szemben tehát különösen szigorúan alkalmazták a tanulmányi szerződésben foglalt szabályokat. Egyáltalán, azt sem értettem, miért jött ide tanulni Rumen. Makacsul hallgatott, ha erről faggattam, vagy amivel még jobban idegesített, tréfával igyekezett elütni a dolgot. Egyre erősebb lett a meggyőződésem, hogy igen komoly oka lehetett erre. Ami azt illeti, én is elég makacs vagyok. Elhatároztam, hogy kiszedem belőle az igazságot, annál is inkább, mert láttam, hogy egyre nyugtalanabb, zavartabb. Indokolatlan dühkitörései voltak, és ilyenkor mindenkit megbántott a környezetében. Rendszerint én voltam az első áldozat. Zdenek és Krzysztof mulattak rajta. Egyszerűen ilyennek tartották, és bizonyára tudták, hogy semmit se változtat a barátságukon, ha ordítva fejezik be a vitát. Rumen az utolsó fillérjét, cipőjét vagy bármilyen holmiját kész volt odaadni akármelyiküknek, ugyanúgy, mint régen. Cserébe természetesnek tartották, hogy szükség esetén a villámhárító szerepét töltsék be Rumen életében. Csakhogy nekem egyre kevésbé tetszettek ezek a villámok. Aggódtam Rumenért. Éreztem a viselkedésén, hogy óriási feszültség van benne. Mi lesz ennek a vége?… Általában szélsőséges embernek ismerték. Az egyetemen elég sokat beszéltek a viselt dolgairól, pedig már egy éve végzett, és Pieron Townban ritkán emlegették a veteránokat. Néha végtelenül kedves volt, segítőkész. Hihetetlen szívóssággal és hozzáértéssel korrepetálta azokat az évfolyamtársait, akik segítségre szorultak. Egyébként is különös gyönyörűségét lelte ebben. Amikor azonban Harmond professzor visszahívta az egyetemre tanársegédnek a diplomaszerzés után, visszautasította az ajánlatot. Mintha menekült volna az egyetemről, az elméleti munkától, holott ez illett jobban a személyiségéhez. Hiába könyörögtem neki, hajthatatlan maradt. Meg voltam győződve róla, hogy valami nagyon fontos tervet forgat a fejében. De hiába faggattam, erről se beszélt.

Nemcsak velem, másokkal szemben is ugyanilyen rideg és elzárkózó volt, ha így tartotta a kedve. Különösen a lányok panaszkodtak rá. Azt mondták, gyűlöli a nőket, mélységesen megvet valamennyiünket. Általában nagyképű, utálatos alaknak tartották a legnagyobb boldogságomra, így legalább tőlük nem kellett tartanom. Elég bajom volt ezekkel a mozipénztárosokkal is.

Zsebre vágtam két szilvát, és felmentem az ötvenedik emeletre. Továbbra is a tetőn parkoltam: gondoltam, addig a helyemen maradok, amíg nem szól valaki. Pára fedte a kocsim szélvédőjét. Csupa banális dolog jutott eszembe, többek között az, hogy anyám vette a kocsit. Soha egy szóval nem említettem, hogy szükséges, ő se beszélt róla. Egyik este az asztalomon találtam a kulcsokat. Ez micsoda? – kérdeztem. A kocsid kulcsai, mondta. Nem járhatsz örökké gyalog! Te jó isten, gondoltam, csak nem szedett össze magának megint valami autóversenyzőt? De azok lenézik az ilyen kis légi járműveket. Kétségkívül gondolt valamire, amikor megvette a kocsit. Lehet, hogy egyszerűen rám?…

Olyan áhítattal jártam körbe, mintha először láttam volna. Fájt, hogy jellegtelen – bárki vehette bárkinek, bármikor. Még anyám is nekem. Legalább a nevét ráírhatta volna a műszerfalra. A biztonsági zónába emelkedtem, hogy minél előbb kikerüljek a városi forgalomból. Elhatároztam, hogy megkeresem Rument, mielőtt Zdenekkel találkozom.

Mindig hamarabb kiérek a városból, mint amennyi idő alatt hazaérek. Néztem az alattam kanyargó elhagyott, fehér utat. Még nincs tíz éve, hogy levegőbe emelték a forgalmat, és az utakat máris felfalta a gaz, szétrombolta a jég, a szél. Kísértetiesen gyorsan elpusztul minden „nagy mű", ha nincs rá többé szükség.

A Kék Kávézóban találkoztam először Rumennel. Ismét magam előtt láttam a görbe plexipultot, és szinte éreztem a nyúlós kávé ízét, amit a vén kávéfőző automata hörgött ki magából. A város másik végéből is odajárnak az emberek, hogy megkóstolják azt a régi kávét, amely tönkretette őseink szívét. Rumen csikorgó foggal rágta a szilvás süteményt, amely szintén a kávézó nevezetessége. Magot talált a süteményben, kivette a foga közül és megnézte.

Én a szemközti sarokban rágtam egy hasonló süteményt, és unatkozva hallgattam Siilja barátnőm fecsegését, aki fülig szerelmes volt Harmondba. Róla mesélt. Szintén ráharaptam egy magra: ugyanazzal a mozdulattal vettem ki a számból, mint Rumen, hála automatikus utánzókészségemnek. Rumen úgy nézett rám, mint akinek egy jó nagy pofont adtak. Nem a szépségemmel hódítottam meg, nem a barna szememmel vagy mozdulataimnak a bájával. A majom utánzókészségemmel.

Emlékszem a napra, amikor először jártam a 17-es laboratóriumban. Rumen mindent megmutatott, megmagyarázott. Láttam a memóriatörlő berendezést és azt az átkozott kezelőszobát is, bár akkor még üres volt. Úgy lógtak a kábelek a falon, akár egy kanászostor-gyűjtemény. Kezét az ágyra tette, amíg beszélt. Hideglelősen bámultam ujjai helyét a lepedőn. Nem szeretem a halottakat, és nekem azok az elítéltek, akiknek berendezték a helyiséget, halottak voltak.

Egész idő alatt úgy éreztem, elhallgat valamit. Meg tudtam volna érteni, ha azt mondja, nézd, erről nem beszélhetek. Elég nagy felhajtást csináltak a kísérletek titkossága körül – akkorát, hogy a végén mindenki tudott róla.

Néhány perc múlva megláttam odalent a laboratórium fehér épületét, Rumen öreg kocsiját, Kamselt, Stromf BI–2-esét, amely szakasztott mása az enyémnek, valamint egy harmadik kocsit is. Kié lehet? – tűnődtem. – Csak nem valami nőé, aki ugyanolyan váratlanul kereste fel Rument, mint én?… Legszívesebben összelapítottam volna azt a kocsit. Ehelyett gondosan leszálltam mellé, és még arra is vigyáztam, hogy ne fújják rá a port a fékezőfúvókák…

Rumen többször felriadt éjszaka, mert vendégek érkeztek a szomszéd lakásba, és mindegyik jól bevágta a liftajtót. Mégis hálás volt nekik, mert egy ostoba álom gyötörte. Hasztalan reménykedett, hogy véget ért a szenvedése, amint elaludt, ismét ugyanazokat a képeket látta. Évekkel idősebb volt álmában; mintha a diplomaosztás tizedik évfordulójára utazott volna Pieron Townba. Amíg jegyet váltott a repülőtéren, látta, hogy Neumann, a kis japán Mitsui és még néhányan egykori évfolyamtársai közül ugyanarra a repülőgépre várnak. Harmond professzor is közöttük állt: semmit sem öregedett, kihívóan egyenes derékkal sétált fel a gépre. Valamennyien őt nézték: Neumann nagyképűen lebiggyesztette a száját, Swan kételkedve felhúzta a szemöldökét – Mitsui arca kiismerhetetlen volt.

Anélkül, hogy szót váltott volna a fiúkkal, tudta, hogy ő csinálta közülük a legfényesebb karriert, amelynek az a kísérlet volt az alapja, amit egykor a 2117-es elítélten végzett. A fegyenc tíz nyelven beszélt, de önmagáról semmit se tudott mondani. A tudományos szimpóziumok hőse volt, természetesen Rumennel együtt, aki újra és újra elmondta a kísérlet történetét: titokban, a saját elképzelése szerint végezte el a munkát.

A repülőgép végében ült le, háttal a társaságnak – még nem vették észre a többiek. Egyszer csak mellé lépett Swan. A 2018-as biopszichológiai évfolyam átlagon felüli képességű hallgatókból állt; Swan nem illett közéjük az elégséges szigorlataival. A harmadik évben kimaradt az egyetemről, valami sportegyesület fizette ki helyette tanulmányainak a költségét. Amint meglátta álmában, felidézte képzeletében Swan búcsúdélutánjának az emlékét, hallotta sajnálkozó szavaikat, amelyek hamisan csengtek, hiszen titokban valamennyien örültek neki, hogy Swan elmegy a csoportból. A fiú nagyon elérzékenyült, újra és újra megköszönte Rumennek a korrepetálásokat. Senki se merte megkérdezni tőle: mit csinál majd ezután? Tudták róla, hogy evezni jár a folyóra, gyakran mesélt a kajakozásról, egyikük se gondolta azonban, hogy néhány év múlva sportkirály válik belőle, minden idők legnagyobb evezős egyénisége.

Rumen bosszankodva vette tudomásul, hogy féltékeny Swanra. Megölelte, pedig iszonyodott az érintésétől, csomós izmaitól és kemény, fehér szőrétől, amely sűrűn borította Swan karját, nyakát. Swan a többiekhez vezette: tisztelettel néztek rá, udvarias kérdéseket tettek fel neki – valamennyien hallottak már az eredményeiről. Könnyedén, csevegő hangon válaszolt.

Harmond hallgatott. Lapos ujjait az asztalra