Beth, a szövődmény: Nemere István előszavával

By Gabriel Wolf

Szeretett Földünket egy ismeretlen, egész világot érintő fertőzés támadja meg. A neve „patkóvírus”. A járvány szinte egyik pillanatról a másikra, olyan rohamosan terjed, hogy előző nap még a létezéséről sem lehetett hallani, huszonnégy óra múlva azonban a kormány mindenkit rákötelez, hogy szájmaszkot viseljen az utcán, és tartson egymástól másfélméteres távolságot.
Patrick Lambert horroríró számára ez, mondhatni, „már nem az első rossz hír” aznap. Ugyanis a járványról való értesülésének reggelén, tíz év boldog(nak hitt) házasság után, Beth, a felesége váratlanul bejelenti, hogy elhagyja őt.
A férfi magyarázatok híján, semmit sem értve egyedül marad egy új, halálos vírus okozta, kilátástalannak ígérkező helyzettel és bizonyos természetfelettinek tűnő jelenségekkel, amelyek a szomszédjánál kezdődnek, aztán az ő lakásában is folytatódnak:
A magába roskadt, depressziós, egyedüllétébe részben beleőrült, hallucinációk által gyötört író észreveszi, hogy otthonában – munka közben, a kanapén mellette ülve – elkezd a semmiből előtűnni, megszületni, felcseperedni egy Beth-re, a nejére gyanúsan hasonlító lény, aminek olyan a teste, mintha pókhálóból lenne összesodorva és gubóba göngyölve.
Vajon van-e bármi köze ennek a jelenségnek a patkóvírus nevű világjárványhoz? Vagy csak Lambert veszítette volna el végleg a józan eszét? Mi fog történni, ha a „gubólény” teljesen kifejlődik? Valóban Beth lesz az? És azáltal visszatér Patrick-hez a szerinte minden ok nélkül távozott felesége? Vagy ezt csak a magányába beleőrült író reméli?
Akárhonnan is jött a teremtmény, de vajon kivé válik, és kifejlődve mire lesz képes „Beth, a szövődmény”?
Gabriel Wolf eddigi talán leghihetőbb, ezáltal leginkább lebilincselő horrorregénye, amit valódi, emberi félelmek és érzelmek, valamint sok drámai elem tesz izgalmassá, időnként pedig megdöbbentően meghatóvá.
Nemere István előszavával.

• Language: Magyar
• Publisher: jo-konyvek.hu
• Release date: Aug 30, 2022
• ISBN: 9781190733138

Book preview

Copyright

Írta:

©2021 Gabriel Wolf

Újrakiadás éve:

©2022

Újraszerkesztette:

Farkas Gábor és Farkas Gáborné

Fedélterv:

Gabriel Wolf

Könyv verziószáma: 2.03

Utolsó módosítás: 2022.10.03.

Minden jog fenntartva

Fülszöveg

Szeretett Földünket egy ismeretlen, egész világot érintő fertőzés támadja meg. A neve „patkóvírus". A járvány szinte egyik pillanatról a másikra, olyan rohamosan terjed, hogy előző nap még a létezéséről sem lehetett hallani, huszonnégy óra múlva azonban a kormány mindenkit rákötelez, hogy szájmaszkot viseljen az utcán, és tartson egymástól másfélméteres távolságot.

Patrick Lambert horroríró számára ez, mondhatni, „már nem az első rossz hír" aznap. Ugyanis a járványról való értesülésének reggelén, tíz év boldog(nak hitt) házasság után Beth, a felesége váratlanul bejelenti, hogy elhagyja őt.

A férfi magyarázatok híján, semmit sem értve, egyedül marad egy új, halálos vírus okozta, kilátástalannak ígérkező helyzettel és bizonyos természetfelettinek tűnő jelenségekkel, amelyek a szomszédjánál kezdődnek, aztán az ő lakásában is folytatódnak:

A magába roskadt, depressziós, egyedüllétébe részben beleőrült, hallucinációk által gyötört író észreveszi, hogy otthonában – munka közben, a kanapén mellette ülve – elkezd a semmiből előtűnni, megszületni, felcseperedni egy Beth-re, a nejére gyanúsan hasonlító lény, aminek olyan a teste, mintha pókhálóból lenne összesodorva és gubóba göngyölve.

Vajon van-e bármi köze ennek a jelenségnek a patkóvírus nevű világjárványhoz? Vagy csak Lambert veszítette volna el végleg a józan eszét? Mi fog történni, ha a „gubólény" teljesen kifejlődik? Valóban Beth lesz az? És azáltal visszatér Patrick-hez a szerinte minden ok nélkül távozott felesége? Vagy ezt csak a magányába beleőrült író reméli?

Akárhonnan is jött a teremtmény, de vajon kivé válik, és kifejlődve mire lesz képes „Beth, a szövődmény"?

Gabriel Wolf eddigi talán leghihetőbb, ezáltal leginkább lebilincselő horrorregénye, amit valódi, emberi félelmek és érzelmek, valamint sok drámai elem tesz izgalmassá, időnként pedig megdöbbentően meghatóvá.

Nemere István előszavával.

Nemere István előszava

LÉTEZEM ÉN EGYÁLTALÁN?

A horror magasabb szintjén

Azt hiszem, ebben a műfajban már szinte mindent kipróbáltak a szerzők. Kétezer év nagy idő, és előbb a kimondott szó, majd a betűk világa, mostanság pedig a látványokban mutatták-mutatják meg az emberek, mire képesek mások ijesztgetése terén. A műfajnak az ősi időkben éppen úgy volt jogosultsága, mint ma. Csak ami egykor az emberevő sárkány, a labirintusában szüzekre éhező Minotaurusz vagy a tengeri óriáskígyó volt, az később másféle szörny lett. Az ősemberek barlangjukban talán a félelmetes, hatalmas medvéről regéltek egymásnak, pár ezer esztendővel később messzi földrészek valódi vagy hamis utazói tárták szájtáti hallgatóik elé idegen, csodás tájak különös rémeit. A félelem forrásait az utóbbi kétszáz évben az írók és filmesek fantáziája nagyon megszaporította, alaposan bővítette. Hosszú és szövevényes volt az út Drakulától és a Gólemtől a „nyolcadik utasig és az „alkonyati vámpírokig. De még mindig nem érkeztünk el a végére, mivel olyan nem is lehet, tehát nem lesz.

A cizelláltabb lelkületű írók jó ideje arról írnak horrort, ami lejátszódhat egy ember belsejében. Hol a testében, hol az elméjében, vagy mindkettőben egyszerre. Horror-hősök kerültek már végzetes csapdákba a saját pszichéjükben.

Ez a regény az elején errefelé indul el. A főhős magára marad, és még nem is sejti, mi fog kiderülni arról a nőről, akivel előtte tíz évet töltött boldog (?) házasságban. Nagyon jól írja le a szerző a magányba süppedt férfiember lelkiállapotának fokozatos torzulásait és kétségbeesett vergődését. Elég, ha egymás mellé tesszük ezeket a szavakat: valaki van a lakásban… Aki nem én vagyok, egy láthatatlan, megfoghatatlan idegen. Vagy az is én vagyok...? Az a jó olvasó, aki nemcsak elképzeli, amit olvas, hanem – ebben a műfajban különösen számít – ha átéli, mintegy magára veszi, befogadja a sugallt félelmeket. Vagyis: én is tudom olvasás közben, hogy talán csak az őrület kerülget engem, valójában minden másképpen van, mintsem érzékelem, hiszem. A „tévedek reményteljes kiúttal kecsegtet, de a „nem tévedek, tényleg van itt valaki már-már ideggörcsbe ránt. Ha jól van leírva, akkor az író az olvasót is magával viheti ebbe a pokolba. (Viszi is.)

A magány mint horror-tényező, kiváltó ok és erő nagyon jó ötlet. Bár mint olvashatják majd, ez az állapot nem tart sokáig, hiszen a főszereplő író körül hamarosan sok, túl sok lény kezd nyüzsögni, akadnak ott valószerűtlenek és alig hihetőek, de bőven van valóságos is. Mintha ez nem lenne elég, olyan érzésünk van, hogy a regény lapjain egy hosszú lépcsőn megyünk lefelé a pokolba vezető meredek, végeláthatatlan lépcsőn (nem véletlenül használtam a pokoli jelzőt), mert a látszólagos magány teremtette idegen lények megsokszorozódnak, szaporodnak és erejük nőttön nő.

A szerző felvet néhány megválaszol(hat)atlan kérdést is, például ha valaki eltávozott az életünkből, akkor szerethetjük-e őt mint egy szellemet? Milyen erősen, és meddig hihetjük hamisan, hogy velünk van?

A főhős lassan az őrületbe süllyed, vagy azt is csak képzeli? Nehéz dolga van, mert hisz a valóban élő lényeket már nem is lehet megkülönböztetni szellem-másaiktól. „Beleőrülök ebbe az egészbe", mondja-írja, és nagyon megértjük őt.

Van itt még egy dolog, amiben ez a regény most, 2021 őszén, különbözik minden más magyar nyelven írott műtől: itt ugyanis már megjelenik egy „világjárvány, a polgárokat a hatalom arra kényszeríti, hogy bárhová mennek, maszkot viseljenek, no és az egyik szereplő szájából elhangzik az is, amire ma egyre többen gondolnak nálunk is: „A TV-ben hazudnak, nincs is semmiféle vírus.

De egy biztosan van: a „magány-vírus, ami a főhőst elindítja pokoljárása felé. „Az idegen lények megérzik a magányt, mint cápák a vér szagát – ebben a témában ez a legjobb mondat, amit valaha olvastam.

Ez egy jó horrorregény. Ha ebben a műfajban is alkotnék, sajnálnám, hogy nem én találtam ki, nem az én elmémből pattant ki, persze egy kicsit azért így is irigykedem… A történet nem ragad le sehol, átcsap még fantasy-elemekbe is, nem hiányoznak belőle a hátborzongató jelenetek, az idegen lények sem. Mindemellett mégsem érezzük azt, hogy a szerző túl messzire vitt volna minket, olvasókat, sőt nagyon is maradt a mi itteni, mai világunkban.

Aminél nincs is ijesztőbb!

– Nemere István

Tartalom

Beth, a szövődmény

Copyright

Fülszöveg

Nemere István előszava

Tartalom

Új faj I.

Első fejezet: Szeretet nélkül

Második fejezet: Féregkígyó

Harmadik fejezet: Patkóvírus

Negyedik fejezet: A látogatás

Ötödik fejezet: Lenyomat

Hatodik fejezet: Beth él

Hetedik fejezet: A másik én

Új faj II.

Első fejezet: Babilon

Második fejezet: Fájdalom a torokban

Harmadik fejezet: Livia

Negyedik fejezet: Járvány

Új faj III.

Első fejezet: Függőség

Második fejezet: Fura humor

Harmadik fejezet: Kígyónyalás

Negyedik fejezet: Esernyő

A legősibb faj

Első fejezet: Letartóztatás

Második fejezet: Patkóvírus

Harmadik fejezet: Az üzenet

Negyedik fejezet: Leszokás

Ötödik fejezet: Nehéz idők

Hetedik fejezet: Huszonkét nap a pokolban

Hatodik fejezet: Megtisztulás

Epilógus

Egyéb kiadványaink

Gabriel Wolf művei

Anne Grant művei

Wolf & Grant közös művei

Gabriel Wolf

Új faj I.

Első fejezet: Szeretet nélkül

Patrick Lambert mindig is úgy élte meg, hogy Elisabeth-szel boldog a házasságuk, és tökéletes a kapcsolatuk, mert olyan fokú egyetértésre, ízlésbeli hasonlóságra, kölcsönös szeretetre, tiszteletre és megbecsülésre alapul, ami manapság szinte példátlan. Patrick mindig is így gondolta. Egészen odáig, amíg 2020 márciusában Beth – férje szerint – minden előjel és ok nélkül bejelentette, hogy elhagyja.

Pat azt hitte, rosszul hall, amikor a negyvenéves nő tíz év házasság után ezt közölte vele. A férfi először azt gondolta – remélte –, hogy felesége csak viccel, és úgyis mindjárt mosolyogva felkiált, hogy „bevetteeed!" ...De nem. Nem volt mit bevenni, legfeljebb egy nyugtatót, mert Beth kijelentése igaznak bizonyult, és sajnos valóban komolyan gondolta. Költözni akart.

– De miért? – tette fel Pat azt a kérdést, amit valószínűleg minden épeszű ember feltenne tíz év valóban boldog házasság után úgy, hogy egy-két apróbb nézeteltérésen kívül komolyabban még csak össze sem vesztek soha.

– Muszáj erről beszélni? – kérdezett vissza a nő válasz helyett.

Patrick-nek gyanús volt ez a viselkedés. Szerinte ennyi év együttélés, együtt evés, együtt fekvés-kelés, azaz gyakorlatilag „szimbiózisban élés" után a párja azért tartozott neki minimum egy alapos magyarázattal, hacsaknem egy hetekig tartó beszámolóval! A férj szerint ennyi év után inkább az lett volna elvárható.

– Hogy „muszáj-e erről beszélni"? – kérdezett vissza Pat értetlenül. – Épp most közölted, hogy elhagysz! És látom... mert ismerlek... Te tényleg nem viccelsz! Valóban komolyan gondolod.

– Így van.

– De miért?! Mi bajod van? Mit tettem?! Egyáltalán én tettem valamit? Vagy épp ellenkezőleg: Elmulasztottam valami fontosat? Elfeledkeztem esetleg valamilyen évfordulóról? Akár éveken keresztül újra és újra? Jó, tudom, hogy az írói munkám miatt feledékeny és szétszórt vagyok, ne haragudj! Ilyesmiről van tehát szó? Már megint kiment valami fontos dolog a hülye fejemből? Nagyon haragszol, drágám?

– Nem számít – vont vállat Elisabeth. – Engem többé nem érdekel ez az egész.

– Mármint mi nem érdekel? A házasságunk? Megbolondultál?! Tíz éve velem fekszel, velem kelsz, együtt eszünk, együtt csinálunk mindent. És nemcsak úgy, mint két zombi, hanem mint egy valódi pár: szeretetben, egyetértésben! Beth, ne csináld már! Hisz mennyit nevetünk állandóan, vagy nem? Ne mondd, hogy nem szeretsz velem lenni! Ne mondd, mert úgysem fogom elhinni!

Elisabeth erre nem felelt. Valószínűleg nem akart hazudni. Vagy csak összeszorult a torka, mert a férfi kezdett olyan húrokat megpendíteni benne, ami bizony könnyeket csalt volna a szemébe, és ő most erős akar maradni... mert elhatározta magát. Patrick valamiért ezt megérezte rajta. Azt, hogy bármit is mond, bármilyen érzelmekkel próbálna ő előhozakodni, vagy ugyanazokat a nejéből valahogy kicsalni, egyiknek sem lenne jó vége, mert Beth arra nem lesz vevő. A nő ugyanis nem békülni akar, hanem összeveszni. Ezt valahogy Pat már ekkor érezte.

– Mondom, nem akarok róla beszélni – mondta Beth kifejezéstelen arccal. Pat azért látott a szeme sarkában valami nagyon apró reszketést... mintha a közelében járna annak, hogy sírva fakad... de végül nem történt ilyen. A feleség tartotta magát, és nem visszakozott.

– Tehát ennyi? Eldöntötted? Elmész? És ha jól értem, még az okát sem vagy hajlandó megosztani velem? Legalább annyit nem árulnál el, hogy miért?!

– Egyet nem értés miatt. Kibékíthetetlen ellentétek – vágta rá a nő közönyösen és tárgyilagosan, akár egy ügyvéd.

– „Kibékíthetetlen..." mi az anyám kínja?! Egyáltalán honnan hallasz te ilyen kifejezéseket? Ilyesmiket nem is szoktunk használni! Kitől származik ez a duma? Valami jogi műsorban láttad a TV-ben? Vagy valamelyik barátnőd tömte tele a fejed hülyeségekkel, akinek épp most zajlott le a válópere?

– Ne szidd a barátnőimet!

– Ja, mert ők aztán annyira tökéletesek, mi? Melyikük a nagy szakértő, aki ilyen tanácsokat adott? Az, aki minden héten megcsalja a férjét? Vagy az, aki milliókkal tartozik mindenkinek? Esetleg az ötvenéves szűz, aki annak ellenére, hogy jól néz ki, olyan szinten lelkibeteg, hogy fél évszázad alatt nemhogy párkapcsolatra, de még egy randevúra sem tudta rávenni magát? Melyikük ért ennyire a házasságokhoz? A mi házasságunkhoz!

– Egyikük sem. Ezek nem az ő szavaik vagy gondolataik. Senkitől sem idéztem. Egyszerűen csak így gondolom, és kész.

– Mármint hogy „kibékíthetetlen ellentétek" lennének közöttünk? Akkor mondj egyet!

– Hagyjuk! – legyintett Beth. – Úgysem értenéd meg.

– Mit? Ne csináld ezt, cseszd meg! – Pat kezdett dühbe gurulni. Eddig inkább kétségbeesett volt, és értetlen, de most már mérges is. Ez a nő nem normális, basszus! – gondolta magában a férfi. Igaz, sosem volt az, de csak jó értelemben. Pont ezért szeretem, és emiatt értettük meg egymást ennyire jól. Mi a fene üthetett bele? – És ekkor érte Patrick-et szinte fejbevágásként a sokkoló felismerés: – Elisabeth! Mondd, ki az?!

– Ki ki? – kérdezett vissza a nő.

– Az új pasid, ki más?! Kivel jöttél össze? Mert ugye erről van szó? Ne mondd nekem, hogy nincs senkid, mert teljesen azért nem vagyok hülye! Ne akard már bemesélni, hogy csak azért költözöl el egy nyugodt életből, boldog házasságból, egy férfitól, aki szeret téged, vigyáz rád, gondoskodik rólad és kedves veled, mert hirtelen, tíz év után jöttél rá, hogy sosem szeretted őt! Ezt nekem elő ne merd adni, hogy nincs egy harmadik fél a képben, mert sérti az intelligenciámat, baszd meg! Azért ennyire ne nézz már madárnak, a kurva életbe!

– Ne káromkodj velem, Patrick! Tudod, hogy nem szeretem.

– Nem káromkodnék én, ha nem néznél hülyének, és ha te is olyan őszinte lennél velem, mint én veled.

– Én az vagyok, csak nincs kedvem vitatkozni veled. Unom. Belefáradtam, Pat. Elegem van. Elmegyek. Megmondtam. És holnap meg is teszem. Már megbeszéltem bent a kollégákkal, és segítenek nekem kicuccolni innen.

– Fasza! – emelte fel Patrick a karjait felháborodottságában és értetlenségében úgy, mint aki megadja magát, mert ekkora hülyeségre (vagy inkább hátbatámadásra) már nem lehet mit mondani. – A „kollégák" majd segítenek – ismételte. – Milyen kurrrva kedves tőlük! – Patrick körülbelül ekkor jutott el arra a szintre, hogy már nem tudta és nem is akarta visszafogni magát. Egyszerűen csak kimondta, amit érzett: őszintén. Akkor is, ha ez Beth számára nem volt elég kifinomult és kellemes. Jelen pillanatban Patrick Lambert magasról szart rá, hogy mi számít kulturáltnak, és mi nem. Sőt, még élvezte is volna, ha sikerül megbotránkoztatnia valamivel a nejét bosszúból azért, amit jelenleg vele művel. – Szóval a kollégák fognak segíteni? És mondd csak, Beth, melyikükhöz mész? Kihez költözöl oda? Dave-hez? Roberthez? Ki a szerencsés választott? Melyik a szeretőd?

– Egyik sem. Nincs senkim.

– Tudod, kit etess! Azt állítod, hogy tíz év boldog, jó létben töltött házasság után képes vagy csak úgy itt hagyni engem, és elmész valahová... ki tudja, hová... tök egyedül élni valami bérelt, lepukkant patkánylyukba? Hisz még saját vagyonod sincs! Normális lakást nemhogy venni, de még bérelni sem tudsz. Odamész magányosan valami rossz környékre, egy lerobbant lakásba? Mi a fasznak? Tényleg elment az eszed? Mit fogsz ott csinálni egész nap?

– Nem leszek egyedül. Eleinte egy barátnőmhöz költözöm. Igen, valóban kollégához megyek, mint ahogy mondtad is, de nem férfihoz. Senkivel sem jöttem össze. Átmenetileg az egyik kolléganőmhöz költözöm, aztán majd meglátom, hogyan tovább.

– Tehát nem férfi – konstatálta Patrick. – Csak egy barátnő... aki segít mindebben. Magyarán mondva segít szétbaszni az egész életünket. A te életedet. Az én életemet! Miért teszed ezt velünk? Mondd, egyáltalán mi bajod van velem? Nem adtam eleget? Ritkán vagyok veled? Hisz íróként itthon dolgozom. Haverokkal sem lógok. Nem mászkálok el inni velük. Vagy talán nem foglalkozom az érzéseiddel? Nem várlak itthon minden egyes nap? Csak azt ne mondd, hogy magányos vagy mellettem! Te is tudod, hogy bármiről beszélgethetünk! Már bocsánat, de most, ebben a pillanatban is csak én pofázok, te meg megszólalni is alig vagy hajlandó! Velem lehet beszélni, érvelni. Nekem akármit elmondhatsz, ha baj van. Kérlek! – próbált meg Pat kicsit kedvesebb hangnemet megütni. – Miért nem mondod el, hogy valójában mi a probléma? Légy szíves, avass be! Tudod, hogy szeretlek. Nem akarom, hogy elmenj. Ugye nem lennél képes valóban magamra hagyni? Mi lesz akkor velem? – Ekkor a beszélgetés a kezdeti értetlenkedés, aztán dühös veszekedés után most már inkább kezdett szánalmas könyörgésbe átmenni. Elisabeth-re azonban meglepő módon egyik módszer sem hatott. Tehát még a rimánkodás sem. – Kérlek! – ismételte Pat. – Mondd el, hogy igazából mi a gond! És akkor megoldjuk. Együtt! – próbált meg a férfi biztató mosolyt erőltetni a falfehérre sápadt arcára. – Megoldjuk. Úgy, mint régen.

– Ahhoz már késő – vonta meg a vállát a nő egykedvűen. – Nincs mit rendbe hozni. Sem jóvá tenni. Egyszerűen nem maradt semmi, érted? Semmi, ami még változást hozhatna vagy javíthatna bármin is. Üressé vált minden körülöttünk és köztünk egyaránt. Kibékíthetetlen ellentétté.

– Ezt az... „életérzést" nevezted az előbb annak? Tehát akkor valójában még csak nem is haragszol rám? Egyszerűen eluntad magad mellettem? Ennyi? Változásra vágysz? – csillant egy pillanatnyi reményszikra a férfi szemében. – Miért nem megyünk el akkor nyaralni? Nem lenne kedved hozzá, drágám? Tudod, valamelyik európai országba, amikért annyira odavagy! Mondjuk, Párizsba! Na? Nem lenne kedved hozzá? Új élmények, új arcok, talán egy-két új ismerős is. Kimozdítana ebből a... letargiából vagy minek nevezzem.

– Felejtsd el! – Beth kezdett türelmetlenné válni. – Lassan indulnom kellene. Egy óra múlva jelenésem van a szemészemnél. Tudod, hogy új szemüveget kellene felíratnom olvasáshoz, mert már alig látom a monitort. Nem tudok így rendesen dolgozni. Nem késhetek el a vizsgálatról. Muszáj kihasználnom a lehetőséget, hogy végre fogadni tud, mert a doktornő utána megint hetekig nem ér majd rá.

– Mi van? – kérdezte Pat. – Ezt most komolyan mondod? Így, a vita kellős közepén, miután közölted velem, hogy tíz év házasság után elhagysz... elmész, baszd meg, szemüveget felíratni?! Mi a faszomnak? Hogy a szemész közölje, miszerint fél dioptriával vastagabb lencse kell? Ha egyszer a jelenlegi már nem elég hatékony, akkor nyilván erősebbet ír fel. Ezt én is meg tudom mondani, hogy baszná meg a diplomáját az ilyen kuruzsló! – Nos, igen, Patricknek megvolt az a rossz szokása, hogy ha nagyon igazságtalannak talált valamit, és túlzottan úgy érezte, hogy sarokba szorítják és ártanak neki – akár csak lelki téren is –, akkor általában gátlástalanul káromkodni kezdett, mert habár sosem bántott volna senkit, ezért valamin muszáj volt kiélnie azokat az indulatokat, amelyeket az igazságtalan bánásmód váltott ki belőle. Tulajdonképpen tehát csak védeni próbálta magát ezzel a módszerrel, hogy ne mondjanak neki olyasmit, ami nyilvánvaló hazugság, vagy ami sértő ránézve.

– Megint káromkodsz – figyelmeztette Beth. – És igen: szemészhez kell mennem. Épp az imént mondtam. De este még visszajövök utána. Költözni csak holnap fogok, mint mondtam. Ma még itt alszom, de ne számíts semmi békülésre, vagy arra, hogy meggondolnám magam. Ne próbálkozz semmivel, mert nem vagyok rá kíváncsi. Pár óra múlva hazajövök. ...Most még ...utoljára. De holnaptól köztünk mindennek vége.

– Jó! Akkor menj! – mondta Pat időnként elvörösödve, időnként teljesen elsápadva, mint aki mindjárt vagy összeesik, vagy megöl valakit elkeseredésében. Talán magamat kellene? – gondolta a férfi. – Vagy inkább Beth-t? Nem! Őt sosem tudnám bántani...

– Rendben – felelte Beth közönyös hangon, olyan szenvtelenül és türelmetlenül, mint amikor az ember alig várja, hogy az utcán egy erőszakos vallási hittérítő végre leszálljon róla, és lemaradjon mögötte. Úgy tűnt, Elisabeth valóban sietett, mert épphogy csak felkapta a kézitáskáját, és már perdült is ki az ajtón. Vagy valóban késésben volt az orvostól, vagy csak szabadulni akart a fojtogató légkörből, amit a férje okozott – tíz év házasság utáni, igencsak jogos – kérdezősködésével. – Akkor majd jövök! – szólt még vissza Beth érzelemmentes, majdhogynem vidám hangon, és becsukta maga után az ajtót.

Patrick leforrázva állt, magára maradva a hirtelen csendbe borult lakásban. Ahogy az ajtó becsukódott Elisabeth mögött, az a pillanat a férfi számára valahogy túlzottan véglegesnek tűnt. Végzetesnek. Kétségbeejtőnek. Pat úgy érezte, a felesége már aznap sem biztos, hogy haza fog jönni, és hogy talán most látta életében utoljára.

A férfi erősen izzadni kezdett, aztán már remegni is. Egyre gyorsabban vert a szíve. Egy pillanatra felmerült benne, hogy utánarohan, és legalább elkíséri Beth-t az orvoshoz. De minek? – kérdezte aztán magában. Látni sem akar! Alig várta, hogy kitehesse innen a lábát! – mondta ki magában azt, ami tényleg elég nyilvánvaló volt. Úgy kikopogott innen a kibaszott tűsarkú cipőjében, mint akit üldöznek! Na tessék, már megint káromkodom... Hogy én mekkora hülye vagyok! Miért nem tudom soha visszafogni magam pont, amikor a leginkább kellene? Biztos ezért hagy el. Mert nem bírja többé elviselni a bunkóságomat. Bár valóban ez lenne a baj? Csak ez? ENNYIRE sokat trágárkodom? ... Ugyan már! – legyintett Patrick. – Marhaság! Egyáltalán nem beszélek én annyiszor csúnyán. Csak akkor, ha nagyon felhúznak. Nehogy már én legyek itt az agresszív,