Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

A fekete fák gyermekei
A fekete fák gyermekei
A fekete fák gyermekei
Ebook204 pages2 hours

A fekete fák gyermekei

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

A fekete fák gyermekei („Mit üzen a sír?” III/2.)
Mi a tudathasadás első tünete? Hogyan fogsz rájönni, ha esetleg nálad is ez van kialakulóban? Sehogy sem jössz rá! Ugyanis ez maga az első tünet!
Mi a második tünet? Az, hogy kórházban fekszel, ráadásul zárt osztályon, és fogalmad sincs, hogy hogyan kerültél oda.
A „járvány” állítólag 2017-ben kezdődött. Egy író víkendházának kertjében megfeketedett egy fa. Ő csak fabetegségre gyanakodott. Kivágta és feldarabolta. Az egyik rönk viszont meglepő módon beszélni kezdett hozzá. Később bábut faragott belőle, az pedig az ölében ülve segített neki munkájában, azaz a regényírásban. Egyre többet segített. Végül az író már semmit sem dolgozott, utolsó regényét teljes egészében a bábu írta helyette. Habár a koromfekete, izzó repedésekkel borított csöppség készséges és fáradhatatlan segítőtársnak bizonyult, sajnos időközben titokban embereket kezdett gyilkolni. Eltűnt az író felesége és több szomszédja is. Végül magának az írónak is nyoma veszett.
Amikor kiadták ezt a – mint utólag kiderült – bábu által írt regényt, fura, baljós események sorozata rázta meg a világot. Tömegével kezdtek megfeketedni a fák az emberek kertjeiben. Azokéban, akik a regényt elolvasták. Mivel az író népszerű volt, így emberek ezrei olvasták el... és kezdtek faragni... faragni és gyilkolni. Állítólag a sötétség mondta nekik, hogy ölniük kell.
2018-ra kitört egy járvány a Földön, amit nem vírus terjeszt, hanem az írott szó. Nem lázat okoz, hanem súlyos paranoid skizofréniát. Aki az írást elolvassa, az is egy lesz közülük... közülük, akik faragásba kezdenek. Rönkből faragott gyermekük először csak olvasni segít nekik, később már írni is. Így terjed a járvány. Mindenki ugyanazt írja... A fekete fák gyermekeinek történetét, azt, hogy:
Mit üzen a sír, ha sír az éj?

LanguageMagyar
Release dateSep 10, 2022
ISBN9781634356558
A fekete fák gyermekei

Read more from Gabriel Wolf

Related to A fekete fák gyermekei

Titles in the series (3)

View More

Related ebooks

Related categories

Reviews for A fekete fák gyermekei

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    A fekete fák gyermekei - Gabriel Wolf

    Copyright

    Írta:

    ©2018 Gabriel Wolf

    Újrakiadás éve:

    ©2022

    Újraszerkesztette:

    Farkas Gábor és Farkas Gáborné

    Fedélterv:

    Gabriel Wolf

    Könyv verziószáma: 2.01

    Utolsó módosítás: 2022.10.04.

    Minden jog fenntartva

    Tartalom

    A fekete fák gyermekei

    Copyright

    Fülszöveg

    Előszó

    Első fejezet: A remény hal meg utoljára

    Második fejezet: Pokoli alagút, mély kút

    Harmadik fejezet: Ahol a jeges sötétség él

    Negyedik fejezet: Angyalok szárnya

    Ötödik fejezet:  A hitetlen bolondok mezején

    Hatodik fejezet: Holt, ágas-bogas erdő

    Hetedik fejezet: Vércsepp hullik

    Nyolcadik fejezet: Vízként fodrozódni

    Kilencedik fejezet: Nola Darxley az FBI-tól

    Tizedik fejezet: Senki vagy, semmid nincs

    Tizenegyedik fejezet: Jártál-e a pokolban?

    Tizenkettedik fejezet: Tűzmadár

    Tizenharmadik fejezet: Hosszú az út

    Tizennegyedik fejezet: Mit üzen a sír?

    Utószó

    Egyéb kiadványaink

    Gabriel Wolf művei

    Anne Grant művei

    Wolf & Grant közös művei

    Fülszöveg

    A fekete fák gyermekei („Mit üzen a sír?" második rész)

    Mi a tudathasadás első tünete? Hogyan fogsz rájönni, ha esetleg nálad is ez van kialakulóban? Sehogy sem jössz rá! Ugyanis ez maga az első tünet!

    Mi a második tünet? Az, hogy kórházban fekszel, ráadásul zárt osztályon, és fogalmad sincs, hogy hogyan kerültél oda.

    A „járvány" állítólag 2017-ben kezdődött. Egy író víkendházának kertjében megfeketedett egy fa. Ő csak fabetegségre gyanakodott. Kivágta és feldarabolta. Az egyik rönk viszont meglepő módon beszélni kezdett hozzá. Később bábut faragott belőle, az pedig az ölében ülve segített neki munkájában, azaz a regényírásban. Egyre többet segített. Végül az író már semmit sem dolgozott, utolsó regényét teljes egészében a bábu írta helyette. Habár a koromfekete, izzó repedésekkel borított csöppség készséges és fáradhatatlan segítőtársnak bizonyult, sajnos időközben titokban embereket kezdett gyilkolni. Eltűnt az író felesége és több szomszédja is. Végül magának az írónak is nyoma veszett.

    Amikor kiadták ezt a – mint utólag kiderült – bábu által írt regényt, fura, baljós események sorozata rázta meg a világot. Tömegével kezdtek megfeketedni a fák az emberek kertjeiben. Azokéban, akik a regényt elolvasták. Mivel az író népszerű volt, így emberek ezrei olvasták el... és kezdtek faragni... faragni és gyilkolni. Állítólag a sötétség mondta nekik, hogy ölniük kell.

    2018-ra kitört egy járvány a Földön, amit nem vírus terjeszt, hanem az írott szó. Nem lázat okoz, hanem súlyos paranoid skizofréniát. Aki az írást elolvassa, az is egy lesz közülük... közülük, akik faragásba kezdenek. Rönkből faragott gyermekük először csak olvasni segít nekik, később már írni is. Így terjed a járvány. Mindenki ugyanazt írja... A fekete fák gyermekeinek történetét, azt, hogy:

    Mit üzen a sír, ha sír az éj?

    Előszó

    Ez a történet a reményről szól...

    Első fejezet:

    A remény hal meg utoljára

    Egy ideje állandóan egy bizonyos vers jár az eszemben. Nem hagy nyugodni. Sokszor aludni sem tudok miatta.

    Mint ahogy most sem.

    Megpróbálom ismét felidézni. Fura, hogy milyen tisztán és élénken emlékszem minden egyes szavára.

    Kinek a sorai is ezek? Most hirtelen nem ugrik be...

    Arra viszont emlékszem, hogy amikor először olvastam, azt gondoltam magamban:

    „Ez a történet a reményről szól..."

    Igen... amikor először olvastam. Most is könnyedén fel tudom idézni minden szavát.

    A vers úgy szól, hogy:

    „Jártál-e már rémes, sötét múltban, ahol elveszett egy kincs?

    Vágytál-e már fényes, dicső jövőbe, ami neked nincs?

    Hagytak-e már el azért, mert hűséges vagy?

    Untak-e már rád azért, mert szellemes vagy?

    Tudtad-e, hogy nem csak a szeretet vak?

    Gyűlöltek-e azért, mert szerelmes vagy?

    Szégyelltek-e sikeredért a téged nemző ősök?

    Vették-e már jóságodért a véred gőgös bűnösök?

    Miért hajtják rabigába, ha túl szabad egy vándorlegény?

    Loptak-e már meg azért, mert hontalan vagy s túl szegény?

    Állították-e közben, hogy senki vagy, semmid nincs?

    Éltek aztán belőled olyan vígan, hogy határa sincs?

    Valóban semmi lenne hát az a tőled lopott kincs?

    Sírtál-e már sötétben, ha baráti kör kinevetett?

    Voltál-e már tömegben, barátok közt számkivetett?

    Jártál-e a helyen, ahol mindez megesett énvelem?

    Jártál-e a pokolban, melyet úgy nevezek: „életem"?

    Pokoli alagút, mély kút, kiáltástól zengnek kamrái

    Hosszú még az út az áldásos fénytől a fekete aljáig

    Sötét, ősi bércek ormainál menetel a hontalan

    Örvénylő lidércek sorain át török utat minduntalan

    Poros cipőm roncsainál vércsepp hullik kéntől sárga kövekre

    Kormos idők romjainál kényúr lövet téltől sápadt tömegre

    Koponya roppan talpam alatt, itt sokan éltek s haltak

    Nem hagyok én e világba örököst, ki hazugságtól gazdag

    Egyedül járja útját az, aki nem követ s nem bánt senkit,

    Őt mégis követik s vetnek rá követ, mert nem kért semmit

    Hosszú az út, egyszer mégis kegyesen véget ér

    Felcsap még onnan tűz, ahol a jeges sötétség él

    Láttál-e már prófétát hitetlen bolondok mezején járni?

    Láttál-e már tűzmadarat fekete tengerek felett szállni?

    Láttál-e már bukott embert feltámadva vízen járni?

    Vetnél-e rá követ, hogy láthasd vízként fodrozódni?

    Odalent, ahol a méhkas dong a sötét éjben,

    Szívem holt, ágas-bogas erdejében,

    Valaki vár, valaki szeret,

    Valaki él, valaki nevet,

    Valaki fél, valami fáj:

    Az élet fáj, mert árnyékát már nem veté rám az élet fája.

    Pokol szája, szelek szárnya, rózsák tövise, szívek vágya,

    Szavak tövise, rózsák vére, tüskék bokra, lelkem pokla,

    Szívem vágya, ajkam vére, tüskés korona, angyalok szárnya,

    Valaki vár, valaki szeret,

    Én senki vagyok, de vakon szeretek.

    Nem várok, mert nincs mit, szeretek, de nincs kit.

    Valaki él, valaki nevet,

    De nem én, mert így nem élhetek:

    Szegény vagyok, nincstelen, a remény volt a mindenem.

    Valaki fél, valami fáj,

    Én félek, s az élet fáj:

    Mert kiszáradt kertemben az élet fája,

    Korhadt csonkján, görcsök között a remény halt meg utoljára."

    *****

    Így szól a vers.

    Emlékszem, hogy amikor először olvastam, azt gondoltam:

    „Ez a történet a reményről szól...

    és annak haláláról."

    Kinek a sorai is ezek? Egyszerűen nem ugrik be a költő neve...

    Lehet, hogy azért, mert nem is egy költő írta, azaz valaki más, hanem valójában én?

    Igen, azt hiszem, én írtam valamikor... valamikor nagyon régen. De nem vagyok benne teljesen biztos.

    Nem tudom... nehéz visszaemlékezni. Minden emlékem homályos, és távolinak tűnik. Minden ködbe vész. És nemcsak az emlékek, de ez az áporodott, savanyú szagú szoba is.

    Miért ilyen fátyolos, tejszerű a levegő?

    Pedig vaksötét van, mégis érzem, látom, hogy sűrű köd üli meg az egész helyiséget. Olyan áthatolhatatlan és vaskos, hogy alig kapok levegőt. Mintha a mellkasomon ülne valami. Vagy inkább valaki.

    Miért nem tudok aludni?

    Mióta is fekszem itt így álmatlanul, nyugtalanul, e nyomasztó vers soraitól űzve és mondanivalójától kísértve?

    Talán már fel kellene kelnem. Igazából azt sem tudom, hány óra van. Sehol sem látom az ébresztőórát az ágy körül.

    Igazából azt sem tudom, volt-e valaha is ébresztőórám.

    Olyan üresnek érzem magam legbelül... ezt a szobát pedig olyan mélynek, sötétnek és feneketlennek, mintha a pokolban feküdnék.

    Lehet, hogy tényleg fel kellene kelnem. Az ember, ha túl sokáig fekszik álmatlanul a sötétben, az bizony egy idő után képes rátelepedni... mint egy dögkeselyű a halott mellkasára. Az ember olyankor érezni kezdi a sötétség súlyát.

    Azt mondják, hogy a fénynek állítólag fizikailag mérhető súlya van. Nekem, mondjuk, nincs összehasonlítási alapom vagy szakképzettségem hozzá – azt hiszem –, hogy ezzel vitába szálljak, viszont szerintem, ha igaz ez az állítás, akkor nemcsak a fénynek van súlya... de a sötétségnek is.

    Talán vissza kéne inkább aludnom. Végül is, ha ennyire sötét van, akkor még biztos nincs reggel. Felesleges felkelni az éjszaka közepén. Úgyis csak elaludnék a nappaliban a TV előtt vagy a konyhában meleg tejet iszogatva. Julie meg jól leszidna, hogy megint az asztalra borulva alszom, mint valami iszákos.

    Ja, nem! Julie már nem szólna rám. Elváltunk. Egyedül élek.

    Borzasztóan egyedül... Ijesztően egyedül.

    Olyan itt feküdni, mintha egy halottasházban lennék, és a saját hamvasztásomra várnék. Nem tudom, miért van ilyen érzésem. Mások egyszerűen csak lefekszenek, leteszik a fejüket, és alszanak. „Mi abban olyan bonyolult?" – kérdeznék ők.

    Nem tudom, valószínűleg semmi. Nekem mégsem megy. Vannak ilyen dolgok a világon. Vannak ilyen dolgaim. Másoknak könnyen megy, nekem még akkor sem, ha vért izzadva próbálom.

    Erről jut eszembe, ez az áporodott, savanyú szag itt a szobában majdnem olyan, mintha vérszag lenne. Van egy enyhe fémes „utóíze", szinte ízlelni is tudom a nyelvemmel. Undorító.

    Ki is kéne már takarítanom. Mikor is mostam fel utoljára a padlót? Jó kérdés. Igazából azt sem tudom, hogy milyen nap van, azaz milyen nap lesz, ha reggel felkelek.

    Miért nem emlékszem semmire? Most, hogy belegondolok...

    Te jó ég! Még a nevemre sem!

    Hogy lehet ez? De hisz a feleségem nevét könnyedén felidéztem!

    A sajátomat meg nem tudom?

    Éjszaka van egyáltalán? Hol vagyok?

    Lassan körbetapogatom a szövetet magam körül. Ágyneműt éreznek az ujjaim.

    Valóban ágyban fekszem tehát. Hál’ Istennek nem egy tepsiben vagy koporsóban! Látni nem látok semmit, mert annyira koromsötét van, de legalább ágyban vagyok.

    Az ágynemű enyhén nedves és langyos. Lehet, hogy bevizeltem álmomban? Jézus! Hol vagyok egyáltalán? Mi a nevem? Hány éves vagyok?

    Öreg lennék? Ez valami idősek otthona? Ezért vizelek magam alá? Fúj!

    Beletörlöm a kezem a pizsamámba... aztán rájövök, hogy ez nem volt jó ötlet. Most az egészet magamra kentem! Még jobban.

    Inkább felkelek! Keresek egy villanykapcsolót... na meg egy tükröt! Látni akarom magam!

    Valami oka kell, hogy legyen annak, hogy ennyire ködösek az emlékeim. A feleségemen kívül szinte semmire sem emlékszem. Azaz egy valamire igen: író vagyok. Vagy legalábbis voltam. Fogalmam sincs, mikor írtam utoljára bármit is. Akár azt a verset, ami egy idegesítő, dögszagra gerjedő légyhez hasonlóan kering az agyamban... Már amennyiben azt én írtam. Egyáltalán nem biztos.

    Valamiért nagyon nehéz felkelni. Talán tényleg öreg vagyok. Alig bírok mozdulni... mintha valami valóban a mellkasomon ülne. Mi a fene folyik itt?!

    Nagy nehezen ülő helyzetbe küzdöm magam a sötétben. Látni így sem látok többet, de legalább annak megörülök, hogy képes vagyok mozogni és önállóan felülni. Akkor talán csak nem vagyok halálomon... és halott meg pláne nem. Remélem, hogy nem!

    Lassan leengedem a lábaimat az ágyról. Valahogy nem akaródzik a meztelen lábujjaimmal megérinteni a követ. Vajon miért? Hideg lesz az érintése?

    Milyen burkolata is van a hálószobámnak? Gondolom, parketta, nem? Szőnyeg is szokott lenni az ágyak mellett, amire az ember felkeléskor rálép. Nem mintha emlékeznék a színére... vagy arra, hogy van-e szőnyegem az ágy mellett. Biztos van. Miért ne lenne?

    Jaj, ne! Ez hideg!

    Ahogy az ujjaim hozzáérnek a kőhöz, már érzem, hogy jéghideg. Nincs semmilyen szőnyeg az ágy mellett, és egyáltalán nem parketta-érintése van. Csak a kő, a járólap tud ennyire fagyosra hűlni éjszaka!

    Először visszarántom a lábam... de aztán úgy döntök, nem érdekel a kő hőmérséklete. Akkor is felkelek. Ha képes vagyok rá, akkor biztosan.

    Lassan talpra kecmergek. Megörülök neki, hogy képes vagyok megállni a lábamon, még akkor is, ha fel fogok fázni ettől a szörnyen hideg kőtől. Kit érdekel? Hisz képes vagyok járni! Mit számít egy kis felfázás egy ilyen felismeréshez képest?!

    Ám, amikor boldogan kiegyenesedem, hogy tegyek egy lépést, valami megmoccan a szobában...

    Mi a fene volt ez?!...

    Egy pillanatra kővé dermedek. Rájövök, hogy mivel fogalmam sincs, hogy hol vagyok, így azt sem tudom, nem vagyok-e esetleg veszélyben. Akár halálos veszélyben!

    Bár miért lennék? Végül is idáig ágyban feküdtem. Senki sem ült a mellkasomon, csak nyomasztott a rám nehezedő csend. Felkelve máris jobban fogom érezni magam, ha végre felgyújtok valahol egy lámpát. Csak jutna eszembe, hogy merre találok egy kapcsolót!

    Lehajolok, hogy kitapogassam a lámpa zsinórját az éjjeliszekrényen... de nincs éjjeliszekrény az ágy mellett.

    Most már biztos vagyok benne, hogy nem otthon vagyok!

    Ha azt nem is tudom egy az egyben felidézni, hogy milyen a szőnyeg otthon az ágyam mellett, de most már biztos vagyok benne, hogy van. És abban is, hogy éjjeliszekrényem is van. Tehát nem otthon vagyok.

    Talán ez tényleg egy idősek otthona. Évek vagy évtizedek telhettek már el... lehet, hogy nem is emlékszik rá senki, hogy valaha író voltam. Talán csak úgy ismernek itt, mint a „vén dilist", aki maga alá vizel, és annyi. Biztos ennyi vagyok csak a számukra. Na, akkor majd jól seggbe rúgom őket! Engem senki sem fog megalázni!

    Teszek egy határozott lépést előre a sötétben, hogy elinduljak villanykapcsolót keresni valahol a fal mentén...

    De akkor megint moccan valami!

    Halk neszezést hallok...

    Az ágy alól...

    Mi a fene van ott?!

    Nem emlékszem, hogy valaha életemben bármikor is rettegtem volna ennyire, mint most.

    Úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki halálra van rémülve a szekrényében rejtőző állítólagos szörnytől. Vagy attól, amelyik az ágya alatt lakik.

    Talán az öregkor is olyan, mint a gyerekkor. Az ember újra maga alá vizel. És felejt is. Ismét alig tud valamit... akár egy újszülött. Talán a félelmei is ugyanolyan megalapozatlanokká és gyermekivé válnak. Ki tudja? Ilyen lenne az öregkor?

    Semmi sem lehet az ágy alatt!

    Ekkor, mielőtt még tényleg sikerülne meggyőznöm magam erről, halvány fény gyúl valahol a távolban. Először úgy látom, hogy nagyon messze.

    Nem, nem messze, csak a sarkon túl.

    Az ott valami folyosó... az ágyakon túl...

    Jobbról a folyosóról halvány, alig látható, sárgás fény szűrődik a szoba irányába... Vagy inkább terem? Elég nagy, nagyobb, mint hittem.

    Te jó ég, ez egy kórház! A kórteremben nem az enyém az egyetlen ágy. Ez egy rohadt kórház! Miért vagyok itt? Hogyan kerültem be? Balesetem volt?

    Nem érzem magam sem betegnek, sem sérültnek. Nincs rajtam gipsz és kötés sem.

    És miért feküdnék teljesen egyedül a balesetin? A többi ágy üres a kórteremben.

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1