Budapest Boulevard

By Réti László

 

Magyarország. A kormány a választásokra készül, ám kezd számukra roppant kellemetlenné válni a milliárdos költséggel felállított, de érdemi tevékenységet nem végző új terrorelhárító egység. Ekkor azonban merénylet rázza meg a békés napjait élő Budapestet. A rendőrség erőre kap, és a terroristák után veti magát.

Az egyik kerületi rendőrkapitányság vezetője, a vidékről felkerült Básti Péter ezalatt a mindennapokkal küzd. A lusta nyomozók, a pénzhiány, a felső vezetés állandó, öncélú ellenőrzései lassan felőrölik az idegeit. Ebben a helyzetben már csak hab a tortán, hogy a testvére is belekeveredik egy súlyos ügybe. Az alezredesnek taktikáznia kell, hogy rendőr maradhasson, de az öccsét se hagyja sorsára a bajban. Saját szakállára nyomozni kezd, hátha azzal segítő kezet nyújthat a testvérének. A szálak egyre feljebb vezetnek, és már az sem biztos, ki melyik oldalon áll.

Budapest retteg a terrorcselekmény óta, a város lassan megőrül, egymást érik a téves bombariadók.

Vajon hogyan kerül egy volt rendőrtiszt a bűn oldalára?

Mit akar Magyarországon a szlovák alvilág egyik szervezett csapata?

Miért ölnek meg egy iraki egyetemistát?

És a legfontosabb: lesz-e újabb merénylet?

Réti László tizenegyedik regényét ismét a tőle megszokott alapossággal építette fel, ám ezúttal a történet több egy kriminél: egyszerre politikai thriller és társadalomrajz.

 

• Language: Magyar
• Publisher: Laszlo Reti
• Release date: Mar 16, 2024
• ISBN: 9786156733139

Book preview

Prológus

– Baszd meg… ha ezt megírom, téged ezért megölnek. Még itt, Magyarországon is!

– Téged talán nem?

– Én Arany Tollat kapok majd a tényfeltáró cikkért. Aztán ölnek meg.

– Nem hiszem, hogy ilyen éles lenne a…

– Nem hiszed?! Hát én meg tudom, cseszd meg! Te dolgozol olyan helyen, ahol alapkövetelmény a paranoia, most mégis nekem kell bizonygatnom, hogy ezzel a saját torkodra helyezed a konyhakést!? Sőt: meg is húzod a pengét!

– Szóval nem akarod lehozni?

– Nem erről van szó! Nem akarom, hogy kinyírjanak!

– Ez Magyarország. Itt nem nyírnak ki ilyen miatt senkit.

– Nem? És Fenyő János? Vagy Prisztás?... Boros?

– Az más volt.

– Más a faszt! Útban voltak valakinek, és ez lett a vége. Ha végig csinálod, te is útban leszel. Ezt akarod?

– Mégsem kussolhatok csak úgy! Tennem kell valamit ellene!

– Miért nem fordulsz a főnökeidhez? Az egyenes út nem lenne most rövidebb? Ha végre egyszer félretennéd a szokásos üldözési mániádat?

– Hah! És én vagyok naiv?! Gondolod, hogy nem ezzel kezdeném?

– Szóval, ezen már túl vagy.

– Még nem. Tudod, mi volt eddig, ha valami újat hoztam? Meghallgattak. Aztán néztek ki a fejükből egy darabig. Utána pedig, mintha mi sem történt volna, azt kérdezték, hogy állok a statisztikával? Mert a statisztika nagyon fontos. Struccpolitika. Az a helyzet, hogy kapaszkodnak a székükbe. Mitől lenne most másként?

– A francba… Oké… tegyük fel, megírom. Mit vársz tőle? Mit vársz a megjelenéstől?

– A nyilvánosság erejében bízom.

– A nyilvánosság ereje? Az meg mi a faszom?! Nyilvánosság, meg annak az ereje?!

– Te vagy az újságíró, és ezt te kérdezed tőlem?

– Mert én tudom, mit kérdezek!

– Ha nem hiszel a nyilvánosság erejében, minek vagy újságíró?

– Őszintén? Egyrészt, hogy megéljek valahogy. Másrészt meg a sajtóigazolvánnyal bejutok a celebpartikra, és néha megdughatok egy-egy olyan csajt, akiről te csak álmodhatsz. Azt hiszem, ez minden… igen. Ez minden. Ezért vagyok újságíró.

– Hihetetlen vagy!

– Te vagy hihetetlen! Húsz év ilyen múlttal a hátad mögött még mindig úgy beszélsz, mint egy gyerek! Nyilvánosság ereje?! Cö!

– Szerintem van ilyen. Annyi minden kiszivárgott már a rendszerváltás óta…

– Az igaz! De az már vagy harmincöt éve volt. Na, és mi lett belőlük?

– Hogy érted, hogy mi lett belőlük?

– Gondolj már bele! Csak egy példa: emlékszel arra a torzonborz, szakállas kisgazdára, aki kiborította a bilit a földpanama kapcsán?

– Hát… a neve nem jut eszembe, de az arcára emlékszem. Tényleg! Mi lett az ügyből?

– Nem emlékszel?

– Nem.

– Hát ez az! Ha nem emlékszel az ügy lezárására, csak a botrány kirobbanására, akkor szerinted mi lett belőle?

– Hm… de például Zuschlagot lecsukták!

– Így igaz! Mondj már még egy példát!

– Most így hirtelen…

– Jó, értem. Mást mondok! Emlékszel arra a szerencsétlen adóellenőr fickóra, aki kiállt a sajtó elé az ÁFA-csalások ügyével?

– Persze, hogy emlékszem rá.

– És mi lett belőle?

– Nem tudom.

– Nem tudod. Mert nem történt semmi. Mert szép lassan elaludt ez az ügy is, mint a többi. A végén csak annak ment tönkre az élete, aki azt hitte, majd ő most megmutatja! Majd ő most kiteregeti a szennyest! Ezek a hülyék nem tudták az alapigazságot. Ebben az országban soha nem történik semmi. Van erre egyébként egy kurva jó közmondás is. Egy fecske nem csinál nyarat.

– Ez nem ide passzol.

– Akkor lefordítom, barátom. Ez azt jelenti, hogy ne verd magad! Fogd be a pofád, és soha… érted? Soha ne hidd, hogy egyedül meg fogod tudni változtatni a világot! Ez itt Kelet-Európa. Minden előnyével, minden hátrányával. Itt mindenki lekötelezett mindenkinek. Ma én vakarom, ahol neked viszket, holnap meg majd te vakarod meg ott, ahol nekem. Ennyi.

– Egyszóval: kussoljak.

– Mint barátomnak, nem javasolhatok mást.

– És mi van a tényfeltáró újságírással?

– Jaj, ne röhögtess már!!! Ne abból indulj ki, hogy az a szomorú képű Kálmán Olga beforgat egy-két pökhendi politikust, aki van olyan ostoba, hogy úgy gondolja, tőle nem lehet kényeset kérdezni. Ez Kelet, mint már említettem.

– De hát akkor mit csináljak az információimmal?!

– Ha rám hallgatsz, akkor semmit! Kussolsz és meglapulsz. Akkor talán elfelejtenek, és élheted tovább a kis szaros életedet.

– De én pont ezt nem akarom! Nem akarom, hogy így menjen tovább! Hogy ezt újra és újra megcsinálhassák!

– Mi vagy te, baszod? Valami kicseszett Grál-lovag?

– Gondolkodjunk inkább! Mi lenne, ha megkeresném a politikai ellenlábasát?

– Ha jól tudom, te nemigen politizálhatsz.

– Ha jól értem, a sajtó nem megoldás, és nem megoldás a politikai ellenfélnek való kitálalás sem.

– Jól érted. Egyik sem jó megoldás.

– Akkor mit tehetek? Valószínűleg már tudja, hogy én tudom. Tartok tőle, hogy talán igazad lesz, és mégis azt teszi, amire céloztál. El fog tüntetni.

– Reális a veszély?

– Hát miről beszélgetünk már egy órája!? Ezek után szerinted mit számít az én életem?

– Ez, mondjuk, jogos észrevétel… Akkor már csak egyet tehetsz.

– Mit?

– Előzd meg!

– Nem értelek.

– Pedig egyszerű. Ha nem akarod, hogy megöljön, hát öld meg te őt!

Nyolc hónappal korábban

1.

A fehér Ford Transit már órák óta az erdőben állt. Motorháztetőjén finoman lecsapódott a pára, az üvegfelületeken végig folytak a harmatcseppek. Nem volt a kisbuszon semmi különös, semmi feltűnő. Se egy matrica, se egy felirat. Semmi, amire utóbb bárki is emlékezhetne. Pusztán egy volt a Szlovákiában fel s alá rohangáló számtalan kisbusz közül. A kocsi hajnalban fékezett le az Eperjes melletti erdei úton, majd az aszfaltról betolatott a fák között húzódó kátyús csapásra. A sárhányó körül fénylett a tolatás közben felverődött nedves sár.

Már órák teltek el a megérkezés óta.

A leengedett ablakok mögül kékes cigarettafüst kacskaringózott elő, és elkeveredett az áprilisi erdőben lebegő könnyű párával. A környező fenyőfákról az éjszakai eső nyomán még mindig folyamatosan csöpögött a víz.

Az öt férfi a kocsi belsejében csendben hallgatta, ahogy a Ford lemeztetején halkan dobolnak a cseppek.

A kormánynál és az anyósülésen ülők olyan egyformák voltak, akár két tojás. Mindketten száznyolcvan centi feletti, csupa izom, szikár férfiak, rövidre vágott hajjal és hideg, kék szemekkel. Már harmincas éveik elején jártak, arcukon talán csak a ráncok alkotta pókháló némi eltérése adott valami kis támpontot, ha valaki meg akarta volna különböztetni őket egymástól. Mindkettőjük kezén, a hüvelykujj és a mutatóujj között apró, de sokat sejtető börtöntetoválás látszott.

Az ikrek mindent együtt csináltak, amióta csak az eszüket tudták.

Még a tetoválást is.

Egyetlen időszak volt csak, amikor nem voltak egymás közelében. Akkor Jacek két évvel korábban szabadult, mint nyolc perccel fiatalabb öccse. A különbség abból adódott, hogy azon a szörnyű éjszakán, amikor tizenhét évesen rátörtek az idős házaspárra, Jacek jobbára csak fenyegetőzött. Martin viszont egy vascsővel agyonverte a nyolcvanhárom éves öregembert, mert az nem akarta megmutatni, hol tartják a nyugdíjukat.

Mivel még fiatalkorúak voltak, Martin Straka tíz évet kapott, Jacek nyolcat. Kedvezménnyel szabadultak hat, illetve négy év múlva. Az emberélet Szlovákiában sem drágább, mint másutt, ahol a törvény megengedi, hogy fiatal koruk mögé bújhassanak a gyilkosok.

A börtönben hasznosan töltötték az időt.

Néhány belemenős verekedés árán komoly presztízst harcoltak ki maguknak. Hamarosan mindenki tudta a falakon belül, hogy a két Strakával nem jó ujjat húzni. Minden sérelmet megtoroltak és nem nézték, kinek mennek neki. Volt, hogy Jaceket kétszer is csúnyán helyben hagyta egy erősebb fizikumú rab – de a fiú harmadszor is nekiment. Akkor pedig már ő kerekedett felül. Az ilyen típusú emberektől még a börtön zárt világában is tartanak. Máskor Martin volt az, aki gondolkodás nélkül nekitámadt százhúsz kilós cellatársának, mert az kiröhögte valami apróság miatt. Már mindenhol vérzett, de még akkor is támadott. Végül a földre vitte ellenfelét. Amikor a fegyőrök benéztek, már mindketten a sebeiket nyalogatták. Természetesen azt mondták, nem történt semmi; elestek, onnan vannak a sérülések.

Az így kiharcolt tisztelet lassan vezetővé tette Jaceket.

És Martin mindig ott volt mellette.

Az akkor rommá vert százhúsz kilós Ede Horvath a szabadulás után csatlakozott a Strakákhoz. Most ott ült a Transit hátsó ülésén, ahol rajta kívül még ketten szorongtak. Peter Toth és Darijo Ujlaky évekkel később, Dunaszerdahelyen csapódott a trióhoz.

Toth leengedte az ablakot, és kihajította a csikket az erdőbe. A cigarettavég sziszegve hunyt ki a vizes avarban.

Jacek idegesen a tükörbe nézett.

– Te meg mi a fenét csinálsz?

– Mit csinálnék?

– Kidobod a cigarettát, te barom?

– Most meg mi a fene bajod van?

– Az, baszd meg, hogy nyomokat hagysz! Hallottál már a DNS-ről? Nem akarom, hogy a zsaruk itt kukázzanak majd az erdőben, és találjanak is valamit.

– Aha… és most mit csináljak?

– Kurva egyszerű! Kiszállsz, megkeresed, zsebre vágod! Most!

Nem lehetett vele ellenkezni. Toth morgolódva kikászálódott a hátsó ülésről, felkapta a cigarettát, és a zsebébe dugta.

– Most boldog vagy? – nézett Jacekre.

– Pofán verjelek? Húzzál ki az útra, és nézz körül!

– Merre menjek?

– Fel a hegytetőre, és a hajtűkanyar felett bújj el. Lassan itt az idő.

– Oké, megyek.

– És onnan hívj fel, baszod!

– Jól van már!

Toth berántotta a Transit ajtaját és eltűnt a nedves aljnövényzetbe.

Tíz perccel később Jacek övén felrecsegett a rádió.

– A kanyar felett vagyok.

– Csúcs! – röffent bele az adóvevőbe Jacek. – Időben szólj!

– Rendben.

A négy férfi feszült csendben üt tovább a kocsiban. Mindegyikük ölében rövidcsövű Skorpió géppisztoly hevert, fejükön símaszk, melynek arcrészét egyelőre feltolták a homlokukra. Martin erősen izzadt, ami nem kerülte el Jacek figyelmét.

– Be vagy szarva, mi?

– Csak melegem van.

– Aha. Persze. Meleged.

– Hagyjál már lógva!

Az idősebb Straka már éppen válaszolni akart, de egyszerre megszólalt a rádió.

– Megjött a kocsi!

– Oké! – csattant fel Jacek. – Kifelé! Kifelé! Kifelé!

Feltépték a kisbusz ajtaját, és a négy férfi kiugrott a nedves erdei útra. Az aljnövényzettől azonnal térdig vizesek lettek, de mit sem törődtek a kellemetlenséggel. Kirohantak az útra, és az aszfaltcsík két oldalán leshelyet foglaltak. A keskeny erdei út felett alagútként borultak össze a lombok.

Két perc múlva reflektor fénye vetült a ködtől nedves burkolatra, és a kanyarban feltűnt a sötétkék páncélautó. A régi Mercedes nehézkesen araszolt felfelé az emelkedőn. Mögötte sűrű, fekete füstpamacs bomlott ki, ahogy a sofőr visszakapcsolt kettesbe, és gázt adott.

Jacek megvárta, míg ötven méterre megközelítette őket az autó, akkor jelt adott, és mindannyian kiléptek a fedezékből.

Jacek és Martin az út közepére ment, és a közeledő Mercedesre szegezték fegyverüket.

– Erre gondoltam, amikor azt mondtam, ez egy nagyon hülye ötlet – sziszegte Martin a bátyjának. – Páncélautót kézifegyverrel? Le fog minket gázolni.

– Nem tudsz te semmit – mondta egykedvűen a testvére, és rezzenetlenül állt az út közepén.

A Mercedes lassított, majd megállt a két férfi előtt. Horvath és Ujlaky kétoldalt megkerülték a páncélautót. Jacek rámosolygott a sofőrre, aki lassan felé bólintott. A kocsikísérő, aki döbbenten nézte a fegyvereseket, most hirtelen a mellette ülő vezetőre nézett, majd a derekához kapott. A sofőr felkiáltott.

– Ne!!!

Az őr azonban nem állt meg. Az övén függő tokból előrángatta a pisztolyát. Nem ment egyszerűen, a hely szűk volt, a kocsikísérő kövér, a fegyver agya pedig elakadt a nadrág derekában. Addig azonban a sofőr sem tétlenkedett, és maga is így tett. Egyszerre kapták el egymás fegyvert tartó jobbját a baljukkal, és vad dulakodásba kezdtek a páncélüveg takarásában.

– Ó, bassza meg! – hördült fel Jacek, és rángatni kezdte a páncélautó ajtaját. Hiábavalónak bizonyult az erőfeszítés, a vaskos zárszerkezet szilárdan tartott. Éppen az ilyen helyzetek kivédésére tervezték. Fel is hagyott az erőlködéssel, és tehetetlenül bámulta a küzdelmet.

A sofőr kezdett alulmaradni. A kocsikísérő erősebb testalkatúnak bizonyult, és lassan, de biztosan elkezdte belepréselni a vezető oldali ajtó kárpitjába kollégája fejét. A négy símaszkos beavatkozásra képtelenül szemlélte a benti élethalál küzdelmet, miközben hol egyik, hol másik tanácstalanul pillantott a vezérnek tekintett Jacek Strakára.

A vezető arca egyre jobban eltorzult.

A lövés váratlanul csattant fel, és hirtelen még két durranás követte. A páncélkocsi szélvédőjét vér és csontszilánkok terítették be. Strakáék hátra hőköltek.

Kivágódott a kocsi ajtaja, és a sofőr kizuhant az aszfaltra.

Straka fegyverét előre szegezve benézett az utastérbe. A kocsikísérő holtan hevert az ülés és a műszerfal közé szorulva. A sofőr lihegve felkelt és komoran Jacekra nézett.

– Meglepett ez a rohadék.

– Majdnem elbasztad, Jakub! – vádolta üvöltve a beépített embert Straka.

– Ne szopass már! Minden oké!

– Nem volt szó hulláról!

– Nekem mindegy – vont vállat a sofőr. – Sőt… ha jobban belegondolok, nekem így a jobb. Mindenképpen felnyomott volna.

– Nem számoltunk egy holttesttel, te barom!

– Maradj már, Jacek! Tervezd át! Abban mindig jó voltál.

Straka hatalmas pofont kevert le a biztonsági őrnek, majd ráordított.

– Kuss! Hadd gondolkozzak!

A férfi körbe szaladta a páncélkocsit, majd ránézett az erdőben várakozó Transporterre. Az erdei út tele volt sáros lábnyomokkal. Egy perc sem telt el, míg döntésre jutott.

– Nyisd ki hátul!

A sofőr bólintott, és a kocsi végéhez került.

– Máris.

– Mennyi van benne?

– Nem tudom pontosan. De úgy negyedmillió lehet.

– Ennél többre számítottunk!

– Ez van. Nem én döntöm el, mennyi tesznek be.

– Baszd meg!

Kinyílt a kocsi hátsó ajtaja, a sofőr félreállt. Straka három nem túl nagy pénzeszsákot látott a kocsi padlóján, melyeket pányvákkal erősítettek az oldalfalhoz. Lihegve megérkezett a megfigyelő helyről Toth, és benézett a raktérbe.

– Hát, ez nem sok.

– És még egy hullánk is van – jegyezte meg Horvath.

– Sajnálom.

– Kitörölhetem vele – morogta Straka, aztán Ujlakyhoz fordult. – Rakjátok át a pénzt a Transitba!

Ujlaky és Horvath nem kérdezett többet. Felkapták a zsákokat, és rohantak a kisbusz felé. Straka bevágta a Mercedes hátsó ajtaját és a sofőrre nézett.

– Ülje be, és gyere utánunk!

A férfi nem ellenkezett.

Az öt férfi beugrált a Transitba, majd az kilőtt az erdei útról. A tükörbe pillantva Straka látta, hogy a páncélkocsi engedelmesen jön mögöttük.

– És most? – kérdezte Martin.

– Nincs időm elmondani. Csak tedd, amit mondok.

– Mint mindig, bátyó.

Straka előre mutatott.

– Ott fordulj le balra!

Martin fékezett, és egy keskeny betonútra kormányozta a Fordot. A belógó ágak halkan karistolták az oldalüvegeket.

– Meddig menjek?

– Ott, elöl van valami placc! Ott állj meg.

Az út kiszélesedett, és egy betonozott tisztásra jutottak. A kocsi nagy ívben megfordult, és orral arra állt meg, ahonnan érkeztek. A Mercedes is nehézkesen befordult az útra, és megállt mellettük. Mindannyian kiszálltak.

– Ez meg miféle hely? – kérdezte a páncélautó vezetője.

– Valamikor egy marhatelep volt itt az erdő szélén. Azon a rámpán terelték fel a teheneket a teherautókra – mutatott a magas, repedezett betonlejtőre Straka. – Gyújtsuk fel a pénzszállítót.

– Minek?

– Hogy ne maradjon nyom, Jakub! Ennyire nem lehetsz hülye!

Toth már hozta is a jó előre előkészített benzineskannát, és körbe locsolta a Mercedes oldalát. A maradék két litert a kabinba öntötte, majd a marmonkannát is behajította. Ujlaky kezében öngyújtó villant, és a kocsi eltűnt egy sárga lobbanásban.

– Tűnés! – adta ki a parancsot Straka, és mind a hatan bemásztak a Transitba.

A Ford egy perc múlva már ismét az erdei úton haladt. A távolból tompán ért el hozzájuk a robbanás hangja.

– Elérte a tűz a tankot.

– És most hogyan tovább? – kérdezte a biztonsági őr, aki hátul ült Horvath és Ujlaky között.

– Elosztjuk a pénzt – mondta Straka. – Aztán egy időre mindenki megy, amerre lát. Szétválunk.

– Na, de velem mi lesz, Jacek? – kérdezte az őr. – Engem keresni fog a rendőrség.

– Ez csak most jut eszedbe? Eddig ezen nem is gondolkoztál?

– El kell hagynom az országot.

– El is fogod hagyni – bólintott Straka, és megkopogtatta az öccse karját. – Itt fordulj be!

Egy földútra értek, melyen még vagy fél kilométert zötykölődtek. A távolban tanyaépületek tűntek fel.

– Hová megyünk? – kérdezte a biztonsági őr.

– Hozzám – kaffogta Ujlaky.

– Átöltözünk. Símaszkban és katonai gyakorlóban nem mehetünk tovább.

Pajták és istállók által körül ölelt zárt udvarra fordult be a Transit, majd megállt. Kikászálódtak a kocsiból. Mindent belengett a disznóürülék émelyítő szaga. A környező épületekből röfögés hallatszott.

– Mi a következő? – kérdezte a biztonsági cég véres egyenruhájában kiszálló férfi.

Jacek felé fordult.

– Azt csinálom, amit mondtál. Improvizálok. És te gondot jelentesz, cimbora.

– Miért?

– Kevés volt a lé a kocsiban, ráadásul még a társadat is kinyírtad. És nincs B terved, hogy mit akarsz most tenni.

– Mit tehettem volna egyebet?

– Nem tudom, de nem is érdekel. Az igazi probléma, hogy a hulla miatt kétszer annyira fognak keresni a zsaruk. Téged…

– Meg titeket is! – acsargott rá az őr Jacekre.

– Minket ugyan nem.

Martin csak erre várt. Felemelte a Skorpióját, és közelről három lövést eresztett a biztonsági őrbe. A férfi hörögve a földre zuhant. Martin ránézett a bátyjára.

– Vagy nem így akartad?

– De. Nagyjából így – Jacek odalépett a földön heverő testhez, és fejbe lőtte, mielőtt az öccsére nézett. – Máskor várd meg a parancsot, különben pofán váglak.

Martin csak vigyorgott.

– Csak ő kapcsolt minket a pénzszállítóhoz, bátyó. A Transitba abban a betonozott parkolóban szállt át a faszi, nincs keréknyom, nincs cipőnyom. Olyan a helyszín, mintha ott rabolta volna ki a társát.

– A zsaruk csak őt fogják keresni – bólintott az idősebb testvér. – Nem az első eset, hogy egy biztonsági őr lelép a rábízott lóvéval.

– Csak ez most meg is ölte a társát.

– Ezért aztán nyomtalanul felszívódott.

– Egyre gondoltunk.

– Mint mindig.

Horvath megköszörülte a torkát.

– Az oké, hogy a másik hullát majd ezen a pondrón kérik számon, de mi mit csináljunk az ő hullájával?

Straka az ingatlan tulajdonosára, Ujlakyra nézett, mire az a pajta felé bólintott.

– Van ott bent egy nagy teljesítményű gallyaprító. Áttoljuk rajta a faszit. Úgy fog kinézni, mint a darálthús. Azt meg odaadjuk a disznóknak. Húsz perc alatt megeszik, addig meg a magasnyomásúval kipucolom az aprítót.

– Mocskos meló lesz, Darijo.

– Az hát. De a faszi soha többé nem lesz meg. Mi meg iszunk rá egy pálinkát, és elégetjük a ruháinkat.

– És elosztjuk a pénzt.

– Munkára!

Ujlaky és Toth felkapták a hullát, és a pajta felé kezdték cipelni. Straka az öccsére nézett.

– Ezért bírom ezt a fickót. Nem kérdez, csak megoldja.

Martin kihívóan a bátyjára pillantott.

– És te is megoldod?

– Mit?

– Hogy végre valami jól tejelő melónk is legyen. Mert ez a te felelősséged!

Jacek Straka hidegen bámult az öccsére.

De nem vitázott vele.

2.

A fiatalember úgy nézett ki, hogy azzal már önmagában polgárt lehetett pukkasztani. Bőszárú, lengedező vászonnadrágja alatt dísztelen mokaszint húzott a lábára, és természetesen zoknit még véletlenül sem vett fel hozzá. Barna, terepmintás katonai zubbonya alatt egyszerű atlétatrikót hordott. Arcát sűrű, rakoncátlan szakáll keretezte, haja pedig raszta frizurába fogva a háta közepét verdeste.

Zente Zsigmond meg volt róla győződve, hogy ha vezető internetes portáloknak dolgozó újságírónak tekinti magát, akkor nyugodtan lehet bármilyen extrém külseje – pusztán erre hivatkozással egyetlen riportalany sem meri majd elhajtani. És ebből következően rendszeresen vissza is élt ezzel a tulajdonságával. Ha egy szóvivő vagy sajtótitkár lefitymálva nézett rá, máris vesztett helyzetben volt. Zente ugyanis azonnal megérezte, ha nem veszik komolyan, és ilyenkor nem ismert sem istent, sem embert.

Elvtelen játékos hírében állott, ő azonban inkább rafkósnak szerette magát titulálni azzal a kiegészítéssel, hogy a cél valóban szentesíti az eszközt. Kivéve, persze, amikor vele szemben alkalmazta valaki ezt az elvet. Számos riportalanyát támadta már hátba, kihasználva, hogy azok még a külseje felett érzett első megdöbbenés hatása alatt állnak. Tény, hogy egy egyetemi rektor irodájában, vagy egy minisztériumban valóban kirívó látványt nyújtott. Még soha nem érezte azonban szükségét annak, hogy pusztán a helyszín, vagy éppen a riportalany kedvéért konszolidáltabb ruhát húzzon. Ennek ellenére évek óta több cikkében adott már hangot afeletti megdöbbenésének, hogy sem a miniszterelnök, sem a köztársasági elnök, sem pedig az egyéb közjogi méltóságok nem hajlandóak interjút adni neki. Pedig rajta kívül ezt szinte mindenki megértette.

Barátai már nem egyszer tanácsolták, hogy mint az ország egyik legjobbnak tartott politikai újságírójának, talán nem ártana kissé hasonulnia a riportalanyaihoz. Zente Zsigmond ilyenkor persze kikelt magából, és még csak fel sem fogta, hogy ismerősei messze nem az öltöny és a nyakkendő viselésére akarják rábeszélni, hanem csak egy tisztességes farmert, inget, meg egy normális vászoncipőt szeretnének látni rajta. És persze egy fodrász áldásos tevékenységének eredményét is – ám Zente ezekről hallani sem akart.

Ezeken töprengett most is, ahogy a recepciós pult mellett álldogálva várakozott, és a vállára vetett hátizsákot szorongatta. A minisztériumban szokatlan volt ez a megjelenés, és a kifelé tartó hivatalnokok, valamint az érkező vendégek egyformán nagy ívben elkerülték. Mintha csak büdös lennék, gondolta kajánul Zente, aki saját különcségét nagyobbra tartotta annál, mintsem egy hangyányit is közeledjék a társadalmi konvenciókhoz. Sokan mondták neki, hogy ettől a különbözni vágyástól nem lesz sem jobb, sem különb, de ő ennek éppen az ellenkezőjét gondolta.

– A hátizsákot meg kell néznem – morogta a recepciós mellett álló két biztonsági őr egyike.

– Csak a laptopom van benne.

– Kinyitná, kérem?

– Miért? – kérdezett vissza kihívóan Zente, és fejben már el is kezdte megírni éles hangú cikke első sorait.

– Mert ez a szabály – lépett ekkor mellé egy sima modorú fiatalember, aki pontosan az újságíró ellentéte volt. Magas, karcsú alakján tökéletesen feszült a fehér ing és a sötétkék öltöny kombinációja, amit vörös nyakkendő koronázott meg.

Tahi András, az államtitkár sajtófőnöke széles, ám hideg mosollyal nyújtott kezet az újságírónak.

– Isten hozta, Zsigmond!

– Magát küldték elém, András?

– Magamtól jöttem – legyintett a sajtófőnök. – Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy maga nem fog csak úgy egyszerűen, sallangmentesen bejutni hozzánk. Arra gondoltam, talán nem fog ártani itt egy kis segítség.

Az újságíró érezte, hogy kifogják a szelet a vitorlájából, ezért fogást keresve végigmérte Tahit. A sajtótitkár kissé lágyabb mozdulatai nyomán Zentének mindig az járt az eszében, amikor találkoztak, hogy Tahi meleg lehet. Ki nem állhatta a homoszexuálisokat, de mivel ez egyáltalán nem fért bele a liberális újságíró saját magáról kialakított képébe, ilyenkor mindig igyekezett semlegesen viszonyulni a sajtóshoz.

– Szerintem be tudok jutni egyedül is. Csak az őr akadékoskodik.

– Az őr a munkáját végzi. Méghozzá jól. Mint ön is tudja, éppen narancs riasztás van.

– Narancs?

– Terrorveszély, Zsigmond.

– Ki találta ki már megint ezt a marhaságot?

– Sajnos nem oszthatok meg minden belső információt, de, kérem, értse meg, nem jó kedvünkben emeltük narancsra a készültségi szintet. Mi is szívesebben pihennénk otthon, de a világ nem olyan manapság, hogy ezt bármikor megtehessük.

– És a narancs készültség miatt akarja az őr megnézni a táskámat?

– Nem. A táskáját mindenképpen meg kell néznie. Ahogy a fémtárgyakat is ki kell pakolnia, és át kell mennie egy fémkereső kapun.

– Újságíró vagyok…

– Ami nem mentesíti önt sem a szabályok alól. A repülőtéren sem engednék át, nem igaz? – tárta szét a karját Tahi, majd az órájára pillantott. – Igyekeznünk kéne. Eléggé szűkre szabott az időnk.

– Nézze, nem hiszem, hogy…

– A vizsgálat nélkül nem fogják beengedni. Sajnálom.

A raszta megértette, hogy ezt a csatát elvesztette. Dühösen a szalagra dobta a hátizsákját, és csak azért sem vette ki a laptopot. A szalag ezért megállt az őr előtt, aki kérdőn nézett Tahira, de az lopva nemet intett a szemével.

Nem kell tovább hergelni, mondta a pillantás. Csak értse meg, hol a helye.

A szalag surrogva tovább indult, és a hátizsák becsúszott a röntgengépbe. Zente kipakolta a tollakat, mobiltelefont, aprópénzt egy kosárkába, és a fémkereső kapu túlsó oldalán mindent visszaöntött a zsebeibe.

Tahi mosolyogva várta a túlsó oldalon.

– Már meg is van. Ugye, nem volt nehéz?

– Mi van, ha megírom, hogy így vegzálnak egy újságírót?

– Semmi. A mi szavazóink majd azt mondják, jól végezzük a dolgunkat. Annak a kevésnek meg, aki a maga pártján van, úgyis mindegy, mit csinálunk, az csak rossz lehet.

– Az én pártomon? – állt meg az újságíró.

– Tudja azt maga, Zsigmond.

– Kifejtené?

– Manapság ez van. Írhat maga akármit rólunk, arról, hogy miként végezzük a munkánkat, és hány terroristát fogunk el, ez valójában teljesen mindegy. Aki azt akarja hinni, hogy hibázunk, hogy amatőrök vagyunk, hogy csak az adófizetők pénzét szórjuk, annak teljesen mindegy, hogy mit ír. Mert nem változik a véleményük.

– És ha jót írok magukról? – vigyorgott kihívóan Zente.

– Akkor azt fogják mondani, már magát is lefizették.

Zente szája egy leheletnyit legörbült. Eredetileg meg akarta kontrázni Tahi állítását, de nem azt a választ kapta, amit gondolt. Hanem egy őszintét. Amiben még maga is hitt tudat alatt, csak soha nem mert ezzel szembenézni.

Kelet-Európában ugyanis teljesen mindegy, hogy mik a tények.

A tények önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy emberek világnézete, vagy az a véleményük, amit előítéletes gondolkodásukban a számukra nem tetsző tények teljes figyelmen kívül hagyásával kialakítottak, megváltozzon. A tények csak bezavarnak a képbe.

Ezt gondolom, tehát ez van – milliók élik így az életüket nap mint nap.

A lélegzetvételnyi hezitálást Tahi azonnal ki is használta, és folytatta a mondókáját, miközben felfelé indult a lépcsőn. Zente kényszeredetten követte.

– Látom, ez már magának is megfordult a fejében.

– Eleve nem is feltételezi, hogy jót írok magukról?

– Nem. Már egy korrekt írás is komoly meglepetést keltene, Zsigmond. Ha meg véletlenül egyszer pozitívan nyilatkozna, az azonnal gyanút keltene bennem.

– Egy sajtósnak nem kéne simulékonyabbnak lennie?

– És az számítana magánál?

– Nem.

– Hát akkor? Ismerem a munkásságát, Zsigmond. És meg is van a véleményem róla.

– Talán meg is osztja velem?

– Persze. Maga az a típus, akit az internet termelt ki. A miliő, hogy arctalanul, névtelenül lehet bárki olyat bántani, aki tesz is valamit.

Zente bólintott.

– Tudom, hogyan fogja folytatni. Annyiszor hallottam már! Az vagyok, aki a saját félresikerült, és alapvetően sikertelen életének frusztrációját abban éli ki, hogy mindennek és mindenkinek nekimegy, akár van rá oka, akár nincs. Aki mindenben csak a rosszat keresi. Igaz?

– Nem én mondtam.

– Újságíró vagyok. Az a dolgom, hogy megmutassam az embereknek a valóságot.

– Vagy azt, amit maga annak gondol.

– Hazudnék a cikkeimben?

– Nem tudom – mondta őszintén a sajtótitkár. – Jobb esetben csak nem érdeklik a tények. A rosszabb eset az, hogy tudatosan manipulál.

– Egy újságíró dolga az, hogy megvilágítson.

A sajtótitkár megállt egy széles, kétszárnyú ajtó előtt, és még egyszer Zente szemébe nézett.

– Zsigmond, maga nem újságíró. Maga újságba író. Az nem ugyanaz.

Azzal benyitott, és intett, hogy Zente menjen utána. A raszta férfiban fortyogott a düh. Még be sem ért az interjú valódi alanyához, máris vereséget szenvedett. Világ életében az ilyen pökhendi fickók ellen küzdött – de állandóan hendikeppel szállt velük szembe. És ráadásul ezt a több rajthelyes büntetést éppen ő generálta magának azzal, hogy úgy nézett ki, és úgy viselkedett, ahogy.

Tahi megállt a széles iroda közepén, és az íróasztal mögött üldögélő férfira nézett.

– Államtitkár úr, Zente úr megérkezett.

– Köszönöm, András.

– Maradjak, uram?

– Igen. Üljön le ott – intett az államtitkár az ablak elé húzott kárpitozott pad felé.

Tahi udvariasan meghajtotta magát, és csendben leült a padra.

Zente Zsigmond beballagott az irodába, és maga is megállt a szőnyegen, ahol az imént még a sajtótitkár toporgott. Hallotta, ahogy halk kattanással becsukódik mögötte az ajtó. Bár igyekezett magát olyan színben feltüntetni, mint aki nagy ívben tesz a pozícióval járó pompára, a valóságban a lelke mélyén mindig is az az egyszerű srác maradt, akinek a szülei egy gyárban dolgoztak, és egész életében csak Ráckevéig jutott el nyaralás címén – oda se túl sokszor. Az a srác, aki a lázadását abban élte ki, hogy ostoba tetoválásokat varratott magára, és a haját derékig növesztette.

Ide azonban a lázadás már kevés volt.

A hatalmas iroda, a Lánchídra és a Vár-hegyre nyíló panoráma, a metszett kristálypoharak, a perzsaszőnyeg és a mahagóni bútorzat mind-mind idegen volt számára. Ezt a környezetet soha nem tanulta meg szorongás nélkül kezelni. Idegen volt itt, és magának sem merte bevallani, hogy máris szorongott.

S mivel szorongott, támadott.

Ugyanaz a mechanizmus mozgatta, ami hajdanán a kommunista forradalmak munkásait: csak annyit értettek meg a világból, hogy ők dolgoznak, de nem ők gazdagodnak. Semmit nem voltak képesek felfogni, ami efelett volt. Zente ennek a felfogásnak a modern képviselője volt. Zsigerből gyűlölt mindent, és mindenkit, aki több volt, mint ő. És természetesen irigykedett. Persze ezt még magának sem volt hajlandó elismerni, de nem sok kellett volna egy tapasztalt pszichológusnak ahhoz, hogy rávezesse: a saját kisebbrendűségi érzését kompenzálja azzal, hogy állandóan hadakozik minden ellen, ami a rendet jelenti.

Minden ellen, amiről tudat alatt úgy érzi, több nála.

Akárcsak számos kollégája, akiket az internet nevelt ki, teret adva ezáltal a tehetségteleneknek, hogy arc és név nélkül gyalázzanak másokat.

Zente Zsigmond azonban néha tényleg beletrafált. Ilyenkor olyan ügynek eredt a nyomába, aminek egyszer talán valóban lehet társadalmi haszna is, és a vége nem csak egy-egy meghurcolt ember összetört élete lesz. Őszintén hitte, hogy mai látogatása egy ilyen ügy érdekében végzett munkája következő lépése.

A raszta hajú újságíró az államtitkárt nézte, akit jól ismert, bár még soha nem találkoztak. Mindent elolvasott róla, ami csak megjelent az elmúlt években, és sok tucat munkatársával, ismerősével beszélt az utóbbi héten, hogy alaposan felkészüljön az interjúra. Tudta, hogy nem lesz másik dobása. Az államtitkár nem kedvelte, és ezt nem is rejtette véka alá.

Az ötvenhat éves politikus, Kenesei Tibor az íróasztal mögött terpeszkedett. Zakóját a széke támlájára hajította, még arra sem vette a fáradságot, hogy az újságíró kedvéért magára öltse. Fehér inge gallérja kigombolva, nyakkendője alaposan meglazítva, az ing ujja feltűrve – az államtitkár dolgozott. És természetesen megjelenése egyben azt is sugallta, hogy semmire sem tartja a vendégét.

Zente figyelmét nem kerülte el ez a momentum, de származása miatt ez nem érintette olyan mélyen, mintha egy értelmiségi famíliából, vagy más, kiváltságos családból került volna ide. Értette, de nem érdekelte a negatív gesztus. Csak elraktározta.

Kenesei régi motoros volt a politika világában, de soha nem vitte magasabbra az államtitkári pozíciónál. Már három évtizede jól menő üzletember volt, aki a szórakoztató ipartól a vendéglátáson át a hűtőgépgyártásig számos területen rendelkezett érdekeltségekkel. A politikát arra használta, hogy kapcsolatot építsen, a kapcsolatokat meg arra, hogy a vagyonát gyarapítsa.

Nem volt ebben semmi különös, mindenki így csinálta. Még csak nem is Kelet-európai, vagy tisztán magyar jelenség volt ez, hanem általános. Mindegy, hogy valaki Brüsszelben, esetleg a Kínai Kommunista Párt bizottságainak valamelyikében, vagy a washingtoni kongresszusban dolgozik. A világ így működik. Még ha ezt a választók kilencvenhat százaléka nem is hajlandó elhinni, vagy inkább tudomásul venni. Ők azok, akik még mindig azért szavaznak valamerre, mert érzelmi alapon döntenek. Vagy jobb esetben hisznek benne, hogy jelöltjük a közjó érdekében fog cselekedni.

Hiszen azt mondta! – miért is hinnének mást?

A maradék négy százalék az opportunisták köre. Született cinikusok, és egzisztenciális alapon szavazók. De ők legalább rendelkeznek némi értelemmel.

Kenesei alig két éve volt államtitkár. Az akkor megalakított új államtitkárságot már a kezdetek kezdetétől minisztériummá akarta fejleszteni. A majdani minisztérium az ő ötlete, az ő álma volt. Éveken át lobbizott érte a miniszterelnöknél, és most úgy nézett ki, a választások után végre majd megkapja. A közigazgatásban nem feltétlenül azért kell egy új hivatal, mert arra valóban szükség van, hanem néha azért is, mert valakinek az a szíve vágya.

Kenesei vágya ez volt.

A Terrorvédelmi Minisztérium.

És emiatt volt most itt Zente Zsigmond.

Kenesei az íróasztala előtt álló székre mutatott. Zente leült és kényelmesen keresztbe tette a lábát. A hátizsákot a széke mellé hajította. Elhatározta, hogy nem szólal meg elsőként. Legalább ennyit meg akart őrizni méltóságából, ha már vendéglátói a nonverbális kommunikáció teljes palettáján tudatták vele, nem tartják semmire, és nem számítanak tőle korrekt cikkre. Inkább hátradőlt, és alaposan szemügyre vette Keneseit.

A politikus nem volt túl magas, törzse vaskos, feje pedig kopaszon fénylett. Amikor hullani kezdett a haja, maga döntött amellett, hogy ezentúl borotválni fogja a koponyáját. Ajka körül vékony körszakáll virított, barna szeme pedig mélyen ült üregében. Ő is az újságírót tanulmányozta, majd egy idő után az órájára pillantott.

– Nem sok időm van.

– Meglepett, hogy fogad, államtitkár