Panda: Cameron Larkin harmadik kalandja

By Réti László

 „Hétfő reggel volt. Megint.

Ez nem jó jel.

Már a Biblia is említi, hogy a hétfő bűn. Vagy valami ilyesmi. És én ezzel mindig is maximálisan egyetértettem.

Egyszerre azon kaptam magam, hogy a plafont bámulom, és figyelem, ahogy egy fáradt kaszáspók tétován szerencsétlenkedik a keresztben futó hajszálrepedés mentén. Ahogy néztem, mit csinál, Isten jutott az eszembe. Az, hogy ő is elcsesz dolgokat.

Most komolyan: mégis mit akarhatott ezzel a sorsüldözött fajjal? Vagy talán félrenézett egy pillanatra teremtés közben, mert csöngetett a pizzás, vagy leejtette a dugóhúzót, aztán mire megint odafigyelt, már hopp, kész is volt, és ilyen lett?

Micsoda idióta egy állat!

Mármint a pók.

De mit is keresek én a hátamon fekve a padlón?”

Ezekkel a sorokkal indul a korábban a Kaméleon és a Polip című krimikben megismert Cameron Larkin őrmester újabb kalandja. Ezúttal is vele tart két legendás segítője, Fiona és Polip. A humor és a cselekmény fordulatossága ugyanúgy beszippantja az olvasót, mint a korábbi történetek esetében. Aligha fogja tudni letenni a könyvet, s alvás helyett ön is inkább Larkinnal tart majd a San Diego utcáin folyó őrült akciók során.

 

• Language: Magyar
• Publisher: Laszlo Reti
• Release date: Mar 16, 2024

Book preview

Réti László

PANDA

Cameron Larkin harmadik kalandja

HÉTFŐ

Hétfő reggel volt.

Megint.

Ez nem jó jel.

Már a Biblia is említi, hogy a hétfő bűn. Vagy valami ilyesmi. És én ezzel mindig is maximálisan egyetértettem.

Egyszerre azon kaptam magam, hogy a plafont bámulom, és figyelem, ahogy egy fáradt kaszáspók tétován szerencsétlenkedik a keresztben futó hajszálrepedés mentén. Ahogy néztem, mit csinál, Isten jutott az eszembe.

Az, hogy ő is elcsesz dolgokat.

Most komolyan: mégis mit akarhatott ezzel a sorsüldözött fajjal? Vagy talán félrenézett egy pillanatra teremtés közben, mert csöngetett a pizzás, vagy leejtette a dugóhúzót, aztán mire megint odafigyelt, már hopp, kész is volt, és ilyen lett?

Micsoda idióta egy állat!

Mármint a pók…

De mit is keresek én a hátamon fekve a padlón?

Jártas alkoholistaként elkezdtem a felállás előtti chek list-et, akárcsak a pilóták szokták felszállás előtt.

Futómű? – mozog, rendben.

Törzs? – zsibog, de rendben.

Irányítás?...

Mondom: irányítás?!

Hirtelen tudatosodott, hogy egy ideje már valami sürgető hangot hallok – az ajtócsengőt. Alighanem ez volt az, amire felriadtam, csak már nem emlékeztem rá. Valaki nagyon be akart jönni, mert most már rátenyerelt a csengőgombra, és a bimbamozás állandósult.

Nem fogadtam volna egy dollárban sem arra, hogy hajnali négykor, miután hazajöttem a San Diego-i rendőrség éves jelmezbáljáról, ráfordítottam a kulcsot. Igazából nem is emlékeztem, hogyan jutottam haza. Próba, szerencse, és erőtlenül felkiáltottam:

– Bújjál már be!

A bimbam elhallgatott, és a lábamat hideg levegő csapta meg. A jövevény benyitott az előszobába. Csak ekkor jutott eszembe, hogy sokéves tapasztalattal rendelkező gyilkossági zsaruként számos ellenségem akadhat szerte a városban. Lehet, hogy éppen most engedtem be egyet?

Még szerencse, hogy eleve egyenruhában heveredtem el a nappali szőnyegén. Bár ez túl szemérmes fogalmazás… valójában úgy dőltem el, mint a ketteslétra. Viszont, jutott eszembe, ha már egyenruhában maradtam, ahhoz fegyver is jár. Az övem felé tapogatództam, és kutató ujjaim meglelték a pisztolytáskát. Kikapcsoltam, és előhúztam a benne lapuló oldalfegyvert. Kicsit furcsállottam, hogy egészen vékony a csöve, és cseppet sem hasonlít a Glockomra, de ilyen csekélységgel most nem törődhettem. Majd visszacserélem. Ha már tudok járni. Meg amint rájöttem, hol is hagytam a Glockot.

A pisztolyt az ajtóra emeltem.

Épp időben, mert ekkor megjelent egy sötét alak. Nálam kicsit magasabb volt, erősebb, és ébenfekete bőre csak úgy csillogott a reggeli napfényben.

– Mit akar azzal a műanyag fegyverrel, Larkin?

– Fiona – állapítottam meg, és leengedtem a pisztolyt. – Maga meg mit keres itt?

Az előző ügyem során a nyakamba akasztott rendőrnő a szemét forgatta.

Egyébként akkora szeme volt, mint egy teniszlabda.

Igen! Ez az! Mióta is kerestem már ezt a hasonlatot?

Közben Fiona az óráját kopogtatta.

– Én?! Maga mit csinál itt, Larkin?

– Fekszem.

– Be van rúgva?

– Az attól függ, mennyi az idő?

– Kilenc. Tízre időpontja van, ha elfelejtette volna!

– Ha kilenc, akkor igen.

– Mit igen?

– Be vagyok rúgva.

A nő lerogyott a fotelba.

– Úristen, meddig maradt?

– Négy körül érhettem haza. Magát akkor már jó ideje nem láttam.

– Persze, hogy nem. Egykor hazamentem. Maga már akkor is olyan ázott volt, mint a kacsáknak vetett zsemle.

– Szemléletes.

– Mert magának mindig innia kell!

– Csak ha ébren vagyok – ültem fel lassan, és felhúztam a térdemet, hogy aztán át is karoljam. – Ennek most maga volt az oka. Traumatizált a tegnapi jelmeze.

A nő összeszorított szájjal meredt rám, de nem vette a lapot.

Láttam, hogy magától nem fog megszólalni. Nem is hibáztattam.

Még én sem várhattam el, hogy mindig önként borítsa magára a szennyes vödröt azzal, hogy visszakérdez.

Felidéztem, ahogy előző este megláttam egy, az egész testét elfedő fehér lepedőben, és egy élénksárga úszósapkában.

– A maga ötlete volt, hogy tükörtojásnak öltözzön?

– Nyertem vele, nem?

– De. Viszont a maga fekete bőre sok helyen kilátszott.

– Mit akar ezzel?

– Nem volt pontos a megfogalmazás. Igazából azt kellett volna mondania, hogy tükörtojás égett pirítóson.

– Ez nem volt politikailag korrekt.

– Ki mondta, hogy politikailag korrekt akarok lenni? Sőt. Bármilyen szinten korrekt?

– Nem én heverek a hátamon, a szőnyegen – jegyezte meg a nő, – mert állat módon leittam magam!

– Nem heverek – mutattam rá a különbségre. – Ülök.

– És hosszú éveken át ülni is fog, ha nem szedi össze magát.

Megráztam a fejem.

– Miről beszél?

– A belső elhárításról. Rászálltak magára.

Ez most meglepett. Tényleg.

Rühelltem őket, mint csiga a sót, de pont emiatt igyekeztem is elkerülni azokat a csótányokat. Hát mit tettem én ellenük?... meg is kérdeztem:

– Hát mit tettem én ellenük?

– Vu Csianhua halála miatt nyomoznak.

– Az meg ki a tököm?

– Egy kínai…

– … erre rájöttem…

– …aki megsült a kocsijában.

– Ó!

Elhallgattam.

– Ismerős? – ütötte a vasat Fiona.

– Szőrmentén.

– Bajban van, Larkin.

– Erről szól az életem.

– Valójában ezért kell most a rendőrségi pszichológushoz mennie, és ezért kell, hogy rendesen viselkedjen.

– Az milyen?

– Ne idegesítsen már fel! Éppen emiatt vagyok itt!!!

Csak pislogtam.

Lássuk be, Fiona tudott bánni velem.

Ha nem volna akkora, mint egy barnamedve, még tán feleségül is kérem.

De hát… akkora.

Teniszlabdányi szemekkel.

Csend volt. A nő nézett, én meg magamban füstölögtem a padlón. Patthelyzet volt.

– Kér egy kávét? – törte meg a csendet az okosabb.

– Mindenképp – mondtam én. – Kösz.

A konyha felé indult, és a válla felett visszakiabált.

– Van kapszulája?

– Van – hörögtem, majd már csak magamnak folytattam félhangon: – Nekem egy ciánt legyen kedves! Az kéne erre a fejfájásra.

Amíg a kávégép szörcsögését hallgattam, felkeltem, és kissé imbolyogva megálltam a nappaliban. Fog ez menni! Kiballagtam a konyhába. A kolleganő éppen egy új csészét helyezett a kávéfőző alá. Ahogy dolgozott, és elnéztem a hátát, ismét megállapítottam, hogy sokkal erősebb nálam. Megköszörültem a torkom.

– Hogy is mondta azt a dolgot a belső elhárítással?

– Ki akarják nyírni, Larkin. Ehhez kell a pszichológusi vélemény.

– Én mindeddig abban a tudatban voltam, hogy azért kell jelentkeznem a pszichológusnál, hogy kimondja, újra munkába állhatok.

– Magának ezt mondták? Akkor jól palira vették.

– Miért? Azok után, hogy megsérültem a múltkor, és heteken át kellett regenerálódnom…

– …vagyis innia…

– …szerintem igenis logikus döntés, hogy a rendőrfőnök megnézet egy pszichológussal. Még ha nem is látom sok értelmét, hogy egy agyturkász matasson a mentálhigiénémben.

– A hol? – nézett rám a nő, és egy kávésbögrét nyomott a markomba.

– Az agyamban.

– Na, hát akkor jobb, ha tudja, nem azért rendelték be. A belső elhárítás Vu Csianhua halála miatt eljárást indított. Tisztázatlanok a körülmények. Vannak olyan vélemények, hogy maga intézte el azt a pasast.

– Én csak verekedtem vele. Aztán menekülőre fogta, és…

– Jó, jó, én hiszek magának, nem engem kell meggyőznie, Larkin…

– Cameron. Ezerszer megbeszéltük.

– Ahogy azt is, hogy képtelen vagyok Cameronnak szólítani. Magának olyan Larkin alkata van. Larkin feje, Larkin lelke.

– Majd még eldöntöm, hogy ez most bók volt, vagy éppen a sárba döngölt.

– Egész pontosan ezt még én sem tudom.

– Szóval azért jött ide, hogy figyelmeztessen?

– Pontosan. Ma nem viselkedhet úgy, mint egy megvadult, cinikus óvodás. Dr. Norton várja magát tízre.

– A vírusirtó?

– Az a nő egy igazi farkas!

– Majd írok Stan Leenek.

– Kinek?

– Úgysem értené.

– Norton meg fogja enni magát!

– Akkor mégiscsak a vírusirtó lesz az.

– Higgyen már nekem! Ma tényleg jó fiúnak kell lennie.

– Az leszek.

– Akkor vegyen egyenruhát. Az talán jobban áll magának, mint az ostoba öltönyei, meg a hányadék nyakkendői. És szedje rendbe magát!

– Lassítsunk már, hé! Egyenruha van rajtam, nem? – jól emlékeztem, hogy amikor a padlón hevertem, egyenruhában tettem azt.

Ezek szerint még hajnalban átöltöztem, hogy ezzel reggel ne kelljen vesződnöm.

Fiona fáradtan végigmért.

– Barna. És még ez vele a legkisebb baj.

– Miért?

– Illene tudnia, hogy a San Diego-i rendőrség sötétkék egyenruhát használ.

– Hm… Tényleg – beugrott, hogy igaza van!

Csak nem tisztulni kezdett az agyam?...

De akkor mi van rajtam?!

– Maga még mindig a jelmezbáli cuccban van, Larkin – megint az órájára nézett. – Kezdjen átvedleni. Alig negyven percünk maradt.

– Mi lenne, ha ebben maradnék?

– Kirúgnák. Nézzen már magára! Engem ostoroz a tükörtojás miatt? Amikor maga ebben jelent meg este?

Őszintén szólva csak hézagos emlékeim maradtak az estéről.

Egészen mostanáig.

Kezdett oszlani a köd.

Igen, már rémlett.

A Hétpatkóban kezdtem a délutánt. Háromtól masszívan ittam a cimborákkal. Aztán este Fiona felhívott, hogy megnyugtassa magát, ma józanon megyek a pszichológiai vizsgálatra. A hangomon azonban hallotta, hogy már akkor sem voltam száraz. A beszélgetés során elejtette, hogy a rendőrségi jelmezbálba készül.

Akkor jó ötletnek tűnt, hogy én is elmenjek.

Bementem egy kölcsönzőbe, kivettem egy ruhát, és elmentem. De már alig emlékeztem, mi is volt az… Akkor azonban a felismerés miatt kitágult a szemem, és szó nélkül kifordultam a konyhából. A hálóban van a gardrób ajtaján egy tükör, arrafelé vettem az irányt. Hallottam, hogy Fiona mögöttem dübörög.

Megálltam a vetetlen ágy mellett, és megnéztem a tükörben látható fickót. Egy idő után visszanéztem a vállam felett. Fiona az ajtóban kortyolgatta a kávéját.

– Tényleg Hitlerként mentem a jelmezbálba?

– Még az a Luger is ott volt az övében.

– Akkor már most ki fognak rúgni.

– Sanszos. Ezért próbálom menteni. Devil rendőrfőnököt a gutaütés kerülgette, amikor meglátta magát.

– Hogyhogy nem dobatott ki?

– Maga váltig állította, hogy valójában Chaplinnek öltözött.

– Chaplinnek?

– A Diktátorból.

– Annak volt horogkeresztje?

– Nem volt. Ahogy birodalmi sas sem volt a mellén, és Vaskereszt sem a nyakában.

Szemügyre vettem a Vaskeresztet.

– Szóval nem volt a Diktátorban Vaskereszt? Biztos benne?

Ahogy rápillantottam, láttam, hogy szomorúan néz rám. Most olyan szép volt, mint egy új traktor.

– Csak azért nem hajították ki, mert a százados azt mondta Devilnek, hogy ha magát így az utcára teszik, és valaki lefotózza, abból hatalmas sajtóbotrány lehet. Nem akarta, hogy maga legyen a San Diego-i rendőrség Harry hercege.

– Herceg? Én herceg?

– Ezzel példálóztak.

– És hagytak inni?

– Az eszméletlenségig itatták, és, ebben maga partner is volt, majd, ahogy ma hallottam, egy pokrócba tekerve hazahozták.

Akkor ezért nem volt bezárva az ajtó. És ezért hevertem a padlón. Játszadozni kezdtem a Vaskereszttel. Miért nincsenek ehhez kardok és tölgyfalombok? A gyémántokat már szóba sem hoztam…

– Gondolom, Devil ma látni akar.

– Devil ma látni sem akarja. Sőt, egy darabig biztosan nem.

Mélyen átéreztem, hogy ezúttal valóban túllőttem a célon. Értem én, hogy új elnökünk van, és tőle jobbra ugyebár már csak a szakadék, de azért ez mégiscsak túlzás volt. Erre anno még Harry királyfi is rápacsált.

– Harmincöt perc – morogta a nő.

– Jóvanmá!!! – megragadtam az orrom alatt fészkelő bajuszkát, hogy letépjem.

Nem kellett volna.

Könnybe lábadt a szemem. Gyorsan rájöttem, hogy ezt előző este a saját, kéthetes borostámból borotváltam ki ilyen szép kockára.

Fiona figyelmét nem kerülte el a mozdulat. A tükörben találkozott hitetlenkedő tekintetünk.

– Eddig én is azt hittem, ragasztva van.

– Inkább hagyjuk – elmentem mellette, és bevettem magam a fürdőszobába.

A következő tizenöt percben lehámoztam magamról a náci egyenruhát, letusoltam, fogat mostam, aztán tiszta fehérneműt vettem. Akkurátusan megfésülködtem, és kitártam a gardróbom ajtaját.

– Öltözik már? – kiabálta a zárt ajtó mögül Fiona.

– Most választok öltönyt.

– A lehető legkonzervatívabbat, Larkin! A lehető legkonzervatívabbat. A végtelenségig menjen el a konzervativizmusban, érti!?

– Jawohl, Herr Hauptstrasse!

– Mit mondott?

– Csak hevesen egyetértek magával.

– És a nyakkendők terén is konzervatívan!

Szót fogadtam. Ritkán fordul velem elő, de most tényleg éreztem, hogy elrúgtam a labdát a Hitler jelmezzel. Nagyon jó fiúnak akartam ma tűnni. Szerénynek, csendesnek, okosnak. Olyannak, akinek egy pszichológus megadja a zöldkártyát. Olyannak, aki átcsúszik Norton szűrőin… vagy tűzfalán.

Fekete öltöny, fehér ing, és fekete nyakkendő. Ez utóbbit eddig csak temetésre vettem fel. Ahogy a bőrcipőt is felrántottam, már éreztem, hogy bizalomgerjesztő leszek. Vidáman kinyitottam az ajtót, és kipenderültem Fiona elé.

– Tadamm!

A nő elképedve bámult rám.

– Hogy néz ki maga?!

– Ahogy kérte. Konzervatívan.

– A frászt! Most egy egyenruhás Hitlerből egy öltönyös Hitler lett! Csak a karszalag hiányzik!

– De hát…

– Legalább a haját ne jobboldalon választotta volna el!

– Mindjárt összeborzolom…

– De attól még ott a bajusza!

– Ó, a francba! – elfelejtettem borotválkozni! – Azonnal visszamegyek…

– Nem megy sehova! Máris elkéstünk.

Kirángatott a lakásomból, és betuszkolt a kocsijába. Ellentmondást nem tűrően rám csapta az ajtót, megkerülte a Chryslert, és lehuppant a vezetőülésbe. Csikorgó kerekekkel kilőtt a járdaszegély mellől.

Tűnődve mustrálgattam a női súlyemelőválogatott tiszteletbeli tagját. Mármint a kelet-német válogatottét. Bár ő fekete... Akkor délnémet.

– Miért csinálja ezt, Fiona?

– Mit?

– Mire véljem ezt a gondoskodást? Miért törődik velem? Már megmondtam, hogy nem az esetem.

– Hogy maga mekkora tuskó tud lenni, Larkin!

– Cameron.

– Hagyja már ezt! Pusztán azért vagyok itt, mert az előző ügyében még nem zárult le a vizsgálat. Abban együtt dolgoztunk, ha elfelejtette volna! Ha további hülyeségeket csinál, az az én karrieremre is kihathat.

– És akkor nem tud majd kilenctől ötig állásba menni, és nem tud majd meséket olvasni a fiacskájának?

– Istenemre mondom, inkább most leviszem a tengerpartra, és a belelövöm a vízbe! Már középtávon is mindenki jobban járna!

Belenéztem a napellenző tükrébe.

– Az hogy venné ki magát, hogy hetvenvalahány év után San Diego előtt vetődik partra Adolf Hitler teste? Trump szerintem kitömetne, és ott vigyorognék az ovális iroda sarkában.

– Hülye maga?!

– Ja, tényleg! Ha ovális, nem lehet sarka.

Szikrázó pillantást vetett rám, de nem csapta le a labdát.

– Beszélnünk kell.

– Eddig ugyan mit csináltunk?

– Kell magának egy ügyvéd.

– Dehogy kell.

– Gyilkosság lehet a vád, ha azok a szemét ellenőrök találnak valamit!

– Akkor majd kell az ügyvéd.

– Nincs rá pénze?

– Hát például az sincs. Meg ártatlan is vagyok.

– Ezzel a fejjel ki hinné el magának, hogy ártatlan?

– Göring.

– És rajta kívül?

Speciel, ebben van valami.

Tanakodni kezdtem magamban. Annyira azért okos vagyok, hogy tudjam, a saját ügyeimben egyáltalán nem vagyok okos. Ha annak a Vutangnak vagy kinek a halála miatt van ez az egész hercehurca, akkor valószínűleg tényleg bajban vagyok. És akkor ügyvéd kell.

Fionának igaza van. Megint.

De egy önérzetes férfi ezt nem mondhatta ki. Főleg nem egy olyan kekec hímsoviniszta, mint én.

– Mi a javaslata? – böktem ki.

– Mondtam, fogadjon ügyvédet.

– Az olyan, mintha máris beismerném.

– Miért? – nézett át az anyósülésre. – Nem maga nyírta ki a tagot?

– Ha azt mondanám, én voltam, elhinné?

– Magának? – eltöprengett. – Nem.

– És ha tagadnám? Azt elhinné?

– Azt még annyira sem.

– Hát akkor?

– Fogadjon ügyvédet. Csak… csak beszéljen eggyel, jó? Hogy legyen készenlétben.

– Minek?

– Ha kell.

– Rendben – szűrtem a fogaim között. – Feltételezem, van tippje.

Egy névjegyet nyújtott felém.

– Készültem. Korábban zsaru volt. Ismeri a dörgést.

Kedvtelve forgattam a kártyát.

– Százalékot kap tőle, mi?

– Na, most menjen a picsába!!!

– Na, na, naaaa!

– Soha többé nem segítek magának!

– Lekötelez. Addig is hívogassa maga az ügyvédet, ha indokoltnak érzi.

– Magát fogják megvádolni, ha így folytatja.

– Maga nem fog tudni meséket olvasni, ha én így folytatom.

– Idióta!

– Szóval akkor a továbbiakban intézi az ügyvédet.

Durcásan elhallgatott, én meg visszapöcköltem a névjegyet az ölébe.

Befordultunk a rendőrkapitányság elé, és leparkoltunk. Az épület előtt két fekete öltönyös fickó beszélgetett. Fiona feléjük intett az állával.

– Itt is vannak.

– Kik? – néztem ki a szélvédőn. – A Men in black?

– Belső ellenőrzés. Alighanem magát várják.

– Akkor ne várassuk őket.

– Én innen nem megyek tovább, Larkin. Ez most már a maga meccse. Legyen okos!

– Mindig okos vagyok.

– Ja. Én meg a Hófehérke.

Kiszálltam, és elindultam az épület felé.

***

A Chrysler csikorgó gumikkal elhajtott, én meg ott álltam buta fejjel a járdán, és az épület felé bámultam. A San Diego-i Rendőrkapitányság impozáns irodaháza önálló tömböt alkotott a Broadway, a 15. és a 14. utca, valamint az E utca között.

Most, hogy ezt így végiggondoltam, megint eltöprengtem rajta, nincs-e mégiscsak igaza az Amerikán kívüli világnak? Számokról és betűkről nevezünk el utcákat. Mit is jelenthet ez? Nagyjából két dolgot. Vagy egyszerűek vagyunk, mint a nyolcas anya, vagy nincs annyira hosszú történelmünk, hogy elég híres emberünk legyen az utcák elnevezéséhez.

Mégiscsak furcsa lenne, ha mondjuk a Redskins kezdőcsapata alapján kezdenénk elnevezni az utcákat, nem? Viszont egyelőre elnökből is mindössze negyvenötnél tartunk. A legtöbb nevesincs európai országnak csak lefejezett királyból van ennyi.

Eh, ilyen eszmefuttatásokkal fele annyira sem vagyok hazafi, mint Steven Seagal!

Mármint mielőtt szerb állampolgár lett belőle.

Vagyis a legamerikaibb amerikai – szerb…

Alighanem még mindig be vagyok nyomva, akár a rajzszeg, különben nem lovallnám bele magam ilyen gondolatmenetekbe.

Felpillantottam az épületre, és láttam, hogy a Men in black elindult felém.

Hiányoztak, mint szemműtéthez a tüsszentés.

Hála Istennek, megcsörrent a mobilom. Ezúttal időt kellett nyernem, így nem vártam ki a tíz csengést, amit szoktam, hanem azonnal megnyomtam a zöld gombot.

– Larkin.

– Devil.

Maga az ördög!

– Igen, uram? – váltottam alázatosabb hangnemre.

– Felébredt már?

– Igen, uram – tudtam, hogy ez ide most kevés lesz. Arra gondoltam, puncsolni kezdek. – Rendőrfőnök úr, elnézést szeretnék kérni.

– A tegnapi Hitler-jelmezért?

– Ahogy mondja, uram. Bár az Chaplin volt, de tény, hogy bizonyos fényviszonyok között…

– Sokat gondolkoztam, hogy azt mondom magának, a betegszabadsága után már ne is nagyon jöjjön be dolgozni.

– Az elmúlt hetekben a kórházi kezelés alatt annyi gyógyszert kaptam, hogy tegnap nem is tudom, mi történt velem – ez persze ordas nagy hazugság volt.

– Hülyeséget csinált.

– Igen, uram. Nagyon rossz döntés volt.

– Na. Végre egyetértünk valamiben. Csak azért nem bocsátom el, mert ma úgyis a pszichológushoz megy. Majd az elvégzi a piszkos munkát.

A Men in black megállt előttem, és felmutatták az igazolványukat. Valóban a belső ellenőrzés volt. Letakartam a telefont, majd odasúgtam nekik:

– Egy kis türelmet. Az elnök van vonalban.

Ezen meglepődtek, én meg beleszóltam a telefonba:

– Igen, uram.

– Hol van, Larkin?

– Az épület előtt, uram.

– Remélem, dr. Steinhez tart.

Ez meg engem zavart meg. Fiona más nevet említett, amikor ide rángatott, hogy menjek be a pszichológushoz.

– Parancsol, uram?

– Dr. Annelise Stein. A pszichológus. Már várja magát.

– Annelise? És Stein? – eszembe jutott, hogy Hitlerként megyek be nemsoká egy német nevű pszichológushoz. Nem is kell ide a Norton, hogy kiirtsanak. Valahogy nem álltak ma jól a csillagok. – Biztos benne? Én másról tudok.

– Ne szórakozzon megint! Menjen a vizsgálatra!

– Uram, már itt vagyok, de biztos, hogy szükség van erre?

– Hah! Mi az, hogy! Harmincöt évnyi zsarumúlttal a hátam mögött maga tette számomra elfogadhatóvá a pszichológusok jelenlétét a rendőrségen.

– Tehát ki akar szuperáltatni.

– Nem bánnám, fiam – mondta őszintén. – De ha megkapja tőle a zöldkártyát, én nem fogok átnyúlni felette.

– Szóval, ha átmegyek a vizsgálatokon…

– Akkor újra munkába állhat. Addig viszont marad könnyített szolgálaton.

– Vagyis minden unalmas, egysíkú munkát én kapok.

– Ez a könnyített. Momentán erre alkalmas.

– Nézze, uram, nekem már annyiszor mondták a főnökeim, hogy valami tuti, aztán meg mégse történt semmi.

– Ha meggyőzi a pszichológust, hogy rendben van, akkor várom vissza. A szavamat adom, Larkin.

– Ez nekem elég, uram. Köszönöm, uram!

– De ha nem jelenik meg a vizsgálatokon, vagy nem úgy viselkedik, ahogy elvárom, a hölgyet felhatalmaztam, hogy közvetlenül hozzám forduljon. És akkor vége a dalnak.

– Igen, uram.

– Eleget szórakozott, fiam. Nőjön fel!

Letette.

Miért fiamoz engem állandóan ez az ember? Alig húsz évvel lehet nálam idősebb. Szóval… tényleg. Az apám is lehetne.

Sóhajtva a Men in black-hez fordultam, akik hajszálra úgy öltöztek, mint én.

– Maguk is a temetésre jöttek?

A két férfi eredetileg rezzenéstelenül akart rám meredni, de most mégis összerezzentek és egymásra pillantottak. Végre az egyik megköszörülte a torkát.

– A belső elhárítástól vagyunk.

– Ah! Hála Istennek! Már azt hittem, az adóhivatal.

– Én Newman ügynök vagyok, ő pedig Davis ügynök.

– Biztos nem K és J?

Megint összerezzentek. Fasza! A végére úgy fognak rezegni, mint a gitárhúr.

– Kérdéseink vannak magához, Larkin őrmester.

– Nézzék, uraim, nekem tízkor – ránéztem a karórámra. Csak most tudatosult bennem, hogy egy Zeppelin óra van a csuklómon. Ez nem lehet igaz… – Szóval öt perc múlva meg kell jelennem a rendőrségi pszichológusnál.

– Velünk kell jönnie, őrmester.

– Már miért kéne?

– Hogy feltegyük a kérdéseinket.

– Miről van szó?

– Nyugodt körülmények között elmondjuk.

– Én nyugodt vagyok. Maga is annak tűnik. Az időjárás csendes. Szóval, ennél aligha lesznek nyugodtabbak a körülmények. Tehát miről van szó?

– Majd az irodánkban.

Bólintottam, és elléptem mellettük.

– Akkor a viszontlátásra, uraim!

A magasabb fickó, a kopasz Newman megfogta a karomat. Clint Eastwood ilyenkor már ütött volna. Igaz, ő nem volt egy olyan löttyedőfélben lévő pajor, mint én. Nekem maradt a verbalitás.

– Letartóztatnak?

– Nem.

– Akkor nagyon gyorsan engedjen el. Hacsak nem akar az ügyvédemmel közelebbi ismeretségbe kerülni.

– Van ügyvédje?

– Kinek nincs manapság?

– Miért van ügyvédje, ha azt sem tudja, mit akarunk?

– Gyűjtöm őket.

– Talán bűnösnek érzi magát, Larkin őrmester? – szólalt meg a jól fésült Davis is.

Leráztam magamról a kezét.

– Mert ha ügyvédem van, bűnös vagyok?

– Annak tűnhet.

– A látszat csal, tudják?

– Mit akar ezzel?

– Hogy nem minden az, aminek elsőre látjuk.

– Mire is gondol pontosan?

Az épület előtti érintetlen, gyönyörűen ápolt gyepre mutattam.

– Látja ott azt a gödröt?

– Nem – húzta fel a szemöldökét a pasas.

– Na, ez a látszat! Van ott egy gödör, de maga nem látja. Pedig ott van.

– Akkor se látom.

– Mert tele van földdel. Na, viszlát!

Faképnél hagytam őket, és bementem az üvegajtón. Az őr intett, én meg a lifthez léptem. Tudtam, hogy ezek a pondrók csak próbálkoztak. Nem volt joguk bevinni, ezért csak fel akartak idegesíteni. Ez azért sikerült is nekik.

Beléptem a fülkébe, és kisilabizáltam az információs táblán, hogy merre is van az agyturkász irodája.

Egy perc múlva már ott is álltam az ajtó előtt. A táblácskán a Dr. Bee Norton név virított. Most akkor hogy is van ez? Mindjárt meglátom majd, hogy kinek volt igaza. Az én drága barnamedvémnek, vagy Devilnek. A Zeppelinen éppen tíz óra volt. Sóhajtva bekopogtam.

– Szabad!

Beléptem, és egy kellemes előszobában találtam magam. A titkárnő asztalánál nem ült senki. A belső irodába vezető ajtóban megjelent egy harmincas, vékony nő. Elsőre egyáltalán nem tűnt farkasnak. Inkább egy kis szürke zsurló jutott róla eszembe. Fakó szőke haj, puritán lófarokba fogva, minimális smink, és egy olyan világoskék szem, hogy az már szinte világított. Azonnal egy husky jutott eszembe a nőről. Tudtam, hogy baj van, ebből már nehezen fogok másra asszociálni. A pszichológus egy nagyis blézert viselt, meg egy térd alá érő, konzervatív, halványkockás szoknyát, lapos sarkú cipővel.

Végigmért, majd ahogy közelebb értem, a kezét nyújtotta

– Ön Cameron Larkin őrmester?

– Igen, asszonyom.

– Dr. Annelise Stein.

Megráztam a kezét, aztán a vállam felett az ajtóra böktem.

– Elnézést, én Dr. Nortonhoz jöttem.

– Dr. Nortonnak egy fontos esethez kellett mennie. Denverbe repült.

– Ezek szerint én nem vagyok fontos eset.

– Ez nem azt jelenti.

– Félre ne értsen, ennek én most örülök.

– Velem is nagyon elégedett lesz. Na, jöjjön!

Megfordult, és bement az irodába. Ahogy mögötte ballagtam, megláttam magunkat a szemközti könyvszekrény üvegében. Hitler és Eva Braun. Ez a germán fixációm kezdett kissé terhessé válni. Az ilyenekből szoktak jönni nálam a bajok.

– Foglaljon helyet, kérem!

– A kanapéra?

– A fotelbe. De le is fekhet, ha az jobban esne.

– Elaludnék.

– Akkor talán mégis inkább üljön.

Elhelyezkedtünk egy kis asztal két oldalán. Befészkeltem magam a kényelmes bőrfotelbe, és keresztbe tettem a lábam. A kezemmel hirtelen nem tudtam mit kezdeni, de aztán eszembe jutott, hogy nyitott testtartást kell felvennem, ezért a karfákra helyeztem a karomat.

Csend volt.

A husky lapozgatott egy dossziéban, néha pedig rám nézett.

Én ugyan meg nem szólalok.

Igyekeztem megnyerően mosolyogni. Ahogy Fiona kérte, jó benyomást akartam kelteni. Persze ez könnyebb lenne egy szimpatikusabb fizimiskával, de hát nekem ez jutott.

Annelise felpillantott rám.

– Olyan ismerős. Nem találkoztunk már valahol, Larkin őrmester?

Ha rágóztam volna, most félrenyelem. Hát megismersz, Eva?! És még azt mondják, nincs reinkarnáció!

– Nem hiszem. Önre biztosan emlékeznék – ezt bóknak szántam. De láttam, hogy nem érti, ezért azt mondtam: – Ezt bóknak szántam.

– Ah! Nos, erre semmi szükség. Jelen találkozásuk célja az ön alkalmasságának megvizsgálása. Tudja, hogy egészen pontosan miért van itt?

Gondoltam, haladjunk, ezért a közepébe vágtam.

– Persze. A belső elhárítás kíváncsi rá, hogy megöltem-e valakit, és magát bízták meg azzal, hogy ezt kiderítse.

Annelise elsápadt.

Akkor ez talált, süllyedt.

Megigazítottam a térdemen a nadrágot, és folytattam:

– Ugorjuk át ezt az egész humbugot, jó?

– Humbug?

Előre hajoltam, és belenéztem a szemébe.

Istenem… tényleg husky.

Majdnem jutalomfalatért nyúltam a zsebembe.

Tagoltan, lassan megosztottam vele egy gondolatomat:

– Nem öltem meg senkit. Végeztünk?

Felálltam. A nő csalódottan nézett rám, és a ceruzájával megkocogtatta a dossziét, majd a fotelre mutatott.

– Nem. Kérem, üljön le.

Bakker... Egy-null oda. És még csak meg sem kedvelt. Fiona nem lesz boldog.

– Inkább mennék.

– Devil kapitány azt mondta, hogy bármikor hívhatom.

– Akkor mégis inkább leülök.

És így is tettem.

– Remek.

– Legközelebb mondja azt, hogy „csihadj!" Abból azonnal értek.

– Maga mindig ilyen komolytalan?

– Most is halálosan komoly vagyok. Csak nem úgy, ahogy maga.

– Mit akar pontosan, Larkin őrmester?

– Én? Adja meg a kis kacsójával az aláírást az alkalmasságimra, aztán hadd menjek végre a picsába dolgozni.

– Nem szükséges így beszélnie.

– Anyám is ezt mondta.

– És?

– Megszokta. Bár évekig szoptatott is. Az se lehetett könnyű.

A nő az asztalra tette a dossziét.

– Elmondom, hogy mi lesz most. Devil kapitány azt kérte, hogy alaposan teszteljem magát, hogy nem jelent-e veszélyt a kollegáira, és saját magára.

– Baromság. Devil is tudja, hogy nem vagyok gáz. Maga valójában a belső elhárításnak dolgozik.

– Én a San Diego-i Rendőrkapitányságnak dolgozom.

– Meg a belsős férgeknek.

Na, ezt nem kellett volna. Tudom. Utólag nagyon okos vagyok.

A husky szemei összeszűkültek. Isten az atyám, ha az Iditarodra készülnék, őt vinném vezérkutyának!

– Nem javít a helyzetén, Larkin.

– Mert az eleve rossz?

– Miért hazudnék? Magát gyilkossággal akarják megvádolni, a főnöke szerint pedig alkalmatlan.

– De marha gyorsan kiismert Devil!

– Csak ennyit tud hozzáfűzni?

– Mit akarna még hallani, ha már eleve ilyen prekoncepciói vannak?

Annelise Stein hátradőlt, és mély levegőt vett.

– Így nem jutunk semmire.

– És erről én tehetek? Maga a szakember.

– De szükségem van az együttműködésére.

– Tekintsen szakmai kihívásnak.

– Nem ez a dolgom!

Most már ő is kezdett kijönni a béketűrésből.

Bár ennek most nem örültem.

Tudtam, hogy benne vagyok egy spirálban, ahogy pörgetem magam, és vágom magam alatt a fát. Mégsem tudtam kirángatni magam ebből az örvényből. Ami így el fog emészteni. A hülye Larkin éppen kicsinálja magát.

– Hanem mi a dolga? Hogy kinyírjon?

Közben Dr. Stein hangja már olyan volt, akár az egydollárosnak a centrifugában.

– Maga szerint semmi értelme a vizsgálatnak?

– Nem ezt mondtam...

– Akkor jó.

– A pszichológiának nincs értelme.

– Maga! – felpattant és elvörösödött. – Maga…

– Nem talál szavakat? Adjak párat?

– Hogy képes ilyen faragatlanul viselkedni?

– Ó, nem vagyok ám én ekkora tahó, kisasszony. Csak látom, hogy itt van rá igény.

A nő váraltanul leült. Halálosan nyugodt volt.

– Maga valóban kihívás.

Meghökkentem.

– Komolyan?

– Aha. Tényleg azt hitte, hogy kihozott a sodromból?

A hangja olyan hideg volt, mint jégkocka a kólában.

Ez… átvert!

Elhitette velem, hogy kihoztam a sodrából. Nagyon buta fejet vághattam, mert elmosolyodott.

– Azt gondolta, megússza ennyivel?

– Mi tagadás.

– Hát nem. Most pedig menjen innen, Larkin őrmester.

– Hová?

– Ahová akar. De ebéd után újra várom.

– Minek?

– Mert semmi sem változott, továbbra is meg kell vizsgálnom.

– Ma már elkezdte. Nem volt elég?

– Ez nem vizsgálat volt. Maga akkora ellenállással jött ide, hogy esélyem sem volt rendes munkát végezni. Inkább kicsit cicáztam magával, hogy kitapasztaljam.

– Maga most szórakozott velem?

– Ez nem pszichológiai szakkifejezés. De amúgy igen.

– Hát ez remek. Azért jöjjek ide, hogy szívasson?

A nő kifejezéstelenül nézett rám.

– Ma délután egyre visszajön, és olyan lesz, mint egy kismadár: vagy a tenyeremből eszik, vagy repül. És le is csukják. Délután megírja a teszteket, aztán azokról fogunk beszélgetni, ha kielemeztem őket. Világos? A kezelésnek vége.

Dühösen felálltam, és köszönés nélkül az ajtó felé indultam.

***

A dühöm még akkor is tartott, amikor kicsattogtam a járdára, és csípőre tett kézzel megálltam a rendőrkapitányság épülete előtt.

A legidiótább formámat hoztam! De tényleg.

És még csak délelőtt volt! Láttam már, hogy ebből a napból nehéz lesz többet kihoznom.

Az órámra néztem. Még húsz percet sem vett igénybe a manőverem, és már alighanem ki is rúgattam magam. A rohadt életbe! Ha visszamegyek délután, nagyon jól kell majd viselkednem. Remélem, képes leszek rá, mert ez a kis szőke tollseprű a szánhúzó szemeivel alaposan túljárt az eszemen. Alábecsültem. Hülye vagy, Larkin, egyes, leülhetsz! Ja, és baszd meg!

Délután majd…

Na, de addig?! Mi a fenét csináljak délutánig?

Eddig tartott ugyanis a mai tervem – és még erre sem emlékeztem.

Egy BMW parkolt a járda mellett, és most, hogy kiléptem, kiszállt belőle egy negyvenes, jóvágású fickó. Sötétkék öltönyt viselt nyakkendő nélkül, meg hófehér, keményített inget. Barna olasz cipője puhán surrogott a burkolaton. A tekintetét nem láttam, mert egy sötét napszemüveg takarta a szemét, de az biztos volt, hogy felém tart.

Csak nem újabb ügynököt vetett be a belső elhárítás? Bár azok soha nem jönnének BMW-vel…

– Cameron Larkin?

Kezet nyújtott, én meg önkéntelenül megráztam a jobbját.

– És én kit tisztelhetek önben?

– Jeb Latimer vagyok.

Valahonnan ismerős volt a neve.

– Rám várt?

– Magára. Nem iszunk meg valamit?

– Elég jól kezdett ezzel a mondattal, de előbb azért elmondhatná, miért is kéne meginnom valamit magával.

– Én vagyok az ügyvédje, Larkin.

A névjegyről volt hát ismerős a neve! A névjegyről, amit visszaadtam Fionának.

– Tudtommal nincs ügyvédem – már megint mekkora fasz vagyok! Kuss, Larkin, kuss!

– Erről kéne beszélnünk – mondta szenvtelenül a fickó. – Fiona volt olyan kedves, hogy szólt nekem, maga bajban van.

– És maga tartozik valamivel Fionának, hogy most itt van?

– Igen is, meg nem is. Fiona jó ember. Régi barátom.

– Dugja?

Meg sem rezdült a szeme.

– Csak mások elől.

– Az jó. Tudja, az az érzésem, szeretne a feleségem lenni.

– Mármint Fiona?

– Ő.

– A maga felesége?

– Zavarban vagyok ettől, tudja? Elég sokszor utal rá.

Végigmért.

– Biztos be volt rúgva – továbbra is komoly maradt.

Kezdtem megkedvelni a fickót – hiába ügyvéd.

– Máshogy el sem tudja képzelni?

– Nem. De tudja mit?

– Mit?

– Nem tudom, hogy maga mit szed, Larkin, de hozzon belőle nekem is. Bármilyen áron átveszem. Jól jönne lelazulni néhány tárgyalás