Váradi fricskák

By Szegedi László

Szegedi László humoros-szatirikus tárcáit, tudósításait Várad-szerte szerették és várták olvasói. Megelenevednek bennük a váradi magyarság rendszerváltáskori mindennapjai, a kisemberek örömei és bánatai, a messze földre szakadt székelyek érzései és az egyszerűen csak múló idő.
Írásait újságokból kivágott lapokon őrizte, ebből állított össze egy gyűjteményt fia a szerző halálának ötödik évfordulójára.

• Language: Magyar
• Publisher: Szegedi László
• Release date: Apr 19, 2021
• ISBN: 9780463409589

Szegedi László

Szegedi László az építészmérnöki pályát hagyta ott az újságírás kedvéért. A rendszerváltás idején az akkor egyetlen magyar váradi napilapnak, a Fáklyának kezdett dolgozni, majd folytatta a Bihari Naplónál, illetve később a Reggeli Újságnál is. Szatirikus, frappáns tárcáit, tudósításait Várad-szerte szerették és várták olvasói. Részt vett az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda több kiadásának szerkesztésében, illetve alapító tagja volt az Erdélyi Szépmíves Céh bihari tagozatának.2016-ban, rövid betegség után hunyt el.

Book preview

PUPI

Lakodalom

Vasárnapi ebéd

A kísérlet

Látogatás

Írni ─ olvasni

Remény

Még egyszer az ufókról

Kigyúlt a fény

Önbizalom

Hogy ne menjen veszendőbe

Hosszú az éjszaka

Halott riport

Mariska

Majomhír

Mese az éjjeliőrről

Tudatlanság

A kézcsók

Hétköznapok

Lopakodó

Vám ─ ‘90

Egy forradalom margójára

Meglepődés

Hőzön Győző és a többiek

Lakodalom székelyül

ÉN

Hogyan lettem szekus?

Telefon

A házibarát

Viszonzás

Költözködés

Nyekk

A fény hatalma

Mester-munka

Búcsúztató

(Nagyon sötét) kék hírek

Hová lett a Bika?

A csók

Szilánkok

Jó az álmodozás?

Emlékeztető

Az ablaknál állva

Szegedi Lászlóról

PUPI

Magas homlokú, vézna férfi volt. Nagytudású tanár hírében állt. Piros diplomával végezte az egyetemet, így suttogták róla a jólértesült kollégák. Irodalmat és francia nyelvet tanított. Amikor a katedrához lépett, zsebében mindig megzörrent a kulcsköteg. Elrévedő volt a tekintete, úgy tűnt, bennünket észre sem vesz. Az irodalomórák káprázatosan rövidnek tűntek. Sokszor a szüneteket is együtt töltöttük, újabb és újabb kérdéseket tettünk fel. Minden válasza meglepetésként hatott, szinte éreztük, tágul a világ körülöttünk.

Testi hibája volt az egyetlen, ami visszatetszést keltett bennünk. Púpos volt. Bármennyire is rajongtunk értem, nagyon sokszor szórakoztunk a rovására. Utánoztuk. Egymást túllicitálva csúfoltuk. Magunk között Pupinak hívtuk. Pedig azt is észrevettük, nehezen viseli a fogyatékosság terhét. Többször láttuk ittasan dülöngélni hazafelé menet. Lakása közel volt a líceum internátusához.

Egy napon magához hivatott. Addig csak a filmeken láttam hasonló, könyvekkel telezsúfolt dolgozószobát. Megilletődve álltam a küszöbön. Rámutatott egy bőrfotelre, hellyel kínált.

─ Nos, barátocskám, mondd meg őszintén, hogyan is neveztek ti engem? ─ szegezte nekem a kérdést minden bevezető nélkül.

Megdermedtem, nem jött ki hang a torkomon.

Konyakot vett elő, két pohárba töltött. Rágyújtott. Kezében remegett a gyufaszál.

─ Igyál ─ tolta felém az egyik poharat ─, ettől megjön a bátorságod.

A konyak marta a torkomat, megköhögtetett. Igyekeztem időt nyerni. Közben lázasan gondolkodtam, mit is tegyek. Nem jutott eszembe semmi. Legszívesebben elfutottam volna.

─ Gyújts rá, úgy tudom, hogy már szívjátok ─ kínálta a cigarettás dobozt.

Ezzel is telik az idő, gondoltam és idétlenkedve rágyújtottam. Addig ő papírt, ceruzát vett elő s elfordulva ráírt valamit.

─ Ajánlok egy megoldást. Itt egy másik papír, arra írd rá! Nyugodj meg, tudom, mit fogsz írni ─ tolta felém a fecnit.

Így valóban könnyebb ─ nyugodtam meg valamennyire. Bal tenyeremmel takarva leírtam! Akkor döbbentem rá, milyen szörnyű ez a szó. Felfordította a papírlapokat. Ott éktelenkedett mindkettőn: PUPI.

Kínos csend ült közén. Szerettem volna a föld alá süllyedni.

─ Köszönöm, elmehetsz ─ törte meg a hallgatást. Hangja furcsának hatott, sohasem hallottam még ilyennek. Igyekeztem eltűnni gyorsan, de az ajtónál megállított.

─ Olvastam a cikkedet a faliújságon. Nem rossz. Ha van még valamid, hozd el.

Szótlanul kifordultam az ajtón. Rohanva tettem meg az utat a bentlakásig. Szégyelltem, hogy el-elcsuklik a hangom, amikor elmeséltem a fiúknak, mi történt. Nem szóltak semmit. Lehajtott fejjel sorban elkullogtak, mintha sürgős dolguk akadt volna.

Egy hétig a tekintetét is kerültem. Aztán újra hivatott. Összeszedtem minden bátorságomat és magammal vittem egy verset meg egy rövid leírást. Cigarettával kínált és tovább javította a dolgozatokat. Hallgattunk.

─ Hoztál valamit? ─ kérdezte. Hangja meleg, baráti volt. Rövid habozás után átnyújtottam neki a papírokat. Egész testemben remegtem, míg átfutotta a szövegeket. Meg sem mertem szólalni, szívem a torkomban dobogott.

Letette a füzetlapokat, rágyújtott és hosszasan nézett rám a gomolygó füst mögül. Szorongva vártam az ítéletét.

─ Barátocskám, nem elég csak tollal írni, szív is kell hozzá. Nem kell szégyellni, hogy az embernek van szíve ─ suttogta alig hallhatóan.

Fáklya, 1987. május 17.

Lakodalom

Éjfél felé jár, a teremben vágni lehet a füstöt, izzadság- és italszag keveredik a megterített asztalok ételszagával. Kis csoportok alakultak ki, a férfiak már ingujjban, lazított nyakkendővel ülnek vagy állnak, fel-felkapnak egy-egy poharat, találomra, s isznak. A nők nagyokat kacagva legyezik felhevült keblüket. Nincsenek sokan, kevesen sem, amolyan kisebb lakodalom ez.

A várakozás hangulata tölti be a termet: hamarosan itt lesz az ifjú pár. Az egyik sarokban egyedül gubbaszt egy széken a harmonikás. Mellette, a földön félig telt literes üveg állt, néha belekortyol, aztán újra rákönyököl a harmonikára. Huszonéves fiatalember, ahogy végigtekint a társaságon, szemében nyugtalanság.

Nem kellett volna eljönnöm, ismétlődik benne a gondolat. Csak ne lenne valami balhé, viszolyog a lehetőségtől. Lehetetlen nem észrevennie a rászegződő kaján tekinteteket. Túl sokan tudják, hogy és Magdus… Most már mindegy, sóhajtja magában, s mohón belekortyol a borba.

─ Jönnek ─ kiált valaki az ajtóban, s mintha áramütés érte volna a társaságot, mindenki megélénkül, az arcok az ajtó felé fordulnak.

─