Ceterum censeo

By Gábor Görgey

Ceterum censeo. Az én generációmban, hát még a régebbieknél, gyakran használt fordulat volt ez a latin mondatkezdet. Magyarul: egyébként javaslom (vagy az a véleményem).
A mondást az antik Róma szenátora, az idősebb Cato (i.e. 243 - i.e. 149) honosította meg, aki minden beszéde végén következetesen hozzáfűzte: Ceterum censeo, Carthaginem esse delendam. Vagyis: Egyébként javaslom, Karthágót el kell pusztítani.
Természetesen részemről csupán a "ceterum censeo" érvényes. Azaz írói életemben kitartóan mondom és mondom a magamét. Hátha igazam van.
Catóval ellentétben nem lerombolni akarnám Karthágót. Sem az egykori valóságost, amelyben jártam, és megdöbbentettek maradék régi kövei, egyet haza is loptam belőlük. Sem azt a mindenkori szimbolikust, amelyben élünk. A diktatúrák városait sem lerombolni kell, hanem eltávolítani a diktátort.
Ez a könyv töredék az életemből. Egy alaposan megkurtított életrajz.
Egyébként javaslom (ceterum censeo): ne legyen az utolsó!
Görgey Gábor

• Language: Magyar
• Publisher: Corvina Kiadó
• Release date: Oct 13, 2020
• ISBN: 9789631366945

Book preview

Borító

Görgey Gábor

Ceterum

censeo

Corvina

Szerkesztette Sumonyi Zoltán

Copyright © Görgey Gábor, 2020

Fotók © A szerző archívuma, Gordon Eszter (1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9), Hámori Erzsébet (1, 2), Mezey Béla (1, 2), MTVA/Tormai Andor (1), Révész András (1), Stekovics Gáspár (borító), Szaka József (1), Szkárossy Zsuzsa (1)

A szerző és a kiadó köszönetet mond Gyurkovics Tibor, Szakonyi Károly, Jolsvai András, Báthori Csaba, Heller Ágnes, Nyerges András, Kertész Imre írásainak részben vagy egészben való közléséért a szerzőknek és jogtulajdonosoknak, valamint Gordon Eszternek és Mezey Bélának az általuk készített fotók felhasználásának engedélyezéséért.

Borítóterv: Sebastian Stachowski

Kiadja 2020-ban a Corvina Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

ISBN 978 963 13 6694 5

Elektronikus verzió:

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette: Ambrose Montanus

Anticipáció

(beteljesedő jóslat)

Szónoklat

Elvtársak! Ma, 1949-ben, mindenki vegye tudomásul ebben az országban, hogy fiatal népi demokráciánknak nincs ideje arra, hogy békés vitatkozgatással próbálja meggyőzni az állandóan akadékoskodókat, akiknek semmi nem jó, és akik addig fognak vitatkozni, amíg mi az asztalra nem csapunk, de ez csak az elején lesz így, hogy az asztalra csapunk, mert azután lecsapunk rájuk is, ezekre a vitatkozókra, mert hamarosan ki fog derülni, hogy ez a nagy vitatkozás nem egyéb, mint ellenséges tevékenység, márpedig az ellenségre le kell csapni kíméletlenül, hogy kiirtsuk a fecsegő polgári parlamentarizmusnak ezt a csökevényét, s ha már itt tartunk, természetesen kiirtjuk a burzsoá rend másik maradványát is, a törvényhozás és a végrehajtás kettősségét, mi nem fogunk időt vesztegetni azzal, hogy ezek külön és egymástól függetlenül működjenek, mi meghozzuk a döntéseket, és azzal kész, elvégre proletárdiktatúra van, vagyis, ha mi döntünk, akkor a nép döntött, ez az igazi demokrácia, népi demokrácia, vagyis a mi diktatúránk tulajdonképpen szabadság, a dolgozó nép szabadsága, ezzel szemben a legdemokratikusabb polgári köztársaság is diktatúra a dolgozó nép nyakán, nálunk viszont a nép tulajdonába veszi a magántulajdont, minden egyes munkásnak azt mondjuk, hogy tiéd az ország, magadnak építed, de nemcsak az ország a tiéd, hanem a gyár is, tehát tiéd a gyár, magadnak dolgozol, vagyis a munka elsősorban nem a bér, hanem becsület és dicsőség dolga, azután a gyárak után a nép tulajdonába vesszük a kisvállalkozásokat is, nálunk nem lesz gazdagodás, nálunk nem lesznek dúskáló vállalkozók, mert a kiskapitalisták és a kiskizsákmányolók fészkéből kelnek ki a nagykapitalisták és nagykizsákmányolók, persze a vállalkozók után az üzletek következnek, nem fogjuk azt a sok kis fűszerest lubickolni hagyni a kispolgári posványban, hanem szép nagy állami üzleteket nyitunk, ahol a vevő, vagyis a dolgozó nép nem kiszolgáltatottja a harácsoló kispolgárnak, mindent megkap, amit csak venni akar, nem a pökhendi kereskedő kénye-kedve szerint vásárol, mi ezt helyrerakjuk, mert a magántulajdon eltorzítja a tudatot, így sosem építjük fel a szocializmust, éppen ezért a bérházakat is államosítjuk, megszüntetjük a háziurakat is, semmi szükség rájuk, mi is tudunk lakbért szedni, a néphatalom majd szépen karbantartja a szocializált házakat, de ez nem elég, ugyanígy küzdenünk kell a parasztság mértéktelen földéhsége és földhözragadtsága ellen is, nem állhatunk meg a felszabadulás utáni földosztásnál, tovább kell lépnünk, ki kell söpörnünk a parasztság tudatából és padlásairól mindent, mindenekelőtt a tulajdonszerzés meg az egyéni gazdálkodás csökevényét, mert a kiskertekben nemcsak sárgarépa, hanem a kispolgári individualizmus dudvája is nő, most különben is a vas és acél országának felépítése a legfontosabb feladat, a szocializmus csatája ott dől el, meg a szénbányákban, majd mi megmutatjuk, hogy megtermelünk mindent magunknak, nincs szükségünk a nyugati kapitalistákra, különben sincs sok idejük hátra, ki olyan bolond, hogy az ő pénzükre építsen, persze, ha olyan nagyon erőltetik, nem bánjuk, adhatnak kölcsönt az imperialista dollárjaikból, úgy látszik, nem veszik észre, hogy a történelem kereke forog és nekik végük van, ám ha siettetni akarják a bukásukat, ebben mi nem fogjuk őket megakadályozni, igaz, most van egy kis baj, de ez nem számít, a pillanatnyi nehézségek nálunk csak átmenetiek, ezek át lesznek hidalva, elvtársak, majd egy kis erőgyűjtéssel megint összeszedjük magunkat, és azért az nem úgy van, hogy az égvilágon mindenki ellenség, jó, hát persze, hogy van ellenség meg osztályharc, hogyne volna, de azért nem annyi és nem annyira, a legfontosabb a nemzeti összefogás, a szocializmus ellen elkövetett régi bűnöket is elnézzük, mert megtévedtek, ugye, meg aztán volt itt egy kis igazságtalanság, na mondjuk ki, hogy pici kis törvénytelenségecskék, itt-ott egy kis kivégzés is akadt, de ezt fölszámoltuk, az más, hogy ’56-ban aztán kénytelenek voltunk megint néhány kivégzést eszközölni, de hát az ellenforradalom volt, meg kellett védenünk a szocializmus vívmányait, most már ezen is túl vagyunk, konszolidálódtunk szépen, ezért aztán lehet egy kicsit Nyugatra is utazni, most már megedződött ennek a népnek a tudata, ám a kapitalizmus az kapitalizmus, ha kicsit lassabban rohad is, mint gondoltuk, de azért rohad, csak hát eléggé látványosan és ez megtévesztő néha, és addig is, amíg rohad, növeljük kicsit az importot, néha egész tűrhető az árujuk, megcsapoljuk őket egy kicsikét, ravasz taktika, csak észre ne vegyék, hogy kifogunk rajtuk, a szocializmus nem mindig harcos, néha lehet ravasz is, és hagyjuk már végre a parasztot kibontakozni, tudja az jól, hogyan kell a földdel bánni, nem kell mindent belerágni a szájába, legalább abban a kis háztáji kertecskéjében hadd gazdálkodjon ő maga, nahát, milyen érdekes, az országos földterület alig öt százalékán ők termelik a zöldség és miegyéb hetven százalékát, hiába, ilyen a magyar paraszt, mi mindig mondtuk, és az az igazság, hogy ezek az üzletek ráfizetésesek, tulajdonképpen miért ne érvényesüljön a magánkezdeményezés, attól még nem dől össze a szocializmus, bajlódjanak ők, miért az állam, amikor úgyis annyi baja van azzal az irdatlan sok vassal és acéllal, csak tudnánk, ki találta ki ezt a képtelenséget, amikor nincs hozzá semmink itthon, se szén, se vas, lehet, hogy az illetők nem vették észre, itt közben volt egy Trianon, sőt, két Trianon, na mindegy, de legalább a szénnel ne volna ennyi kalamajka, itt ez a sok bánya a rossz szénnel, dupla annyiba kerül, mint a nyugati jó szén, be kéne temetni a bányákat, de hát a bányászokat nem temethetjük be, viszont lassan beomlanak a házak, hol vannak tulajdonképpen a háziurak, tessék, vigyék a házaikat, visszaadjuk, de aztán rendbehozni ám mind egy szálig, ilyen ronda romos házakkal ne hozzanak nekünk szégyent a szocializmusra, hogyhogy nem jelentkeznek a régi háziurak, már megint szabotálnak persze, ja, hogy kihaltak, hát kérem, ez is tekinthető a szabotázs bizonyos válfajának ilyen nehéz helyzetben, rajta, hol vannak a vállalkozók, mire véljük ezt a félénkséget, hát a Weiss Manfréddal azért még várjunk, de azért csak tartsuk a kapcsolatot, sosem lehet tudni, most először az a nagy kérdés, hogy tulajdonképpen mért nem működik itt rendesen a parlamentarizmus meg a többpártrendszer, a gondokat utóvégre meg kell osztani, a felelősségről nem is beszélve, természetesen népfelkelés volt 1956-ban, dicső forradalom, ki merészeli azt állítani, hogy ellenforradalom, mivé lettél édes nemzetem, de hát csak van még a magyar pucájában vér, hős vértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, emberek, rajta, építsük újjá ezt az országot, veselkedjünk neki, vagyis fogjuk meg együtt és ti meg vigyétek, honfitársaim, hazafiak, öljük, akarom mondani öleljük meg egymást, Szent Jobb, segíts, hordozzuk körül a Szentkoronát, mi a magunk részéről kiiktatjuk az ateizmust, te meg, Isten, áldd meg a magyart, hát én csak ennyit akartam mondani, elvtársak, pardon: emberek, akarom mondani: magyar testvéreim, és még egyszer szeretném itt leszögezni, hogy a fentiekben vázolt meggyőződésem 1949 óta szilárd és változatlan, ma, 1989-ben is!

(Magyar Nemzet, 1989. január 28.)

Eszkimó nyár

Ó, én javíthatatlanul hiszékeny félnótás! Már megint hittem a mesében, már megint bedőltem, én slemil, azt képzeltem, létezik mesebeli helyzet a világban. Tavaly ilyenkor tárcát írtam, az volt a címe: Mint a mesében. Én lelkes bolond azt írtam ebben, hogy lám, mennyit álmodozott az ember az elmúlt nehéz évtizedekben, milyen egyszerűen meg lehetne oldani a világ bajait, azt a rengeteg feszültséggócot, melyek miatt állandó a robbanásveszély, mi meg riadtan csak kucorgunk a fortyogó-morajló vulkán peremén. Milyen sokszor elálmodozott az ember, hogy tulajdonképpen mért nem ülnek le, asztalhoz vagy még inkább kandalló mellé, a különböző hatalmak letéteményesei, mért nem beszélik át higgadtan és mért nem oldják meg az alapkonfliktusokat, melyek miatt oly régen permanens frászban kell élnie az emberiségnek? Tessék végre leülni és asztalnál teázgatva elintézni minden kérdést. Persze, nem úgy, mint a második világháború küszöbén Münchenben, ahol Hitler asztalnál ülve megkapta, amit (pillanatnyilag) akart. És nem is úgy, mint a háború végén Potsdamban, amikor a győztes hatalmak vezetői leültek egy óriási kerek asztalhoz és felosztották maguk között, pontosabban: megosztották Európát, de tulajdonképpen a világot, azóta is nyögjük ezt az osztozkodást. És ne is úgy üljenek le, mint…, de mit soroljam a sok rossz és cinikus alkut, mindig embermilliók bőrére és embermilliók megkérdezése nélkül. Naiv és romantikus álmodozásaiban az ember a világ urainak nem efféle asztalhoz ülésére és egyezkedésére gondolt. Hanem arra, hogy népek tervszerű egymásnak ugrasztása, valamely sötét cél érdekében szított mesterséges gyűlölködés, primitív hazugságok, örök ellenségek gondosan ápolt fantomképe, alantas manipulációk, egymás nem