Tüzemből lángot

By C. Cordwainer

Ez a könyv két év kutatómunkája alapján íródott. Fórumokon, internetes hozzászólásokban megnyilvánuló vélemények, és a velük kapcsolatban felmerült kérdések, illetve válaszok adják az írás gerincét. Nem orvos, nem tudós, nem kutató írta szaknyelven, hanem egy egyszerű, érző ember, hétköznapi nyelven, közérthetően, azon igyekezve, hogy párhuzamot vonjon a szexuális irányultság két végletével és megértesse, hogy e szexuális orientációk egyenértékűek. A különleges szerelmi szálon futó történet humorral, drámával fűszerezve bemutatja azokat a központi problémákat, melyek a gyűlöletet táplálják a melegek felé és igyekszik utat mutatni az elfogadás irányába. Ma irtózol a homoszexuálisoktól. De mi lesz holnap, amikor a gyermeked, a legjobb barátod vagy a legkedvesebb rokonod megvallja, hogy ő úgy boldog? Az élet sorban osztja a pofonokat és nem tudhatjuk, mikor csattan a mi orcánkon... A könyv címét az alábbi idézet ihlette: „Adj tüzedből lángot annak, aki kér!” /Marcus Tullius Cicero/
 

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: May 7, 2018
• ISBN: 9789631297782

Book preview

cover.jpg

C. Cordwainer

Tüzemből lángot

Előszó

Ítélkezünk. Minden nap kifejezzük ellenszenvünket valami vagy valaki iránt. Te felém, én feléd. Lehetséges, hogy nem is ismerjük egymást, mégis gyűlöljük a másikat. Ha nem a személyre irányul, akkor a kialakult helyzetet utáljuk.

Ítélkezni könnyű. Talán sosem kerülne rá sor, ha elhinnénk, hogy holnap bármi megtörténhet velünk is. Valami olyan, amiről azt gondoltuk, kizárt.

Egy szerencsétlen baleset, amely után fogyatékkal kell élnünk. Egy telefon szerelmünk munkahelyéről, hogy az egyszerűen összeesett és meghalt. Elengedjük a gyermekünket a barátaival, és sosem látjuk viszont, vagy már nem egészségesen. Fedél nélkül maradunk, mert előre nem látott esemény miatt elenyészik egy élet munkája. Pillanatok alatt elveszíthetünk mindent, ami meghatározó volt számunkra. Szeretteinket, lakóhelyünket, munkánkat, becsületünket. Az életünket.

Tragédiák sora, melyekkel nem számolunk. De vajon ebbe a sorba illik a homoszexualitás kérdése? Egy nemi orientáció valóban ekkora probléma lenne? Egy ilyen jelentéktelen differencia tényleg a feldolgozhatatlan traumák közé tartozik?

Elkeserítő a tájékozatlanság e témában. Téves információkat, bosszantó sztereotípiákat hangoztatnak, és elferdítve adják tovább. Néha úgy tűnik, senki nem gondolkodik. Vagy ami rosszabb, nem akar.

Vannak a közvélemény által kevésbé preferált viselkedésformák, vallások, stílusirányzatok, amelyek ugyanúgy félelmet és ellenszenvet váltanak ki, mint a menthetetlen, kegyetlen bűnözők. Tényleg így kell tekintenünk a homoszexuális személyekre is, akik életformája nem döntés kérdése?

A meleg emberek nyolcvan százalékáról senki nem mondaná meg, hogy a saját neme érdekli, és a maradék húszból is elenyésző arányban vannak a kirívóan magamutogató, polgárpukkasztó egyedek. Mégis, ha felmerül a téma, csak arról a néhány százalékról ítélnek meg mindenkit.

Szomorú, de sokszor hallani, hogy tisztes családapának gondolt férfi szexuálisan bántalmazza a lányát, netán a fiát. Mi lenne, ha miattuk az összes férfit gyerekmolesztáló szörnynek bélyegeznénk? Nem lenne igazságos, ugye?

A női nem egy szűk rétege ezerféle okra hivatkozva, pénzért árulja szolgáltatásait. Helyénvaló lenne, ha miattuk minden hölgyre prostituáltként tekintenénk, s a szerint bánnánk velük?

Nem! Egyáltalán nem fogadható el az általánosítás, csakúgy, mint a meleg személyek megítélésében sem! Mindenki csak egy ember a maga hibáival és erényeivel…

Azon a februári reggelen, amikor gyökeresen megváltozott az életem, borzasztóan nehezen ébredtem. Jim vigyorgó ábrázata volt az első, amit a sok értelmetlen éjszakai álomból riadva megláttam.

– Hamarosan indulunk! – suttogta szelíden.

– Jó! – nyögtem rekedten.

– Felkelsz? Csináljam a kávéd?

– Intézem én! – ujjaimmal megcirógattam az arcát.

Amíg bevonszoltam magam a fürdőbe, hallottam, ahogyan csörömpöl a csészével. Csak nem bírta ki, hogy ne tegyen jót velem, mielőtt elmegy. Mire elkészültem, Jackson is végzett a reggelivel.

– Minden megvan? Semmit nem hagytok itthon? – érdeklődtem, miközben felkészültem szépen kifejlett németjuhászunk becsapódására.

– Ami számít, az ebben van! – lépett ki Ollie a verandára, megemelve a kezében szorongatott aktatáskát.

Leszaladt a lépcsőn, s betette a kocsi hátsó ülésére. Jim követte őt a lenejlonozott öltönyökkel, amiket nagy egyetértésben a belső kapaszkodóra akasztottak.

– Helló! – megmarkoltam a kutya nyaka körüli vastag bundát és ujjbegyeimmel masszírozgattam a bőrét. Pörgött forgott, kellette magát, majd amikor leültem, ő is így tett, és lábát emelgetve sorozatban nyomta a pacsit a tenyerembe. – Jól van, jól van! – paskoltam meg az oldalát.

Rágyújtottam, s mosolyogva néztem a fiúkat, ahogyan tanakodtak a Jeep mellett. Ollie sűrű, sötét borostáját vakargatva bólogatott, míg Jim az ujjain követte az általa sorolt listát. Két vonzó, jólelkű férfi. Szerencsésnek mondhattam magam, amiért velem éltek.

– Tényleg egy hétig egyedül leszek? – siránkoztam, amikor elindultak felém.

– Igen, drágám, de nem ugrálhatsz az ágyon, nem ehetsz benne, a miénkben pedig szigorúan tilos a szex! – Jim felemelt mutatóujjával nyomatékosította a figyelmeztetést.

Mindhárman összenevettünk, majd felálltam, hogy ölelkezni tudjunk.

– Vigyázzatok magatokra!

– Te is!

Csókot leheltem Ollie szúrós arcára.

– Első dolgod a borotválkozás legyen! – fintorogtam.

– Te meg szokj le a bagóról, mire hazaérünk! – tromfolt rám.

A megjegyzést figyelmen kívül hagyva Jim szőke fürtjeibe vezettem ujjaim, s magamhoz húztam a fejét.

– Ügyesek legyetek!

Szorosan ölelve körbepusziltam őt is, majd útjára engedtem. Az elektromos kapu nyílt, ők pedig behuppantak a fekete monstrumba, ami Ollie irányításával komótosan elhagyta az udvart. Jackson tétován nézett utánuk, majd rám emelte mélabús tekintetét.

– Igen, elmentek – vágtam fancsali képet a kutyának, közben újra rágyújtottam, mert az előbbi szál magától leégett.

Jackson ismerte a dolgok menetét, tudta, hogy ameddig az a valami füstöl a kezemben, addig se játék, se kommunikáció, így hát a lábam mellé hasalt. Utoljára körbenézett az udvaron, majd egy nagy szusszanással az oldalára dőlt.

Átgondoltam a napi teendőimet, mihez is kellene fognom, és a végeredmény tetszetős lett. Semmihez. Átadhattam magam a szabadságnak, amit egy hosszú és nagyon kemény anyag határidő előtti leadásával érdemeltem ki. Bár kissé elszomorított, hogy magányosan kell töltenem, de legbelül tudtam, hogy nem fog megölni az unalom.

Még át sem járt teljesen az öröm, amikor a németjuhász kizökkentett gondolataimból. Váratlanul felugrott és ugatva a kapu felé vágtatott. Ekkor tudatosult bennem, hogy az nyitva van. Elnyomtam a csikket, közben a kutya után kiáltottam.

– Jackson, állj!

Izgatottan hátranézett, mintha csak azt akarta volna mondani, „hé te nem látod, mi van itt?" Akkor azonban már én is láttam a csaholás tárgyát. Egy szürke kiskutya nézett farkasszemet az enyémmel. Behúzott farokkal tűrte, hogy Jackson körbeszagolja, és fölé hajolva tudassa, hogy ő a főnök. Mellső lábai meg-megrándultak, mutatva, hogy ő kész egy nagy futásra, játékra, ha őfelsége befejezi végre a túlzott érdeklődést iránta. Bátor kis jószág volt, tőlem sem félt, épp csak rám pillantott, ahogyan a kapuhoz értem. Mintha csak erre vártak volna, a két kutya őrült tempójú futásba kezdett a hatalmas udvaron. Elöl a kicsi, mögötte a nagy.

Gondoltam, kinézek, van-e ember a környéken, mégis kié lehet ez a kutya. Épp akkor ért a kapuhoz a gazdája, egy melegítőruhás nő személyében.

– Helló! – lihegte riadtan, s bekémlelt az udvarra.

– Helló! – fogadtam köszönését, majd sietve elnézést kértem a kapu miatt. – Ne haragudj, nem tudom, hogy maradt nyitva, de semmi gond nincs, játszanak.

Tettem egy beinvitáló mozdulatot a kezemmel, de két lépés után inkább odakiáltott a még mindig az élen vágtató kutyának:

– Leila! Ide!

Szótlanul néztük, ahogyan újabb körbe kezdenek, ezáltal távolodva tőlünk.

– Le se szar engem! – jegyezte meg kelletlenül.

– Dehogynem! – gonoszkodtam mosolyogva. A vonzó idegennek végre felragyogott a derű az arcán.

– Így se rossz! – nevetett. – Megpróbálnád esetleg a tiédet hívni?

– Persze!

Volt egy mindenkivel közös fütty-jel, amit Jackon nagyon szépen magáévá tett hívójel gyanánt. Egy rövid mély, és egy magasabb, hosszabban kitartott hangot fűztem össze egy füttyben. Házikedvencünk megtorpant, és hitetlenkedve felém fordította a fejét.

– Igen, drágám, épp most! Gyere ide! – nyomatékosítottam a hívást.

Egy pillanatig vívódott, hogy a jelentős előnyre szert tett kiskutya után nyargaljon, vagy hozzám. Engedelmes jószág lévén engem választott. Amikor néhány lépésnyire volt, megdicsértem, majd kiadtam az új parancsot.

– Mellém!

Jobbról megkerült és a bal lábam mellé igazodott. Pofáját nyaldosva izgatottan figyelte a másik ebet, aki épp a háza körül szaglászott. Nem hagytam békén szegényt.

– Ül! – utasítottam ismét.

Kelletlenül leült, de tartásán látszott, hogy abszolút kilövésre kész.

– Ez igen! – biccentett elismerően a nő. – Istenem, ha az enyém csak fele ennyit tudna! – nevetése keserédesen hangzott. – Leila, ide! – próbálkozott, de a kutyát jobban érdekelte Jackson patinás lakosztálya.

Úgy láttam, dolgozik benne a szégyenérzet, amiért ennyire nem tud bánni kedvencével. Végigfuttattam rajta a tekintetem. Szabadidőruha, sportcipő, feltekerve összegumizott kávébarna haj, melyet homloka, halántéka és tarkója körül benedvesített a verejték. Nyilván nem szimplán a kutya után futott, hanem edzés gyanánt tette.

– Nagyon sietsz? – érdeklődtem.

– Hát… nem… de nem tudom, én… – kissé zavartnak tűnt.

– Most eléggé egymásra találtak. Ha hagyjuk, hogy kijátsszák magukat, akkor Leila határozottan menni akar majd. Addig ihatunk valamit, ha úgy gondolod.

Az idegen csípőre tett kézzel körbepásztázta az udvart, a verandát, a házat, majd lehajtott fejjel sóhajtott.

– Adhatok néhány kutyás tippet is, persze kizárólag akkor, ha igényled, mert a kéretlen tanácsokat jómagam is nagyon utálom.

Nem értettem, mi volt ez a vívódás nála. Vajon min gondolkodhatott?

– Ja, és kizárólag mocskos politikusokat és szektavezéreket verek láncra a pincében, futkosó nőket nem! – fűztem hozzá utolsó próbálkozásképp.

Elnevette magát. Beleegyezésnek tekintettem, így megérintettem Jackson oldalát.

– Mehetsz!

A németjuhász rakétaként rástartolt a kicsire, aki már arcátlanul bitorolta a területét. Kezdetét vette egy új, eszeveszett hajsza.

– Lisa Bernard – nyújtottam tenyerem a harminc körüli nő felé, aki udvarias mozdulatomra lehúzta kezeiről vékony kesztyűjét.

– Helen – mutatkozott be szűkszavúan.

Meglepően határozott kézfogása volt, az előzmények alapján nem erre számítottam. Vendéglátóként előtte haladtam, a verandán pedig hagytam, hogy válasszon magának ülőhelyet. Az én fotelem előtt a kávém volt az asztalon, így a mellettem lévőre mutatott.

– Oda szabad?

– Hogyne!

– Csak hogy rálássak a kutyákra – magyarázta, miközben megkerülte az ülőhelyemet.

– Egy pillanat! – odahajoltam, s bekapcsoltam a fotelbe helyezett ülésmelegítőt.

– Micsoda komfort! – jegyezte meg elismerően.

– Vigyázni kell magunkra, nem igaz? – megtapintottam az ülőrészt, éreztem, hogy melegszik. – Most már le is ülhetsz! Mit hozhatok neked? Kávét? Vizet? Teát? Üdítőt? Esetleg alkoholt?

– Ó, a bőség zavara! – mosolygott. – Egy teának örülnék.

– Rendben – bólintottam készségesen, és bevonultam a konyhába.

Bekapcsoltam a vízforralót, egy tálcára pedig összekészítettem a hozzávalókat. Csészét, kanalat, cukrot, mézet, citromot, valamint többféle gyümölcs illetve feketeteát halmoztam egy üvegtálkába. Végül a vízforralót is a tálcára helyeztem, amiben már lobogott a forró folyadék, és kiegyensúlyoztam a rakománnyal a váratlan vendéghez.

– Várj, segítek! – sietve ugrott fel, de már csak az ajtó becsukásában tudott közreműködni. Letettem elé a tálcát és várakozva szemléltem, ahogyan lapozgatja a teás tasakokat.

– Ne hülyéskedj, ülj csak le, majd én megcsinálom! – bizonygatta, közben dicsérte a felhozatalt. – Te aztán nem bíztad a véletlenre! Micsoda kiszolgálás!

– Mégis milyen nehezen vetted rá magad! – belevigyorogtam a csészémbe, majd ittam a kávémból, ami időközben élvezhetetlenné hűlt.

– Hát, igen, majdnem kimaradtam ebből! – kuncogott, miközben nagy műgonddal készítgette teáját.

– Rögtön jövök! – mutató ujjammal intettem neki, s beléptem a házba a másik kabátomért. – Ezt pedig leszel kedves felvenni! – ellentmondást nem tűrve mögé álltam, hogy rásegítsem.

– Ó, köszönöm szépen! – felállt, s hagyta, hogy felöltöztessem. – Épp méret – mosolygott.

– Várj, még nem jó! – visszaléptem a házba és kihoztam neki a sálam is.

– Nem lesz már sok? – kérdezte vidáman.

– Nem kell körbetekerned, de légy szíves tedd a nyakadba a hajad miatt, mert megfázol!

– Figyelmes vagy, köszönöm!

– Jó ötlet ebben a hidegben ilyen lengén futni?

– Ha nem állok meg, hanem végigfutom a távot, akkor igen. Most nincs is olyan hideg, szóval egyáltalán nem fáztam. Így viszont ez tényleg jól jön – megemelte karját, s a kabátomra pillantott.

– Ennyire megszállott vagy? Miért nem vársz, míg jobb idők jönnek?

– Megszoktam – vonta meg a vállát. – Ha megvárnám a jó időt, kijönnék a gyakorlatból.

– Eltunyulnál – bólintottam. – Senki sem venné észre a löttyedt feneked, mert a mosolyod az arcodra vonzza a tekinteteket.

– Kedves vagy, köszönöm! – sütötte le szemét.

– A kutyád agár lenne? – váltottam témát, miután kibókoltam magam.

– Olasz agár. Úgy kaptam.

– Mennyi idős?

– Másfél éves.

– Igen? – csodálkoztam őszintén. – És ilyen pici?

– Az olasz agár ekkora.

– Na, most jól leszerepeltem kutya ügyben, mi? – húztam el a szám. – És még én akarok neked tanácsokat adni!

– Miért? Hiszen tudtad, hogy agár, a többi részletkérdés! – legyintett és megnyalta citromtól ragacsos ujjait.

Tekintetem elidőzött a kezén. Ápolt, rövidre vágott körmei fényesen csillogtak, vékony, formás ujjai kecsessé varázsolták bársonyos bőrű kezének minden mozdulatát.

– Mikor kaptad? Úgy értem, még kölyökként?

– Igen, négy hónaposan lett az enyém, de sajnos nem tudtam vele sok időt eltölteni.

– Hogyhogy?

– A munkám miatt. Igazából néhány napja kerültünk közelebb egymáshoz, de most is csak pár órára, mert ahol lakom, oda nem vihetem.

– De miért? A családod miatt, vagy társasházi szabályzat?

– Az utóbbi.

– Akkor kinél van a kutya?

– A kertvárosban lakik, egy kutyapanzióban.

– Hát, az nem kevés pénz!

– Nem, de egyelőre nem tudok jobbat.

– Akkor itt komoly kötődési probléma van – állapítottam meg bölcsen. – Jóformán nem is tudja, hogy te vagy a gazdája, miért is hallgatna rád?

– Igen, sajnos rájöttem.

– Itt laksz valamerre?

– Nemrég költöztem a kertvárosba.

– Munka miatt vagy magánjellegű?

Zavartan megrebbentek a pillái, s belekortyolt a teába.

– Ha nem bánod, erről most nem beszélnék!

– Bocsáss meg, tapintatlan vagyok! – kínosan éreztem magam. – Érdekes, mert nem szoktam így letámadni senkit, nem tudom, mi ütött belém, ne haragudj!

– Semmi baj! – rázta meg a fejét.

– Észre sem vettem magam! – szabadkoztam tovább. – Tök olyan, mintha egy régi, kedves ismerősöm lennél! Tiszta hülye vagyok!

Megértőn mosolygott, majd megnyugtatott.

– Húzós volt a tavalyi évem mindenféle szempontból. Kaptam időt feltöltődni, kicsit kipihenni magam. Amíg nem érzem úgy, hogy megtörtént, addig se munkára, se magánéletre nem akarok gondolni – újra ivott egy-két kortyot, majd hozzáfűzte: – Egyszer, ha még érdekel, majd elmesélem!

– Rendben! Feltéve, ha látlak még! – bazsalyogtam.

Világos volt számomra, hogy ha két idegen valamilyen módon beszédbe elegyedik, nem fogják rögtön kivesézni egymás életét a legapróbb részletekig. Próbáltam feltűnés nélkül tanulmányozni, elidőzni az arca vonásain, a testbeszédén, hátha azokból körülhatárolható, milyen ember is lehet valójában. Szabadidőruhája sportos, izmos, arányos testalkatot sejtetett, kávébarna haja ápolt, szinte fénylően egészségesnek tűnt. Természetellenességet nem véltem felfedezni rajta, szabályos, kissé pisze orra alatt szépen ívelt, közepesen húsos ajkak ölelték a csésze peremét. Semmi zselé, semmi műanyag. Barna szemei felett tökéletes formájú szemöldök húzódott. Nem vékony, nem vastag, nem egyenes, nem túl ívelt, egyszerűen kifogástalan volt. A bőre sem látott szoláriumot, inkább neveztem volna fehérnek, de a minőségéből ítélve gyorsan barnuló típus lehetett. Néhány szarkaláb halvány mintázata számomra csak vonzóbbá tette. Mimikája, gesztusai érzelmekben gazdag személy benyomását keltették, a kedvessége pedig zsigeri eredetű volt, tisztán éreztem, hogy nem az udvariasság köntösébe bújtatta magát. Mintha rajtakapott volna, hogy titokban megfigyelem, sejtelmes mosollyal az arcán megkérdezte:

– Minden a helyén van?

Válaszul elnevettem magam. Tetszett a nő, nagyon tetszett!

– Most én jövök! – váltott játékos támadóba. – Egyedül élsz itt?

– Nem.

– Férj? Gyerekek?

– Egyik sem.

– Élettárs?

– Ahogy vesszük! Két barátommal lakom.

– Két férfi és egy nő? – őszinte kíváncsisága megemelte mutatós szemöldökeit.

– Pontosan! – bólintottam. – Három jó barát.

– Érdekes – mélázott el a tényeken.

– Egyéb? – hátradőlve igyekeztem szűkszavúságommal provokálni.

– Korotok?

– Harminchárom, harmincöt és harminchat.

– Melyik vagy?

– Én zárom a sort.

– Úgy látom, nekem kell betömnöm a lyukat! – kacagott jóízűen.

– Ez komoly? Harmincnégy vagy?

– Ne mondjuk ki túl sűrűn!

– Fiatalabbnak gondoltalak!

– Jó válasz! – mosolygott. – Mivel foglalkozol?

– Fordítok és ferdítek.

– Azaz? – kivillanó gyöngyfogsora tudatta velem, hogy élvezi az adok-kapok játékot.

– A francia a nyelvterületem.

– Ó, az tök jó. Tolmácskodsz?

– Egy fordítóirodának dolgozom, szöveges formában. Nagyon ritka, amikor élőszóban nyomom, az is többnyire a fiúk munkájához kapcsolódik.

– Ők mivel foglalkoznak?

– Jim és Ollie – mutattam be őket látatlanul. – Ollie apjának céges ügyeit intézik.

– Értem.

– És te? – kezdtem újra faggatni.

Arcizmai lassan átformálták vonásait, s leplezetlenül leolvashattam róla, hogy egyáltalán nem kíván nyilatkozni ez ügyben.

Mintha mi sem történt volna, a kutyákra pillantva témát váltottam.

– Egyáltalán nem késő még a gazdájának lenned!

– Gondolod? – kérdezte révetegen.

– Biztos vagyok benne! – biztatón rámosolyogtam, s mutatóujjamat felemelve időt kértem. – Rögtön jövök! – bementem a konyhába, kivettem a hűtőből a pár napos maradék felvágottat, összekockáztam és egy szalvétán kivittem az asztalunkhoz. Le se ültem, csak úgy elkurjantottam magam.

– Leila!

Helen alatt nyöszörgött a gyékényfotel, ahogyan látni próbálta a kerítés mentén húzódó tujasor között szaglászó kedvencét. A kutya füle botját se mozgatta a kedves hívásra.

– Napi szinten futsz? – szúrtam közbe a kérdést, csak hogy érezze a törődést.

– Igen.

– Leila! – kiáltottam ismét, a reakció ugyanaz volt: semmi.

– Nos, szomorú, de a kutyád nem ismeri a nevét.

– Az nem lehet! – hitetlenkedett.

Az én okos német ebem két méterre feküdt az agártól. Árgus szemekkel figyelte, mit művel új barátnője az örökzöldek alatt.

– Nézd az enyémet! – mondtam, majd odaszóltam a kutyának. – Jackson!

A németjuhász felkapta fejét, és várakozó tekintetével engem szuggerált.

– Ügyes vagy! – megdicsértem, majd a nőhöz fordultam. – Látod a különbséget?

– De ő sem jött ide!

– Nem is kellett neki – magyaráztam. – Ha a nevén szólítom, nem kell hozzám jönnie, csak rám néznie, hogy miért tettem. Érted? Nézd meg a tiédet! – ugyanolyan hangosan szóltam a kis olaszhoz is. – Leila!

A kiskutya már lapos tekintettel fürkészte Jackont, talán további játék reményében, de engem figyelemre se méltatott.

– Erre nem gondoltam – kesergett.

– Semmi vész, hamar megtanulja! – vigasztaltam, miközben néhány kockát felmarkoltam a kikészített jutalomfalatból. A nő már mozdult, hogy felálljon, de szelíden rászóltam. – Megteszed, hogy itt maradsz? Szeretném, ha csak rám koncentrálna.

– Ja, persze, bocsánat! – szabadkozott.

Odasétáltam a kutyákhoz, Jackson persze rögtön felpattant és orrát az öklömhöz nyomva intenzíven csóválta a farkát.

– Ül! – utasítottam, s ő boldogan a fenekére huppant. – Ez az! – dicsértem meg, s miután adtam neki egy kocka felvágottat, újabb parancsot kapott. – Marad!

Odafordultam a kíváncsian leskelődő olasz agárhoz. Édes kutya volt, a kis hegyes fejével, lekonyuló füleivel, okos tekintetével. Vékony farka bekunkorodva hátsó lábai közé, azt hittem, megzabálom. Kihasználtam, hogy rám figyel, s kimondtam a nevét.

– Leila! – a szemeimbe nézett, gyorsan megerősítettem, hogy igen, ezt akartam. – Jó! – s már nyomtam is a szájához a jutalomfalatot, amit jókedvűen benyelt. Továbbra is érdeklődést mutatott a kezem tartalma iránt, ezért megismételtük az előbbi folyamatot újra és újra, miközben rendszeresen irányt és távolságot változtattam.

Amikor elegendőnek tartottam a kezdeti gyakorlást, odaléptem saját ebemhez, megszeretgettem a türelméért, és hagytam, hogy a maradék felvágottat kiegye a kezemből.

– Mehetsz! Futás! – ahogy ezt kimondtam, rástartolt az agárra, és akkora futásba kezdtek, mint amikor meglátták egymást.

Helen bájos mosollyal fogadott a verandán.

– Ennyi lenne?

– Azért nem egészen – sietve kiábrándítottam. – Gyakorolni kell vele, míg teljesen meg nem szokja, különben elfelejti.

– Érdekes, mert a panzióban azt mondták, foglalkoznak is a kutyákkal. Akkor miért nem tudja még a nevét se?

– Szerintem nem a legjobb helyet választottad.

Elgondolkodva nézett maga elé, majd csészéjéből felhörpintette az utolsó kortyokat.

– Minden nap erre futsz? – faggatóztam.

– Igazából ma jöttem erre először. Amerre tegnap voltam, nem tetszett a sok ház miatt.

– Hát, ezen az úton utánunk már csak mező és erdő van – nyugtattam. – A túloldalon bentebb van egy ház, de üresen áll.

– Szóval végig ez az egy csapda volt és sikerült belesétálnom! – állapította meg derűsen.

– Karma – vigasztaltam.

Érdeklődőn szemlélte a hatalmas udvart.

– Ahhoz képest jól körbevédtétek magatokat!

Én is végigpillantottam a területen, a magas, egymást fedő lazúrozott deszkákból álló fakerítésen és az előttük húzódó tujasoron. Az autóbejáró méretes kapuja is tömör fémből készült, hogy ne lehessen belátni. Nem véletlenül.

– Igen, ez igaz! – mélyreható tekintetem az övébe fúrtam. – Majd egyszer elmesélem, ha még érdekelni fog!

– Rendben! Feltéve, ha látlak még! – vidáman felkacagott, majd kissé visszafogottabban így szólt: – Használhatnám a mosdót, mielőtt…

– Hogyne! – felpattantam és mutatva az utat, előre mentem. – Erre… az ott, balra.

– Köszönöm! – mosolygott szerényen, s kabátomat az egyik szék karfájára helyezve célba vette a mellékhelyiséget.

Visszamentem a verandára, felmarkoltam pár szem felvágottat, és közelebb mentem a birkózó kutyákhoz, letesztelni a kis olaszt.

– Leila! – szólítottam, de kedves hangomat nem értékelte a figyelmével. – Ajaj – dörmögtem magam elé, majd újra próbálkoztam. – Leila!

A kiskutya pillanatra megállt és felém nézett. Azonnal reagáltam.

– Jó! – s már repült is a jutalomfalat. Jackson feltett szándéka volt, hogy elvegye a kicsitől, de az ügyesebb volt. Szinte kinevette a nagy maflát, miközben benyelte a finomságot.

– Szóval, van remény? – hallottam a hátam mögül Helen hangját.

– Mindenképp – megfordultam, és odasétáltam hozzá. – Az a lényeg, hogy mindig gyakorold vele, ha együtt vagytok. Javaslom, hogy tarts magadnál valami motiváló eledelt, és időnként szólítsd a nevén. Amikor rád néz, azonnal mondd neki, hogy „jó!", és máris mehet a jutalom.

– Azt hogy „jó", így mondjam én is?

– Igen – mosolyogtam, és elmagyaráztam a lényegét. – Fontos, hogy ne legyen elnyújtva, mert ez számára csak egy jel, ami megerősíti abban, hogy a feladatot teljesítette. Ezzel a hanglejtéssel a „jó" csak neki szól, ebből tudja, hogy jól végezte dolgát.

– Értem – bólogatott, majd engem utánozva ő is kimondta: – Jó!

– Jó! – tromfoltam rá ugyanúgy, ő pedig megismételte. Egyszerre nevettünk fel.

Magam is meglepődtem, ahogyan megremegett a gyomrom. A bizsergő motoszkálás lassan, de biztosan terjedni kezdett a testemben.

Egészen közel léptem hozzá, tenyerembe vettem jobb kezét, majd markomból beleengedtem a maradék felvágottat az övébe. Szinte egyforma magasak voltunk. Zavarba ejtően közel került az arca. Szolid, de rendkívül kellemes illata mélyen a légzőszerveimbe itta magát. Tekintetünk cikázott a másikéban, de a vér bizonyára csak az én agyamból szaladt ki.

Gondolatban megcsókoltam… A valóságban pedig rekedt hangon így szóltam:

– Próbáld ki!

Úgy álltam félre, hogy a finomságot tartó kezén gyengéden végigsimítottam tenyeremmel. Aki másra koncentrál, annak egy ilyen érintés fel se tűnik. Nekem újfent beleremegett a gyomrom. Nem emlékszem, hogy valaha is történt volna ilyen velem.

Helen rám mosolygott, majd kutyája felé fordult.

– Leila! – végtelen kedvesség áradt a hangjából.

Ha az én nevemet ejtette volna ki így, már rég a lábai előtt hevernék, bármire készen. A kis agár ránézett, a nő azonnal jóváhagyta, majd megajándékozta egy kocka finomsággal. Boldogan fordult hátra, arcán „na, mit szólsz?" kifejezéssel, én pedig elismerően fejet hajtottam.

Magukra hagyva őket, a garázs felé vettem az irányt. Tudtam, hogy ott kell lennie annak a derékra csatolható, henger alakú kis tarsolynak, amit Jackson tanítására használtunk. Teletöltöttem a szívecske alakú száraztápból, s miközben vendégem felé sétáltam, magamra csatoltam, hogy mennyit kell a szorosságon állítani.

– Szerintem így jó lesz! – levettem és átnyújtottam neki. – Ha futni, sétálni viszed, csak teszel bele valamit, amit szeret, és mehet a gyakorlás.

– Köszönöm! – örömmel csatolta magára, s próbálgatta, miként lenne a legkényelmesebb a használata. – Természetesen vissza fogom adni!

– Akár meg is tarthatod – legyintettem. – Nekünk már nem kell.

Hálásan végigmért, majd odakiáltott a kutyájának. Leila nemcsak nézett, jött is, a jutalom pedig ment a pofiba. Kikísértem őket a kapuhoz.

– Holnap itthon leszel? – kérdezte.

– Igen.

– Visszafelé esetleg benézhetünk.

– Nekem más ötletem van – mosolyogtam. – Mit szólnál, ha beadnád, amikor futni indulsz, s mire megjössz, megtanulnánk az első leckét. Ez lehetne akár rendszeres, és folyamatosan tanulna valami fontosat, amitől a gazdi is boldogabb lesz. Mit szólsz?

– Jól hangzik – biccentett. – De biztosan van más dolgod is, nem akarlak terhelni.

– Ha teher lenne, nem ajánlottam volna fel – lezártnak tekintettem a témát, s kitessékeltem őket az útra. – Menj és fuss, mert tényleg megfázol!

– Oké! – vidáman felém nyújtotta kezét. – Örülök, hogy nyitva volt a kapud.

– Én is! – viszonoztam a határozott gesztust.

Felhúzta kesztyűit, majd kutyástól nekilódult az elmaradt táv pótlására. Egy darabig még bámultam utána, majd a futás gondolatába beleborzongva bementem a házba. A nap folyamán sokszor eszembe jutott váratlan vendégem, és minden alkalommal réveteg mosolygáson kaptam magam.

Másnap reggel izgatottan vártam, hogy Helen a szó szoros értelmében befusson. Tévedtem. Nem futott, hanem leparkolt a kerítés mellett. Kimentem elé, s miközben hátulról kiengedte a kis olaszt, tátott szájjal fikszíroztam az autóját.

– Ez igen! – szóltam elismerően.

A háttérből figyelte, ahogyan körbejártam a kocsit. A népszerű keleti márka szinte legújabb ötajtós modellje volt, mahagóni fényezése csillogón tündökölt a még gyenge nap fényében. Ablakai sötétített üvegűek voltak, próbáltam bekukkantani rajtuk, de alig láttam valamit. Készségesen kinyitotta az ajtókat, hogy belül is megtekinthessem. Pazar látványt nyújtott a krémszínű kárpit, a vele egyszínű műszerfal pedig egyenesen lenyűgöző volt.

– Ez autó vagy annak álcázott csészealj? – kérdeztem ámulva, s becsuktam az ajtókat a tolakodó hideg elől.

– Bármelyik is, én nagyon szeretem!

– Azt elhiszem! – karommal beinvitáltam. – Nem érdekel, mi a munkád, van felvétel nálatok?

– Utánanézek! – kacagott, majd az út felé intett. – Először lefutnám a mait, ha nem gond.

– Persze! Kínozd csak magad, majd jössz! – vontam vállat vidáman, s Leila után indultam, aki engedély nélkül rohant be Jackson birodalmába.

Elgondolkodva néztem az ütemesen távolodó nő után. Ki lehet ő? Mivel foglalkozhat? Mielőtt beléptem a kapun, még egyszer rápillantottam a kocsira. Hm. Pofátlanul jól nézett ki. Akár a gazdája.

Adtam időt a kutyáknak, hogy kijátsszák magukat, majd előbb kedvesen ismerkedni, aztán foglalkozni kezdtem Leilával. Úgy tűnt, nem csak a jutalomfalatokat élvezte, hanem a munkát is.

Nagyjából másfél óra múlva Helen fújtatva megérkezett, s lenyújtotta izmait. Hagytam egyet szusszanni, majd bemutatót tartottam neki a kicsivel. Nem volt zökkenőmentes produkció, de mindenképp előrelépés történt névismeret és behívás terén. A gazdi elégedettnek tűnt, én pedig bezsebelhettem a dicsérettel együtt járó ígéretet is a rendszeres találkozásra. Kölcsönös örömünket telefonszámcserével pecsételtük meg.

Az elkövetkező napokban Leila minden reggelt nálam töltött. Szépen megtanulta a nevét, és különbséget tudott tenni a figyelés és a tényleges behívás között. Megtanultunk parancsszóra ülni és feküdni. Helen le volt nyűgözve, de nem csak kedvence fejlődése miatt.

Amíg arra vártam, hogy a két jószág lemozgassa kicsit egymást, addig tápláló reggelit készítettem újdonsült barátnőmnek. Minden alkalommal információgazdagabb lettem, mit hogyan szeret, s annak megfelelően állítottam össze az ételt. Először nem is akarta elfogadni, de néhány nap elteltével már jól kezelte, hogy reggelivel vártam. Jót tett a lelkemnek a felé irányuló gondoskodás. Természetesen vele együtt ettem, közben napról napra felszabadultabban társalogtunk.

Elmondtam neki, hogy jó lenne a kutyát ingergazdagabb környezetben is tanítani, hogy megértse, bármikor, bárhol, bármit lát vagy hall, hívásra azonnal a gazdihoz kell vágtatni. Ennek fényében megbeszéltük, hogy másnap délelőtt elvisszük őket sétálni, s közben mehet a gyakorlás.

Amióta megismertem őt, sokkal jobban vártam minden holnapot. Hirtelen a semmiből lett egy jó társaságom, bár tény, hogy a kutyákon kívül kevés gondolatot osztottunk meg egymással, azok pedig többnyire ételekhez, illetve a világ nagy dolgaihoz kapcsolódtak.

Éreztem rajta egyfajta távolságtartást, és megadtam azt a tiszteletet, hogy messze kívül tartottam magam az intimszféráján. Nem tolakodtam kérdésekkel sem az életéről, sem a munkájáról, egyszerűen csak közreműködtem abban, ami akkor fontos volt számára. Nem nyomtam az arcába magunkat sem, rábíztam az időre, hogy miféle barátság alakul ki köztünk. Volt egy olyan érzésem, hogy mindez imponált neki.

Kora délután váratlanul megérkeztek nagy útjukról a fiúk. Úgy örültünk egymásnak, mintha legalábbis évek óta nem találkoztunk volna.

– Miért nem szóltatok, készülni akartam valamivel!

– Haha! Pont azért, hátha rajtakapunk valami turpisságon! – nevetett Ollie.

– Ki vagy virulva! – forgatott körbe Jim. – Mi tud történni egy hét alatt, amitől sugárzol?

– Én a helyedben, magamban keresném az okát! – piszkáltam derűsen.

– Igen, te is nagyon hiányoztál! – homlokon csókolt, majd gyengéden ellökött.

Miután összefoglalták, mi minden történt az útjukon, elmondták azt is, hogy egy másnapra előrehozott szerződéskötés miatt jöttek haza hamarabb. Amíg annak papírjait előkészítették, átvasaltam egy-egy ingüket, és az öltönyük mellé akasztottam őket. Amikor minden készen állt, mosolyogva körbevettek az elmúlt napok eseményeiért. Minden részletet tudni akartak Helennel kapcsolatban, beleértve a saját gondolataimat is.

– Csak ésszel, babám! – figyelmeztetett Jim. – Ne akarj többet látni, mint amit mutat!

– Tudom! – fintorogtam. – Nyugi, nagylány vagyok már! Nincsenek illúzióim, csak azt mondtam, hogy pontosan ilyet képzeltem el! Nem őt, hanem ilyet! Ugye értitek a különbséget?

Bólogatva vigyorogtak, mint akik teljesen biztosak abban, hogy az a tündér elbájolt a tenyeréből arcomba fújt mágikus porral.

Lefekvés előtt még a fürdőszobai tükörben ajnároztam magam, amikor Jim mögém lépett. Beletúrt sötétbarna hajamba, s lassan végighúzta ujjai közt hosszú, néhol őszes hajtincseimet.

– Rendben vagy?

– Miért ne lennék? – értetlenkedett a tükörképem.

A hátamról óvatosan előre rakta a hajam, és lágyan megnyomkodta vállaimat.

– De tudni fogok arról, ha nem leszel jól, ugye?

Egy darabig csak méregettem őt, végül megfordultam, s hagytam, hogy a karjaiba zárjon.

– Vonzódom hozzá, ha ezt akarod feszegetni, de semmilyen mély érzés nem gyötör! Pusztán kémia, ami az esélytelenség okán rövidesen elmúlik.

– Értem – belecsókolt a hajamba, majd hozzáfűzte. – Akkor nem kell aggódnom?

– Csakis magad miatt, édes!

Végsimítottam sápadt mellkasán, megeresztettem egy érzéki mosolyt, majd szelíden kitoltam a fürdőből.

Amikor reggel felébredtem, első gondolatom Helen volt. Kellemes izgalom bokszolta a gyomrom környékét, hiszen végre bemutathattam a srácoknak. A mobilomra pillantva észrevettem a villogó borítékot. Ő írt.

„Ma futásmentes napot tartok, de fél tízre ott leszek! Ne reggelizz!"

Rámosolyogtam az üzenet végén kacsintgató szmájlira. Határozott szeretethullám járta át mindenem. „Jaj, ne! Csak ezt ne!" – sopánkodtam magamban. A hátam közepére sem kívántam egy lassan, módszeresen agyonkínzó, reménytelen szerelmet. Pedig jó eséllyel indultam. Jimnek igaza volt. Észnél kellett lennem.

A fiúk a városba készültek a jelentős haszonnal járó üzlet lebonyolítására, amin a kiruccanásuk előtti hetekben dolgoztak. Ollie-val a verandán állva vártuk, hogy barátja előkerüljön végre. Közben hallottuk, ahogy közeledik Helen kocsija.

– Na, legalább megismerjük ezt a titokzatos hölgyeményt – nézett rám jelentőségteljesen.

A már nyitott kapun be is gördült az udvarra a mahagóni csoda. A nő kiszállt, kiengedte hátulról a kis olaszt, aki azonnal felvette Jacksonnal a futóversenyt. Nem tréningben jött, hanem testhezálló, sötét farmert viselt barna bakanccsal, hasonló barna dzsekivel, melynek nyakát, ujját, kapucniját elegáns szőrme borította. Haja egyszerű copfban lógott a bal válláról szinte a csípőjéig.

– Hoppá! – mormogta Ollie, miután gyorsan végigmérte vendégünket, s elismerően biggyesztgette ajkát. Válaszul önelégülten kihúztam magam.

– Helló! – kölcsönösen köszöntek, s kezet rázva bemutatkoztak egymásnak.

Ebben a pillanatban előkerült az elveszett bárány is. Egy pillanatra megtorpant, majd észbe kapva üdvözölte barátnőmet, és az előbbi kézfogós jelenet megismétlődött.

– Hú, Lisa kissé hiányosan írt le téged! – vigyorgott Jim. – Azt mondta lélegzetelállító vagy. Hát, szerintem meg vadregényes.

– Ó, köszönöm! – mosolygott Helen.

– Vadregényes? – hitetlenkedve összefontam magam előtt karjaim.

– Most nehogy azzal gyere, hogy ez egy tájleíró kifejezés! – emelte fel mutatóujját Jim.

– Eszemben sincs! – mentegetőztem.

– Szívesen levezetem neked, hogy miért ezt a jelzőt használtam!

– Mennünk kéne Rómeó! – szólt közbe Ollie.

Jim sajnálkozva széttárta karjait, s megindult, de tenyeremet mellére fektetve megállítottam.

– Te most szórakozol velem, drágám?

– Mi van? – a férfi sunyi tekintetében egyértelműen látszott, hogy tudja mi a bűne.

Helen diszkréten hátrébb húzódva várta a végkifejletet.

– Az van, hogy most visszamész és átveszed az inget! Szerinted unalmamban vasaltam ki tegnap?

Ollie az órájára pillantott, majd gondterhelten barátjára.

– Haladjál, mert letépem rólad! – fenyegettem.

Jim pofákat vágva bement, hogy eleget tegyen a parancsnak.

– Ezt nem hiszem el, hogy képes egy ilyen volumenű tárgyalásra zakó alá pólót venni! – mérgelődtem. – Komolyan, néha úgy fel tud bosszantani ezekkel a gyerekes dacoskodásokkal! – fordultam a várakozók felé. Mindketten megértőn mosolyogtak, bár a férfié kevésbé volt természetes.

Amikor Jim kijött, még az utolsó gombbal bíbelődött. Segítettem neki, mielőtt teljesen összegyűrte volna az inget.

– Fáj, mi? – nevettem pukkadtnak mímelt ábrázatán. – Égeti a bőröd, mint vámpírokét a napfény, ugye?

– Utállak! – vetette oda színpadias túlzással.

– Nem baj, én szeretlek! – s mint valami jó feleség, megigazítottam az inge nyakát, megpusziltam a száját, majd hátán végigsimítva útjára bocsátottam.

Ollie egyik kezével átölelve gyors csókot lehelt a homlokomra, s Helen felé intve lesietett a lépcsőn. Miután elhajtottak, lezártam a kaput, és sóhajtva a nőhöz léptem.

– Kérsz valamit indulás előtt?

– Reggeliztél? – kérdezett vissza.

– Ja, nem!

– Akkor két tálcát kérek az asztalra!

Visszament a kocsihoz, s kiemelt egy papírtáskát. Odabent szétosztotta, amit hozott, s hellyel kínált a saját házamban. Ámulva néztem a két közepes méretű tojásos hamburgert, a hozzáillő sajtos, zöldséges salátát, és a szívószállal ellátott papírpoharakat.

– Frissen sajtolt narancslé – segített. – Remélem, szereted!

– Persze – nyögtem zavaromban, s határozott invitálása elrettentett a szabadkozástól.

– Már kezdtem azt gondolni, hogy a barátaid csak fantomok – jegyezte meg falatozás közben.

– Hát, igen. Barátnőim is vannak, az egyik a salátádba nyúlkál éppen – nevettem, s úgy tettem, mintha valaki máshoz beszélnék. – Fejezd be, nem illik!

– Ebben az esetben elkelne egy pszichiáter! – húzta fel bal szemöldökét, amitől igazán vonzó pajkosság terült szét arcán.

– Nekem ugyan nem!

– Ó, mindenki ezt mondja, akinek kéne!

Miután befejeztük a vidám hangulatú reggelit, előkészültünk a sétához. A február végi hideghez öltöztem én is, majd bezártam az ajtót, s lábunkhoz rendeltük immár kevésbé aktív kutyáinkat. Nyakörveikbe csatoltam a pórázt, s Jacksonét Helen kezébe adtam.

– Őt te viszed, ez a kis hölgy pedig az enyém! – megszorítgattam Leila pofiját, aki szabadsága elvesztését csalódottan fogadta.

Húzott, rángatott, én pedig igyekeztem megértetni vele, hogy nem ezt várom tőle. A kapun kilépve egymás mellé rendeződtünk, s kiadtam az ukázt.

– Séta!

A házunk mögötti erdős rész felé vettük az irányt. Jackson Helen lába mellett lépkedett, de a kicsi nem értette a parancsot. Csak úgy lengett a karom, ahogyan rángatott.

– Bármi történjék is, ti csak haladjatok tovább ebben a tempóban, rendben? – fordultam a nőhöz.

– Oké! – felelte bizonytalanul.

Erőteljesen visszarántottam a kutyát, aki meglepődött szokatlan gorombaságomon. Néhány lépés után ismét húzni kezdett, én újra visszarántottam, eléhajolva elkaptam a pofáját, s vészjóslón hosszan rámorogtam. Fülét-farkát behúzva, megszeppenten pislogott.

– Séta! – szóltam határozottan, s Helenék után indultunk.

Leila sértődötten poroszkált a lábam mellett. Mivel ezért a célért küzdöttünk, egy jutalomfalat kíséretében nagyon megdicsértem. Persze rögtön azt gondolta, ha szent a béke, akkor el is mehet, de haragom újra és újra lecsapott rá, mígnem szépen összekapcsolta a jutalmat és a dicséretet a rendezett sétával. Többször megállítottam, ülő, fekvő helyzetből indultunk tovább. Nem volt mind zökkenőmentes, de végül egészen belejött, hogy mindegy mi történik előtte, ha séta van, láb mellett a helye.

Folyamatosan jutalmaztam, míg beértük Helenéket, majd mindenkit megállítottam. Lecsatoltuk a pórázokat, s szabadon engedtük a boldog jószágokat.

– Elmagyarázod, mit is láttam? – mosolygott.

Nagyvonalakban összefoglaltam neki, hogyan alkotunk falkát a kutyákkal, és engedelmesség, kezelhetőség szempontjából miért alapvető feladat tudatni velük, hogy a rangsor végén állnak.

– Hidd el, őket nem érdekli, hogy ők vannak az alján! Akkor válnak kiegyensúlyozottá, ha tudják, hol a helyük. Nem azzal teszünk jót, ha megengedjük, hogy a fejünkről egyék a húsos csontot, hanem azzal, ha biztos kezű falkavezérek leszünk!

– Aha – mosolygott. – Akkor én most alattad vagyok?

– Sajnos nem, de szívesen kipróbálnám! – vigyorogtam rá átszellemülten.

– Hülye! – nevette el magát, majd sietve hozzátette: – Bocsánat!

– Csak nyugodtan! Hozzá vagyok szokva.

Egy ideig csendben lépkedtünk, néztük a felszabadult kutyákat. Aztán nem bírta tovább, elkezdte felvezetni az otthon látottakkal kapcsolatos kíváncsiságát.

– No, és milyen az élet két férfival?

– Látom, nagyon izgat téged ez a dolog! – búgtam sokat sejtetően.

– Bevallom, nem találkoztam még ilyennel.

– Hát, azt elhiszem! – nevettem.

– Nézd, ha nem akarsz, természetesen nem kell róla beszélned, nem foglak faggatni, vagy kényelmetlen helyzetbe hozni!

– Engem nem tudsz! – titokzatoskodtam tovább. – Legfeljebb én tudlak téged, ha elmondom az igazságot.

– Ejha, most már beszélned kell, mert megöl a kíváncsiság! – villantotta rám hófehér fogsorát.

– Eddig te sem árultál el túl sokat magadról, én miért tenném? – kötözködtem.

– Jogos! – adta meg magát.

Szó nélkül baktattunk az előttünk szaglászva futkosó ebek után. Jackson jobban figyelt ránk, időnként megállt és csak akkor indult el újra, amikor megfelelő lett neki a közelségünk.

– Ügyes vagy! – mindig megdicsértem és rövid idő után kezdte a kicsi is a magáévá tenni ezt az alapvető feladatot.

– Gyönyörű ez a kutya, és elképesztően okos! – áradozott Helen.

– Leila sokat fog tőle tanulni, és rájössz majd, hogy a tiéd pont olyan fantasztikus jószág, mint a miénk.

– Hihetetlen, mennyire közel érzem magamhoz, pedig alig voltunk veletek!

– Tényleg? Egy hete minden nap jöttetek!

– Az sok? – kérdezte, de nem várta meg a válaszom. – Az nem sok.

– A kutyának jelentős minőségi változás, neki sokat jelent.

– Hogy őszinte legyek, ezzel én is így vagyok – somolygott. – Jól érzem itt magam, és elrepül az idő a társaságodban. Természetesen nem sértesz meg, ha te már besokalltál és…

– Ugyan már! – vágtam közbe. – Nem azért mondtam, mert unlak! Arra értettem, hogy minden viszonyítás kérdése. Ahhoz képest, hogy nem tudtunk egymás létezéséről, a napi kapcsolat hirtelen soknak tűnhet. De valójában nem az. Már az első alkalommal is említettem, hogy közelinek érezlek. Nos, ez csak erősödött, és ugyanolyan szívesen látlak holnap is, mint ma vagy tegnap.

– Ezt örömmel hallom! – nézett rám kedvesen, és kis hatásszünetet tartva hozzátette: – Bár most, hogy a férjeid hazajöttek, nem akarok nálatok zavarogni.

A mondatát lassan és ügyesen hangsúlyozta, mintegy kényszerítve engem arra, hogy állást foglaljak. Helyeseljek vagy javítsak. Akaratlanul is felnevettem.

– Miért érzem úgy, hogy szándékosan provokálsz?

– Nem tudom, te mondd meg! – kacagott.

– Szeretnéd az egyiket?

– Nem, dehogy!

Jókedve köhögésbe torkollott. Megvártam, míg könnyített magán, kifújta orrát, s könnyes szemekkel rám mosolygott.

– Félrenyeltem… majdnem megöltél!

– Igen, és miattam éhezik Afrika – bólogattam cinizmussal a hangomban.

Míg teljesen visszanyerte önmagát, gondolatban átfutottam a lehetőségeinket. Arra a gyors következtetésre jutottam, hogy ez a titkolózás nyilvánvalóan nem mehet köztünk sokáig.

– Ez a terv? – kérdeztem. – Fondorlattal kiszedni a másikból, amit tudni akarunk?

– Hát, egyszerűbb lenne, ha végre megnyílnál, és folyékonyan beszélnél!

– Hm. Talán igazad van!

– Végre valaki belátja! – derűs tekintetébe izgalom lopódzott. Megérezte, hogy kiharcolta az igazság pillanatát.

Komolyra váltottunk mindketten, de még a kutyáink is egymás mellé rendeződve poroszkáltak előttünk. Idejét sem tudtam, mikor kellett utoljára bárki előtt színt vallanom. Szokatlan, izgatott remegés táncolt bennem tetőtől talpig.

– Nézd, Helen! – kezdtem bele vontatottan, de gyorsan megtaláltam a vezérfonalat. – Kinőttem már abból a korból, hogy nagy feneket kerítsek a tényeknek. A kapcsolatunk legelején járunk. Most vagy elmélyül, vagy megszakad, de teljesen ésszerű és jogos követelés, hogy tudd, kivel, mivel állsz szemben.

– Értem – nyugtázta, és arckifejezéséből ítélve felkészült a legrosszabbra.

– Jim és Ollie melegek, és egy párt alkotnak immár két éve.

Arcizmai épp csak megrándultak, de lényegi változást nem láttam rajta. Biztatóan hatott rám, ezért folytattam.

– Én szintén meleg vagyok… de sajnos még nem találtam meg azt a nőt, akivel képes lennék olyan harmóniában létezni, mint ez a két nagyszerű férfi egymással.

Szinte hallhatóvá vált, ahogy megszaporodott a nyelésszáma. Reméltem, hogy nem a hányingerét próbálja kordában tartani. Arca komoly volt, de nem azzal a „hogy basznátok meg!" tekintettel figyelt, hanem inkább együtt érző kifejezés ült ki rá. Többször végigpillantott rajtam, de különösebb idegenkedést nem fedeztem fel benne. A kutyák mintha megérezték volna, hogy valami megváltozott a levegőben, odajöttek mellénk, ki-ki a saját gazdájához.

– Jól van! – simogattam meg a németjuhász fejét, majd kizökkentettem a nőt a nagy gondolkodásból. – Szerintem forduljunk vissza, mert ezek a gézengúzok eléggé belassultak! Valami ebédet is össze kellene ütnöm.

– Jó, persze! – leguggolva megpaskolta a kis olaszt, majd szemét rajtam tartva felállt. – Ugye, tudod, hogy amit elmondtál, engem nem befolyásol semmiben?

– Csak reménykedni tudtam ebben! – néhány másodpercig elidőztünk egymás arcvonásain, majd nekivágtunk a visszaútnak.

– De… a szőkét megcsókoltad!

Értetlenséget tükrözve mozdultak karjai. Mindenáron válaszokat akart erre a sosem látott élményre.

– Jim – emlékeztettem barátom nevére. – És az nem csók volt, hanem szeretet-puszi – legyintettem. – Egészen más, és ezt Ollie is tudja.

– Hát, ez nagyon érdekes! És sosem volt köztetek édeshármas?

– Melegek vagyunk, persze, hogy nem!

– A lehetősége se került szóba? – nem tágított.

– De. Viccből rendszeresen, csak mindig elütjük egy másik poénnal, és a következő percben már nem is emlékszünk rá. Hidd el, nagyon szeretjük, de egyáltalán nem kívánjuk egymást!

– Mióta éltek így, hármasban?

– Másfél éve. Előtte négy évig ketten laktunk itt Jimmel.

– Ennyi ideje magányos vagy?

– Nem vagyok magányos, csak nincs párkapcsolatom. Szerintem nem ugyanaz a kettő.

– Igazad van – javított. – Valóban mást jelent.

– Hiszem, hogy mellém is rendeltetett valaki, és meg fogom találni! – vigasztaltam hangosan magam.

– Vagy ő téged – erősített meg.

– Mindkét verzió érdekel.

– De keresed egyáltalán? Úgy értem, mit teszel azért, hogy találkozz valakivel?

– Többnyire nyitva hagyom a nagykaput – élcelődtem.

Elnevette magát, de meglepő módon nem tett semmiféle negatív megjegyzést, inkább tovább kíváncsiskodott.

– Hogyan lesz egy ilyen vonzó nő leszbikus?

– Vonzó? Ugyan már! – legyintettem. – Messze vagyok én attól.

– Nem! – ellenkezett, és ecsetelni kezdte, mivel is érdemeltem ki ezt a jelzőt. – Szép vagy, jól nézel ki, kedves vagy és intelligens. Tetszik a humorod, szórakoztató vagy, és mindig érezni a tiszteletet a szavaidban, ahogyan a barátaidról beszélsz. Ez így együtt tesz téged nagyon vonzóvá.

– Most aztán sikerült zavarba hoznod! – végighúztam tenyerem lángoló arcomon. – Esetleg te is…?

– Nem! – mosolygott. – Ne reménykedj!

– Nagy kár! – sóhajtottam.

– Tetszem talán? – kacérkodott.

– Hát, megérnél egy ajtócsapkodást! – vigyorogtam, majd ismét komolyra vettem a figurát. – Nem kell tartanod tőlem! Soha nem bántanálak meg azzal, hogy kéretlenül nyomuljak és próbáljam magamnak kikövetelni a nem létező érzéseket. Az olyasmi megalázó mindkét fél számára, és sosem végződik jól. Egyébként is, már kétszer megégettem magam heteroszexuális nővel, elhiheted, hogy harmadszorra nem fogom, bármilyen ellenállhatatlan is legyél.

– Ezt mondanod sem kellett volna, mert alapból kinéztem belőled. Mármint ami ebből rám vonatkozott.

– Akkor ezt megbeszéltük – zártam rövidre a téma e részét.

– Egyébként elsiklottál az eredeti kérdésem felett.

Érdeklődő pillantásomra megismételte magát.

– Hogyan lesz egy ilyen vonzó nő leszbikus?

– Van, vagy volt az ismerőseid között meleg személy?

– Nem – a csípőből jött tagadást bizonytalanság követte. – Illetve nem tudom. Még soha nem vallott meg nekem ilyesmit senki.

– Mennyit tudsz erről a dologról?

– Különösebben sosem olvastam utána, mert nem vagyok érintett. Többnyire az interneten botlom bele a témába, főként, ha valamelyik híresség nyilvánosságra hozza. Ezek inkább bulvár jellegű cikkek, amiből csak a botrány ordít, de háttér-információt nem kapsz sem az emberről, sem a homoszexualitásról. Tudom, hogy a közvélemény elítélően vélekedik, pedig erről nem tehet senki. Nem is értem azt a sok gyűlölködő embert, hogy miért nem képesek ezt felfogni.

– Tulajdonképpen megadtad magadnak a választ – fogtam bele a magyarázatba. – Erről senki sem tehet. Csak mennek a találgatások, de biztosat nem tudnak felmutatni arról, hogy miért vagyunk így kódolva. A természet mindig is az ember fölött fog állni, szerintem soha nem leszünk képesek megérteni annak működését. Egyszerűen leosztja a lapokat, és ha nem a tiéd az ász, hanem csak a hármas, akkor annak alapján kell élned az életed, és abból kihozni a számodra legjobbat. A természet nem válogat