A bezzeggyerek és más felnőttmesék

By Rényi Ádám

Hogyan maradhatunk életben, ha maga a halál keres fel minket otthonunkban?
Mit tehetünk, ha egy reggel egy Kossuth-díjas színművész testében ébredünk?
Mi lesz a sorsa a mesés afrikai örökségnek?
Mi történik, ha egy idős hölgy élete alkonyán talál rá gyerekkori barátnőjére?
Mivel vegyünk rá egy megbízhatatlan kivitelezőt, hogy fejezze be végre a soha el nem készülő lakásfelújítást?
A nagysikerű Osztálytalálkozó után Rényi Ádám újabb felnőttmesékben mutatja meg gyarlóságainkat, vágyainkat, furcsaságainkat és azt, hogy hogyan találunk kiutat a legabszurdabb helyzetekből is, miközben gyakran elbukunk a hétköznapok küzdelmeiben.

„Hogy lehet ilyen szórakoztató a keserűség? Ilyen fájdalmas egy anekdota? Ilyen komoly a játék? Tényleg ilyen vicces szembenézni azzal a konstans abszurddal, amiben élünk? Hogy lehet elbírni ennyi részvétet, ennyi önáltatást? Hogyan számolunk el a saját és a mások bűneivel? És hogyan számolunk le, számolunk rá, számolunk ki, számolunk fel – itt, most, ebben az országban? Rényi Ádám nem adja alább: akár figyelmesen vizsgálódik, akár dokumentál, akár poénra futtat, mindig testközelbe hozza esendő és összetéveszthetetlenül magyar szereplőit, hogy meglássuk bennük magunkat. Ötletvillódzások, fanyar összekacsintások, kabarépárbeszédek, kritikai él, dráma, tragédia, szerelem és halál, hirtelen előkerülő kések és feldolgozhatatlan traumák, na meg rengeteg félreértés és még annál is több bürokrácia – csak olvasunk, és soha nem tudjuk, mi vár ránk a következő oldalon.” – Szabó T. Anna, József Attila-díjas költő, író, műfordító

 

„Takarékos terjedelem, egy írás egy ötlet; a hétköznapiból örkényi hagyományokon alapuló, könnyed átjárás poénba vagy abszurd bölcseletbe.” – Egressy Zoltán, József Attila-díjas író

 

„A novelláskötet minden darabja az élet abszurditására épül. Elkezdődik egy mindennapi történet és a végén valami meglepő, nem szokványos fordulattal zárul. Olyan, mintha egy izgalmas krimit olvasnánk. Talán ezért is faljuk olyan mohón a sorokat. Intellektuális kalandoroknak kifejezetten ajánlott olvasmány.” – Márton András, Jászai Mari-díjas színész, rendező, egykori diplomata

 

„Akár kegyetlennek is nevezhetnénk Rényi Ádám novelláit. De pontosabb azt mondanunk: kegyetlenül viccesek ezek az írások. Megkísért bennünket a bűntudat, amiért olyan remekül szórakozunk gyarló és nem mindig szerencsés hősein. Mégsem kinevetjük őket, inkább csak egymásra, saját világunkra ismerünk. Balszerencsénkre, félelmeinkre, kisszerűségeinkre és örök reményeinkre. Ki hitte volna, hogy ennyire önfeledten is tudunk mulatni magunkon?” – Lakner Dávid, a Magyar Hang újságírója

 

„Aki ismeri Rényi előző kötete, az Osztálytalálkozó novelláit, már tudja, hogy a szerző a meghökkentés mestere, de még meglepetéseiben sem kiszámítható. A jelen gyűjtemény, A bezeggyerek darabjai egy kicsit továbbmerészkednek ennél, mélyebbre hatolnak a történetekben felvonuló sorsok, karakterek ábrázolásában: a könnyed humoreszkek mellett felbukkannak itt drámaibb hangütésű szövegek vagy a groteszk egy árnyalatnyival sötétebb válfajai is. Pengessen azonban bármilyen húrokat is az író, sosem feledkezik meg a helyzetek többarcúságáról: hiszen nem törvényszerű-e, hogy míg egyik kezével elvesz az élet, a másikkal vigasztaló barackot nyom a fejünkre? Rényi Ádám novelláinak jellegzetes ismérvük a tömörségük – szerzőjük egy-két-három oldalba sűrít bele sorsokat úgy, hogy olvasójának meghagyja a következtetés, a gondolkodás és a ráismerés örömét. Márpedig nincs olyan történet ebben a könyvben, ami ne késztetne töprengésre.” – Laik Eszter, a kötet szerkesztője

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Aug 18, 2022
• ISBN: 9789635682317

Book preview

BorítóRényi ÁdámA bezzeggyerek és más felnőttmesék21. Század Kiadó

Budapest, 2022

Copyright © Rényi Ádám, 2022

All rights reserved.

© XXI. Század Kiadó, 2022

ISBN 978 963 568 231 7

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Kiadványfelelős Kovács-Rényi Anna

Szerkesztette Laik Eszter

Korrektúra Bérci Ágnes

Borítóterv Somogyi Péter

Elektronikus változat Ambrose Montanus

Köszönet­nyilvánítások

Szücs Edit barátom emlékére, aki akkor is az életre tanított, amikor tudta, hogy az övéből már alig van hátra.

Köszönöm a közös gondolkodásokat, az első visszajelzéseket nagyszerű és empatikus szerkesztőmnek, Laik Eszternek és két cinkostársamnak, kreatív barátaimnak, Lengyel Andornak és Radnai Péternek. Hálával tartozom mindenkinek, aki szerette az Osztálytalálkozót és ezt velem is megosztotta. Ők adtak kedvet és erőt a folytatáshoz.

Előszó

„Mi másképp nevetünk" – felelte a műsorvezető az egyik hazai könyvfesztiválon a német íróvendégnek, amikor az benyomásait sorolva megjegyezte: keveset mosolyognak a magyarok.

Igen, Kelet-Európában – vagy ha kicsit pontosabban fogalmaznánk: Kelet-Közép-Európában – másképp húzódik mosolyra a száj. A nevetés mifelénk nem fogsorcsillogtató vigyor amerikai módra, nem üde, franciás kacagás, nem udvarias brit mimika, még csak nem is olaszos hahota. A mi mosolyunkba hol grimasz vegyül, hol fanyar lemondás, hol kajánság, hol melankólia, de az is előfordul, hogy kínunkban kacagjuk könnyesre magunkat. Nem ok nélkül.

Ezen a tájon átgázoltak már keletről és nyugatról, északról és délről. Küzdöttünk oldalszéllel, szembeszéllel és hátszéllel. Ezen a tájon, aki életben akart maradni, megtanulta, hogy egy nap még így kell beszélnie, másnap már úgy, az utca egyik oldalán így kell öltöznie, a másikon úgy, és aki kedden még barát, szerdán már ellenség. Ezen a tájon ma is észnél kell lenni. Tudnod kell, kinek mit köszönj, s hogy egyáltalán köszönj-e. A széles kapuk mellett ismerned kell a kicsiket, mert egyik sem nélkülözhető. Okosnak kell lenned, mert van, ami csak okosban megoldható. És tudnod kell elfogadni, megúszni, lenyelni, végigülni, kibekkelni, újrakezdeni és bevállalni, de mindenekelőtt az egészen nevetni.

Aki itt született és itt él, tudja ezt. Főképp, ha még ír is. Rényi Ádám immár második kötetében tesz tanúbizonyságot arról, milyen behatóan ismeri a kelet-európai (na jó, kelet-közép-európai) létezés bugyrait, és hogy azok legmélyebb pontjain is meglátja a mosolyra fakasztót. Aztán mindezt úgy tálalja novelláiban, hogy az olvasó hol megrendül, hol felnyüszít, de semmiképp sem marad érintetlen a lelke.

Aki ismeri Rényi előző kötete, az Osztálytalálkozó novelláit, már tudja, hogy a szerző a meghökkentés mestere, de még meglepetéseiben sem kiszámítható. A jelen gyűjtemény, A bezzeggyerek darabjai egy kicsit továbbmerészkednek ennél, mélyebbre hatolnak a történetekben felvonuló sorsok, karakterek ábrázolásában: a könnyed humoreszkek mellett felbukkannak itt drámaibb hangütésű szövegek vagy a groteszk egy árnyalatnyival sötétebb válfajai is. Pengessen azonban bármilyen húrokat is az író, sosem feledkezik meg a helyzetek többarcúságáról: hiszen nem törvényszerű-e, hogy míg egyik kezével elvesz az élet, a másikkal vigasztaló barackot nyom a fejünkre? Rényi Ádám novelláinak jellegzetes ismérvük a tömörségük – szerzőjük egy-két-három oldalba sűrít bele sorsokat úgy, hogy olvasójának meghagyja a következtetés, a gondolkodás és a ráismerés örömét. Márpedig nincs olyan történet ebben a könyvben, ami ne késztetne töprengésre. Mert valljuk csak be, nem szokványos, hogy valaki egy életen át arra vágyik: hadd láthasson egy Bentley-t a saját szemével, vagy hogy tisztes multicég-alkalmazott létére egy neves magyar színművész bőrében ébredjen reggel. Az sem mindennapi, ha egy házaspárnak végzetes eszközhöz kell folyamodnia egy lusta mesterember megregulázására, nemkülönben ha egy „szép" napon maga a Halál csönget be valakihez, és udvariasan még a cipőjét is leveszi. Hasonlóképp zavarba ejtő tapasztalat, ha az ideológiai alapon szervezett társkereső-irodában nem épp elbűvölő a női felhozatal, mint ahogy merész ötlet kipróbálásra hazavinni egy jó előre megrendelt koporsót.

Rényi Ádám történeteinek egy részében az egyszerű, gyanútlan ember csetlik-botlik agyonszabályozott világunk útvesztőiben, vagy próbál a maga módján javítani már-már nevetségesen reménytelen helyzetén. A novellák más része vitriolos társadalomkritika; az író görbe tükrében mulatságosan eltorzítva látjuk viszont napjaink képtelenebbnél képtelenebb történéseit. Mi pedig mi mást tehetnénk, mint felszabadultan nevetünk saját gyarlóságainkon, a hatalom abszurditásain vagy az élet őrültségein – mert irodalmat olvasva végre nevethetünk azon, amin a valóságban talán fognánk a fejünket.

Nem kell hozzá nagy jóstehetség: Karinthy emléke dereng majd fel az olvasónak e kötet végére érve, a szépirodalmi humoreszk múlhatatlan klasszikusáé. Ám Karinthy mellett Rényi Ádám világában ott van mindazon nagyok öröksége, akik ebben a kelet-európai (legyen akkor hát: kelet-közép európai) olvasztótégelyben élték meg a sors rossz és jó tréfáit, kiszámíthatatlan kanyarulatait, halálos humorát. Ott van Jaroslav Hašek, Rejtő Jenő, Heltai Jenő, Bohumil Hrabal, Jiří Menzel, Efrájim Kishon, Sławomir Mrożek, Örkény István, Gyurkovics Tibor, Méhes György tekintete – és még sok más kiválóságé.

Akarva-akaratlanul is belőlük merít A bezzeggyerek szerzője, még ha nem is szeretne többet, csak néhány önfeledt percet szerezni irodalmi „bonbonjaival", ahogy ő nevezi olykor írásait. Tessék hát bátran elszopogatni ezeket az élvezetesebbnél élvezetesebb pralinékat – kockázatok és mellékhatások nélkül, bátran fogyaszthatók.

Laik Eszter

A bezzeggyerek

Doroszlói József neve állt a fényesre suvikszolt névtáblán, de a férfit sosem láttuk, egy nő járt ki-be olykor abból a lakásból. Én csak Józsefnénak hívtam anyám szomszédasszonyát. Nem tudtam a keresztnevét, talán anyám sem, mindig csak úgy beszélt róla, hogy a szomszéd. Pedig nem is voltak valójában szomszédok: a két lakás között volt még egy, amiben egy pincér élt, és egy használaton kívüli mosókonyha. Anyám varrónő volt, otthon dolgozott, apámat korán elveszítettük. Józsefné sem járt el gyakran hazulról, így sokat beszélgettek a gangon. Amíg én is anyámmal laktam, sokszor találkoztam vele. Magas, jól öltözött asszony volt, korán kezdett őszülni, és soha nem mosolygott.

A családunkban én voltam az első, aki megszerezte az érettségit, és továbbtanulhatott. Anyám életcéljául választotta, hogy én többre vigyem majd, mint ő meg apám, és amikor leérettségiztem, ráadásul jeles minősítéssel, majdnem kiugrott a bőréből. Józsefnénak újságolta el először a gangon, de a várt hatás elmaradt.

– Az én fiam kitűnőre vizsgázott az érettségin – vágta oda hűvösen a szomszéd, anyám pedig visszahátrált a lakásba. Tudom, hogy rosszulesett neki, mert mindig nagyon büszke volt rám. Már általános iskolás koromban is percekig ölelgetett, és szó szerint körbetáncolta a lakást, ha ötöst vittem haza.

Aznap, amikor megtudtam, hogy bár csak hajszálon múlt, de az érettségim után a felvételim is sikerült, és ősszel elkezdhetem a külkerfőiskolát, egyből rohantam haza anyámhoz, hogy elújságoljam neki. Ő éppen az udvaron beszélgetett Józsefnéval. Amikor lihegve kinyögtem a jó hírt, elhomályosult tekintettel borult a nyakamba; csak azért nem kezdett el sírni örömében, hogy a szomszéd ne lássa.

– Az én fiamat jogi egyetemre vették fel, ráadásul Svájcban – formálta a szavakat szenvtelenül Józsefné, amivel mindkettőnket lehűtött. Bár tudtam, hogy anyám nagyon örül a főiskolának, láttam rajta, hogy a külföldi egyetem, ráadásul jogi, őt is elkápráztatta. Én pedig azt éreztem, hogy ha jó vagyok is, biztosan nem vagyok elég jó.

A főiskolai éveket kisebb-nagyobb döccenőkkel, kétévnyi halasztással, de végigcsináltam. Oklevelem négyes lett, de minden komolyabb vizsgánál és a szigorlatkor is eszembe jutott Józsefné fia, a bezzeggyerek. Amivel én megszenvedek, az neki biztosan csak ujjgyakorlat lehet – jutott eszembe egy éjszakán, amikor hajnali kettőkor egyik kezemben a mikroökonómia-tankönyvvel az ötödik kávémat főztem le. A jogon nincs is mikroökonómia, ugrott be ekkor, és belebóbiskoltam a jegyzetbe. Végül átmentem. Aztán átmentem anyámhoz.

– Summa cum laude – közölte Józsefné jól érthetően, minden hangot külön artikulálva a fia diplomájára utalva. Mert az egyetemen ugye diplomát adnak, nem oklevelet, mint nálunk a főiskolán. Anyám gratulált neki, és szóba sem hozta, hogy végső soron én is elvégeztem a fősulit. Kicsit talán szégyenkezett is. És bár a kedvenceimet, oldalast és tepsis krumplit ígért nekem ebédre, ha átmegyek a záróvizsgán, nem siettem ezt behajtani rajta.

Hosszú évekig elkísért a keserű érzés, hogy sosem vihetem igazán sokra. Hiába lesz majd irodai munkám, hiába keresek majd többet a szüleimnél, nem sikerülhet az, ami Józsefné fiának. Hogy mindig lesz egy plafon, amit nem tudok áttörni. Sokszor álmodtam vele.