Hamisjátékosok

By Illés Endre

llés Endre a modern magyar novella egyik kivételes tehetségű és kultúrájú mestere. Művészetének talán legjellemzőbb vonása az a kutató, racionális értelem, amely nem elégszik meg a felszín ismeretével, hanem minden létezőnek a titkát kutatja, igazságát vagy igaztalanságát. Ez a kutató, boncoló értelem nemcsak a pszichológiai titkait vizsgálja könyörtelen éleslátással és lemeztelenítő őszinteséggel, hanem azt is, ami túlmutat az egyéni lét pszichológiáján, tehát a társadalmi okokat, a közösségei létben gyökerező magyarázatot. De ennek a kutató szigorúságnak a látszólagos objektivitása mélyén szeretet és humanizmus húzódik meg az alkotó, a minden feladatnak nekigyürkőző emberi értelem és morál iránt.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633744383

Book preview

ILLÉS ENDRE

HAMISJÁTÉKOSOK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető Könyvkiadó

Korrektor: Horváth Annamária

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-438-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Illés Endre jogutódja

SZIGORLAT

Mindössze ketten szigorlatoztunk aznap. A sötétebb ruhánkról ismertük meg egymást, kényszeredetten és félszegen köszöntünk. Társam ismeretlen, kissé nyomott homlokú fiú volt, egyszer-kétszer talán mégis láthattam az előadásokon; bemutatkoztunk egymásnak. Azután úgy álltunk ott a folyosón, mint akiket ítéletre vezettek elő.

Az ablak menti padokon fiatal medikusok ültek, könyvekkel, jegyzetekkel és boldog, távoli vizsgaidőkkel. Ellenségek, akik hideg fejjel és kemény szívvel a mi botlásainkra lesnek – most akarnak megokosodni és meghízni, a mi bukásunkon. Terpeszkedve foglaltak el minden padot, az eshetőségeket mérlegelték, néha megnéztek, mint ahogy a kannibálok vizsgálhatják a forró vizes kondér mellett álló foglyokat. Még helyet sem szorítottak… Ákos, a dagadt altiszt a kisterem ajtajában állt, sértődötten és tüskésen – ellenségünk ő is. Hogyne, hiszen nem vettük igénybe szigorlat előtti, húszpengős mentőkurzusát. Majd jött Vida, az osztályorvos, az a lenhajú majom a második emeletről, bizalmaskodva és jóakaratúan közölte: az öregnek ma komisz a kedve, ideges, kétszer is rászólt kedves tanársegédjére, Kovács Gyurkára.

Fél tízkor mintha roppant kaptár zsongott volna fel… Ajtócsapkodás, majd kemény lábdobogás – most ért véget az előadás. Száz fiú zúgott le az emeletről – még ide, a kis oldalfolyosóra is beszüremlett a lármájuk.

Újabb negyedóra.

Végül lebbent a kétszárnyú üvegajtó, feltűnt a vakító fehér szvit – és a hatalmas félkaréj közepén ő – Karlovits…

Emlékszel a kis bemutatóteremre a földszinten? Milyen szorongatón ismerős kulisszák: a fali üvegszekrényekben – gipszből – rosszul forradt csontok és ízületek; péntek esténkint hányszor hallgattuk itt a kis Neményi orthopéd másfélóráját. Hát ebben a mellékteremben tartották aznap a szigorlatot.

Elöl mi ketten ültünk, mögöttünk az üres padok gránittölcséres sivársága. A nézők csak hátul szoronghattak. A professzorral se maradtak sokan. Kédli, a merev arcú tanársegéd, meg Kovács Gyurka és természetesen Vida is, aki szeretett ott lenni a látványosságokon.

Az alacsony homlokú fiú hamar végzett. A második percben tudtuk – menthetetlen eset; de legalább nem kínlódott sokáig. Most én következtem.

Ismered, ugye, Karlovitsot? A teremben primadonna, úgy tartja ujjai közt a krétát, mint műtét előtt a kést. Táblája villámgyorsan telik meg tabellákkal és rajzokkal, a legsúlyosabb műtétet is úgy demonstrálja, mint egy bűvész; remek előadó és remek sebész. De így, szigorlaton, faarccal teszi fel a kérdést, jobb kezét kinyújtja, mintha egy súlyos díszkardot tenne maga elé, és jéghideg, merev tekintettel vár.

Két hónap fáradtsága volt már bennem, s még külön ez a délelőtt is. Idegeim kegyetlenül megfeszültek, izmaim megduzzadtak, egyetlen görcsbe rándult gubanc voltam. Idegesség és szorongás? Ó, az idegesség együgyű és mennyei állapot. Az ideges ember felvág, mint a félkótya nyúl a puskacső előtt… kapkodva fut ide-oda… makog valamit… néhány ostoba bukfencet vet a levegőben… – s már vége is.

Bár megzavarodott és ideges lettem volna, bár követhettem volna a nyomott homlokú, szomorú fiút. Milyen tiszta ügy lett volna, milyen egyszerű seb, semmi fertőzés, semmilyen bonyodalom… De én védekező és támadásra feszült voltam. Szívemet nem a gyávaság, de a fogcsikorgató düh szorította össze. „Figyelj hát!" – biztattam magam, s úgy néztem Karlovitsra, mint aki egyetlen ugrással veti magát az ellenségre.

Mert Karlovits, ott a kis katedrán, az volt – ellenség. Ellenség, akivel itt meg kell birkózni, az egyik felülmarad, a másikat két vállra nyomják. – De csak így szabadulhatok… Nem tudom, érted-e ezt a pillanatot? Amikor kettesben maradsz valakivel egy kihalt bolygón. Senki élő nincs veled, senki más ellened, csak ő… Te szembenézel vele… Érzed – most!

És Karlovits feladta az első kérdést… Pillanatnyi csend. Azután szinte kiáltottam a feleletet. Tudtam-e? Elég becsületesen ismertem az anyagot, de ezt igazán tudtam. Véletlen volt. Nagyon jól tudtam. Ahogy rákezdtem, az ujjongás volt, a szavam káröröm és ittasság.

És ezt észre kellett vennie Karlovitsnak is. Rám nézett. Éreztem: szó sincs itt arról, elfogad-e ellenfélnek vagy sem. El sem ért hozzá az én forróságom. A hangom bosszantotta csak – ennyi volt. Láttam rajta, most elhajít, mint műtét közben egy fölösleges műszert. S már félbe is szakított, új kérdést adott.

Megrémültem. Most dadogjak vagy elhallgassak? Egyszerre itt volt a bukás. Erre a második kérdésre már nem tudtam felelni. Nehéz kérdés volt? Isten tudja… – inkább ritkaság. De csak elkezdtem valahogy, az előbbi hangomból sem billentem még ki. És mondtam valamit, azután megint… Azokat a sebészi általánosságokat hadartam, kissé a belgyógyászatba is átkacsintva, amikkel mindent be lehet vezetni.

És ekkor Karlovits hibát ejtett. Nem érezte meg, hogy szavaim mögött már a semmi van, az űr, a hallgatás, és félbeszakított. Megint más kérdést kaptam. Szerencsém volt, ennyi az egész. Ment. Ezt végigvárta, minden részletre rákényszerített; de hiba nélkül ment.

Most kezdett bosszankodni. Egyszerre komisz lett. Az új kérdés szinte durván goromba és nehéz.

A kis Neményinek köszönhettem megmenekülésemet. Neményinek és kitűnő vizuális-akusztikus memóriámnak – itt, ugyanebben a teremben magyarázta a kis öreg Neményi valamikor ezt a bonyolult törést. – Senki nem hallgatott oda, magam sem; és most egyszerre tisztán hallottam a hangját.

De azért alaposan belebukhattam volna ebbe a törésbe, se az anatómiáját, se a részleteit nem tudtam – Karlovits azonban megint türelmetlen volt. Nem mondhattam végig, nem is kérdezett tovább. Intett Kédlinek – az aznap felvett betegek kórtörténeteit kérte. Talán nem is akart megbuktatni, csak megfricskázni, megleckéztetni. Sokáig válogatott a beteglapok között. Egyet-egyet lassan, figyelmesen végigolvasott, majd bosszúsan félrelökte. Látszott, valami szilánkosabb, gyulladtabb esetet keres… A kedves, jó Kovács Gyurka, akit ma reggel megszidott, velem együtt főtt és pirosodott, mint a rák. Vida szemtelenül vigyorgott. Karlovits végül odaadta az egyik lapot Kédlinek:

– Hozzák be…

Soha Wurm Gyulát, ötvennyolc éves tanítót, „apja-anyja meghalt, astheniás testalkat, fájdalmai fél év előtt kezdődtek a jobb kezében és könyökében…"– soha Wurm Gyulát elfelejteni nem fogom.

Karlovits ügyet sem vetett a mély bókolásra, ridegen vetette oda a hosszú köszönésre:

– Tessék!…

Mint egy elítéltet, átadta nekem Wurm Gyulát.

Macskaszürke, hosszú bajusza volt, alázatos, vérszegény ember. Az arca hamus, csontjai kiütköztek; két percig kérdezgethettem. Levette kabátját, ingét – a fájdalmas ízületek erősen duzzadtak.

– Hát halljuk! – mondta ekkor Karlovits. És Wurm Gyula fölött megindult új csatánk. Karlovits rosszul kérdezett; a kérdésből értettem meg, hogy a szembeötlő baj mögött meglepetés vár. Óvatosan tapogatóztam a homályban, szavaimra egyre ingerültebb válaszokat és kérdéseket kaptam. De ekkor már közeledtem valami felé.

– Hát mondja ki végre! – csattant fel egyszerre Karlovits.

Megmondtam.

Olyan csend támadt, hogy tisztán hallottuk az Üllői úton a villamosok csengetését. A csendben már éreztem, hogy rátaláltam. Kovács Gyurka megkönnyebbülten bólintott – jól van!

– És az eljárás? – szorított rajtam utolsót Karlovits.

Zúgott a fejem. Éreztem, hogy ez a végső próba. Izgatottan és pirosan néztünk egymásra. Mint a fellobbanó láng – egészen Kariovitsnak csapva kiáltottam:

– A jobb kar csonkolása!

Lehet, hogy többet mondtam. Nem tudom, nem emlékszem semmire, csak Karlovitsot láttam magam előtt. Az ő szemét éreztem magamon, kérdéseivel birkóztam – megint csak ketten voltunk, már nem is egy kihalt bolygón, de valahol lent, tengerfenéki mélységben; irtózatos nyomás nehezedett a halántékomra. Lehet, hogy csak egy mozdulat kellett volna – ráugrom és fojtogatni kezdem.

De a merev Kédli ugrott hirtelen oda, meg Kovács Gyurka, ijedten, elsápadva. Az öreg tanítót fogták mind a ketten.

– Az én kezemet?… az én jobb kezemet?… – hebegte a szürke macskabajusz alatt az elfehéredett ajak. – Levágják az én…

Még mindig nem merültem fel a tengerfenéki mélységből, de azt hiszem, Karlovits sem. Nem értettük ezt a dadogó, támolygó kérdést. Hát persze, hogy az ő kezét… Elég nehéz volt megfejteni, hogy ez a megoldás, Karlovits majdnem megfogott ezzel a kérdéssel; nem is tudta, milyen közelre szorított a bukáshoz és a szakadékhoz… A szakadékhoz, amelynek csak akkor éreztem meg a mélységét, amikor az öreg feljajduló hangját hallottam megint:

– A jobb kezemet? Karlovits egyszerre határozott lett.

– Ne féljen… Semmi rossz nem történik magával, tanító úr…

Intett Kédlinek, hogy vezesse ki az öreget. Megvárta, amíg becsapódott az ajtó, s amikor már kint is elhaladtak a lépések, felállt, hozzám jött, a szemembe nézett:

– Szégyellje magát! – ezt durván és gyűlölettel mondta. – Hát szabad volt ezt kimondani?

Azzal a csitíthatatlan gyűlölettel vágott végig, hogy ebben a végzetes bukásban ő is benne van.

Nem, nem tévedtem, Wurm Gyula tanító úr jobb keze csakugyan menthetetlen volt. De én mégis rettenetesen megbuktam, embertelenül, jóvátehetetlen bűnnel… Ezzel a csontnál is mélyebbre hatoló vágással; az áthatolhatatlan vaksággal, amelyben csak Karlovitsot láttam; a vad, engesztelhetetlen indulattal, amellyel őrá akartam sújtani.

Ha elmondhatnám most, mennyire reszketett a térdem, amikor kitámolyogtam a teremből – ki a folyosóra, a híg, könnyű fénybe. Hogy vártam a büntetést… Hogy reméltem valamiféle vezeklésben… Délben kihallgatást kértem Karlovitstól, beszélni szerettem volna vele, hallani valami megnyugtató szót, egy kézmozdulatot legalább, de nem fogadott. A műtéttani próba már előbb megvolt. És két nap múlva megkaptam a leckekönyvemet is. Ott volt a bejegyzés: jelesen szigorlatozott.

Jelesen – Karlovits még itt sem kegyelmezett.

Nincs tovább. Felnőttek vagyunk, nekünk már nem adatott meg a kegyelem, mint az ártatlanoknak. Mindenért vállalni kell a felelősséget, semmi alól nincs feloldozás.

(1936)

EZÜSTLÁNC

A férfi kilépett az Arno-parti szálloda kapuján, és a Ponté Vecchio felé indult.

Firenzében vannak nyári délutánok, amikor úgy tűz a nap, hogy ezt a kétperces utat is futva kell megtenni az árnyékot adó hídfőig. Mindenütt forró kövek és sustorogva lobogó napfény, a kis régiségkereskedések küszöbig rántják függönyeiket, lélek nem mutatkozik a részegen ingó kőparton. Néha azonban olyan sűrűn és édesen csurog a nap, mint a méz. Ezek a szelídebb délutánok: ilyenkor nem lehet futni, minden lassúdik, a lélegzet is álmosodik.

A férfi azonnal érezte ezt a lassúbb, kedvére való időt: itt kell maradni a hídon, nem szabad továbbmenni. Aki dologtalanul járkál a városban, és nem siet sehová, most kedvére ácsoroghat az ezüstárusok kirakatai előtt.

Még egy tanács: maradjunk a jobboldali járdán. Itt csak ezüstösök vannak; a túloldalon már arany és porcelán is belekeveredik a nemes alapszínbe. Az ezüst a legtisztább, legnemesebb fém. Mennyi kis bolt, mennyi kis harang, gyűrű, liliomos kiskanál, melltű, zászlótartó-oroszlán. Mind-mind ezüst. Tompa, tartózkodó ragyogás, fátyolozott fény.

A férfi átsétált az Arno túlsó partjára, egészen a Via dá Guicaardini sarokházáig; itt már olyan józan és kiábrándító az utca, mint egy zátony. Visszafordult, és amikor ismét a mozdulatlan Arnót érezte a járda alatt, az álom és szédület észrevétlenül jelentkezett. Megállt a híd közepén, a hármas bolthajtásban, innen láthatta a sötétzöld folyót, és jobbra-balra az ezüstösök fecskefészkeit.

Később sokáig álldogált egy keskeny kirakatüveg előtt, végre belépett a boltba. Sápadt, magas lány jött ki a folyóra néző belső szobából; látta, hogy idegennel áll szemben, franciául köszönt. Olyan sovány és finom volt a lány arca, mintha egy sienai festő húzta volna meg vonalait.

A férfi előbb néhány gyűrűt nézett, majd szemet vetett egy kis harangra, végül karpereceket kért. Megállapodott egy széles ezüstláncnál.

A szép arcú lány elmagyarázta, hogy ez a koronás sárkány a karperecen Siena egyik pajzsáról való, a menyétet és az elefántot is onnan másolta az ezüstműves. Sorjában bemutatta a többi alakot is. A férfi hallgatta a lány hangját, majd megállapodtak az árban is. A lány hosszú dobozkát vett elő, vattával ágyazott, és éppen belefektette volna az ékszert, amikor a férfi visszakérte a karperecet.

– Kicsi… – mondta. – Azt hiszem, kicsi.

Egy női csuklóra gondolt, egy távoli csuklóra, s úgy érezte: a szép ezüstszalag nem éri körül azt a távoli ízületet.

A lány komolyan tiltakozott.

– Tessék, nézzen ide! – és könnyű, alig rebbenő mozdulattal saját csuklójára kattantotta az ékszert.

A férfi elmerült arccal nézte. A karperec valóban könnyedén csúszott fel és le a franciául beszélő lány karján; bizonyosan ugyanilyen szépen átéri majd azt a másik csuklót is. „Santa Barberához hasonlít – nézett a férfi a lányra; Santa Barberához a sienai San Domenicó-ban." Fizetett.

A lány átvette a pénzt, és éppen le akarta venni a karperecet, amikor a férfi mosolyogva, felszabadultan megállította.

– Ne, hagyja…

A lány arcába nézett.

– Szépen illik a karjához. Hagyja csak rajta.

És nehogy elrontsák a tréfáját, s még hosszú magyarázkodásra is kényszerüljön, köszönés nélkül, gyorsan kilépett a kis boltból.

*

Amikor néhány hónap múlva idehaza elmondta kalandját, barátja így fogalmazta meg kritikáját:

– Nyugodt lehetsz, még aznap visszatette a kirakatba. Te kifizetted, és ő másodszor is eladta. Csak semmi érzelgősség, öregem.

*

Két év múlva ez a barátja fiatal feleségével végigment a Ponte Vecchión. Ajándékokat vásároltak az otthoniaknak, éppen elutazóban voltak Firenzéből. Az egyik kirakat előtt eszükbe jutott a régi történet – a sienai lány és a karperec.

– Keressük meg! – mondta a férj.

A harmadik boltban megtalálták a lányt. Csuklóján ott volt a karperec.

– Ez a karperec tetszik, itt a csuklóján, a magáé… – mondta hosszabb válogatás után a férj, és a lány karjára mutatott. – Megvenném.

– Az enyém, nem eladó – felelte egyszerűen a lány. Most is franciául beszéltek.

A férj ekkor szemtelen, sértő tekintettel belenézett a lány arcába.

– Nem emlékszik? Én hagytam itt a karján. Most megvenném másodszor is. A feleségemnek.

A sápadt lány előbb ránézett a férfira. Azután mélyen elpirult. De már nem habozott: lecsatolta csuklójáról a sárkányos, menyétes karperecet, szó nélkül átnyújtotta az asszonynak.

Amikor ezt a remek tréfát a jó barát idehaza, társaságban elmondta, a férfi, aki két éve járt Firenzében, émelygést érzett.

– Persze hogy a magáé – mondta később az asszonynak, a barátja feleségének. – Ügyesen szerezték meg, nagyon ügyesen. A magáé.

Elfordult, továbbment.

Már szégyellte magát, hogy nem vágott rá az asszony kezére.

(1936)

A FIÚ

Másfél évig éltek együtt. Még nem is ismerték teljesen egymást. Gyanútlanok voltak, s nem tudták, mennyire kellene sietniök mindennel. A nap éppen csak rájuk sütött, egyetlen pillanatuk volt, felnéztek a magasba, az árnyékot már meg sem láthatták maguk előtt.

Évának a gyerekágy harmadnapján fájni kezdett a feje. Majd hányt. Tizennyolc napig feküdt eszméletlenül a szanatóriumi ágyon. Egy délelőtt olyan görcsösen kapaszkodott a fehérre lakkozott vasrudakba, mint aki örvény fölé került, s a meghasadó mélység ellen védekezik. A tizenkilencedik napon meghalt.

Gábornak emléke is alig maradt róla.

Gyűlölte a fiát, aki itt volt, élt, bűntudattal lapult pólyáiban. A fiát, aki miatt Évának meg kellett halnia. Az első évben látni sem akarta Jánoskát, egy percig nem fogta a kezét. Az asszonyra gondolt, a fiatal, halott asszonyra, s csüggedten, verejtékezve akadt el a szíve éjszakánként: még Éva arcát sem tudta tisztán felidézni. Csak éppen felrémlett előtte valami, mintha tejüvegre nap süt, s mögötte árnyak mozdulnak. Oly rövid hónapokig éltek együtt, hogy Évának ideje sem volt előjönni a tejüveg mögül, amely most örökre elmosta alakját. Azután ez is tompult. A láz sajgása engedett, s mint a behegedt seb, ez az emlék is csak néha és szaggatva fájt.

Hároméves volt Jánoska, amikor Gábor nyugtalanító felfedezést tett. A kisfiú arca – mintha távoli tájakat tükrözne – különösen és fájdalmasan Évára kezdett emlékeztetni. Egy nyári délután, ebéd közben, a besötétített ebédlőben vette észre. Megpróbált védekezni ellene, erőszakkal süllyedt az újságjába. Azután mégiscsak felnézett, s elemezni kezdte a hasonlóságot.

A várószobában akkor már ült egy beteg, hamarosan át kellett menni hozzá.

Amikor öt óra tájt végzett a rendeléssel, a szíve súlyos volt és szorongásokkal teli.

– Jánoska! – rendelkezett hangos, hamis vidámsággal, ahogy belépett a gyerekhez. – Idegyere!

A kisfiú elhúzódott, a sarokból nézett csak vissza, nyitott, éber szemmel. Gábor két tenyere közé vette gyereke arcát: egészen Éva volt.

Ekkor lekuporodott a szőnyegre, s három év óta először, játszani kezdett a kisfiával.

Megpróbálta magához édesgetni. Nem ment. Jánoska hideg maradt és gyanakvó. Aztán hízelgett, tréfált, udvarolt neki, sorra vette kisgyerek-szelídítő, bevált orvosfogásait, mind hatástalan maradt. Bebújt az ebédlőasztal alá is, Jánoska udvarias közönnyel hallgatta csalogatásait. Már nem gyanakodott, de nem is melegedett fel. Besötétedésig ment ez így, Gábor felegyenesedett, a háta fájt, halálosan fáradt volt.

Mint a részeg, ment át a rendelőbe. Végigdőlt a pamlagon, a villanyt sem gyújtotta fel. Szeme lassan kitapogatta a sötétséget. Az utcai lámpafény lustán mozdult a könyvszekrény tömött polcain. Milyen ismerős volt ez a fáradtság, milyen sokszor volt azelőtt ilyen fáradt. Mert neki mindent akarnia kellett. Nagyon akarnia. Emlékszik rá, sokszor már megalázó erőfeszítéssel: Évát is. Vagy talán éppen Évát. Az első csókjukat. Majd azt a komolyabb valamit, ami talán szerelem is volt. A házasságukat. Nem volt semmi akadály. S mégis, milyen nehezen ment Évával minden. Mint a magas hőfokon olvadó fémek, Éva, ha át is forrósodott, kemény maradt.

Most már mintha tisztábban látta volna a halott asszony arcát a sötétben. Amióta Éva meghalt, még soha ilyen tisztán ezt a tekintetet.

Milyen kevés idejük volt mindenre. Mennyire lehet egy embert szeretni, s milyen nehéz megtartani. Évából is alig maradt valamije. Másfél év… Mire is emlékszik? Kétszer veszekedtek, valami egészen jelentéktelen ostobaság miatt. Semmiség volt, teljesen elmúlt. De talán még itt se mutatkozhattak meg egymás előtt. És egyszer – ez szomorú volt, megalázó volt – féltékeny lett. Éva délutánonkint, amíg ő rendelt, nagyokat sétált. Utána ő mindig megkérdezte, hol járt, s Éva mindig pontosan el is mondta. De egyszer másutt látták; máskor meg valami rokonukat említette, akit meglátogatott, s véletlenül kiderült: hetek óta nem volt ott. Ekkor a bőréhez ért a kormos, gyanakvó láng.

Hetekig azt hitte, hogy Évának szeretője van. Mint a rossz lehelet, úgy érte a csalás és bujkálás gondolata. És csalni, bujkálni kezdett maga is. Piszkos és piszkító hetek voltak. Követni kezdte Évát. Lesett utána. Átkutatta fiókjait. Semmi bizonyosság nem akadt a kezébe. Nem látott, nem hallott semmit. Végül egy felhőtlen, boldog napjuk megtisztította őt, megkeményítette magát, s eltemette az egészet. Évának soha nem szólt erről. De maga sem jutott el soha a bizonyosságig.

Ez volt minden, ami Évából itt maradt örökbe. Ez a néhány forró pillanat, ezek a lezáratlan emlékek. És még valami: a fiú. Mint egy utolsó üzenet, amit az asszony itt hagyott, feleletül mindenre, amit maga már nem mondhatott el.

Milyen fájdalmas volt, hogy Jánoska hazudott. Még selypített, s már alattomosan kerülte az igazságot. Azután levetette a gyerekes beszédhibákat, s csak a hazugság maradt csupaszon, minden kedvességtől megfosztottan, a múló idő keménységében.

Ilyenek történtek: Gábor egy este társaságból jött haza. Már késő volt, tizenkettő is elmúlt. Aznap ebéd óta nem látta Jánoskát. Óvatosan benyitott a szobájába, alszik-e? A szobában égett a villany. Odament az ágyhoz. Jánoska mozdulatlanul feküdt a takaró alatt. Fölébe hajolt, s a keményen csukódó szem elárulta a fiút. Így csak azok hunyják le a szemüket, akik ébren vannak. Ridegen rászólt a gyerekre:

– Miért ég a villany? Mit csináltál?

Jánoska azonnal felült az ágyban. Sírósan, énekelve mondta:

– Te hagytad égve a villanyt, apu…

– Én?

– Amikor egy órával azelőtt bejöttél…

Nem a hazugság döbbentette meg. Ezeket a szemtelen kibúvásokat már ismerte. A hang kavarta fel. A gyerek ezeket a hazugságokat mindig Éva hangján mondta. Még a hangjuk is ugyanaz volt.

Vak dühvel fogta meg a fiú vállát. A magasba emelte, úgy rázta meg, vértől elborítottan.

– Ne hazudj! – kiáltotta. – Ne hazudj! Tudod-e, hogy az anyád sohasem hazudott?

Farkasszemet néztek. A fiú gyáva arccal, a férfi már fáradtan és ernyedten.

Kivel is felesel?

Megverten tette le a gyereket az ágyra. Kiment, és égve hagyta a villanyt. Jánoska ekkor hatéves volt.

Ezt a jelenetet hamarosan követte egy másik: a vérnyomásmérő esete. Gábor éppen végzett a rendeléssel, a fürdőszobában mosta a kezét, amikor óvatos neszt hallott a háta mögött. Valaki belopódzott a rendelőbe. A nyitva hagyott ajtó keskeny résén hamarosan meglátta: Jánoska volt.

A fiú az asztalhoz sietett, feltérdelt az öblös karosszékbe, a következő pillanatban halkan szisszent a vérnyomásmérő légsűrítője. Gábor elmosolyodott. A vérnyomásmérő volt Jánoska titkos játéka. A kisasszonytól tudta, hogy órákig szalajtja fel s le a higanyt, ha ő nincs itthon.

De most egyeden szisszenés hallatszott. Majd az üveg csikordult homokosán, rekedten. Gábor sápadtan állt az ajtóban. Tisztán látta, hogy Jánoska az acél papírvágóval két éles, kemény ütést mér a higanyszál üvegcsövére. Aztán lesiklik a karosszékből, hangtalanul kiszalad a szobából.

Mi volt ez? Tegnap keményebben összeszidta, s ma ez a gyáva ütés a válasz?

A következő nyáron a gyerek már második hónapja betegeskedett. A sok görcs és rosszullét nem volt komoly betegség, inkább csak ismétlődő gyomorrontás, makacsabb nyári hurut. De miért tart ilyen sokáig?

Gábor végül már maga ügyelt mindenre a legaprólékosabb gonddal, de kétnapi egészség bágyadt szárnypróbálgatása után a fiú megint zölden és sápadtan támolygott a fürdőszoba körül.

És ekkor figyelni kezdte. Ellenőrizte minden lépését. Mint mozaikköveket, egységes képbe rakta minden óráját, öt napig nem jött rá semmire. Néha-néha egy fél óra maradt tisztázatlan. Ezt kellett még kideríteni, hová tűnik a gyerek ilyenkor?

Mindig mást mondott.

Néha a teniszpályákra ment, „a teniszezőket nézni". Máskor a barátjánál járt. Volt azután ilyen magyarázat is: sétáltam.

Ezeket a félórákat kellett felderíteni, s elhatározta: meglesi.

Másnap korábban ment el hazulról, a túlsó sarkon megállt, várni kezdte a fiát. Megalázó, ostoba, bepiszkító álldogálás volt, egyre keserűbbnek és nyúlósabbnak érezte szájában az összefutó nyálat.

Nemsokára megjelent Jánoska, és ő messziről követni kezdte. Milyen furcsa öröksége Évának… Hirtelen megállt és meghökkent. Eszébe jutott: Évát követte így egyszer, s az volt ilyen bemocskoló érzés. Felrémlettek a régi, mérgezett délutánok, a régi tehetetlenséget és émelyt érezte.

Egy rossz kövezetű mellékutcába fordultak, Jánoska néhány lépés után eltűnt az egyik boltban.

Amikor Gábor belépett a legyektől zümmögő, piszkos kis fűszeres odúba, a segéd nagy halom krumplicukrot csomagolt be a fiúnak. Szennyes, megpuhult massza volt, olcsó festéktől pirosra, barnára és kékre pácolódott rétegek. Az üveglapon nikkelpénzek csörrentek, a gyerek fillérei.

– Loptad? – kérdezte Gábor, amikor hazaértek. Jánoska hallgatott.

– Szóval loptad. És a krumplicukor? A fiú megint nem felelt.

– Hát ezzel rontottad el mindig a gyomrodat!

– Nem rontottam el – mondta a gyerek halkan, szemtelenül.

Gyűlölködve néztek egymásra.

– Menj! – kiáltotta ekkor Gábor váratlanul, s a gyerekre vágott a kezével.

De Jánoska ügyesen kisiklott az ütés elől, és a férfi ökle keményen belevágódott az asztal élébe. Azonnal felhasadt a bőre, de nem érezte az ütés fájdalmát. A felismerés kényszerűsége járta át, mint a görcs és méreg – Éva…

És hat év után ebben a pillanatban látta először tisztán maga előtt, félreérthetetlenül, minden titkával és ismeretlenségével halott felesége arcát.

(1936)

A FÉLBORJÚ

Napokig beszéltek róla… Annyi gonddal és figyelemmel tisztázták a részleteket, mintha egy bonyolult lovagias ügy jegyzőkönyvén dolgoznának.

– Mégis, hogy jutott az eszedbe? – kérdezték a barátai kissé irigyen, többször is Györgytől.

De György csak mosolygott, Miklósra mutatott:

– Ő vállalta…

– Hát vállaltam! Hogy a fenébe ne vállaltam volna! – felelte rosszkedvűen Miklós.

Nem mintha megbánta volna, ő egyszerűen mindentől „másnapos" lett: az esti vörös bortól, egy nőtől. Attól, ha történt vele valami, s attól, ha unatkozott.

De szerkesszük meg szabályosan ezt a történetet. Mutassuk be legelőször is két hősünket…

Kettőjük közül György úr az idősebb. Már túl lehet a hatvanon, de nem kopaszodik, szálfaegyenes, a bőre ránctalan és rózsaszínű. Reggelenkint mintha nem is ruhát, hanem elleshetetlen tökéletességgel szabott, angol védjegyű méltóságot öltene magára. A haja nem kilúgozottan fehér, mint a közönséges öregeké, az övé fénylő, meleg ezüst. Bajusza rövidre vágott, szeme kék. Mindenkinek van valami rangja, az övé egy történet. Azokban az években, amikor valami hivatala is volt, egy délelőtt felállt íróasztala mellől, karjára vette felöltőjét, kiment a folyosóra, egy pillanatra megállt az ajtó előtt, egy cédulára ráfirkantotta: Rögtön jövök – és betűzte névtáblája mellé. Azután két hétre vidékre utazott, nyugodtan leste az első sneffeket. Iratai úgy maradtak az asztalán, mint egy engedelmesen várakozó csecsemő a frissen bontott pólyában, sírás nélkül, hanyatt fekve meredtek a magasba; s a hivatalban nem is vették észre, hogy György úr nem jár be. Azt hitték, itt referál vagy kaszinózik valamerre a mammut-épületben.

Miklósnak nincs ilyen tekintélye. Vele nem történt semmi, nem gazdag, nem különösebben mulatságos. A két centiméter vastag húsokat szereti. Keveset beszél, de azt a néhány szót alaposan megborsozza. Az olyan ficamodott vicceket kedveli, hogy a sörözőben nem „jónagy, de „lónagy adagokat rendel. Kis pénzből él, és gőgösen őrzi függetlenségét. Híres ruhadarabja világosszürke, kopott, téli városibundája. Olyan benne, mint egy kérgét hullató, vedlett, öreg platán a hó takarodtával. Pedig nem is öreg, csak dúlt, mint bundáján a zsinórzat… Arca rézszínű, kemény, merev; ráncait mintha baltával hasogatták volna. Tíz-tizenöt évvel fiatalabb György úrnál, de sokszor olyan rigolyás, akár egy vénasszony. Nem szereti, ha faggatják. Az ilyesfajta szamár kérdés: „Hol voltál tegnap este?" – pulykavörös dühbe gurítja. Napjait úgy viseli különben, mint aki végére ért mindennek. Nem lehet többé belétölteni semmit. Ha társaságban véletlenül új emberrel kerül össze, nem veszi tudomásul, nem szól hozzá. Zárt számmal dolgozik.

Ők ketten összetartoznak. Magasak, sokat hallgatnak, egymással nem közölt gondolataik úgy összeszoktak, mint a szeretők. Esküsznek a szabadlevegőre, egyformán szeretik a hideget és a meleget, de ebben a szerelemben nincs semmilyen falusi nosztalgia. Boldogtalanok lennének a város nélkül. Sokat járkálnak, és még többet álldogálnak mindenfelé a Belvárosban. Amikor egymás mellett lépkednek, kétfelé tekintve szertekémlelnek, olyanok néha (súlyos fejükkel, véreres szemükkel), mint két véreb: egy optimista, választékos vadászeb és egy magában morgó, pesszimista kajtász. Miklós úr néha lovaglónadrágban, csizmásan, pálcával jelenik meg György méltóságteljes eleganciája mellett, de az összhangot még ez az epidermisbeli elkülönülés sem zavarja. Mintha ólommag köré öntötték volna ki figurájukat: egyformán súlyosak mind a ketten. Egyformán állnak a földön, és egy ütemre tudnak járni, ha már elindultak valamerre.

Ezen a márciussal kacérkodó délelőttön – mint máskor is – a sarkon találkoztak, az autóbusz-megálló mellett, ahol a divatos, szűk belvárosi utca beletorkollik a nagy, előkelő térre, amelynek egyik sarkát hiába seprik a galambok miatt. Ott álltak már jó fél órája, mögöttük a híres férfidivat üzlet fénytől átmelegedett, kolibri kirakattáblái, előttük a közlekedési lámpa ,,tikk"-jére meg-megtorpanó utcai forgalom. Itt szokták kezdeni… Kitűnő hely, percenkint akad érdekesebb megnézni való. A két úr természetesen szótlan. Széles hátuk felér egy-egy kisebb falusi határral. Különösen eleinte mogorvák – nem mai fiúk, a napjuk nem indul olyan simán és zajtalanul, egyeden erős rándítással, mint ezek az alacsony építésű, új kocsik, amelyek utcahosszat álldogálnak itt shopingoló kedvvel és elfoglaltsággal a boltok előtt. De azután szép sorjában jönnek a nagy, kék autóbuszok, halk dudaszó söpri előttük tisztára az utat, néhányan leszállnak, mások szuszogva igyekeznek az orvul elinduló, alacsony lépcső felé, a téren villamos csenget, valaki rájuk köszön, akváriumi meleg van, egy jóravaló női láb úgy úszik el előttük, mint ópiumszívók előtt az álom: igen, ez már a tavasz. Másfél óráig is álldogálnak itt.

És mint napfényben a jégcsapos, csepegő eresz: ők is ejtenek már egy-két szót. Valamivel oldottabbak, forróbbak. Szemük összemossa az utca élesen húzott vonalait, és az élet kellemes hallucinációvá válik, amely zsongó, fullánktalan, szelíd darázsként a dobhártyájuknak ütődik.

– Mehetünk? – kérdi végül szinte álomból riadva György úr.

Mennek tovább. Az utca vérnyomása magas: meszes artériában akadozik így a torlódó vér. Szelíd erőszakkal belefúrják magukat a sűrű hullámba, s csak a második stációnál állapodnak meg. Ez az új vadászles: a közeli ékszerbolt. A keskeny kirakat sarkához húzódnak, itt már elevenebbek, érdeklődőbbek. A cél is megfoghatóbb: női arcokat néznek. Mindig áll egy-két nagyon szép nő a remek kövek előtt, és ők a sebész bemosakodottságával, tárgyilagosságával vizsgálják valamennyit.

– Mind eladó! – röhög platánkopottan Miklós úr.

György is szívesen hallgatja a horogként akaszkodó, befelé dünnyögött megjegyzéseket, de az ő arca közben merev és rezzenéstelen marad előkelőségében.

Most következik a porcelános. Mit keresnek itt? Senki nem tudja. Évek óta ismerkednek makacsul az új meisseni kék színével, a rosenthali nyersebb festésével, a herendi figuráival. Nem tudják abbahagyni, mert talán nem tudnak mit kezdeni a szokatlan tudással.

Sok kirakatot ismernek még így, nem eggyel élnek ebben a komaságban. De a mészáros elé ezen a napon véletlenül kerültek csak… Ebbe a mellékutcába ritkán tévednek be, nem szeretik a járdáját, a levegője is idegen. Most mégis szinte érdeklődéssel álltak meg a márványra tornyozott húsok előtt, nézegették a hatalmas darabokat, ízlelgették az egész látványosságot. Kíváncsiskodva bepillantottak a boltba is, vastag kampókon kertébe hasított borjak lógtak a belső márványfal előtt. A kirakat üvege maszatos, nem látták tisztán az egészet. De az ajtó már nyitva állt, odamentek hát a küszöbhöz. A mészáros némi tétovasággal, de nyájas, szolgálatkész vastagsággal közeledett feléjük:

– Parancsolnak az urak?

György úr nem felelt. Miklósra nézett, mintha a bundáját méregette volna.

– Te – mondta végül. – Vennék neked egy ilyen félborjút…

– Végy… – hagyta rá Miklós egyszerűen.

– Veszek, ha hazaviszed.

Csend volt.

– Ha a hátadon viszed haza… – tette hozzá részletező kedvvel György úr.

– Most? – kérdezte Miklós kissé magasabbra húzott szemöldökkel és hanggal.

– Az Erzsébet-hídon át – magyarázta az útirányt György úr.

A szürke városibunda indulat nélkül határozott:

– Viszem.

– Ahogy itt rád segítik?

– Úgy!

György úr a pénztárcája után nyúlt… Ennyi volt mindössze a párbeszéd. A legmakacsabb baráti kíváncsiság sem állapított meg később többet.

„De hát miért csináltad?" – kérdezte a kaszinóban a félkör.

György úr és Miklós csak a vállukat rándították. Nem lehet ezt magyarázni: csinálták.

A székálló legény két pengő borravalót kapott Györgytől, amiért oly ügyesen a méltóságos úr vállára segítette a félborjút. A bordák ívben hátraroppantak, Miklós úr erősen fogta a megnyúzott állat behasított hátsólábát; az elülső meg a nyaki rész valahol a dereka táján lógott. Meg sem nézte magát a pénztár fölötti tükörben. Megindultak.

(A kaszinóban részletekre menően tisztázták ezt az utat.)

Mindenekelőtt nem keltettek nagyobb feltűnést. Nem lehet tudni, hogy György úr mire gondolt, de ha csődületre, kíváncsiskodók tömegére, megjegyzésekre, remek utcai tréfára számított – tévedett. Az emberek sietnek, alig néznek fel, kinek is jutna eszébe, hogy megálljon egy kopott, szürke kabátos férfi miatt, aki félborjút cipel a hátán. Inkább bosszúsan kitérnek, nehogy ruhájukhoz érjen a nyers hús.

A megbeszélt útvonalon mellékutcák szerepeltek és a híd. Hát a hídon volt azért némi csoportosulás. Itt lassúbb az iram, a loholók is tétovábbak és éberebbek a víz fölött – itt megnézték Miklós urat. Követni is kezdték… „Hová, hová ezzel a bocival?"

György úr elmaradt. Eddig egymás mellett haladtak, még váltottak is egy-két szót. György azonban most elfordult. Később így magyarázta viselkedését: