Nagy árat fizettem érte: 2

By Ortutay Peter

Amint azt Matthew J. Bruccoli professzor is írja előszavában, az ebben a kötetben szereplő Fitzgerald elbeszélések nem taroznak az igazi nagy remekművek közé. Fitzgerald műveinek immár jóval több, mint félévszázados intenzív tanulmányozása után a kritikusok máig nem értenek egyet azzal kapcsolatban, hogy mennyire is jelentős egyik vagy másik elbeszélés az írói oeuvre szempontjából. Sok kutató osztja Fitzgeraldnak azt a saját negligáló véleményét egyes elbeszéléseivel, novelláival kapcsolatban, amit ő maga írt Hemingwaynek egyik 1929. évi levelében: „ ...a Post akár 4.000 dollárt is hajlandó fizetni a vén ribancnak egy menetért. De csak azért, mert most már legalább negyven figurát tud – míg fiatalabb korában egy is elég volt.”
Ezért úgy vélem, az a hasznos, ha mindegyik elbeszélés után talál egy rövid kommentárt az olvasó, hogy jobban tudjon tájékozódni Fitzgerald majd kétszáz kisebb, nagyobb története között, és elképzelést kapjon arról is, hogy Fitzgerald életének melyik szakaszához kapcsolódik ez vagy az a novella, és így mennyire jelentős vagy sem. Ám hadd tegyem hozzá, amit nem győzök hangsúlyozni (s ez nemcsak az én személyes véleményem, hanem sok más, kimondott hozzáértőé), hogy lehet, hogy amit Fitzgerald írt, nem mind igazán remekmű, de hogy valamilyen szempontból érdekes és jó, az biztos. Ui. Fitzgerald egyszerűen nem tudott rosszul írni.

• Language: Magyar
• Publisher: Ortutay Peter
• Release date: Oct 18, 2017
• ISBN: 9781370330683

Ortutay Peter

Rövid önéletrajz:1942. július elsején születtem Ungváron. A középiskolát szülővárosomban végeztem. Rögtön az iskola után egyetemi felvételeim nem sikerültek, így két évig sajtolómunkásként dolgoztam a Peremoha gyárban. Aztán behívtak katonának... a szovjet hadseregbe, ahol három évet húztam le angyalbőrben.1964-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára, és angol szakos egyetemista lettem. 1969-ben diplomáztam. Még ugyanabban az évben (sőt korábban) Balla László főszerkesztő felajánlotta, hogy dolgozzam fordítóként (majd újságíróként) a Kárpáti Igaz Szó magyar lapnál. Kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek elejéig dolgoztam az Igaz Szónál. 1984-ben költöztem Budapestre. Angol nyelvtanár lettem az Arany János Gimnáziumban, majd a Kandó Kálmán főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán doktoráltam angol nyelvészetből, és a tudományos fokozatomnak köszönhetően 1991-ben az Egri Tanárképző Főiskola főigazgatója megkért, hogy legyek a főiskolán az angol tanszék vezetője. Három évig voltam tanszékvezető, aztán előadó tanár ugyanitt.1998-tól 1999-ig az Ohiói Állami Egyetemen (Amerikai Egyesült Államok) is tanítottam egy rövid ideig. Az Egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium tanáraként mentem nyugdíjba 2004-ben.Nyugdíjazásom előtt és után nyelvészeti tudományos munkákat publikáltam, írogattam, szépirodalmat fordítottam. Eddig hat vagy hét műfordítás-kötetem van, főként F. Scott Fitzgerald amerikai író novellái és színművei, valamint Mary Shelly Mathildá-ja, mely fordításomban először jelent meg magyarul. Közben sikerült lefordítanom angolra Szalay Károly (alternatív) Kossuth-díjas írónak az ötvenhatos magyar forradalomról írt Párhuzamos viszonyok című regényét, mely a United P. C. Publisher kiadó gondozásában Parallel Liaisons címmel jelent meg külföldön.

Book preview

F. Scott Fitzgerald

Nagy árat fizettem érte - 2

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Copyright@Ortutay Péter

2017

Előszó

Nincs az útikönyvben

Önteltség

Tinédzserházasság

Én így szoktam

A szerelemhajó

Az aréna

Bácsi, a maga korában!

Határozatlanság

Menekülés és üldözés

Egyedül saját erődből

Előszó

Amint azt Matthew J. Bruccoli professzor is írja előszavában, az ebben a kötetben szereplő Fitzgerald elbeszélések nem tartoznak az igazi nagy remekművek közé. Fitzgerald műveinek immár jóval több, mint félévszázados intenzív tanulmányozása után a kritikusok máig nem értenek egyet azzal kapcsolatban, hogy mennyire is jelentős egyik vagy másik elbeszélés az írói oeuvre szempontjából. Sok kutató osztja Fitzgeraldnak azt a saját negligáló véleményét egyes elbeszéléseivel, novelláival kapcsolatban, amit ő maga írt Hemingwaynek egyik 1929. évi levelében: „ …a Post ¹akár 4.000 dollárt is hajlandó fizetni a vén ribancnak egy menetért. De csak azért, mert most már legalább negyven figurát tud – míg fiatalabb korában egy is elég volt."

Jellemző erre az időszakra Az Önteltséget (Presumption) című elbeszélés, melyet Fitzgerald 1925 novemberében írt. A Post 2500 dollárt – 500 dollárral többet, mint minden korábbi írásáért – fizetett érte, és a folyóirat főhelyére tette. A nagy Gatsby 1925 áprilisában látott napvilágot, de mivel alig 23.000 példány fogyott el belőle, ezért a csalódott szerző arra kényszerült, hogy ismét elbeszéléseket írjon egy újabb regény helyett. Az elbeszélés jól látható kapcsolatban áll a Gatsbyvel, hisz egy olyan szegény fiúnak a története, aki gazdag lányba szerelmes, és az a célja, hogy meggazdagodva méltó legyen hozzá, és így elnyerhesse a kezét. Mivel az Önteltséget Fitzgerald a Post-nak szánta, ezért úgy írta meg, hogya vége happy end legyen. Végül is „egy gazdag lány nem élhet levegőből." Az elbeszélés 1926. január 9-én jelent meg a Saturday Evening Post-ban, későbbi elbeszélés-köteteibe azonban Fitzgerald már nem válogatta be..

Nincs az útikönyvben

I.

Ez a történet három nappal azelőtt kezdődött, hogy az újságokba került volna. Akárcsak sok más hírre éhes amerikai Párizsban ez év tavaszán egy reggel kinyitottam a Franco–American Star legfrissebb számát, és miután átfutottam az elcsépelt főcímeket (melyek alatt általában a Washington és Lafayette közti viszony örökös boncolgatásával foglalkozó bombasztikus szólamok vannak), egyszer csak valami olyasmire bukkantam, ami igazán érdekelt.

– Nézd csak! – kiáltottam boldogan és átnyújtottam a lapot az ikerágy másik felének. De az ikerágy másik felének tulajdonosa egy másik rovatban rögtön talált egy cikket a táncosnő Leonora Hughes-ról és épp azt olvasta elmélyülten. Úgy hogy természetesen visszakértem az újságot.

– Nem is tudtam, hogy…

– Arra lettem volna kíváncsi, hogy festett szőke-e vagy valódi.

Mindazonáltal amikor valamivel később kiléptem otthonos lakosztályunkból, a kávéházakban sok olyan emberrel találkoztam, aki a „nézd csak!" felkiáltással a nekem is Érdekes Témával hozakodott elő. Aztán úgy dél körül találkoztam egy másik íróval (akit azóta pezsgővel kell megvesztegetnem, hogy ne hőbörögjön már annyit), és együtt mentünk francia-amerikai társaságnézőbe.

A hajón kezdődött; és egy fiatal hölggyel, aki a korlát fölé hajolva, úgy látszik, a szélességi köröket figyelte, amint lassan elsuhannak a hajó oldala mellett, és megpróbálta a számukat is meghatározni, de természetesen az S. S. Olympic ehhez túl gyorsan haladt, és így amit a fiatal nő láthatott, az csak az agát zöld lombozatához hasonló permet volt a hajó fara körül. Bár a már említett permeten és egy komor skandináv csavargón kívül – illetve az őt távolabbról csodálattal figyelő amerikai milliomoson kívül, aki az első osztály fedélzetéről próbálta elkapni a tekintetét – Milly Cooley tökéletesen boldognak látszott. Most kezdett ui. egy új életet.

A remény megszokott hajórakomány Nápoly és az Ellis–sziget között, de egy olyan hajón, mely New Yorkból tart keletnek, nevezetesen Cherbourgba, ez nyilván sokkal ritkább. Az első osztály utasai az álokoskodás mesterei, a harmadik osztályon viszont a kiábrándultsághoz értenek nagyon (ami tulajdonképpen ugyanaz), de a fiatal nő a korlátnál már az utolsó szalmaszálba kapaszkodott: a legfelsőbb hatványra emelt utolsó remény éltetette. Nem a saját életét féltette, hanem másvalakiét, azt kellett újrakezdeni, s az ilyesmire vállalkozni nem olyan egyszerű. Sőt, életveszélyes, vagy legalább is azzal határos.

Milly a neve annak a fiatal nőnek, aki most ott áll a korlátnál. Törékeny testalkatú, sötétbarna a haja és nagyon csinos; a szeme riadtan néz, ami gyakori a dél–európai szépségeknél. Származására nézve apai részről cseh, anyai részről meg román, de nincs sem vastag felső ajka, sem pedig nagy vagy hegyes orra, ami sokszor csúfítja el az ilyen típust; arcvonásai szabályosak, a bőre meg üde, olíva–fehér és tiszta.

A jóképű, márvány-kék szemű fiatalember mitesszerekkel az arcán, aki egy szalmagyékényen heverészik másnaposan alig néhány méterre tőle, a férje. S az ő élete az, melyen Milly most változtatni akar. Házasságuk első hat hónapja alatt dologtalannak és részegesnek bizonyult, de most azért vannak úton, hogy újra kezdjék az egészet. Jim Cooley mindenképpen megérdemel egy újrakezdést, hisz háborús hős. És a háborúban elő szokott fordulni olyasmi, mint a „harctéri idegsokk," ami minden kellemetlen dolgot igazol egy háborús hős későbbi tetteiben – Jim Cooley ezt már mézes heteik másnapján világosan elmagyarázta Millynek, amikor is istentelenül berúgott és nyitott tenyérrel jól felpofozta szerelmetes párját.

– Ilyenkor megőrülök – magyarázta minden lelkiismeret–furdalás nélkül másnap reggel, és márványosan színtelen szeme valóban úgy ugrált üregében, mint egy őrülté. – Olyan érzésem van, hogy csatában vagyok és ütnöm kell, érted?

Jim brooklyni fiú volt, és a háborúban a tengerészgyalogosoknál szolgált. És egy szép júniusi hajnalban, mesélte, ötven yardot kúszott nyílt terepen, hogy átkutassa egy bajor százados holttestét, mely ott feküdt nem messze a lövészároktól. Megtalálta nála az ezrednek szóló hadiparancs egyik példányát, s ezért a tengerészgyalogos–dandár a tervezettnél fél órával korábban meglepetésszerűen támadott, ami talán egy negyed órával lerövidítette az egész háborút. A francia és amerikai hadvezetőség ezt a tényt egy értékes fémből készült vésett rudacskával jutalmazta, amelyet Jim négy éven át mindenkinek mutogatott, amíg az nem jutott eszébe, hogy egy állandó hallgatóság jobb lenne. Milly anyjára mély benyomást tett a hősiesség, s azonnal férjhez adta lányát e hatalmas hőstett végrehajtójához. Milly csak huszonnégy órával utána döbbent rá, hogy hibázott, de már késő volt.

Néhány hónappal később Milly anyja távozott az élők sorából és kétszázötven dollárt hagyott lányára. Ez nagy hatással volt Jimre. Egy este józanul jött haza, és kijelentette, hogy új lapot nyit életében és újrakezd mindent. Háborús tetteinek köszönhetően – mesélte – kapott munkát egy irodánál, mely az amerikai katonák sírjait gondozza Franciaországban. Nem fizetnek sokat, de amint azt mindenki tudja, az élet piszokul olcsó odaát. Persze, közben az járt a fejében, hogy az a negyven dollár havonta, amit majd odaát kap a sírok gondozásáért, mind csajokra és kocsmázásra költhető Párizsban. Bőven elég lesz, különösen akkor, ha ezt francia pénzben kapja.

Milly meghallgatta szerelmetes férje meséit arról a földről, ahol pezsgőt terem a szőlő, és alaposan megfontolt mindent. Talán úgy tudja a legjobban befektetni a pénzét, gondolta, ha ad Jimnek egy esélyt, amit sosem kapott meg eddig az élettől a háború óta. Egy kisebb házikóban valahol Párizs külvárosában talán elfelejtik ezt a hat hónapot és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Megtalálják a boldogságot és lehet, hogy még a szerelmet is.

– Megpróbálod? – kérdezte egyszerűen.

– Persze, hogy megpróbálom, Milly.

– Bebizonyítod, hogy nem követtem el hibát?

– Esküszöm, Milly; egészen más ember leszek. Higgyél nekem!

Milly a férje szemébe nézett, mely a lelkesedéstől, határozottságtól volt fényes. Átjárta valami melegség attól a lehetőségtől, hogy kap egy esélyt – amit azelőtt soha.

– Rendben van – mondta Milly végül. – Megyünk.

És megérkeztek. A cherbourgi hullámtörő–gát olyan volt, mint egy fehér tengeri kígyó a napkeltében; mögötte a piros tetők és tornyok, valamint a lankás domboldalak, a rendezett vidéki gazdaságok, mintha csak azt kérdezték volna: „Na, hogy tetszik ez a francia rendezettség? Mindenki azt mondja, hogy szép, de ha nem tetszik, rendezd át – ezt az utat tedd ide, azt a tornyot meg oda. Sokszor csinálunk ilyet, és mindig jó a vége."

Vasárnap volt, kora délelőtt, és az egész városban hullámzott a magas gallérok és csipkés kalapok sokasága. Öszvér vontatta kocsik és aprócska automobilok indultak valamerre állandó csengőikkel. Jim és Milly egy révkalauzhajón ért partot, és átesett a francia vám– és útlevélvizsgálaton. Aztán maradt még egy órájuk a párizsi vonatig, és ők ketten megérkeztek Franciaország kéklő és ragyogó izgató világába. Egy kellemes helyen, ahol egy kisebb téren állandóan pezsgett az élet az ott sétálgató katonáktól, a sok kutyától és a facipők kopogásától, beültek egy kávéházba.

– Dö viny – mondta Jim a pincérnek. Kissé csalódottnak látszott, amiért a pincér angolul kérdezte: „Két pohár bort kíván uraságod?" Amikor elment, hogy elhozza a bort, Jim elővette kitüntetéseit és a kabátjára tűzte. A pincér visszajött, hozta a kért bort, de úgy látszik, észre sem vette a medáliákat, mert egy szót sem szólt. Millynek nem tetszett, hogy Jim a kitüntetéseivel henceg – szégyellte is magát emiatt.

Még egy pohárra volt idő, de aztán menni kellett a vonathoz. Beszálltak egy kis furcsa harmadosztályú kocsiba, és egy mozdony, mely olyan volt, mintha egy gyermek játékszobájából jött volna elő, pöfögni kezdett és engedelmesen, minden hivalkodás nélkül elindult velük lassan délnek a barátságos emberlakta földeken keresztül.

– Mi lesz az első dolgunk, ha megérkezünk? – kérdezte Milly.

– Hogy mi? – Jim szórakozottan nézett rá és a szemöldökét ráncolta. – Először is munka után nézek, érted? – A bor kiváltotta lelkesültség múlóban volt és Jim mogorva lett. – De mit kérdezel annyi marhaságot? Vegyél magadnak egy útikönyvet, s akkor mindent tudni fogsz.

Millyt bántotta Jim durvasága, hisz nem zsémbelt vele azóta, hogy nekivágtak ennek az útnak.

– Végül nem is költöttünk annyi sokat, mint gondoltuk – mondta vidáman. – Maradt még vagy száz dollárunk.

Jim dörmögött valamit. Milly, amint kinézett az ablakon, egy embert látott tolószéken, egy lába sem volt, és a tolószéket egy kutya húzta.

– Nézd! – kiáltotta. – Milyen fura!

– Jaj, fogd már be! Ezerszer láttam ilyet.

Millynek eszébe jutott valami; azzal próbálta bátorítani magát, hogy Jim idegei Franciaországban mondták fel a szolgálatot, így hát természetes, hogy néhány óráig mérges és nyugtalan.

Caen, Lisieux mellett, valamint Calvados gazdag zöld mezőin át nyugatnak haladva a harmadik megállónál Jim felállt, nyújtózkodott.

– Leszállok egy percre – mondta rosszkedvűen. – Kell egy kis friss levegő; megfulladok ebben a hőségben.

Valóban meleg volt, de Milly nem törődött vele. Mindent érdekesnek és izgalmasnak talált, amit látott – két kisebb fiú fekete kezeslábasban bámulta kíváncsian a kocsi ablakán keresztül.

– Amerikai? – kérdezte egyikük hirtelen.

– Helló – mondta Milly. – Mi a neve ennek a városnak?

– Tessék?

Közelebb jöttek.

– Mi a neve ennek a városnak?

A két kamasz hirtelen hasba vágta egymást és hangosan nevetve elfutott. Milly nem értette, mi volt abban vicces, amit mondott?

A vonat egyszer csak rándult egyet és elindult. Milly ijedten felpattant és kidugta fejét az ablakon.

– Jim! – kiáltotta.

Össze–vissza forgatta a fejét, de a férjét sehol sem látta. A kamaszok, látván a zavart az arcán, futva követték a vonatot, amint kigördült az állomásról. Biztos felugrott a vonatra valahol hátul. De…

– Jim! – kiabált kétségbeesetten. – A vonat már elhagyta az állomást.  –  Jim!

Megpróbált úrrá lenni rémületén, visszaült a helyére, és törte a fejét. Első gondolata az volt, hogy Jim nyilván beugrott egy italra valahová és lekéste a vonatot – ez esetben neki, Millynek szintén le kellett volna szállni, amíg még megtehette, mert így ki tudja, mi lesz vele. Ha pedig csak megint rájött az ihatnék, akkor addig fog inni, amíg egy cent se marad a zsebében. Ez hihetetlenül borzalmas – de elképzelhető.

Várt, gondolta, ad neki tíz, tizenöt percet, hogy átverekedje magát a vonaton ehhez a kocsihoz – de aztán be kellett látnia, hogy a férje nincs a vonaton. Megrémült, pánikba esett. A világhoz való viszonyában végbement hirtelen változás olyan ijesztő volt, hogy nem gondolt sem a férje bűnére, sem pedig arra, hogy most mit tegyen. Csak arra tudott gondolni, hogy egyedül van, minden támasz nélkül. Bármily kiszámíthatatlan is volt a támasz, amit az a férfi nyújtott neki, azért mégis csak védve volt. Most pedig – nos, addig ülhet ezen az idegen vonaton, míg el nem jut vele akár Kínába, de ezzel senki sem fog törődni.

Egy idő után eszébe jutott, hogy a pénz egy részét Jim itt is hagyhatta valamelyik táskában. Mindegyiket levette a poggyásztartóról és minden ruhadarabot alaposan átnézett. Az egyik régi nadrágban, melyet Jim a hajón viselt, azaz annak egyik hátsó zsebében két fényes amerikai tízcentest talált. A látvány megvigasztalta kissé, és a két érmét erősen a markába szorította. Mást nem talált.

Egy órával később, amikor kint már sötét lett, az állomás füstösen vereslő fénye alatt a vonat befutott a Gare du Nord-ra. Érthetetlen pályaudvari zaj és hangzavar fogadta, és a szíve hangosan vert, amikor kilépett a kocsiból. A saját bőröndjét egyik kezébe fogta, a Jimét pedig a másikba, de nehéz volt, és két bőrönddel nehezen boldogult, úgy hogy hirtelen mérges lett és a fülkében hagyta az egyiket.

A pályaudvar platformján hol balra, hol jobbra nézett, hátha mégis csak feltűnik valahol Jim, de senkit sem látott azon a svéd fiú– és lánytestvéren kívül a hajóról, akiknek magas, egyenes és erős testalkata az általuk cipelt hatalmas batyukkal a hátukon hamarosan eltűnt szeme elől. Bár, amikor még látta őket, tett egy gyors lépést feléjük, de aztán megállt. Képtelen lett volna elmondani, mi történt vele. És szégyellte volna. Biztos megvolt nekik is a maguk baja.

A két tízcentessel az egyik kezében és a bőrönddel a másikban Milly lassan ment a sínek mellett. Emberek siettek el mellette: hordárok golfütők erdeje alatt, izgatott amerikai lányok tele ismeretlen lelkesedéssel, melyet a Párizsba való megérkezés váltott ki belőlük, nagy szállodák alázatos portásai jöttek, mentek. Mindenki sietett, beszélt és gesztikulált, de Millynek nem volt hová sietnie. Ezért csak ment lassan és szótlanul, mert elől csak a nagy váróterem sárga ívét és az ajtót látta. Utána már csak a nagy, hatalmas város következett. De hogy hová fog menni aztán, ha az ajtó majd záródik utána, már nem tudta.

II.

Este tízkor Mr. Bill Driscoll általában már halálosan fáradt volt, hisz akkorára már egy teljes tizenkét órás munkanapot is letudott. Tíz után már csak a leghíresebb emberekkel állt szóba és volt hajlandó elmenni velük valahová. Ha valaki Bill Driscollt ajánlotta egy kis baksis fejében valamelyik multimilliomosnak vagy filmrendezőnek – akkoriban az amerikai filmrendezők ezrei bolyongtak Európában új színhelyeket keresve –, akkor Bill felhajtott még néhány csésze erős feketét, hogy tovább bírja az iramot, magára öltötte új szmokingját és a lehető legbiztonságosabb módon bemutatta neki a Montmartre legveszélyesebb zugkocsmáit és lebujait.

Bill Driscoll kimondottan jól nézett ki új szmokingjában, ha sötétvörös haját ráadásul még jól meg is mosta, bekente brillantinnal és hátrafésülte csinos homlokáról. Gyakran nézegette magát a tükörben, mert ez volt az első szmokingja életében. Saját pénzén vette, amit az eszével keresett, mint ahogy azt az egyre vastagabb kötvénycsomagot is, mely őt várta egy New York–i bankházban. Ha az elmúlt két évben járt valaki Párizsban, akkor biztos látta már Driscoll nagy fehér turistabuszát, mely oldalán hatalmas betűkkel hirdette:

William Driscoll

Mindent megmutat, ami nincs az utikönyvben

Bill hajnali háromkor talált rá Milly Cooley–ra, miután visszakísérte Claude Pebbles rendezőt és nejét a szállodába. Azokba a hírhedt apacs odúkba kalauzolta el őket, amelyeket történetesen a nagy Zelli üzemeltetett Le Rat Mort néven (amelyek mindent egybevéve még annyira sem voltak veszélyesek, mint a Biltmore szálló délidőben), és épp hazafelé tartott panziójába a Szajna bal partján, amikor felfigyelt két rossz kinézetű alakra egy villanyoszlop mellett, amint minden bizonnyal egy szemmel láthatóan részeg lánynak próbáltak segíteni. Bill Driscoll úgy döntött, hogy átmegy az utca túlsó oldalára – ugyanis tisztában volt azzal, mennyire nem kedveli a francia rendőrség az itt lebzselő amerikaiakat, és ezért tartotta magát ahhoz az elvhez, hogy jobb nem keresni a bajt. Ám ugyanebben a pillanatban Milly tudatalattija valahogy életre kelt és egy kétségbeesett nyögés formájában felszínre tört. „Hagyjanak!"– nyögte ki nehezen.

A nyögésnek brooklyni akcentusa volt. Brooklyni nyögés volt ez a nyögés.

Driscoll izgatottan megváltoztatta az irányt, és a csoporthoz lépve udvariasan megkérdezte, mi a bajuk a lánnyal; közben az egyik rosszarcú pofa továbbra is azzal kísérletezett, hogy felfeszítse Milly szorosan összezárt markát.

A férfi hadarva azt válaszolta, hogy a lány elájult. Ő és a barátja felsegítették, és be akarják vinni a csendőrségre, hogy ott döntsenek sorsáról. Elengedték, és erre a lány összecsuklott.

Bill közelebb ment és föléje hajolt, de ügyelt arra, hogy egyik férfi se kerülhessen a háta mögé. Egy fiatal ijedt arcot látott, melyből szinte teljesen elszállt az élet.

– Hol találtak rá? – kérdezte franciául.

– Itt ezen a helyen. Épp most. Annyira kimerültnek látszott.

Billy a zsebébe süllyesztette az egyik kezét, és amikor beszélt, nagyon igyekezett ezt olyan fenyegetően tenni, hogy azt higgyék, pisztoly is van nála.

– Ez a lány amerikai – mondta. – Hagyják rám.

A férfi intett, hogy rendben, de közben hátra lépett és tett egy természetes mozdulatot az egyik kezével, mintha csak be akarná gombolni a kabátját. Bill jobb kezét nézte, mely per pillanat a kabátzsebében volt, de Bill történetesen balkezes volt. Semmi sincs a világon, ami gyorsabb, mint egy minden előkészítés nélküli bal egyenes – alig fél méterről. Az illető, aki kapta, nekiesett a lámpaoszlopnak, átmenetileg és szomorúan átölelte, majd a földre ült. Mindazonáltal az esetben, ha a másik alaknak revolvere lett volna, Bill Driscoll sikeresen indult karrierje itt akár meg is szakadhatott volna, ha nem kiáltja el magát jó hangosan a párizsi éjszakában, hogy „Voleurs!"  A másik férfi azzal, hogy elfutott, bizonyította, hogy nincs nála fegyver. Földön fekvő társa azonban fel akart állni, és Bill tett egy lépést feléje, majd meglendítette a lábát és úgy rúgta fejbe, ahogy egy futballista rúg gólt lehelyezett labdából. Nem volt szép, de nem felejtette, hogy épp az új szmoking van rajta, és nem kívánta megkockáztatni, hogy a sárban kelljen birkóznia egy darab akármilyen gyilkos vasdarabért.

Egy–két perc múlva két csendőr is jött futva és nagy sietve a holdfényes utcán felfelé.

III.

Két nap múlva már közölték is a lapok: Háborús hős otthagyja feleségét útban Párizs felé, vagy: Amerikai mennyasszony megérkezik a Gare du Nord–ba egyetlen fillér és férj nélkül. Természetesen a rendőrség mindenről értesült, és a megyei felügyelőségeket utasították, hogy keressenek egy amerikait, akinek James Cooley a neve és nincs carte d’identité–ja. Az újságírók megrohanták az Amerikaiakat Segélyező Ligát, és szenvedélyes hangú, patetikus cikkekben számoltak be Millyről, aki fiatal, csinos, és határozottan tisztességes. Első szava majdhogy nem az volt, hogy ez mind azért történt, mert Jimmynek idegösszeroppanása volt a háborúban.

A fiatal Driscoll kissé csalódottnak érezte magát amiatt, hogy Milly férjnél van. No, nem azért, mert már első látásra beleszeretett volna – ellenkezőleg, Bill mindig is nagyon hidegfejű józan fiatalember volt –, de a lány megmentése után, amire később mégis csak büszke volt, a holdfényes éjszakában nem tűnt túlzottan romantikus dolognak, hogy Millynek férje is legyen, aki ráadásul háborús hős, de ki tudja merre csatangol Franciaországban. Elvitte magával a panzióba, ahol lakott, és a háziasszony, Mrs. Horton, egy amerikai özvegyasszony azonnal megkedvelte Millyt és rögtön gondjaiba akarta venni, de már tizenegykor azon a napon, amikor az újságok megjelentek, az Amerikaiakat Segélyező Liga irodája a szó soros értelmében tömve lett jó szamaritánusokkal. Ezek főként öreg amerikai tantik voltak, akik már belefáradtak a Louvre–ba és a Tuileriákba teendő állandó látogatásaikba, és minden áron tenni akartak már valami hasznosat is. Néhány mohó és mafla francia, akiket valamilyen titokzatos és felmérhetetlen lovagiasság vezérelt ide, szintén ott téblábolt az ajtónál.

A legkitartóbb tanti az összes közül egy bizonyos Mrs. Coots volt, aki úgy hitte, maga a Sors küldte neki Millyt, hogy a társalkodónője legyen. Ha a hölgy esetleg az utcán hallja, hogy mi történt Millyvel, a füle botját se mozdította volna, hogy segítsen, de egy újság már egészen más. Mivel a történetet a Franco–American Star közölte, így Mrs. Coots biztos lehetett benne, hogy Milly nem fog meglépni ékszereivel.

– Szép fizetést kap tőlem, angyalom – hajtogatta vékony éles hangján. – Huszonöt dollárt hetente. Mit szól hozzá?

Milly félénken Mrs. Horton megfáradt, jólelkű szemébe nézett.

– Nem is tudom… – kezdte bizonytalanul.

– Én viszont semmit sem tudok fizetni – mondta Mrs. Horton, akit megzavart Mrs. Coots magabiztos nyomulása.  – Úgy hogy maga dönt. Ám szívesen venném, ha maradna.

– Nagyon jó hozzám – mondta Milly –, de semmiképpen sem szeretnék a terhére lenni.

Driscoll, aki kezét zsebre dugva járkált fel s alá a szobában, megállt és gyorsan Millyhez fordult.

– Nem lesz senkinek sem a terhére – mondta szinte hadarva. – Én majd mindenről gondoskodom.

Mrs. Coots szeme haragosan villant egyet.

– A lánynak sokkal jobb lenne nálam – erősködött. – Sokkal jobb.  – A titkárhoz fordult és színpadiasan fájdalmas suttogással rosszallóan kérdezte. – Ki ez a pimasz fiatalember?

Milly ismét esdeklő szemekkel nézett Mrs. Hortonra.

– Ha nem bánja, akkor inkább maguknál maradnék – mondta. – Segítek mindenben, amiben tudok…

Még egy fél órára volt szükség, hogy lerázzák valahogy Coots asszonyt, de végül is úgy határoztak, hogy Milly mindaddig marad Mrs. Horton panziójában, amíg nem tudnak meg valamit a férjéről. Még ugyanaz nap délután megtudták, hogy a Katonasírokat Gondozó Amerika Iroda sohasem hallott Jim Cooley–ról – nem is ígért neki soha semmilyen munkát Franciaországban.

Bármennyire is zavaros volt a helyzet, Milly mégis csak fiatal volt, és Párizsban volt június közepén. Úgy döntött, hogy jól fogja magát érezni. Másnap Mr. Bill Driscoll meghívására vele ment turistabuszán egy versailles–i kirándulásra. Azelőtt sosem vett részt ilyesmin. Átszáguldott a Sioux City–i ruhakereskedőkkel, a kaliforniai iskolatanítókkal és a japán nászutas–párokkal együtt Párizs tizenöt évszázadán, miközben az idegenvezető ott állt előttük a megafonnal a szája előtt és előadta a városról szóló színes és fordulatos meséjét.

– Balkéz felől, hölgyeim és uraim, a Louvre–t látják, ami egy múzeum. Holnap a délelőtt pont tíz órakor kezdődő huszonhármas számú tárlatvezetéssel megtekinthetik belülről is. Most csak annyit