F. Scott Fitzgerald összes elbeszélései: X. Fordította Ortutay Péter

By Ortutay Peter

F. Scott Fitzgerald összes elbeszéléseinek tizedik kötetében találhatunk egy karcolatot, mely az író anyjáról szól. Molly McQuillan Fitzgeraldot 1936 szeptemberében érte a halál, de a gyászjelentést, ill. az ezzel kapcsolatos történetet fia akkor írta, amikor anyja még élt. Fitzgerald kapcsolata édesanyjával nem volt egyértelműen jó; saját jellembeli hibái miatt anyja engedékenységét okolta, bár természetesen nagyra értékelte az iránta való mérhetetlen szeretetét. Édesanyja akkor halt meg, amikor az írónak komoly tartozásai voltak, és mivel anyja halálával mintegy 25.000 dollárt örökölt, egyik barátjának azt írta, hogy „benne volt a természetében, hogy azért haljon meg, hogy én élhessek.” Molly Fitzgerald nagyanyja írástudatlan ír bevándorlókkal 1842-ben jött Amerikába hat gyerekkel és egy fillér nélkül – Fitzgerald ezt az ágat nevezte családja „paraszti” oldalának, míg ezzel ellentétben „a régi marylandi” ág volt a művelt oldal, melyet apja családja révén a Scottok és a Key-k képviseltek. Bár anyja szinte falta a könyveket, de azok mind – ahogy a karcolat is mutatja – a romantikus korszak szentimentális irományai voltak. Büszke volt ugyan egyetlen fiára, bár aligha értett egy szót is abból, ami neki döbbenetesen modern irodalomnak tűnt. A karcolat 1936 szeptemberében, az Esquire folyóiratban jelent meg.

• Language: Magyar
• Publisher: Ortutay Peter
• Release date: May 19, 2019
• ISBN: 9780463359709

Ortutay Peter

Rövid önéletrajz:1942. július elsején születtem Ungváron. A középiskolát szülővárosomban végeztem. Rögtön az iskola után egyetemi felvételeim nem sikerültek, így két évig sajtolómunkásként dolgoztam a Peremoha gyárban. Aztán behívtak katonának... a szovjet hadseregbe, ahol három évet húztam le angyalbőrben.1964-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára, és angol szakos egyetemista lettem. 1969-ben diplomáztam. Még ugyanabban az évben (sőt korábban) Balla László főszerkesztő felajánlotta, hogy dolgozzam fordítóként (majd újságíróként) a Kárpáti Igaz Szó magyar lapnál. Kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek elejéig dolgoztam az Igaz Szónál. 1984-ben költöztem Budapestre. Angol nyelvtanár lettem az Arany János Gimnáziumban, majd a Kandó Kálmán főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán doktoráltam angol nyelvészetből, és a tudományos fokozatomnak köszönhetően 1991-ben az Egri Tanárképző Főiskola főigazgatója megkért, hogy legyek a főiskolán az angol tanszék vezetője. Három évig voltam tanszékvezető, aztán előadó tanár ugyanitt.1998-tól 1999-ig az Ohiói Állami Egyetemen (Amerikai Egyesült Államok) is tanítottam egy rövid ideig. Az Egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium tanáraként mentem nyugdíjba 2004-ben.Nyugdíjazásom előtt és után nyelvészeti tudományos munkákat publikáltam, írogattam, szépirodalmat fordítottam. Eddig hat vagy hét műfordítás-kötetem van, főként F. Scott Fitzgerald amerikai író novellái és színművei, valamint Mary Shelly Mathildá-ja, mely fordításomban először jelent meg magyarul. Közben sikerült lefordítanom angolra Szalay Károly (alternatív) Kossuth-díjas írónak az ötvenhatos magyar forradalomról írt Párhuzamos viszonyok című regényét, mely a United P. C. Publisher kiadó gondozásában Parallel Liaisons címmel jelent meg külföldön.

Book preview

F. Scott Fitzgerald

összes elbeszélései – X.

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Smashwords

Copyright@Peter Ortutay

2019

Miről szól?

1. Gracie a tengeren tulajdonképpen egy film-forgatókönyvnek készült, melyen Fitzgerald a fiatal, később színésszé vált baltimore-i író, Robert Spafforddal kezdett dolgozni az után, hogy 1934-ben találkozott Baltimore-ban a George Burns-Gracie Allen színészházaspárral, akik épp arrafelé turnéztak.  A cselekményvázlat egy alaposan kidolgozott és végiggondolt novella formáját öltötte, mely nagyon próbált olyan lenni, mint azok a vígjátékok, amelyekről Burns és Allen híresek voltak – ahol Burns játszotta a karót nyelt férfit, Allen pedig az ügyefogyott naivát. Végül Fitzgeraldnak nem sikerült az írást sehol sem értékesítenie, és csak az I’d Die For You (Meghalnék érted) gyűjteményben jelent meg először 2017-ben.

2. A Furcsa menedék (Strange Sanctuary) eredetileg Make Yourself At Home (Érezd magad otthon) lett volna és a Saturday Eveneing Postnak volt szánva a Gwen sorozat részeként, de a Postnak nem tetszett, ezért később Fitzgerald átírta, megváltoztatta a címet és a neveket, és a Liberty magazinnak adta el, mely 1939-ben kiadta. A főszereplő „nagy sötétkék szemű kislánynak" természetesen Scottie, Fitzgerald lánya a prototípusa.

3. A gyűlölet vége (The End of Hate) című elbeszélés története kimondottan érdekes, mert Fitzgerald három különböző időben háromszor is átírta. Az első változat – Thumbs Up (Fel a hüvelykujjakkal- Bravó!) – Ashville-ben készült, úgy hogy az író diktálni volt kénytelen, mert a jobb karja fel volt kötve. Miközben azzal próbálkozott, hogy eladja, ezt írta Harold Obernek: „Azt hiszem, már írtam neked, hogy tulajdonképpen nem is tudom, mit kezdjek vele. Talán azért, mert miközben saját szakállamra keresgéltem valamit apám családjának irataiban, amit nyersanyagnak használhatnék, két egymástól teljesen független történetre bukkantam. Ez a Fel a hüvelykujjakkal és A császárnő szökése volt…  Korai érettlensége természetesen a miatt van, hogy képtelen voltam felmérni a tollba mondott próza hosszát, mivel a jobb karom gipszben volt – ezért is sikeredett ilyen hosszúra." Bár Fitzgerald rajongója volt a polgárháborús történeteknek, és szíve (mint tudjuk) inkább a déliek felé húzott – ezt az érzést apjától örökölte –, és már kamaszként két történetet és egy színdarabot is írt a háborúról, egyetlen profi polgárháborús elbeszélése az Egy este Chancellorsville mellett (The Night Before Chansellorsville) volt. A Thumbs Up egyetlen irodalmi folyóiratnak sem kellett. Elutasította az American, American Cavalcade, Cosmopolitan, Country Gentleman, Delineator, Ladies’ Home Journal, Liberty, McCalls, Pictorial Review, Redbook, The Saturday Evening Post, Woman’s Home Companiaon és a This Week. Harold Ober elmagyarázta Fitzgeraldnak, hogy a történet nem olyan, mint amit várnak tőle, és hogy olyasmi, hogy valakit felakasztanak a hüvelykujjánál, nem igazán menő a női olvasók körében. Ezek után 1937-ben az író jól megvágta a történetet, a 8.800 szóból 3.800-at kidobott, és a címét is megváltoztatta: Dentist Appointment (Randevú a fogorvosnál), majd később When This Cruel War… (Amikor ez a kegyetlen háború…) lett. 1937 májusában Kennethh Littauer, a Collier’s szépirodalmi szerkesztője mégis hajlandó volt 1.500 dollárt fizetni a korábban megbeszélt 2.500 helyett, ha Fitzgerald még egyszer átírja és megszerkeszti egy kicsit. Még kétszeri átírás után a Collier’s 1939 júniusában The End of Hate (A gyűlölet vége) címmel elfogadta. Amikor 1940-ben az elbeszélés napvilágot látott, Fitzgerald a következőket írta Ceci Taylor unokatestvérének: „Láttad néhány héttel ezelőtt azt a nagyon rossz elbeszélésemet a Collier’s-ben? Csak annyiban érdekes, hogy egy családi történetre épül – hogyan akasztották fel William George Robertsont hüvelykujjánál fogva Glen Mary-ban, vagy talán Locust Grove-ban?"

4. Fitzgerald ezt az elbeszélést (Discard – Eldobva [Rendezők kézikönyve]) Hollywoodban írta 1939 júliusában az után, hogy szakított Harold Oberrel, mert ügynöke nem volt hajlandó eleget tenni annak a már régen szokássá vált kérésének, hogy előleget kapjon el nem adott elbeszéléseiért. Ekkoriban Fitzgerald még azt remélte, hogy szerződést írhat alá Az utolsó cézárra, és ezzel visszaszerzi jól fizető folyóiratainak régi kegyét. A Pat Hobby történeteket leszámítva a szerző óvatosan bánt hollywoodi anyagával, mert a regényének a megírásához tartogatta. A Director Special-t, ennek a történetnek az első változatát megküldte a Saturday Evening Postnak, de a Post elutasította, mert szerinte nem volt világos a vége. Augusztusban Fitzgerald simított rajta valamit, de a Postnak így sem kellett. Abban a reménykedve, hogy 1939 nyarán kapcsolatba léphet a Collier-rel, Fitzgerald küldött néhány elbeszélést Kenneth Littauernek, a lap szépirodalomért felelős szerkesztőjének, de ő mindegyiket elutasította. Miután a Collier és a Cosmopolitan is elutasította az elbeszélést, Fitzgerald nem próbálkozott többé a publikálásával. A Harper’s Bazaar adta a történetnek az eléggé gyengécske Discard címet, amikor Fitzgerald papírjai között megtalálta és 1948-ban posztumusz közölte.

5. Nők a házban (Women In The House): egy orvos novella, amit később Láz (Temperature) címmel Fitzgerald alaposan meghúzott, egy szívbeteg főhősről szól – egy olyan időszakban készült, amikor Fitzgerald is úgy érezte, hogy komolyan beteg. Ugyanakkor szól még filmsztárokról, drogokról, alkoholról, szemfényvesztésről és arról a Hollywoodról, amit a szerzőnek is volt már szerencséje megismerni.¹

6. Üdv nektek, lányok: 1939 áprilisában Zelda és Scott nyaralni ment Kubába. A kirándulás borzalmasan ért véget.  Ennek rossz emlékét örökítette meg Fitzgerald ebben az elbeszélésben. Az Esquire-nek nem tetszett és nem is közölte.²

7. A szerelem sötét verem… Ezzel az eredeti forgatókönyvvel Fitzgerald 1939 és 1940 között állt elő, miközben más szerzők forgatókönyvein dolgozott script doktorként. A szövegből egy gépíratos példány maradt fenn a Princetoni Egyetem gyűjteményében. Ezt fordította Dunajcsik Mátyás előttem A szerelemmel csak baj van címmel A meghalnék érted c. kötetben. ³

8. Hírek Párizsból – tizenöt évvel ezelőtt (News of Paris – Fifteen Years Ago) már egyszer megjelent Katona Tamás fordításában. ⁴ Arról szól, hogy a pénz, az élvezetek, vagy az, ha úgy váltjuk szeretőinket, mint a fehérneműt, még nem boldogít: az ember belül üres marad. Az elbeszélés nincs befejezve az író váratlan halála miatt.

9. Az utolsó csók (The Last Kiss) című elbeszélést Fitzgerald 1940-ben vetette papírra, amikor utolsó (és befejezetlen) The Las Tycoon (Az utolsó cézár) című regényét írta. Életében már nem került kiadásra. A Collier’s közölte posztumusz (kilenc évvel az író halála után): 1949. április 16-án. Fitzgerald minden bizonnyal életének két nagy szerelmére emlékezik vissza ezzel az elbeszéléssel: Zeldára és Sheilára.

10. Fitzgerald ezt az elbeszélését (Három és négy között) 1931 júniusában valószínűleg Svájcban írta a Saturday Evening Postnak, és csúcs honoráriumot, 4.000 dollárt kapott érte. Ez volt Fitzgeraldnak az első olyan novellája, melyben a gazdasági és pénzügyi összeomlásnak az amerikaiak egzisztenciájára gyakorolt hatásárát mutatja be a Postnak arra a külön kérésére, hogy olyan történetet is írjon már egyszer, melyben a háttér a tragikus Amerika. Ebben a gyűjteményben még hat olyan elbeszélés szerepel, mely a depressziós éveket ábrázolja. Ezek A Change of Class, Diagnosis, The Rubber Check, The Family Bus, No Flowers és a New Types. Bár ezeket az elbeszéléseket a szerző még Európában írta, de az összeomlás hatásait alaposan megfigyelhette, amikor januárban visszament Amerikába édesapja temetésére. E novellák közük egyiket sem válogatta be a Hajnali takarodó (Taps at Reveille; megjelent 1935–ben) című kötetébe, amivel azt próbálta jelezni, hogy nem igazán sikerült ezt az új témát megragadnia. A nagy példányszámú irodalmi folyóiratok által támasztott követelmények miatt mind a hat elbeszélés happy enddel végződik, ami pedig nem igazán esett egybe az olvasók tapasztalatával, akiknek akkoriban gyakran még annyi pénzük sem volt, hogy a Post legfrissebb számát megvegyék.

11. Édes szeretteink (Our Beloved): mondhatnánk emberi sors, hogyan lesz a színes bőrű, kommunista eszmékkel kacérkodó szépséges golf-bajnok ifjúból fél-lábú éjjeliőr, miközben gyermeke, akiről annyit ábrándoztak, csak a szokott pimasszá fejlődik. A kommunistaeszmék sertefoszlottak és ők feleségével együtt leélik dolgos életüket. Aztán egy spanyol-nátha járvány során mindketten meg is halnak és feljutnak a mennybe. Még ott is sokáig úgy érzi, hogy valami hiányzik, de aztán leszoknak zavaros próbálkozásaikról megérteni, hogy mi végre is születik az ember a földi világra.

12.  A tánc (The Dance) a Red Book Magazine-ben jelent meg, 1926 júniusában, aztán sehol másutt. Az elbeszélés egy izgalmas történet, mely egy vidéki táncestélyen esik meg szerelemmel, gyilkossággal, melyről kiderül, hogy nem az követte el, aki a leggyanúsabb.

13. A Korai siker (Early Success) című karcolat egy jó adag öniróniával szépen elmondja, hogyan került Fitzgerald– szerencséjének és tehetségének köszönhetően – mint szépíró a Parnasszus csúcsára.

14. Molly McQuillan Fitzgeraldot, az író anyját, 1936 szeptemberében érte a halál, de a gyászjelentést, ill. az ezzel kapcsolatos történetet fia akkor írta, amikor anyja még élt. Fitzgerald kapcsolata édesanyjával nem volt egyértelműen jó; saját jellembeli hibái miatt anyja engedékenységét okolta, bár természetesen nagyra értékelte az iránta való mérhetetlen szeretetét. Édesanyja akkor halt meg, amikor az írónak komoly tartozásai voltak, és mivel anyja halálával mintegy 25.000 dollárt örökölt, egyik barátjának azt írta, hogy „benne volt a természetében, hogy azért haljon meg, hogy én élhessek. Molly Fitzgerald nagyanyja írástudatlan ír bevándorlókkal 1842-ben jött Amerikába hat gyerekkel és egy fillér nélkül – Fitzgerald ezt az ágat nevezte családja „paraszti oldalának, míg ezzel ellentétben „a régi marylandi" ág volt a művelt oldal, melyet apja családja révén a Scottok és a Key-k képviseltek. Bár anyja szinte falta a könyveket, de azok mind – ahogy a karcolat is mutatja – a romantikus korszak szentimentális irományai voltak. Büszke volt ugyan egyetlen fiára, bár aligha értett egy szót is abból, ami neki döbbenetesen modern irodalomnak tűnt. A karcolat 1936 szeptemberében, az Esquire folyóiratban jelent meg.

Gracie a tengeren

Ezt a történetet annak az általános és egyszerű elképzelésnek az alapján ajánlottuk George és Grace Allennek, miszerint a burleszk vagy a komédia nem képes fél óránál tovább lekötni a nézők figyelmét – ugyanakkor mindkettőjük személyiségében van bőven anyag egész estés filmek elkészítéséhez is.

A tiszta burleszk első félórájában a nézők nevetnek, a második fél órájában jól szórakoznak; a harmadik fél órában viszont az ember már szeretné jól fejbe vágni a komédiásokat. Chaplin is rájött erre, amikor olyan hosszú filmek készítésébe fogott, mint a Tilly kipukkadt szerelme, A kölyök⁵ és a többi. Ezekből a filmekből Chaplin kivágott számos burleszk jelenetet, hogy helyet adjon ezek ellentéteinek, az olyanoknak, mint például a Kölyök alakját átható pátosz, biztosítva ezzel annak az általános alapelvnek az igazát, amit a könnyű vígjátékok írói már évek óta ismernek.

Ennek a feltételezésnek az alapján a történet szerzői megpróbálták a George Burns és Grace Allen tehetségét képező anyagot olyan szentimentális elemekkel és érzelmekkel kiegészíteni, melyek mindannyiunk számára közösek, és amelyeket, reméljük, a nagyérdemű épp oly elismeréssel fogad majd, mint korábban a komédiázó kedvüket. Az ötletet először George Burnsnek említettük, aki megfelelő érdeklődést tanúsítva arra bátorított bennünket, hogy vágjunk bele.

Akkor hát következzék a szóban forgó javallott történet:

Gracie a tengeren

Írta F. Scott Fitzgerald és Robert Spafford

Szegény George! Nemrég örökölt egy kis pénzecskét, s ezért úgy döntött, hogy otthagyja állását a reklámszakmában, és vidékre költözik. Ám ekkor a főnöke behívta, hogy egy olyan ügyről beszéljen vele, mely – mivel George alapjában véve magányos és visszahúzódó természetű fiatalember volt – furcsa és különös módon mindig is érdekelte. Ui. saját magában is inkább azokat a tulajdonságokat tartotta fontosnak és építgette, melyek mások elégedettségéhez járultak hozzá, és inkább lelte örömét mások sikerében, mint abban, hogy neki legyen jó. Épp e tulajdonsága miatt tartották a legjobb reklámügynöknek Manhattanben, és a főnöke is talán épp ezért kérte meg arra, hogy vállalja el ezt a különösen nehéz és bonyolult esetet.

Röviden, ahogy ezt az ügynökség főnöke szegény George–nak elmagyarázta, a lényeg az volt, hogy épüljön be a gazdagok környezetébe és találjon megoldást egy ott felmerült furcsa helyzetre.

A furcsa helyzet meg az volt, hogy Mr. Augustus Van Grossie, akinek neve Amerikában egybefonódott az országos jachtversenyekkel, kényes helyzetben került két anyátlan gyermeke miatt. Ui. kategorice kimondta, hogy kisebbik lányát csak úgy adja férjhez, ha az idősebbikkel ezt már megtette.

Csakhogy az idősebbik lánya maga volt a megtestesült kétbalkezes szerencsétlenség. Egyáltalán nem volt csúnya, ám mindazonáltal mindig csinált valamit, ami nem úgy sült el, mint kellett volna: vagy elszólta magát, és vérig sértett valakit, vagy úgy viselkedett, mint egy jégcsap, és a környezetében lévő fiatalemberek még megszólítani sem merték, nemhogy közeledni. És mivel nem talált olyan férfit, aki megkérte volna a kezét, úgy tűnt, hogy egyik testvér sem fog férjhez menni soha.

Az ügynökséghez intézett kérés pedig az volt, hogy küldjék le Newportba a legrátermettebb embert, aki megnézi a sorozatversenyek idején, hogy Gracie figyelemre méltó szép adottságai, melyeket azonban mindezidáig képtelen volt bizonyos célnak megfelelően használni, elég jók–e ahhoz, hogy egy férjet is találjon valahogy. Mr. Van Grossie, mint apa, már csak egy ilyen rátermett profi segítségében reménykedhetett, mást nem tehetett.

George először kézzel, lábbal ellenkezett. Már kinézett magának egy szép kis házat, ahol majd évezheti aprócska atyai örökségét, ott majd virágot olt a hagymába, és hagymát a virágba. De a hivatástudat mégis fölébe kerekedett ellenkezésének, és beadta a derekát. Izgalmasnak tartotta a feladatot, és elhatározta, hogy megoldja.

George a vonaton még mindig átkozta magát gyengeségéért. Mindazonáltal volt egy írógépe, és leírt magának mindent, amit a vitorlaversenyekről tudni kell, és amit régi újságokból elő tudott halászni a Van Grossie családról és vele kapcsolatos dolgokról. És most, amikor még mindig azon morfondírozott, hogy talán mégis csak jobb lenne hagyni az egészet és hazamenni, meglátott egy kézitáskát, mely az övével együtt rossz helyen állt a folyóson, és a táskán egy nevet is látott: Gabrielle Van Grossie. Ösztönösen élve az alakalommal odament a poggyászhoz, és annak örve alatt, hogy elnézést kér, mert ilyen rendetlen, bemutatkozott. Azt mondta, hogy ő a lány apjának a barátja, és a versenyt akarja látni; azért megy oda, mondta, mert az apja meghívta, hogy legyen náluk, mint vendég. Gabrielle, vagy Gay, mert mindjárt közölte is, hogy ez a beceneve, jókedvűnek és vidámnak tűnt, akárcsak a beceneve, de sokkal fiatalabbnak és szelesebbnek, mint ahogy azt a teljes neve után az ember gondolta volna.

Az utazás alatt George-nak sikerült az ártatlan lánykából kiszedni egy s mást a családról, akivel a következő hetet szándékozott eltölteni. Így megtuta például, hogy neki, mármint Gaynek, kimondottan nem volt ínyére az a felfogás, hogy Gracie nővérének mindenképpen előtte kell férjhez menni. George sejtette – jó orra volt az ilyesmi megérzéséhez, hogy nyilván van valaki, akihez Gay rögvest hozzá menne, csakhogy emiatt a hagyomány miatt nem teheti; ám ezért nem Gracie-t okolta, hanem sokkal inkább az apját, aki ilyen maradi elveket vall.

Ugyanekkor a George számára ismeretlen fiatalember, aki eme fiatal hölgy érzelmeinek a tárgya volt, épp azon a jachton tett látogatást még a kikötőben, mely Amerikát kellett képviselje az elkövetkező szombaton az akkor kezdődő versenyen. Minden tekintetben nagyszerű fiú volt az illető fiatalember, és Mr. Van Grossie nagy kedvence is egyben, akitől azt várta, hogy előbb vagy utóbb idősebbik lányába, Gracie-be lesz szerelmes. Műszaki szempontok alapján vizsgálták meg a szóban forgó jachtot. Aligha sejtették, hogy milyen furcsa szerepet is fog játszani ez a hajó mindkettőjük életében az elkövetkező napokban.

És vagy egy órával alkonyat után, mely George-t Newportba hozta, történt valami más is, aminek szintén nagy jelentősége volt a szóban forgó személyek sorsának alakulása szempontjából.

Egy lány a hatalmas Van Grossie newporti villa kertjében éhes aranyhalacskákat etetett egy medencében. Az előírt haleledelből dobott még egy utolsó marékkal a tartályból, és már el is búcsúzott kedvenc halacskájától – egy nagyszájú és különösen hallgatag példánytól. De amint elfordult, neki úgy tűnt, hogy a halacska mondott, vagy inkább kiáltott volna valamit. – Mondtál valamit, Noé? – De Noé nem mondott semmit. – Ó, te buta halacska! – mondta a lány és ismét elfordult.

De aztán másodszor is hallotta azt a furcsa kiáltást. Nevetve visszafordult. – Noé, fogadni mernék, hogy minden lánynak ilyesmiket mondasz. – De bármennyire is nevetett, nem tudta eltussolni magában azt a tényt, hogy a váratlan hang, mely felkeltette a figyelmét, egy kis keskeny öböl felől jön távolabbról, egy kis facsoport felől. Furcsa hang volt az, amit hallott. Olyan hang, mely régóta ott rejtőzött Gracie szívében – bár nem ismerte fel azonnal. Valami újszerű, ismeretlen és csodálatosan magával ragadó hang volt ez, és amint ment arrafelé, azért megállt és az égre nézett egy pillanatra, mert hátha egy olyan madárhang ez, amilyet még nem hallott. De ugyanott a szíve mélyén már tudta, hogy nem madár, és egy perc múlva, a hangot követve, meg is találta a forrását.

A hang forrása a kis öböl sarkában volt, a tenger volt az a forrás. Isten tudja, hol lehetett az a forrás. Pontosabban, az volt az érzése, hogy a hang egy kicsi, ütött–kopott, tengeri útra teljesen alkalmatlan keskeny csónakból jön, melyben volt egy ruhás kosár és benne egy kisfiú pólyában, akit a növekvő sötétség ellenére Gracie azonnal meglátott. És ha meglátta, ki is kapta a csónakból azonnal és örvendve ölelgette. A gyerek minden bizonnyal egy elhagyott csöves hajóról került ide, de Gracie épp akkor egyáltalán nem törte a fejét ilyesmin. Egyszerűen csak el volt ragadtatva és elindult hazafelé a kis erdő fái között.

A kis erdő másik végében pedig egy olyan jelenet játszódott le, melytől Mr. Van Grossi biztosan a szívéhez kapott volna. A kis Gay, alighogy leszállt a vonatról, rohant a ligetbe fák közé, hogy találkozzék egy férfival, akit pedig Mr. Van Grossi személyesen Gracie kezének az elnyerésére jelölt. Egy lugasban találkoztak a fák között és szenvedélyesen ölelték, csókolták egymást, miközben a nagy házban George-nak részletesen és világosan elmagyarázták, mi is a feladata.

A milliomos és a reklámügynök sétálni ment a kertbe. Amikor a kis erdő széléhez értek, mindketten meghallották azt a hangot, melyet Gracie is néhány perccel korábban. – Mi volt ez? – kérdezte Mr. Van Grossie, de George az új környezetében nem akart véleményt nyilvánítani. Saját eszére akart hallgatni, és miközben nagyon is jól tudta, merről jön a hang, kivárt és gondolkodott. Ismét felhangzott a kiáltás. Most azonban már mondott is magában valamit: „Ez bizony gyereksírás, de nem értem, hogy lehet."

– Tudja mit? – mondta most a vendéglátójának és szándékosan az ellenkező irányba mutatott. – Maga menjen arra, nézzen körül, én meg erre megyek.

Alighogy az idősebb férfi, meglehetősen tanácstalanul, elindult a mutatott irányba, George máris rohant a hang felé. Egy pillanat múlva már össze is futott azzal a fiatal lánnyal, akivel a vonaton ismerkedett meg, valamint egy fura fiatalemberrel, és egy idősebb lánnyal, akinél volt egy kisgyerek egy ruhás kosárban. A két emberpár nyilván csak nemrég lépett kapcsolatba egymással, és George, aki mindig gyorsan feltalálta magát váratlan helyzetekben, nem késlekedett bemutatkozni a csecsemő megtalálását követő általános izgalom ellenére sem.

Azzal kapcsolatban, hogy most mi legyen, volt ötlet és elképzelés bőven, de George, aki most először látta a lányt, s akit neki mostantól fogva patronálni kellett), s akivel kapcsolatban több izgalomba és rejtélyben reménykedett, határozottan úgy vélekedett, hogy a babát egyelőre nem szabad megmutatni a konok papának, hanem egy tapasztalt dada gondjaira kell bízni, de Gracie azonban azonnal adoptálni akarta a gyereket.

George gondolataiba merülve elindult Mr. Van Grossie keresésére, és úgy vélte, hogy másnap már képes lesz dönteni Gracie ügyében is.

Erre minden esélye megvolt, mert másnap lehetősége volt Gracie-t a legjobb formájában megfigyelni.

Őt bízták ui. meg azzal, hogy megkeresztelje apja hajóját, és jöttek is az emberek távolról és közelről egyaránt, hogy tanúi legyenek a nagy eseménynek, és tapsoljanak. George azt hitte, hogy ez bombabiztos siker lesz, és meg sem fordult a fejében, hogy ezt is el lehet valahogy rontani. De Gracie-nek az a tehetsége, hogy lehetőleg mindent elszúrjon, újfent megnyilvánult, mert abban a pillanatban, amikor az üveget a hajó falához kellett csapni, hogy aztán a hajó elinduljon lefelé a sólyán, felemelte ugyan az üveget, de közben integetett is a tömegnek vele. De a hajó már csúszni kezdett, és Gracie gyorsan befejezte a mozdulatot,