Basil, Josephine és Gwen Írta F. Scott Fitzgerald Fordította Ortutay Péter

By Ortutay Peter

Ebben a kötetben három sorozat elbeszéléseit olvashatjuk. Az ifjúkorral kapcsolatos évek tényleges részletei – illetve, s ez a fontosabb: érzelmi tényei – Fitzgeraldnak vagy egy tucat, sőt több elbeszélésben is helyet kaptak – némelyik történet rögtön az élmény átélése után készült, több más viszont jóval később. Úgy hogy most ezeknek a történeteknek az alapján láthatjuk, mi is volt fontos akkoriban a kamasz vagy ifjú Fitzgeraldnak az életben. Az átélt élményekkel való összefüggést az a kilenc Basil Duke Lee-ről szóló történet mutatja legvilágosabban, melyekből nyolc először a Saturday Evening Postban jelent meg 1928 áprilisától 1929 áprilisáig. Ötöt ezek közül Fitzgerald a Hajnali takarodó (Taps at Reveille című kötetébe is beválogatott. Hármat Arthur Mizener az Egy szerző délutánja (Afternoon of an Auhor) kötetben helyezett el.
Mint Fitzgerald minden elbeszéléséről, úgy ezekről is csak azt lehet mondani, hogy jók. Mindegyik igazi profi munka. Már csak azért is van sok mondanivalónk róluk, mert Fitzgerald ezeket az Ellersllie-ben eltöltött utolsó időszak (1927), valamint az 1928. évi őrült nyári vakáció idején írta, amikor mind inkább nehézére esett írni az egyre inkább eluralkodó alkoholizmusa és Zelda fokozódó skizofréniája miatt. Mindegyik kis történet azonban így is igazi remekmű, ill. majdnem, és jól mutatja, mennyire kínosan ügyelt a szerző arra, hogy hiteles legyen. Ezért pontosan leírja, mikor és hol történt ez vagy az a bizonyos eset, nagyszerű érzékkel ábrázol minden olyan árnyalatot, melyek akkori érzéseinek a kísérői voltak. Az idő, melyben ezek a történetek játszódnak, különböző. 1909-ben Fitzgerald még Mrs. Cary akadémiáját látogatja, az ősz, amikor Basil felvételt nyer a Yale-re, a Buffalóban eltöltött utolsó éve. White Bear Lake (A fehér Medve Tó), a hely, ahol Fitzgerald a nyár egy részét töltötte (tagja volt a White Bear Lake jacht klubnak), Black Bear Lake (Fekete Medve Tó) lesz. Az elfogott lidérc az a színdarab, melyet Fitzgerald 1912-ben írt és rendezett. A Napló 1911. évi szeptemberi bejegyzésében az áll, hogy „voltunk a vásárban, és a gyerekekkel a hullámvasúton;” ez ugyanaz a vásár, ahol Basil is volt ugyanakkor ősszel. Ám attól a ténytől, hogy az elbeszélésekben szereplő részletek annyira egybevágnak Fitzgerald akkori életének egyes szakaszaival, sokkal fontosabb az, hogy ezek a történetek, melyeket az író, úgymond, teljesítőképességének a csúcsán vetett papírra, mennyire pontosan tudják visszaadni a szerző fiatalkori érzéseit és akkori viselkedését. Fitzgerald, Basiltől eltérően, biztosan nem akart Amerika elnöke lenni huszonöt éves korában, de hogy híres akart lenni, az biztos. Elérte azt, amit álmodott, és bizonyította is, hogy érdemes nagyot álmodni, mert az álmok azért vannak, hogy valóra váljanak. Ám mégis minden elbeszélésében és sikerrel kapcsolatos álmában szerepel egy másik téma is, mely azt sugallja, hogy a vágy sokszor csak vágy marad, és jobb akár az utolsó pillanatban is elfutni, ha egyszer menekülni kell a szégyentől, a gyalázattól, vagy attól, ami még ettől is rosszabb. Ez pedig „ágyban lenni, de nem aludni,/ várni valakit, aki nem fog eljönni,/ örömet szerezni,/ de örömet nem kapni.”

• Language: Magyar
• Publisher: Ortutay Peter
• Release date: Dec 3, 2019
• ISBN: 9780463631379

Ortutay Peter

Rövid önéletrajz:1942. július elsején születtem Ungváron. A középiskolát szülővárosomban végeztem. Rögtön az iskola után egyetemi felvételeim nem sikerültek, így két évig sajtolómunkásként dolgoztam a Peremoha gyárban. Aztán behívtak katonának... a szovjet hadseregbe, ahol három évet húztam le angyalbőrben.1964-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára, és angol szakos egyetemista lettem. 1969-ben diplomáztam. Még ugyanabban az évben (sőt korábban) Balla László főszerkesztő felajánlotta, hogy dolgozzam fordítóként (majd újságíróként) a Kárpáti Igaz Szó magyar lapnál. Kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek elejéig dolgoztam az Igaz Szónál. 1984-ben költöztem Budapestre. Angol nyelvtanár lettem az Arany János Gimnáziumban, majd a Kandó Kálmán főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán doktoráltam angol nyelvészetből, és a tudományos fokozatomnak köszönhetően 1991-ben az Egri Tanárképző Főiskola főigazgatója megkért, hogy legyek a főiskolán az angol tanszék vezetője. Három évig voltam tanszékvezető, aztán előadó tanár ugyanitt.1998-tól 1999-ig az Ohiói Állami Egyetemen (Amerikai Egyesült Államok) is tanítottam egy rövid ideig. Az Egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium tanáraként mentem nyugdíjba 2004-ben.Nyugdíjazásom előtt és után nyelvészeti tudományos munkákat publikáltam, írogattam, szépirodalmat fordítottam. Eddig hat vagy hét műfordítás-kötetem van, főként F. Scott Fitzgerald amerikai író novellái és színművei, valamint Mary Shelly Mathildá-ja, mely fordításomban először jelent meg magyarul. Közben sikerült lefordítanom angolra Szalay Károly (alternatív) Kossuth-díjas írónak az ötvenhatos magyar forradalomról írt Párhuzamos viszonyok című regényét, mely a United P. C. Publisher kiadó gondozásában Parallel Liaisons címmel jelent meg külföldön.

Book preview

Basil, Josephine és

Gwen

Írta F. Scott Fitzgerald

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Copyright@Ortutay Péter

Smashwords, 2019

Előszó

1. Basil, a csodálatos

Ebben a kötetben három sorozat elbeszéléseit olvashatjuk. Az ifjúkorral kapcsolatos évek tényleges részletei – illetve, s ez a fontosabb: érzelmi tényei – Fitzgeraldnak vagy egy tucat, sőt több elbeszélésben is helyet kaptak – némelyik történet rögtön az élmény átélése után készült, több más viszont jóval később. Úgy hogy most ezeknek a történeteknek az alapján láthatjuk, mi is volt fontos akkoriban a kamasz vagy ifjú Fitzgeraldnak az életben. Az átélt élményekkel való összefüggést az a kilenc Basil Duke Lee-ről szóló történet mutatja legvilágosabban, melyekből nyolc először a Saturday Evening Postban jelent meg 1928 áprilisától 1929 áprilisáig. Ötöt ezek közül Fitzgerald a Hajnali takarodó (Taps at Reveille¹ című kötetébe is beválogatott. Hármat Arthur Mizener az Egy szerző délutánja (Afternoon of an Auhor) kötetben helyezett el.

Mint Fitzgerald minden elbeszéléséről, úgy ezekről is csak azt lehet mondani, hogy jók. Mindegyik igazi profi munka. Már csak azért is van sok mondanivalónk róluk, mert Fitzgerald ezeket az Ellersllie-ben eltöltött utolsó időszak (1927), valamint az 1928. évi őrült nyári vakáció idején írta, amikor mind inkább nehézére esett írni az egyre inkább eluralkodó alkoholizmusa és Zelda fokozódó skizofréniája miatt. Mindegyik kis történet azonban így is igazi remekmű, ill. majdnem, és jól mutatja, mennyire kínosan ügyelt a szerző arra, hogy hiteles legyen. Ezért pontosan leírja, mikor és hol történt ez vagy az a bizonyos eset, nagyszerű érzékkel ábrázol minden olyan árnyalatot, melyek akkori érzéseinek a kísérői voltak. Az idő, melyben ezek a történetek játszódnak, különböző. 1909-ben Fitzgerald még Mrs. Cary akadémiáját látogatja, az ősz, amikor Basil felvételt nyer a Yale-re, a Buffalóban eltöltött utolsó éve. White Bear Lake (A fehér Medve Tó), a hely, ahol Fitzgerald a nyár egy részét töltötte (tagja volt a White Bear Lake jacht klubnak), Black Bear Lake (Fekete Medve Tó) lesz. Az elfogott lidérc az a színdarab, melyet Fitzgerald 1912-ben írt és rendezett. A Napló 1911. évi szeptemberi bejegyzésében az áll, hogy „voltunk a vásárban, és a gyerekekkel a hullámvasúton; ez ugyanaz a vásár, ahol Basil is volt ugyanakkor ősszel. Ám attól a ténytől, hogy az elbeszélésekben szereplő részletek annyira egybevágnak Fitzgerald akkori életének egyes szakaszaival, sokkal fontosabb az, hogy ezek a történetek, melyeket az író, úgymond, teljesítőképességének a csúcsán vetett papírra, mennyire pontosan tudják visszaadni a szerző fiatalkori érzéseit és akkori viselkedését. Fitzgerald, Basiltől eltérően, biztosan nem akart Amerika elnöke lenni huszonöt éves korában, de hogy híres akart lenni, az biztos. Elérte azt, amit álmodott, és bizonyította is, hogy érdemes nagyot álmodni, mert az álmok azért vannak, hogy valóra váljanak. Ám mégis minden elbeszélésében és sikerrel kapcsolatos álmában szerepel egy másik téma is, mely azt sugallja, hogy a vágy sokszor csak vágy marad, és jobb akár az utolsó pillanatban is elfutni, ha egyszer menekülni kell a szégyentől, a gyalázattól, vagy attól, ami még ettől is rosszabb. Ez pedig „ágyban lenni, de nem aludni,/ várni valakit, aki nem fog eljönni,/ örömet szerezni,/ de örömet nem kapni.

A Gyermekzsúr (That Kind of Party), a Botránydetektívek és Egy este a vásárban Basil Duke Lee életének azzal a részével foglakozik, amikor még nem volt a Newman bentlakásos iskola tanulója. Úgy jelenik meg előttünk, mint egy kissé nyápic, de okos, bár az iskolában lusta, kisfiú, de aki máris „ismert színész, tudós, filatelista és szivarvégszalag–gyűjtő. Mind a három elbeszélésből azt a légkört érezzük felénk áradni, amikor a kamasz Basil és társai „lefegyverző nyugalommal ültek a huszadik század közepének még ki nem kelt tojásain. Mind a három történet azt elemzi, hogyan is néz Basil a lányokra. Mind a háromban jelen van a Fitzgerald-elbeszélések ismerős tematikája: egy tizenéves kamasz állandóan úgy érzi, hogy hol megalázzák, hol pedig mégis elismerik, de semmiképpen sem olyan, mint az átlag.

A Gyermekzsúr, melyet egyébként Fitzgerald a korábbi Basil-történetek előtt írt, a Ladies’ Home Journal és a Pictorial Review folyóirat is elutasította, mert Arthur Mizener szerint a szerkesztők szerint nem hitték, hogy tíz-tizenegy éves gyerekek ilyen „csúnya" csókolózós társasjátékokat is szoktak játszani. Úgy hogy az elbeszélés cask posztumusz látott napvilágot a Princeton University Library Chronicle Fitzgeralddal foglalkozó számában 1951-ben.² Nem tudjuk pontosan, mikor keletkezett, de mindenképen a Basil-sorozat elé kell tenni, mert a történet 1909-ben játszódik. Basil neve Terrence ebben az elbeszélésben, a barátai is mind tíz és tizenegy évesek. Sok epizód, talán a legtöbb, azokból az évekből való, amikor Fitzgeraldék Buffalóban, ill. Syracuse-ban laktak az előtt, hogy visszaköltöztek volna St. Paulba.

A legtöbb kritikus szerint az elbeszélés nem igazán remekmű.  Túl sok benne az átverés, és a főhős alakja sem igazán meggyőző. Terrence minden csalafintaságot latba vet, hogy egy olyan zsúrt (bulit) rendezzen, melyben az egyetlen szórakozás a csók. Minden igyekezete ellenére terve nem sikerül, és az elbeszélés végén csak azért nem kerül végképp megalázó helyzetbe, mert Dolly Bartlett, a lány, aki tetszik neki, meghívja a vacsorára, mert imponál neki Terrence bátorsága. Úgy hogy az elbeszélés végén a főhős az egész sorozatra jellemző szituációba kerül: „Ideje már, hogy rendesen menjenek a dolgok. Egy nap alatt egy sor halálos bűnt követett el: szemtelen volt, iratot hamisított, egy nyomorékot és egy vakot is bántalmazott, amiért még biztos ebben az életben bűnhődni fog. De per pillanat ez nem tűnt fontosnak – egy áldott óra alatt is bármi megtörténhet." 

A Botránydetektívek már egy sokkal érettebb mű, mint a fent említett Gyermekzsúr. Sok minden van benne, ami a Gyermekzsúrból hiányzik. Fitzgerald is az egyik legjobb elbeszélésének tartotta, és be is válogatta a Hajnali takarodó kötetbe. ³ A történet arról szól, hogy Basil rá akar ijeszteni vetélytársárra, Hubert Blairre, és küld neki egy névtelen levelet, mellyel tőrbe akarja csalni, hogy aztán bedugják egy szemetes kukába. Basil, hogy sötétedés után kicsalja Hubertet az utcára, elváltoztatott hangon Imogene Bisselnek adja ki magát a telefonban, és meghívja az estélyre. A terv nem sikerül, mert először is rosszul volt időzítve, másodszor meg azért, mert Magának Basilnek is kétségei támadtak. Amikor az álruhás Basil szemtől szembe áll Huberttel, „egy darabig egyedül érezte megát erkölcsileg. Ezért hagyja, hogy Hubert elfusson, s akkor a „banditák, azaz Basil, Riply Buckner és Bill Kampf, úgy tesznek, mintha őket is meghívta volna Imogene a bulira, vagyis eljátsszák, hogy őket is becsapták. Miközben Bisseléknek és Mr. Blairnek, fogalmuk sincs, mitől van olyan hangos jókedve a három fiúnak, arra kérik Hubertet, hogy töviről hegyire mesélje el veszélyes kalandját. Az elbeszélés végén Hubert nyaralni megy a tengerpartra, Basil pedig a megszokott mesterkéltségével és a romantikus szívfájdalom egy rövid pillanatáig kezdi azt hinni, hogy az, amit az egyik lány mondott, mégis lehet, hogy igaz: „Hubert Blair a legrendesebb fiú a városban, te pedig a legbeképzeltebb vagy."

A Botránydetektívek egy könnyű kis olvasmánynak tűnik, de van benne sok minden, ami gondolatokat ébreszt.  Az elbeszélésben szereplő botrányok könyve nem azért készül, hogy megzsaroljanak valakit, hanem csak azért, hogy legyen valami a kezükben, ha netalántán valami baj éri egyiküket, és az a valaki, akinek neve szerepel a könyvben, „tenni akar valamit Basil vagy Riple ellen." Aztán annak ellenére, hogy Hubert Blairt megfenyegetik, nem követnek el ellene semmit; sőt, az egész vállakozás egy komikus kudarc. A győzelem, amit Basil arat, mindössze képzeletbeli. Ez a legtöbb, amit Fitzgerald engedélyez ifjú hőseinek. A zsákmányt – a sugdolózást, a dulakodást, a csókot Imogene Bisseltől – Hubert kapja.

Az Egy este a vásárban egy másik olyan elbeszélés,⁴ melyben Basil ismét csalafintaságon töri a fejét. Most a rövidnadrágos „gyalázatot kell lemosni magáról: minden kortársának már hosszúnadrágja van, de neki nincs. Ezt a gyalázatot lemosandó szemtelenül „csajozni kezd.  De a hosszúnadrágos nagyfiúk: Elwood Leaming, Riply Buckner és Hubert Blair ezen a téren is sikeresebbek, mert gátlástalanabbak.  Basil sajátos erkölcsissége, akár csak az előző elbeszélésekben, itt is megnyilvánul: nem tetszik neki a lány, akit mégis csak felcsípett, de nem akarja megbántani, ezért keresi a módját, hogy tapintatosan lerázza. Amikor Huber Blair lecsapja Riply kezéről a lányt, Basil angolosan távozik és Riply gondjaira bízza a „barátnőt. Amikor később Basilt már nem fenyegeti az a veszély, hogy a „nem szeretem lánynak kelljen udvarolni, a gazdag és minden tekintetben kifogástalan Gladys Van Schellinger páholyából nézi, ahogy „a már üres és jól megvilágított versenypályán feltűnt egy ronda kis menet, mely a vad mulatós éjszakáknak volt egyfajta liliputi bohózata. Egy rövid pillanatig még élvezi is Riply szégyenét, ami „az ő korabeli fiúk természetes kegyetlensége volt a vesztessel szemben, de egy perccel később már azt mondja Riply nénjének kedvesen, hogy ne szóljon Riply anyjának, mert az nem lenne jó. A történet végül is azzal zárul, hogy amikor Basil már „érezte a lány meleg leheletét az arcán, és azt akarta, hogy mondja gyorsan, amit mondani akar, akkor a lány azt mondta: „Basil… Basil, ha holnap eljössz, nem hoznád magaddal Hubert Blairt is?

A legszemtelenebb fiúban Basilt már St. Regis iskolában látjuk. Időrendben a történet csak néhány hónapot ír le előre. De érzelmi töltetét tekintve sokkal több, mint néhány hónap. A mellékszereplők is nagyon jól vannak megrajzolva. A negyedik rész eleje például, mely Mr. Rooney-nak, a futball csapat edzőjének az alakját mutatja be, az egész történetben talán a legjobb. Az egész elbeszélés tulajdonképpen arról szól, hogy Basil, aki nagyon könnyen be tudott illeszkedni a St. Paul-i környezetbe, sehogy sem találja a helyét St. Regisben, és az iskola legnépszerűtlenebb figurája lesz.

Az elbeszélés nemcsak egy kamasz fiú nosztalgikus érzelmeire épül. Bizonyos tekintetben a Basil-elbeszélések mindegyike nem egy-egy megszokott hagyományos történet a gyermek- és kamaszkorról, hanem valami olyasmi, ami erősen sugallja, hogy a jelen a jövőbe mutat, megalapozza a jövőt.  Más amerikai ifjúsági regényírók (pl. Booth Tarkington vagy Owen Johnson) hősei nehezen képzelhetők el a nélkül a tér és kor nélkül, amelyben léteznek, de Basil Lee igen. A legszemtelenebb fiú vége, annak ellenére, hogy drámaian hatásos, explicite sugallja a kontinuitást, és az egyes elbeszélésekben is látjuk ezt a folytonosságot valahol belül.

Az elbeszélés egyébként műfajilag is fajsúlyosabb, mint a korábbiak. A vége egyáltalán nem komikus. Basil egyszer csak megért valamit. Átértékeli népszerűtlenségét, a tanár Mr. Rooney jellemét, és a gyönyörű kis színésznőnek, valamint a Yale futballcsapata híres kapitányának, Ted Fay-nek a beszélgetését kihallgatva levonja a következtetést: „.. az élet mindenki számára küzdelem, néha – messziről nézve – felemelő, de mindig bonyolult és döbbenetesen hétköznapi, és szomorú is egy kicsit."

A legszemtelenebb fiú a központ elbeszélés ebben a csoportban, melyben az első három történet középnyugati ifjú hőse egy másik, tágabb világba kerül. Ebben a világban akar élni, de az első élménye a csalódás. Ezt a tapasztalatot magával viszi a következő három elbeszélésbe is, és múltjának lényeges része lesz. Basil készülődése és távozása az egyetemre (az elbeszélésekben ez az egyetem a Yale, és nem Princeton, mint Fitzgeraldnál) már egy olyan légkörben történik, melyben minden, ami volt, már csak a múlt.

A Basil, a csodálatos⁵ (He Thinks He’s Wondeful) Basil nyári vakációjáról szól a St. Regisben eltöltött első év után. Ebben az elbeszélésben Fitzgerald tulajdonképpen az akkori vágyait írja le a Basiléban: „Élsportoló kívánt lenni például, aki népszerű, egyszerű és mindig boldog."⁶ Az elbeszélés szintén Fitzgerald életének egy megtörtént eseményére épül, arra, amikor egyszer nem hívták meg egy táncos estélyre St. Paulban. Ezzel kívánta mutatni, hogy a szerencse kereke forgandó. Az elbeszélésben a tánc előtt van egy társasjáték, Mondj igazat a neve, melyben három lány bevallja, hogy Basil a kedvence. Ettől Basilnek annyira a fejébe száll a dicsőség, hogy máris elfelejti, milyen népszerűtlen volt az iskolában az első évben. S amikor az egyik fiú, Joe Gorman, aki egyébként sincs igazán oda érte, meghívja, hogy aludjon náluk, Basil elfogadja, és nagyképűen elkezdi azt magyarázni neki, hogyan lehet épp oly népszerű, mint ő, amitől Joe Gormant természetesen majd megüti a guta. Hogy milyen jól mutatja Fitzgerald, milyen is volt ő kamaszkorában, rögtön világossá válik, ha összehasonlítjuk ezt az epizódot azzal a levéllel, melyet Annabel húgának írt elsős princetoni diák korában. Ebben arra okítja húgát, mit tegyen, hogyan viselkedjen, ha népszerű akar lenni a fiúknál. (A levélből Andrew Turnbull hosszan idéz a Fitzgeraldról szóló életrajzában, és megtudjuk belőle továbbá azt is, hogy ez a levél volt az alap, melyre a Bernice bubufrizurája (Bernice Bobs Her Hair) elbeszélés épült). Az elbeszélésben Basilnak sikerül ugyan többször is táncolni Imogene-nel, azzal a lánnyal, akiről azt hiszi, hogy szereti, de a végén mégis keserűen veszi tudomásul, hogy nem szerepel a közös kirándulásra induló személyek listáján. Újból mellőzték.

Az elbeszélés második felében megismerkedünk ezeknek a történeteknek egyik legszimpatikusabb szereplőjével, akinek a neve is roppant szimpatikus: Ermine Gilberte Labouisse Bibble. Mint Fitzgerld műveiben sok minden, úgy ez a név is része múltbeli életének.  Az egyik fiút, akit akkor választottak be a Cottage Clubba, amikor Fitzgeraldot, szintén úgy hívták, hogy Labouisse. A lány New Orleans-i, és a szülei azért rendelték fel északra, St. Paulba, hogy felejtse már el otthoni kisded játékait. „De lett légyen ő északon vagy délen, Ámor nyilai csak úgy röpdöstek körülötte,"⁷ s így nem csoda, hogy rögtön az után, hogy találkozott Basillel, egy azonnal szíven is találja Minnie-t. Ám a sors úgy hozta, hogy Basil dicsősége megint csak tiszavirág-életű. Egy igencsak komikus epizódban Basil néhány mérföldet utazik Minnie apjával egy autóban, és nagyképű sületlen „dumájamiatt néhány perc alatt elesik attól a lehetőségtől, hogy a család őt is meghívja a Gleccser Parkba. „Jól megjártam volna, ha két hétig ezt a szemtelen kölyköt kellett volna hallgatnom,mondja Mr. Bibble. Basil rájön, s ez borzadállyal is eltölti, hogy „félóra alatt tönkretette azt, amit három nap alatt épített fel magaviseletével," és az ugyanaz a tanulság, amellyel maga Fitzgerald is  kínozhatta magát sok éven át, mielőtt ezt az elbeszélést megírta volna. Az elbeszélés végén Basil azonban mégis csak elviheti Imogene-t kocsikázni a nagypapa villamos autóján, és ehhez mindössze csak egy kicsit kellett hazudnia: azt, hogy az autó nem tud olyan nagy sebességgel menni, mint amilyennel valójában.

Az elfogott lidérc (The Captured Shadow) elmondja, hogyan rendezték meg 1912 tavaszán Fitzgerald azonos című darabját St. Paulban. A rendezéssel és a szereposztással kapcsolatos problémák némelyike minden bizonnyal fiktív, ám maga a beszámoló és az, hogy mit érezhettek akkor a résztvevők, kétségtelenül közel áll a valósághoz. Ebben az elbeszélésben Basil már, mint író és rendező szerepel, de még kísért a múlt St. Regisből (Hubert Blair otthagyja a színjátszó csoportot, mert Basil „csak parancsolgat),  ám a bemutató azért minden tekintetben sikeres. De a siker azért mégis együtt jár valami rossz előérzettel. Az elbeszélés azzal zárul, hogy Basil anyját látjuk, amint alvó fia felé hajolva fohászkodik: „Istenem, segíts neki, segíts neki! …Hiszen még gyerek és szüksége van a segítségre, de én már nem tudok neki segíteni.⁸

A következő elbeszélésben, egy röpke évvel az után, hogy „csak parancsolgatott, Basilt St. Regisben látjuk. Hős lesz belőle, egy futballmeccs hőse Exeter ellen. (Az igazi esemény a Newman győzelme volt a Kingsley felett 1912. október 26-án).  A sérült csapatkapitány helyére kell beállnia, és olyan nagyszerű teljesítményt nyújt, hogy Granby, egy volt St. Regis-i diák, aki most egyetemista a Princetonban, olyan embert lát benne, aki példamutatásával megválthatja az ifjúságot. Elmondja neki, hogy kell „tökéletes életet élni, és ez lesz az elbeszélés kiindulási pontja. Basil elragadtatással hallgatja a szimpatikus egyetemistát, és egészen a varázsa alá kerül. Úgy dönt, nem dohányzik többé, nem iszik, nem fog udvarolni a lányoknak, és nem is fog mindaddig, amíg az igazit meg nem találja. Ez az elhatározás annyira jópofa, és természetesen ironikus, hogy érdemes idézni szó szerint: „Nagyvonalú, nyíltszívű és önfeláldozó lesz, de mégis titokzatos, érzékeny, és egy kicsit keserű és szomorú; vidám lesz, de komoly marad. Mindezeket a tulajdonságokat összhangba hozza egymással, egybeforrasztja magában – ó, lesz tennivalója bőven. Egy ilyen tökéletes életnek már maga a gondolata is hátborzongató, és ambíciói már-már eksztázist váltottak ki benne. Lelke még egy percig tovább követte a gyorsan suhanó fényeket; de aztán elhatározásra jutott. Elnyomta cigarettáját az ablakpárkányon, bekapcsolta olvasólámpáját, és jegyzetelni kezdett; azokat a szabályokat jegyezte le, melyeket, ha törik, ha szakad, de betartja. Ő tökéletes életet akar, lejjebb nem adja."⁹

De aztán a sors úgy hozza, hogy Basil megismerkedik Jobena Dorsey-val, egy tipikus Fitzgerald hősnővel, akinek még nincs is bűn a lelkén, de úgy néz ki, mintha lenne. Basil megpróbálja rávenni, hogy fogadja el az ő tökéletes élet-elméletét, de ezzel csak azt éri el, hogy Jobena elhatározza, megszökik inkább egy részeges mihasznával, egy bizonyos Skiddy De Vincivel a helyett, hogy egy ilyen „gennyes strici befolyásolja további életét. Basil belátja, hogy hibázott, és ezért minden áron meg akarja akadályozni Jobena férjhez menését Skiddyhez.  Az, ahogy ezt teszi, roppant szellemes és vicces. Úgy hogy Basil visszatér eredeti „bűnös állapotához, és ez az állapot Jobena sokkal jobban tetszik, mint a bűntelen. 

Az utolsó két elbeszélés Basil életének arról a szakaszáról szól, amikor a Yale-re készül. A Bátran előre (Forging Ahead) ¹⁰ a legkendőzetlenebb moralizáló történet arról, hogyan kell harcolni egy fiatalembernek, ha el akarja érni a célját. A részletek, mármint a Nagy Északi Vasútnál betöltött állása, az anyagi bizonytalanság, Fitzgerald utolsó kamaszkori, St. Paulban töltött nyarából vett emlék. Basil már nagyfiú, de még mindig sokat ábrándozik, és a sorsa mások kegyétől függ. Két dolog él nagyon erősen ábrándjai között: a keleti partvidék és New York, melyről azóta ábrándozik, hogy elolvasta a nagyvárosról szóló első könyveit, és az elérhetetlen gyönyörű lány, akinek a szívét és kezét majd elnyeri. A keleti partvidéket itt a Yale képviseli, amit Fitzgerald jókedvében Princeton helyett választ, a lány pedig a már jól ismert, szimpatikusan hangzó Ermine Gilberte Labouisse Bibble , alias Minnie, aki már az előző elbeszélésekben is szerepet kapott. Ebben az elbeszélésben Basil, akárcsak sok más Fitzgerald hős, tulajdonképpen nem is a lányba, hanem magába a szerelembe szerelmes. Ám a cél elérését itt az is bonyolítja, hogy nemcsak a saját maga iránti szerelmet, hanem a szerelem iránt szerelmet is fel kell ébresztenie a lányban. A lényeg azonban egy kicsit elvész a részletekben. Tulajdonképpen arról szól, hogy Basil úgy tervezi, ősszel a Yale-re megy, csakhogy a család szorult helyzetbe kerül és nincs pénze ehhez. Basil elmegy dolgozni, da a vasúti kocsi-javító műhelyből kirúgják, mert a munkavezető úgy véli, hogy lazsál, ezért utolsó reménye egy gazdag nagybácsi, akitől kap ugyan munkát, de csak annak fejében, hogy csúnyácska lányát rendszeresen elviszi a szombat esti táncos rendezvényekre. Emiatt a Minnie-vel való románca is veszélybe kerül. De aztán a végén minden jól alakul. Egy ház eladásából a család váratlanul 400 ezer dollárhoz jut, ami mindenre elég. Basilből lesz egyetemista a Yale-en, Minnie is megígéri, hogy várni fog rá, és nem kell megalázkodni a gazdag nagybácsi előtt sem. És Basilt várja a nagybetűs Élet és a fényes jövő.

A sorozat a Basil és Kleopátra (Basil and Cleopatra)¹¹ elbeszéléssel zárul.  Arthur Mizener szerint azért, mert Basil lassan felnő, férfi lesz belőle, és bármennyire is sajnálja, de kénytelen ráébredni, hogy „az ember nem lehet állandóan együtt a lányokkal. De mivel ezeket az elbeszéléseket Fitzgerald 1928- és 1929-ben írta, van egy szemmel látható másik oka is annak, hogy nincs tovább. Ugyanis azt, hogy került Basil az egyetemre és mit csinált ott később, Fitzgerald már ezek előtt az elbeszélések előtt megírta. Basil akkor lép le a színről, amikor Amory Blaine Az Édentől messzében színre lép. A Basil és Kleopátra utolsó fejezetének záró sorai ugyanis nagyon egybecsengnek Az Édentől messze egy hasonló bekezdésével: „Ekkor feltűnt a táncteremben a szörnyű Jubal, egész testtartásával mutatva, hogy ő ki itt a főnök, és Basil szíve szintén táncra perdült birtokosával abban a rózsaszínű selyemruhában. A bizonytalanság köde újra sűrűbb lett körülötte, s ezért inkább kiment a teraszra. Néhány korai hópehely is szállingózni kezdett a levegőben, de a csillagok még hidegen néztek le a földre. Felemelte a fejét, és látta, hogy az ő csillagjai – a becsvágy, a küzdelem és a dicsőség csillagjai – is ott vannak köztük. A szél csak úgy száguldott felette azt a magas fehér hangot trombitálva, amelyet ő annyira szeretett mindig; a vékony kis felhők, csatához vetkőzve, szintén szemlére vonultak fel előtte. A semmihez sem fogható ragyogó fénynek és nagyszerűségnek volt ez a képe, és csak a parancsnok gyakorlott szeme látta, hogy az egyik csillag már nincs ott a helyén.

Ha összehasonlítjuk egy másik fejezettel, mely tíz évvel korábban íródott, látni fogjuk, menyit fejlődött Fitzgerald, mint író: „Ne várd többé a holdas esthomályt csillagok s csúcsos tornyok e magányos völgyében, mert a vágyak örök reggelje áttűnik az időn a földszagú délutánba. Itt leltél rá, Héraklítosz, lángok közt a próféciára, melyet magad vetettél bele a holt esztendőkbe; s ezen az éjfélen az én vágyam is megleli a hamu alatt, lángnyelvektől ölelve e világ tündöklését és siralmát."¹² Mindkét részlet romantikus vágy-inspirált részlet; de csak az elbeszélésben van jelen az az érett stílus, mellyel az író sokkal meggyőzőbben tudja kifejezni azt, amit érez.

A Basil és Kleopátra egy igazán érett írásmű, melyben egyszerre van jelen, méghozzá finom és hatásos egyensúlyban, a beteljesülés és a csalódás, a komikum és a komolyság, a tény és a fikció. Az író mindenütt ügyesen használja az iróniát. Basil nemcsak azt tudja meg, hogy Ermine lecserélte őt riválisára, Little Boy De Moyne-ra, hanem azt is, hogy Le Moyne-t is lecserélte Jubalra, „aki ronda egy alak, én mondom.  Le Moyne, aki nem annyira gyanakvó, mint Basil, megmenti őt attól, hogy bolondot csináljon magából egy vesztett ügy miatt. Basilnek van ereje hozzá, hogy ne dőljön be még egyszer Kleopátrának, de ugyanakkor mélységesen sajnálja, hogy le kell mondania arról a nőről, aki „ékkövekként viseli még a bűneit is.

Fitzgerald ebben az elbeszélésében kimondottan ügyel arra, hogy hűen ábrázolja a romantikát: lehet fennkölt is, meg nem is. Ezáltal a nem igazán izgalmas történet ellenére jó az, amit az olvasó kap. S ezekben a történetekben is végig azt látjuk, hogy Basil sorsa valahogy mindig ki van téve a külső erőknek, amelyekről ő nem tehet. Ez az alapgondolat az egész elbeszélés-sorozaton végigvonul, és Fitzgerald ügyesen kezeli is a témát, de ebben az utolsó elbeszélésben hagyja, hogy az olvasó Basil lelkébe is belelásson egy kicsit.  Fausti vonás, hogy Basil is a pillanatnyi örömök embere. Ám Fitzgerald külön érdeme, hogy annak, ami esetleg nem igazán jelentős, sőt triviális az életben, jelentőséget tud adni, miközben ironikus marad. És tulajdonképpen ez az, amitől egy irodalmi mű, az adott esetben ez az elbeszélés hatásos. Itt most egy futballmeccs van úgy beállítva, mintha annak a jelentősége, hogy ki győz vagy veszít, épp olyan nagy lenne, mint annak, hogy Antonius egy egész birodalmat akar meghódítani. Ezáltal Fitzgerald szerzői elmélkedései rögtön magasabb rendűek lesznek, mint maga a kontextus: „Akár csak a legtöbb amerikai, Basil ritkán volt képes üstökön ragadni a pillanatot s elmondani: „Ez az egyetlen nagy mérce, számomra legalább is, amellyel minden más lemérettetik: ez a csúcs az életben. De most az egyszer be tudott telni a jelennel. Két óra várt rá egy másik világban, ahol az élet az ő kedvére való sebességgel száguld.

Summa summarum, ezeknek az elbeszéléseknek érett írói technikáját az ezzel az egyetlen elbeszéléssel kapcsolatos megfigyelések is bizonyítják. Először is, a Basil és Kleopátra mögött meghúzódó ironikus hangvételnek köszönhetően az összehasonlítás Antoniusszal és Kleopátrával több, mint szemmel látható párhuzam. Az utolsó bekezdés, amennyiben a szóképeit a történet explicit mondanivalójának tekintjük, a klasszikus történet fokozott átérzését biztosítja még akkor is, ha az itt leírt romantikus események távolról sem tragikusak.  A második bekezdésben például a jól megválasztott szóhasználat és kifejezésmód hatásosan vetíti elénk azt, ami következik: „ Arra már nem is figyelt, hogy egy pályaudvaron állnak, azt pedig egyáltalán nem látta, hogy a lány az ő válla fölött átnézve észrevett egy fiatalembert, és rögtön beleszeretett." Másodszor, az események elrendezése és történése a lehető legjobb. A déli városból való előre haladás New Haven felé, a Yale futballpályájára, szembehelyezi az enyelgést a katonai hódítással. És végül a hódítás után jön a kísértés, ami mindig megkörnyékezi a hódítót, a győztest, s ez biztosítja az elbeszélés végső drámaiságát. És végül a főszereplők, Ermine, Little Boy Le Moyne, Jobena Dorsey és Basil alakja sokkal finomabban van megrajzolva, mint az előző elbeszélésekben. Basil még mindig oda van kötözve a múlthoz, amint halad előre a jövő felé, de már sokkal tudatosabban fel tudja mérni, és meg tudja ítélni mindazt, ami körülötte zajlik. 

2. Josephine: az eszményi nő (1926-1934)

1926-tól 1934-ig Fitzgerald negyvenkilenc elbeszélést publikált, ugyanannyit, mint amennyit a Hemingway összesben találunk. Azon kívül írt még vagy egy tucat cikket és befejezte azt a munkát, mely aztán bekerült Az éj szelíd trónján-ba. Ez egyáltalán nem kevés egy olyan időszakban, melyről azt szokás mondani, hogy a hanyatlás kezdete, amit aztán az „összeomlás" követ. És ami még ettől is fontosabb: annak ellenére, hogy Fitzgerald és az olvasók is csalódtak amiatt, hogy nem született még egy olyan nagy regény, mely felért volna a Gatsbyvel, ezekben az években mégis meglepően sok jó írás került ki Fitzgerald tolla alól.

A legjobb a Basil Duke Lee-ről szóló elbeszélés-sorozat volt, melyről fentebb részletesen beszéltünk.  A folyóiratokban megjelent nyolc és az egy ki nem adott elbeszélést rangosabb hely illeti meg Fitzgerald életművében, mint amilyet kapott. Ha így vesszük, akkor A nagy Gatsby és Az éj szelíd trónján közti időszak egyáltalán nem olyan üres, mint amilyennek látszik. Jól mutatja, hogy Fitzgerald milyen jó és profi író volt valójában; bár az első Basil Duke Lee elbeszélések Ellerslie-ben születtek, viszonylagos szélcsendben és békében, de az utolsó négyet Fitzgerald akkor írta, amikor Zelda megszállottan prímabalerina akart lenni Párizsban, ill. az 1928. év kaotikus nyarán, amikor mindennaposak voltak a veszekedések és a verekedések a házastársak között, és Fitzgerald ivott, mint a kefekötő. Párizsban és később Ellerslie-ben is.

1926 februárjától 1927 júniusáig, tehát majd másfél évig, Fitzgerald nem írt elbeszélést. De 1928-ban újra erőre kapott, és megírt hét kitűnő elbeszélést; 1929-ben pedig nyolcat, melyekből négy kimondottan jó. 1930-ban, 1931-ben és 1932-ben is nyolc elbeszélést írt évenként, némelyik szuper, némelyik nem annyira. 1933-ban főként Az éj szelíd trónjánnal volt elfoglalva, ezért „csak" négy elbeszélést írt, no és egy cikket Ring Lardnerről a Republicnak, és egyet a Postnak, melynek Száz hibás (One hundred False Starts) volt a címe. ¹³

A Josephine-ről írt elbeszélések a következők: Első vérig (First Blood), Szép csendes nyár (Nice Quiet Place), Josephine múltja (A Woman with a Past), Egy sznob történet (A Snobbish Story) s az Érzelmi csőd (Emotional Bankruptcy).  1930. április 5 és 1931. augusztus 15 között mind az öt megjelent a Saturday Evening Postban. Az első három a Hajnali takarodóba is bekerült. A központi figura nagyon olyan, mint Ginevra King, az elbeszélések mindegyike azonban a Basil történeteknek valamilyen folytatása. A Josephine történetek mindegyike Josephine körül forog, épp úgy, mint a Basil történeteké Basil körül. Amennyiben Josephine, mint hősnő, talán nem annyira hiteles, mint Basil, akkor ennek oka nyilván az, hogy Fitzgerald nem tudta úgy beleélni magát egy fruska lelkivilágába, mint egy kamaszéba. Ezt egyébként, részben, Mrs. Pirie (né Ginevra King), meg is írta Arthur Mizenernek, Fitzgerald egyik életrajzírójának: „Akkoriban nagyon meggondolatlan voltam, és annyira szerelmes a szerelembe, hogy nem is gondoltam a következményekre. Ezt az író kihangsúlyozta – sőt, túlságosan is kihangsúlyozta a Josephine történetekben, de nem lenne fair részemről, ha azt mondanám, hogy ez nem igaz."  Az állítás messzemenően pontos, amennyiben Josephine-t irodalmi hősnőnek tekintjük. Csakugyan az a legjellemzőbb rá, hogy akárcsak Basil, ő is szerelmes a szerelembe. Tágabb értelemben Josephine az eszményi nő, de mivel ilyen eszményi nő nincs a valóságban, ezért Fitzgerald az általa megalkotott nőtípust csak olyan eszményi dolgokkal ruházza fel, melyektől még nem válik hiteltelenné, mint személy. Szembetűnő Josephine-nál az a készség, ahogy rögtön reagál mindenre, ami elérhetetlen és lehetetlen.

Az első elbeszélés (Első vérig, First Blood)¹⁴ a tizenhat éves Josephine-t mutatja be az olvasónak, aki egy jól szituált, majdnem dúsgazdag chicagói család egyetlen leánykája. 1914-ben járunk, és Josephine úgy jelenik meg előttünk, mint aki tudat alatt annak az új nemzedéknek az úttörője, mely arra hivatott, hogy felrúgja a régi szabályokat és törvényeket. Az elbeszélés, akárcsak Fitzgerald legtöbb műve, az emberi természet és az események története. Josephine már most céltudatos, öntelt, rebellis, tapintatlan, de még nagyon fiatal és ártatlan.  Haragszik a szüleire, mert az várják tőle, hogy ne mászkáljon annyit össze-vissza, hanem üljön inkább otthon a fenekén. Jellemző, ahogy erre reagál: „Őrület az egész! Az apám egészen biztos bolond. Legközelebb már a haját fogja tépni, és azt fogja magáról hinni, hogy ő Napóleon meg minden."

A történet arról is szól, hogy Josephine, amint növekszik, fejlődik, s kezd „nagylány lenni, egyre több figyelmet szeretne kapni másoktól. Így a huszonkét éves Anthony Harkertől is, aki „egy boldog fickó, lusta, és gazdag, és örül mostani népszerűségének. De Anthony Josephine nővérének a vőlegénye, aki eleinte úgy tekinti Josephine iránta való érdeklődésére, mint ami egy kis bolond fruskáé, de aztán mégis úgy végződik a dolog, hogy a férfi ír neki egy négy oldalas levelet, melyben soha el nem múló szeretetéről (szerelméről?)  biztosítja. Így Josephine megkapta, amit akart. Ez nem Harker maga, hanem az a tudat, hogy megkaphatta volna, ha akarja.

A történet rövid befejező része, mely gyakran a legerősebb része a Basilról szóló elbeszéléseknek, most nem olyan sikeres. Most, hogy tudja, megkaphatná a fiút, ha akarja, már nem akarja. Harker szülei Nyugatra küldik a fiút, hogy felejtsen. Josephine gondolatai, melyek mulatságosak, de üresek is egyben, inkább Fitzgeraldé, mint a hősnőé. Az elbeszélés enyhe iróniával végződik, mert Josephine tagadja az olyam híreszteléseket, miszerint ő és Travis de Coppet házasságot kötöttek volna. Eltitkolja az a tényt, hogy igenis össze akartak házasodni, de nem volt pap, aki összeadja őket: „Ó, micsoda szörnyűség! – ismételte Josephine. –  Az ilyen pletykát azok a féltékeny bestiák terjesztik."

Az Egy szép csendes nyárban (A Nice Quiet Place)¹⁵ már inkább a mese dominál, és nem oly erősen a karakter, mint az első Josephine elbeszélésben. Azzal a szép virágos stílussal kezdődik, mely annyira jellemző Fitzgerald sok művére: „Josephine a szóban forgó héten sehogy sem tudta eldönteni, hogy ő most egy nyalóka vagy pislákoló mécses – álmaiban, azokban, melyeket minden bizonnyal az ébredések nélküli hosszú alvások idején szokott látni reggelente a nyári szünidőben, vég nélkül mondogatta magában halkan dünnyögve újságkivágásainak zizegése által kísérve, hogy „szeretlek – szeretlek, újra és újra.¹⁶ Kora nyár van, hat hónappal az után, hogy az anyja keletre küldte a Brearly Iskolába az előző elbeszélés végén. A történet elején megtudjuk, hogy „mindezidáig a pletyka nem izgatta komolyan Josephine-t. Úgy vélte, hogy bár tizenhárom és tizennégy évesen nem volt éppen szent életű – ennek a szónak a szemében volt egy kis pejoratív kicsengése –, de most minden erejével azon volt, hogy betartsa az előírt szabályokat. Egyáltalán nem volt könnyű, mert mindig azzal cukkolták, hogy bezzeg a múltkoriban ezt és ezt tette, és a szeme sem rebbent. Ám most, tizenhat évesen, az egyetlen dolog, amivel érdemes volt törődni ebben az életben, szerinte az, hogy mindig és mindenütt szerelmes legyen, méghozzá pont abba a fiúba, akibe per pillant épp szerelmes volt.  Ez után következik maga a történet, mely kissé pikáns. Hogy lehűtsék forró vérét, és ne engedjék „rosszalkodni, egy olyan helyre küldik lányukat a szülei nyaralni, ahol kimondottan szép és csendes a világ, s egy szép tizenéves lány életében előforduló minden „deviancia ki van zárva. De nem! Ott is megjelenik egy fiú, méghozzá a csodálatos és utolérhetetlen Sonny Dorance, aki a legnagyobb és legkívánatosabb szoknyapecér egész Amerikában. Amikor találkoznak, a férfi titkolja kilétét, de Josephine Lake Forrestben még is megtudja, hogy ki ez a fiú, ás természetesen vissza akar menni. Mivel nem engedik, nővére vőlegényének elcsábításával kényszeríti szüleit, hogy „büntetésből küldjék vissza oda, ahová minden tiltakozása ellenére korábban „száműzték."

A sorozat utolsó elbeszélése, melynek Josephine múltja ¹⁷ címet adtam (A Woman with a Past), arról szól, hogy a tizenhét éves, gyönyörű nagylánnyá serdült Josephine épp nem találja a helyét, és halálra unja magát. Pedig New Havenben van az egyetemisták bálján. A szerző arra az ötletre építi az elbeszélést, hogy adva van Josephine ellenállhatatlan szépségével és kisugárzásával szemben egy másik lány, a csinos, de butácska és vastag lábú Adele Craw „tisztessége, aki „szűzies ártatlanságával visszaélve zsarnokoskodik barátja, Dudley Knoweleton felett. Adele a végzős osztály elnöke, akaratos, uralkodni vágyó kislány, és természetesen végtelenül tisztességes. Josephine megpróbálja „elszeretni Dudley-t Adele-től, ami már-már sikerül, de aztán mégsem.  A két epizód között, amikor is a lány Dudley szívét próbálja rabul ejteni, Josephine-t bezárják egy szobába Book Chaffevel, egy simulékony ravasz kis déli fiatalemberrel, és már-már a levegőben lóg a botrány, amit azért még sikerül elkerülni azzal, hogy kiugranak az ablakból, de Josephine-t aztán mégis kicsapják Miss Brereton iskolájából olyasmiért, amit nem is ő követett el.  Hot Springsben azonban ismét találkozik Dudley-vel, megpróbálja minden „tudományát latba vetni, de kénytelen tudomásul venni, hogy a fiú nem lesz az övé, mert nem tud szabadulni Adele varázsától. Először fordult elő vele, hogy meg akart szerezni magának egy férfit, de nem sikerül. Azzal vigasztalódik, hogy egy princetoni egyetemistának csavarja el a fejét egy időre.  A történet a Fitzgeraldtól megszokott szép virágos stílusú bekezdéssel zárul. „A zenekar már csomagolt, rakosgatta hangszereit, de a princetoni fiatalember még mindig ott volt mellette, és még mindig könyörögve kérte, hogy menjenek ki együtt a csillagfényes éjszakába… Kint a szabad ég alatt arcuk, mint két kicsi hold a magas kék hegyek felett lévő igazi nagy fehér hold alatt, egymás felé fordult, s a fiatal férfi két erős karjával gyöngéden átölelte Josephine engedékennyé vált törékeny alakját. – És most? – kérdezte halkan. – Csókolj meg…" ¹⁸

A Basil történetekhez hasonlóan a Josephine elbeszélések is a központi figura éretté válását mutatják be egy rövid, de fontosnak mondható időszakban. Dudley Knowleton A Joesephine múltjában az első olyan személy, aki ráébreszti Josephine-t arra, hogy „nem lehet úgy leélni egy életet, hogy mindig csak majdhogynem vadidegen férfiakkal csókolózik félig zárt ajtók mögött. A következő két elbeszélés azonban, sajnos, nem folytatja ennek az „éretté válásnak a bemutatását.

Az Egy sznob történet talán a leggyengébb az öt közül. Olyan értelemben gyenge, mint ahogy ez egyes más Fitzgerald elbeszéléseknél is előfordul.  Itt ui. az a helyzet, hogy az író megpróbálja olyan tulajdonságokkal felruházni hősnőjét, melyeknek azt kéne illusztrálni, hogy mennyire megváltozott, illetve milyen „komoly" lány lett belőle, de ezzel a központi figura egészen élettelenné válik. Josephine-nek tetszik egy férfi, John Boynton Bailey, aki nagyon jóképű, de szegény, radikális nézeteket vall és nős. Fitzgeraldnak nyilván az volt a szándéka, hogy a John Bailey-vel való viszonyán keresztül bemutassa egy chicagói úrilány lázadását az elit osztály ellen, de sem a hősnő, sem pedig a szituáció nem igazán meggyőző.

Az utolsó Josephine történet, az Érzelmi csőd (Emotional Bankruptcy), attól függetlenül, hogy megtudjuk, mit is takar ez a fogalom (az érzelmi csőd), ami Fitzgerald életében is, úgy látszik, előfordult, már sokkal jobb.  Amikor Josephine úgy érzi, hogy „szépsége napról napra jobban kivirult, egyre színesebb és melegebb tónusú lett, kezd rájönni, hogy minden további szerelmi affér „roppant technikás szórakoztató játék, de már minden tűz és lelkesedés nélkül. Az ideális férfinak Josephine véleménye szerint nem kell okvetlenül szépnek lennie, de legyen jóvágású, jó alakú és erős. „Aztán töltsön be valamilyen pozíciót is ebben az életben, de egyébként ne törődjön azzal, hogy van pozíciója vagy nincs… Aztán a többi embertől eltérően vezéregyéniségnek kell lennie. Aztán tiszteletet parancsolónak, és nagyon szenvedélyesnek. És legyen sok-sok tapasztalata, hogy mindent el tudjak hinni, amit mond vagy helyesnek tart. És mindig, ha ránézek, el kell, hogy fogjon az az izgalom, amit akkor érzek néha, ha egy új férfit látok…"

Edward Dicer százados ilyen férfinak tűnik; de amikor megcsókolja Josephine-t, a lány semmit sem érez. És amikor az olvasó utoljára látja, már nyoma sincs benne fiatalkori fölényeskedésének, és úgy érzi, Fitzgerald valóban ért ahhoz, hogyan kell hőseit és hősnőit igazi érzelmi értékekkel felruházni még akkor is, ha ezek nem is tartanak örökké: „Josephine nagyon fáradtnak érezte magát, lefeküdt, arcát a dívány párnáiba fúrta, és iszonyodva döbbent rá, hogy mindaz, amit eddig mondtak neki az emberek, igaz volt. Nem lehet egyszerre adni és kapni. Itt állt előtte élete nagy szerelme, de amint üres kosarába nézett, egy szál virágot sem talált benne, amit neki adhatna – egy szálat sem. Aztán hirtelen sírva fakadt.– Ó, mit tettem magammal?  – mondta zokogva. – Mit tettem? Mit tettem?"

3. Gwen

A Gwen-sorozat azokat a Fitzgerald-elbeszéléseket tartalmazza, melyeknek főszereplőjét – a szó szoros értelemben vett hősnőt– Fitzgerald saját lányáról, Scottie-ról mintázta. Az itt található hét történet az én fordításom, bár kettőnek közülük (A műbútorasztalos műhelye előtt,  A gyöngy és a bunda) már volt magyar fordítása előttem is.  1935 szeptemberében Fitzgerald úgy gondolta, hogy ír a Saturday Evening Post számára több elbeszélést is egy asszony nélkül maradt férfiról, aki egyedül neveli tíz valahány éves kislányát. A kislányt saját gyermekéről, Scottie-ról akarta megmintázni. Nagyon remélte, hogy az apai szeretetet sugárzó Gwen-sztorik épp oly sikeresek lesznek, mint amilyenek a Basilről és Josephine-ről szóló történetei voltak korábban. 1935- és 1936-ban Fitzgerald négy ilyen történetet írt.  A Post 3.000 dollárt fizetett Az olyan cuki, hogy nincs rá szó (Too Cute for Words) és a Bent a házban (Inside the House) című történetekért, de a másik kettőt már elutasította, és nem rendelt több ilyen témájú elbeszélést az írótól. Fitzgerald ennek ellenére több elbeszélést is írt Gwenről, akinek – mint említettük– a lánya volt a prototípusa. Ezeknek az elbeszéléseknek a sorsa különösen alakult. A következőkre érdemes közelebbről is egy pillantást vetni.

Az Ó,sSzegény kis pávát (Lo, the Poor Peacock) Fitzgerald 1935 elején írta Baltimore-ban. Sem a Saturday Evening Postnak, sem pedig a Ladies’ Home Journal-nek nem tetszett, és nem is fogadta el.  Obernek sem kellett.

Több mint harminc évvel az író halála után az Esquire mégis közölte a Szegény kis pávát az 1971. évi szeptemberi számában. A megjelent írás nem volt a teljes eredeti szöveg, mert hiányzott belőle az utolsó hat oldal, épp az a rész, mely bizonyítja, hogy a kislány (itt Jo a neve) egyáltalán nem passzív szereplője az elbeszélésnek. Az Esquire azt állította, nem volt engedélye az egész elbeszélés közlésére. Bár nyilván az volt a helyzet, hogy amikor két lehetőség közül kellett választani (igen vagy nem), az Esquire úgy döntött, hogy közli, de a tetszésére bízott csonkított változatban. A következő évben több irodalomtörténész is bírálta ezt a megoldást azt állítván, hogy ez a változat Jason Davis szerepét domborítja ki, s egyáltalán nem mutatja be az apa és lánya viszonyát. Ráadásul azzal, hogy lenyesett hat oldalt a kéziratból, az Esquire épp azt a részt hagyta ki belőle, mely az elbeszélés címét is adja.

Az elbeszélés ebben a formában látott napvilágot (lerövidítve, agyonszerkesztve) az Esquire-ben. Ennek a fordításnak az 1935. évi eredeti kézirat a forrása.

Akkoriban Fitzgerald kislányával, Scottie-val Baltimore-ban élt a Park Avenue-n, mert feleségét az ottani Sheppard Pratt kórházban kezelték. A folyóiratoktól kapott honoráriumainak elapadása miatt Fitzgeraldnak komoly anyagi gondjai voltak. A kórház sokba került.  Annyira nem volt pénze, hogy kénytelen volt zálogba tenni a családi ezüstöt, amiről említést is tesz a történetben. (A Legfelsőbb Bíróságtól kapott váza az Alabamai Legfelsőbb Bírói Kamarának volt az ajándéka. Ennek a kamarának Zelda apja, Anthony Sayre sok éven át volt állandó tagja). Fitzgerald főkönyvének (Ledger) 1935. évi februári bejegyzésében ez áll: „Írtam egy elbeszélést a pávákról. Beteg vagyok. Adósságaim vannak. Vasárnap, harmadikán hagytam el az Oak Hall szállót Tryonban. Csütörtöktől (pontosabban hatodikától, szerda 20 óra harminctól) nem iszom."

A Menetrend szerint (On Schedule) című elbeszélést F. Scott Fitzgerald 1933 március 18-án La Paix-ben (külváros Baltimore-ban) írta. 3.000 dollár honoráriumot kapott érte a Posttól. Akkoriban azért bérelt lakást La Paix-ben, mert felesége az előző hónapban (február)a közelben levő Johns Hopkins kórházba került skizofréniájával. Annak ellenére, hogy új regényével, Az éj szelid trónjánnal (Tender Is The Night) jól haladt, a drága kezelés miatt (is) szüksége volt a pénzre, s ezért kénytelen volt kommersz elbeszéléseket is írni. Ennek az elbeszélésnek a témája személyes szülői tapasztalat, amikor is egyedül volt kénytelen nevelni lányát, mivel az anyjára nem számíthatott. Az elbeszélést tekinthetjük akár humorosnak is, hisz a főszereplő saját magának a karikatúrája. Fitzgerald ui. igencsak hajlott arra, hogy különböző menetrendek szerint éljen és dolgozzon, és ezt mástól, pl. a lányától is elvárta volna. Ez a történet kimondottan olyan, amilyet a Saturday Evening Post szokott rendelni szerzőitől az akkori olvasói igények kielégítésére. FSF csak később gondolt arra, hogy egy egész sorozatot írjon a lányáról, mert itt még nem forgatott a fejében ilyesmit. Mindazonáltal a téma itt is az eléggé problematikus apa-lánya viszony. Négy elbeszélésre futotta erejéből, ill. a kiadók elutasították a további novellák közlését.  A Saturday Evening Post ezt az elbeszélést azonban 1936. június 13-án mégis lehozta.

Nem bocsátkozom különösebben a részletekbe, mert mindegyik történetnek van bőven irodalma az interneten és nyomtatott kiadásokban is.  Az érdeklődő nyájas olvasó ezekre könnyen rátalál, ha úgy tartja főúri kedve.

Ortutay Péter

Feloldozás

I.

Volt egyszer egy pap hideg, vizenyős szemekkel, melyekből csendes nyári estéken hideg könnyek hullottak az arcára. Sírt, mert az esték melegek és hosszúak voltak, s ő úgy érezte, nem nagyon szereti őt az Isten. Négy óra tájt fiatal svéd napszámos lányok mentek el sietve az ablaka alatt vidáman, és nevetgélésükből ő borzalmas disszonanciát vélt kihallani, ami arra késztette, hogy térden állva hangosan imádkozzék, hogy mielőbb beesteledjék. Amikor sötétedni kezdett, a lányok nevetése már nem volt olyan hangos, ám gyakran előfordult, hogy épp ilyenkor a Romberg drogériánál akadt dolga, ahonnan sejtelmes sárga fények világítottak ki az utcára. A szódavíz-tartály nikkel csapjai titokzatosan csillogtak ebben a fényben, és az olcsó szagos szappan illata a levegőben kimondhatatlanul bántotta. A gyóntatások után viszont mindig ezen az úton kellett hazamennie. Ilyenkor jól vigyázott, hogy az utca másik oldalán menjen, nehogy megérezze a szappan illatát, mely, mint valami tömjénfüst szállt a magasba a nyári telihold felé.

Ám délután négykor már sehová sem tudott menekülni az őrült hőség elől. Bármerre is nézett ablakából, csak a Red River völgyének végtelen dakotai búzamezőit látta. Ijesztő látvány volt az örökös napsütésben fürdő búzaszőnyeg. Csak nézte, és gondolatai tépelődve kalandoztak a gabonatáblák groteszk labirintusaiban.

Egy délután, amikor agya már arra sem volt képes, mint egy régi óra lejárt szerkezete, gazdaasszonya egy csinos, élénk tekintetű, tizenegy éves fiút kísért be a dolgozószobájába. Rudolf Miller volt a fiú neve. A fiú a padlóra eső napfényfoltba ült le, s a pap diófa-íróasztalánál úgy tett, mint aki épp nagyon sok a dolga. Ezzel titkolta örömét, hogy valaki mégis csak benézett kísértetjárta dolgozószobájába. Aztán mégis csak megfordult, és azt látta, hogy egy hatalmas fényes szempár mered rá sűrűn pislogva. Egy pillanatig meg is ijedt tőle – de aztán látta, hogy inkább a vendége az, aki nagyon fél valamitől.

– Remeg a szád – mondta Schwartz Atya fáradt hangon. – Csak nincs valami baj? – kérdezte szigorúan. – Vedd le a kezed a szádról, és mondd el, mi történt.

A fiú – Schwartz Atya felismerte benne egyik hívének, a vasúti rakodómunkás, Mr. Millernek fiát – vonakodva vette le kezét a szájáról, és megszólalt, de csak suttogva, annyira félt.

- Schwartz Atya – szörnyű bűnt követtem el.

– Vétettél a szemérem ellen?

– Nem, Atyám… Sokkal rosszabb.

Schwartz Atya szája megrándult.

– Megöltél valakit?

– Nem, de azt hiszem – itt a gyerek hangosan zokogni kezdett.

– Gyónni szeretnél?

A fiú csak a fejét rázta kétségbeesetten. Schwartz Atya a torkát köszörülte, hogy mondani tudjon valami kedveset, megnyugtatót, amivel a szívére tudna hatni ennek a gyereknek. Ebben a percben megfeledkezett saját problémáiról, mert most olyan lehetett, mint maga az Isten. Gyorsan elmondott magában egy fohászt, mert azt remélte, hogy viszonzásul Isten majd segít helyesen dönteni.

– Szólj, fiam, mit tettél – mondta szelíden.

A kisfiú felemelte könnyes szemét, és az erkölcsi rugalmasságnak e zavarban lévő pap által teremtett légkörétől megnyugodva, a lehetőségekhez mérten ennek az embernek a kezébe helyezte további sorsát. Amit Rudolf Miller a papnak elmondott, az a következő volt.

– Szombaton, három nappal ezelőtt szombaton – kezdte szipogva - apám azt mondta, hogy menjek el gyónni, mert már egy hónapja nem gyóntam, ők pedig, a család,