F. Scott és Zelda Fitzgerald Egy Csöppnyi Éden

By Peter Ortutay

Scott Fitzgerald munkássága, amit a jól fizető népszerű folyóiratoknak az elbeszélések tucatjaival való ellátása érdekében végzett, írói pályafutásának egyik legfélreértettebb aspektusa. A Postnak és a versenytársainak végzett munkája nem csak egyszerű szellemi napszámos munka volt. Ezek a folyóiratok a legmagasabb szintű profi módon megírt műveket kapták, amit csak pénzért meg lehetett vásárolni. A Posthoz sorban álltak a jobbnál jobb írók, hogy kiadhassák műveiket, és Fitzgerald volt az egyik legsikeresebb. A beküldött szépirodalmi művek csak kemény és igényes munka révén jöhettek létre. Fitzgerald rendkívül erős mezőnyben méltó versenytársak ellenében volt kénytelen kiállni a pástra. Valamivel később, amikor már nehezére esett Post elbeszéléseket írnia, megjegyezte: „Sok érzést kellett kicsikarni magamból – százhúsz elbeszélés. Nagy árat fizettem érte, Kiplinggel és az összes többivel, mert volt belőlem még egy kis csepp valami – nem vér, nem könny, nem az én magom, hanem valami sokkal erősebb ezeknél, minden egyes elbeszélésemben az extra, ami csak az enyém volt.” A piac követelményeinek megfelelően Fitzgerald briliáns történeteket írt. És ami még ennél is több, sikerült elkerülnie bizonyos szerkesztői előírásokat is – nevezetesen a kötelező happy endet, amit gyakran módosított bizonyos baljós happy endre. De lehet, hogy az ilyen előírások nem is igazán zavarták, mert a durva beszéd és a szókimondó nemiség, mint írót, sosem vonzotta igazán.

Az Egy csöppnyi Édenben a legtöbb Post elbeszélés minden szentimentális elképzelésen túlmenően megérdemli az újrakiadást saját irodalmi érdemeiért is; három pedig, az Úszók, Egy új lap, valamint a Milyen szép pár, jelentős irodalmi műalkotásnak tekinthető. Az Úszók, bár egy kicsit túlcifrázza az eseményeket és a megoldás is eléggé valószínűtlennek látszik, a fent említett „kifelejtett” elbeszélések közül talán a legjobb. Fitzgerald úgy nyilatkozott róla, hogy „ez a legkeményebb történet, amit valaha is írtam, túl hosszú+nem is kielégítő.” Ugyanakkor a lehető legjobban írja meg benne, hogyan is érez Amerika iránt a megszakításokkal öt évig is tartó hazátlanság után. Amerikát magasztaló szavait még azok is gyakran idézik, akik nem is olvasták ezt az elbeszélést. Különösen érdekes az Úszókban az, hogy Fitzgerald újradefiniálja a Stein – Hemingway féle „elveszett nemzedék” kifejezést, ami alatt ő a háború előtti nemzedéket érti. A Fitzgerard pályafutására jellemző iróniák közül az egyik legtipikusabb, hogy ez a hazafiasnak nevezhető történet a háborús nemzedékbe vetett hitével és annak kijelentésével, hogy „Amerika legjobbjai a világ legjobbjai voltak,” közvetlenül az előtt jelent meg, hogy 1929 októberében beütött a krach.

• Language: Magyar
• Publisher: Peter Ortutay
• Release date: Dec 23, 2018
• ISBN: 9780463615300

Book preview

F. Scott és Zelda

Fitzgerald

Egy csöppnyi Éden

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Smashwords Kiadó

Copyright@Peter Ortutay

2018

A kötet tartalma

Ez a kötet a dzsesszkorszak két ikonikus alakjának eddig kiadatlan huszonkét elbeszélését tartalmazza. Matthew J. Bruccoli professzor Fitzgerald-kutató válogatta össze őket Scottie Fitzgerald Smithnek, az író lányának hathatós segítségével. „Az elsődleges forrás gyöngyszemei," mondja ezekről az elbeszélésekről a Lousville Courier-Journal &Times. „Scottie Fitzgerald Smith előszava pedig sokkal több, mint a szokásos miért és hogyan. Sok meghitt pillanatot elevenít fel a szüleivel töltött időkből – a játék pillanatait, kedvenc mondásaikat, a családi szokásokat. Az eredmény pedig egy meleg és örömteli visszaemlékezést tartalmazó kis memoár," írja a Pittsburgh Press.

Az 1974-ben a Scribner’s által kiadott kötetben szereplő művek száma, mint fentebb is említettem, huszonkettő. Az, amit egyedül Scott Fitzgerald írt, a SCOTT főcím alatt olvashatók, amit Zelda Fitzgerald írt, azonak ZELDA a főcíme, a közösen írt műveké pedig következetesen SCOTT ÉS ZELDA főcím alatt olvasható. A Bárhogy hívjuk is a rózsát (Other Names For Roses) című elbeszélés nem szerepel az említett kiadásban, mert Bruccoli professzor csak később bukkant rá a Princetoni Egyetem könyvtárában, de mivel a Zelda összes művei közt már megjelent magyarul is, ezért ide is beválogattam. 

Tartalom

SCOTT

A népszerű lány (1922)

Kocka, bokszer és gitár (1923)

Szerelem az éjszakában (1925)

SCOTT ÉS ZELDA

Kisvárosi filmcsillag (1926)

SCOTT

Kidobott pénz (1925)

A tánc (1926)

Jacob létrája (1927)

Úszók (1929)

ZELDA

Egy igazi show-lány az Esztelenségekből (1929)

Déli lány (1929)

A lány, akit a főherceg szeretett (1930)

A tehetséges lány (1930)

Egy milliomos barátnője (1930)

Szegény dolgozó lány (1931)

SCOTT

A szállodák gyermeke (1931)

Új lap (1931)

ZELDA

Ella kisasszony (1931)

A kontinentális szemszög (1932)

Két lüke (1932)

Bárhogy is hívjuk a rózsát (1932-1934)

SCOTT

Milyen szép pár (1932)

(Két posztumusz kiadás)

Az utolsó csók (1949)

Édes szeretteink (1969)

Előszó

Bár Bruccoli professzor tervezte, állította össze és gondozta ezt a kötetet – annyira szereti „az ő szerzőit," hogy véleményem szerint még a zöldségszámláikat is, ha megtalálná, összegyűjtené, szortírozná és egy külön kötetben ki is adná – de ahhoz én ragaszkodtam, hogy a könyv címadója legyek. Ez talán egy kicsit érzelgősen hangzik, de akkor néhány írás is érzelgős ebben a kötetben, melyben rendkívüli módon egészen hihetetlen hősök és hősnők szerepelnek. Ha az olvasó egyáltalán meg akarja érteni őket, akkor azt hiszem, úgy kell elképzelnie apámat és anyámat, mint két fényes meteort, akik azokban, a rég elmúlt napokban száguldtak át a csillagos égen, amikor innen a háborúk és a holdak egyformán távolinak tűntek, és ezek az elbeszélések meg csak egy-egy lehulló csillag. Mert mindegyikben van valami közös: érezni rajtuk a kifulladást, mintha szerzőiknek még mindig elakadna a lélegzete attól a sok csodától, amit ezen égi száguldás közben látnak.

A cím azonban két másik szempontból is közelről és személyesen érint. Az első az, hogy felidézi emlékezetemben, hogyan is írta le anyám apámat A valcert táncolja velem (Save Me The Waltz) című regényében, mely jobban mutatja be romantikus szerelmüket, mint bármi más, amit erről írtak. Úgy tűnt, mintha földöntúliak segítenék őt abban, hogy lába ne érje a földet és felette lebegjen eksztázisban, merthogy titokban élvezi azt a képességét, hogy tud repülni, de azért mégis csak a földön maradt és jár, mert nem akart túl nagy feltűnést kelteni: kompromisszumot kötött a konvencióval.

A második pedig az, hogy ez az utolsó könyv, mely bemutatja, mi maradt ki szüleim összes írásaiból. Annak a korszaknak a végét jelenti, melyet valójában Bruccoli professzor és még sok más tudós kutató monumentális szorgos munkája fémjelez. Ez a korszak a negyvenes évek végén kezdődött és abból a langyos elismerésből emelte ki apámat, melyben ő csak magának a dzsesszkorszaknak volt egy primitív tárgyi emléke. Ez a korszak a mai napon már általánosan elismert, sőt csodált nagysággá tette az irodalomban. Most már minden, ami kiadható – sőt, olyasmi is, ami határeset – ki van téve az asztalra. Mindenki láthatja: az írók, hogy tanuljanak belőle, a moralisták, hogy hivatkozhassanak rá, a feministák, hogy felháborodjanak. Ez az utolsó kiadása a Scottról és Zeldáról szóló történetnek, ahogy azok mondják el, akik ezt át is élték, és ebből az okból kifolyólag kissé szomorúnak is találom, mint egy üres padlást, melyet minden titkos kincsétől megfosztottak már.

A szentimentális búcsú efféle hangulatában fordult elő velem, hogy felmentem valós éltemnek a padlására megnézni, milyen kézzelfogható emlékeket találhatok még esetleg a tábori bőröndök és a gyerekek madárkalickái mögött meghúzódva. Annak ellenére, hogy egyik ismerősöm már többször megjegyezte, hogy én vagyok a legszerencsésebb ember a világon, mert bármikor, ha rosszabbra fordul a sorsom, mindig megpróbálhatok kiadni valamit apám eddig ismeretlen hatalmas levelezése közül valamit, az igazság az, hogy minden, ami irodalomtörténeti szempontból még érdekes lehet – jegyzetfüzetek, fényképalbumok, főkönyvek és naplók, melyeket apám oly szorgalmasan vezetett - fokozatosan átkerült a Princetoni Egyetemi Könyvtárba. Most a padlás leginkább olyan ismeretlen kacattal van tele, mint Kultahattu (Helsinki, 1959): … ja Gatsby riensi sisaan pukeutuneena valkoiseen flanellipiktuun ja hopean hohtoiseen paitain… és Lepi i Proklati (Belgrad, 1969): … jer je Gloria zamahnula rukom brzo ispusti i ona pade na pod…"

De azért van egy kevés valami, ami különleges, egy gyerek paradicsomának apró kis darabkái, egy csöppnyi Éden, amit a szüleim hoztak létre csak nekem, és ami sokkal jobban megmaradt bennem, mint bármelyik más világunk Alabamában, Marylandben vagy Hollywoodban.

Első tétel: A papírból készült babák, melyeknek anyám oly sok időt szentelt. Némelyik hármunkat képviselt. Egy időben valamikor ezeknek a babáknak olyan szekrényei voltak, melyekre akár Lumpenstikli is büszke lett volna. Nekem és anyámnak voltak ruhái pliszírozott tapétából, és az egyik báli szoknyámon egy belga zsebkendőből kivágott igazi csipke fodrok voltak. Sokkal tartósabbak voltak viszont Madame de Pompadour báli ruhái, valamint Galahad és Lancelot lovag páncélingei, melyek aprólékosan és választékosan ki lettek festve vízfestékkel olyan vastagon, hogy ki se fakult. Épségben megmaradtak XIV. Lajos ás Artúr Király hű alattvalói (gőgös arckifejezésű és arisztokratikus testtartású figurák), a bájos aranyhajú kisleány, egy óvatlan kis Piroska és a farkas, és Errol Flynn, mint d’Artagnan, és mindaz a többi személy, akit minden okos kisfiú és kislány jól ismer. Jellemző volt anyámra, hogy ezek a nagyszerű babák, melyek elkészítésére hosszú órákat kellett fordítani, egy hatéves kislány szórakoztatására születtek; abban az évben, amikor meghalt, egy sor bibliai figurát rajzolt legidősebb unokájának, aki másfél éves volt akkor.

Második tétel: Egy bélyeg-gyűjtemény, melynek egyharmada volt tele, és ugyanott a dobozban két búsképű játék-katona a Rózsák Háborújának egyenruhájában… Összesen ennyi maradt a Hannibáltól Napóleonig zajló háborúk seregeiből, melyek az ebédlő asztalán elhelyezett csatatereken harcoltak egymással. Apu ezeket a katonákat a párizsi Nain Bleu-ben vásárolta gondolom azzal a hiú reménnyel, hogy én is olyan nagy érdeklődést tanúsítok majd a háborúk története iránt, min ő. A magánúton szerzett műveltségem ezért nem sokat gyarapodott – egy része visszafelé sült el tulajdonképpen, mert annyi Shelley és Keats verset kellett bemagolnom, hogy úgy kezdtem rájuk nézni, mint személyes ellenségeimre – ám alkalmasint azért hasznos információhoz is jutottam a szülői térdeken ülve, mint például ahhoz, hogy mit mondott Salamon király. „Salamon király azt mondta – szeretett szónokolni apu nagyon komolyan –, hogy az összes ember hazug. Ezért Salamon király hazug volt. Ezért, amit Salamon király mondott, nem volt igaz. Ezért az összes ember nem hazug. Ezért Salamon király nem volt hazug.  Ezért, amit Salamon király mondott, igaz. Ezért az összes ember hazug… „El lehet képzelni, milyen gyakran említették Salamon királyt az elmúlt két év politikai eseményei során.

Mellesleg boldogan tudom jelenteni, hogy amennyiben apám politikai kreatúra lett volna (1931-ben írta: „Jellemző volt a dzsesszkorszakra, hogy egyáltalán nem érdekelte a politika), akkor ő egy Franklin D. Roosevelt demokrata volt. Teljes nonszensznek tartotta és elutasította azt az állítást, hogy Roosevelt „osztályának az árulója. Ez a hagyaték volt a legnagyobb hatással rám, és ezért minden bizonnyal úgy fogok meghalni, ahogy ő: egyetlen egyszer sem szavazott Republikánus elnökre, s így én sem fogok soha.

Harmadik tétel: Néhány karácsonyfa-dísz, mely itt-ott már megkopott a sok használattól, az aprócska kis korcsolyázókkal, akiket mindig elővettünk, hogy korcsolyázzanak végig anyám zsebtükrein a karácsonyfa alatt. Mindenhová magunkkal vittük, mint talizmánt, mert a Karácsony volt a legnagyobb esemény Fitzgeraldéknál: vasúti sínek lettek lefektetve, hegyek jöttek létre papírmaséból, városok épültek, melyek középkori falvaknak látszottak. Anyám egy levélben fogalmazta meg a legjobban érzéseit, melyet lemásoltam magamnak még azelőtt, hogy az is Princetonba került volna:

„[Rómában] a karácsonyfára hideg kis csengők kerültek, melyek mintha kísértetek lettek volna, maguktól is megszólaltak éjszaka… Párizsban meg volt egy karácsonyfánk, melyet gombákkal és havas házikókkal díszítettünk, ami jó móka volt. Sok ezer fonott farkú kis paradicsom-madár is volt a fán üvegből, és Nanny állandóan figyelmeztetett bennünket a francia szokásokra: ajándékot újévkor kell adni, és nem Karácsonykor. … Aztán volt egy fánk a McMahon Avenue-n, amelyet Nanny és én úgy díszítettük fel, hogy közben mindig szippantottunk a pezsgőből, amíg aztán nem maradt sem fantázia, sem dísz a fára. … A díszeinket éveken át festett játékos dobozokban tartottuk, és amikor már az utolsó kismadár farka is letört, és az utolsó házikó is összedőlt, az majdnem olyan volt, mintha meghalt volna valaki."

Persze, ez azért túlzás; három kismadár, a farkuk most is olyan fényes, mint volt, ott gubbaszt mindig a családi karácsonyfán. De Nanny – Ó, ha Nanny, aki a rend jelképe volt nálunk, visszatérhetne az életembe, visszakapnám a múltat, mint Proust! Nem tudom, hogy mi az asszonyneve, vagy, hogy hol él; ám lehet, hogy ha elolvassa ezeket a sorokat, felhív. „Neked és Nannynek – írta az anyám – mindig annyi cucca és egyebe volt, hogy veletek utazni igazi leányálom volt. Alig egy fél óra kellett ahhoz, hogy az első tisztektől kezdve mindenki körülugrálja Nannyt a hajón, és megkapjuk mindazt az apró kis kényelmet, ami az életnek olyan finom házias ízt ad a Brit szigeteken is."

S itt van egy kék strucctollas legyező, melynek majdnem minden tolla hiányzik, és van néhány képeslap, melyet a világ minden részéből kaptam, és általában csak úgy alá van írva. Az ember, akinek három orra van apám kézírásával. Ez egyik kedvenc vicce volt, és nem emlékszem, hogy én különösen viccesnek hittem volna, bár jobb, mint azok, melyekben tevékenyen részt kellett vennem. A társaság kedvéért mindig a térdére ültetett, ahol aztán jött a következő párbeszéd:

FSF: Ismered azt a mesét, mely arról szól, hogy van három lyuk a földben?

ÉN: (komolyan) Nem ismerem. Mondd el.

FSF: Na, de ilyet!

Vagy pedig – ez valamivel jobb:

FSF: Ismered a három tojásról szóló mesét?

ÉN: (komolyan) Nem ismerem. Miről szól?

FSF: (szomorúan) Hogy lehet, hogy nem ismered? 

És végül, s ez volt előadásunk csúcsa:

FSF: Ismered a piszkos blúzról szóló mesét?

ÉN: (komolyan) Nem ismerem.

FSF: (lelök a térdéről): Egy épp rajtad va-a-a-n!

Elmagyarázta nekem, hogy a tyúkok miért mennek át az úton, és hogy mi az, ami mindenütt fekete és fehér meg piros, és megmutatta, hogyan kell eltűntetni egy zsebkendőt a kabátujjában, hogy lehet nyuszi fület csinálni az ujjaiddal és egy lámpával mögöttük; szeretett játszani, grimaszt vágni, színészkedni, és legkedvesebb meséje A rózsa és a gyűrű¹ volt. Ez minden, ami azokról az édeni időkről eszembe jut, de  anyám, rögtön az után, hogy hazakerültem Európából a második világháború előtt, erről így írt:

„Aligha hiszem, hogy több ember látta első kézből az élet legkülönbözőbb aspektusait, mint mi; több egymástól különböző embert ismert volna meg vagy több parancsoló helyzetben lett volna része, mint nekünk. A fülemüle csonka dala, mely búsan visszhangzott azokban az első években az üres Riviérán. Párizs a kora este kigyulladt utcai lámpák rózsás fényében, miközben ibolyát lehetett venni a Café Webernél és festett rózsát a Madeleine lábánál. A taxi dudák szemtelen kiváltságossága és a zsúfolt szállodák, melyekbe új vendégek költöztek az élet fárasztó szekvenciái elől menekülve valahonnan. Nem emlékszel véletlenül a verebekre a Café Dauphine mellett, és hogyan etetted őket kenyérmorzsával azokon a gálareggeleken?"

„Aztán Rómát is láttuk még azelőtt, hogy a fasizmus máza már lekopott volna róla, és aperitifet ittunk a Piazza Cologna örökös homályában, és lidércként ballagtunk a szűk átjárókon a sötét szállodákig. Londonban is jártunk, hogy lássuk az angol ködöt, és megnéztük Tallulah Bankheadet² is, ami körülbelül ugyanazzal a hatással járt. Aztán felszállt a köd, és friss szemmel láttuk Arnold Bennett Szépasszonyát,³ Compton McKenzie-t,⁴ akit apu annyira szeretett, és megittunk egy furcsa éjszaki üveg pezsgőt az angol pólós csapat tagjaival. Vacsoráztunk Galsworthyvel, ebédeltünk Lady Randolph Churchill-el, és teáztunk Shane Leslie⁵ házának gazdag emléktárgyai között, aztán elvitt bennünket megnézni a zsebtolvajokat munka közben. Csakugyan láttuk, hogy dolgoznak."

„Nem is tudom, mi mindent láttunk még. Láttuk Velencét, és meglátogattuk Murphyékat Salzburgban a tinta-fekete tavak törpe-kísértetek járta valódiságában a fenyőfa-illatú sétányok mentén, és Münchenben a tulajdonos engedelmével megszálltunk a királyi lakosztályban… A te nemzedéked az utolsó, mely a saját szemével látta a szabad akarat doktrínája akkori korszakának kellemét és gáláját. Annyira örülök, hogy láttad, hol van az osztályon felüli, és részed volt benne még az előtt, hogy elmúlt."

Némely ezek közül az elbeszélések közül talán csalódást jelent Az éj szelíd trónján, A gazdag fiú vagy akár az Esquire-ben leközölt végtelenül őszinte önvallomások kedvelőinek. De ha az ember kevésbé gondol úgy rájuk, mint irodalmi alkotásokra, hanem inkább úgy, mint valami tudósításra egy másik, sokkal romantikusabb világból, akkor majd felfedez ezekben az írásokban is olyan részleteket, melyek az igazi két Fitzgeraldot keltik életre bennünk… És akkor mindenképpen félreteszi majd az olavsó legalább azt, ami véleményem szerint, általános tévhit a köztük (Zelda és Scott között) levő kapcsolatot illetően. Ez az az elképzelés, hogy egymást plagizálták, és keserű, időnként ellenségeskedésig fajuló versenyt folytattak egymással. Amint az ebből a gyűjteményből is kiderül, kettejük stílusa, vénája és írói módszere annyira más, hogy az egyetlen közös valami csak az az anyag, amelyből ezeket az írásokat formálták. A déli lányban például az olvasó ugyanazzal a témával találkozik, mint a híres (A) jégpalotában, amit FSF írt: egy alabamai lány retteg, és nem érzi jól magát a jenkik földjén. Természetesen, amikor a közös európai tapasztalatokból kellett meríteni, ütköztek az érdekek, hisz azonos szereplőket kellett különbözőképpen megrajzolni Az éj szelíd trónjánban és anyám valceres könyvében, A valcert táncolja velemben is. De az már egy egészen más történet. Ám az, amit ebben a könyvben mond el anyám és apám, az az ő személyes édenüknek a másik, ragyogóbb oldala: egymást egészíti ki kettejük humora és élni akarása.

Scottie Fitzgerald Smith,

1973. augusztus 21. 

Bevezető

Az Egy csöppnyi Éden (Bits of Paradise) két kötetnek indult: mint F. Scott Fitzgerald kiadatlan elbeszéléseinek gyűjteménye és Zelda Fitzgerald kiadatlan műveinek a gyűjteménye. Tekintettel arra, hogy Fitzgeraldék szépirodalmi művei között bensőséges és komplex a viszony, úgy döntöttünk, hogy összekapcsoljuk a kettőt, hisz mindketten az élményanyag azonos tárházából merítettek; és bár az írói aktus folyamán ritka volt az együttműködés, a művek mégis csak tükröznek egy érzelmi együttműködést. Az érzés, mely szépirodalmi műveikbe került, közös érzés: közös életük generálta.

Ez a kötet magába foglalja Zelda Fitzgerald összes kiadott elbeszéléseit – egyik sem szerepelt külön kötetben – és F. Scott Fitzgerald folyóiratokban elásott elbeszéléseinek egy részét, mely megérdemli, hogy újra kezébe vegye az olvasó. F. Scott Fitzgerald mintegy százhatvannál is több kiadott elbeszéléséből (vannak határeset skiccek és paródiák) csak negyvenhatot publikált újra négy olyan kötetben, melyet ő állított össze személyesen; még ötvenet adtak ki posztumusz gyűjteményekben. A többiből itt és most még tizenegyet közlünk. A Gatsby utáni időszakban Fitzgerald több igencsak jó elbeszélést – talán épp a legjobbakat – „kifelejtett az új kiadásokból, mert úgy érezte, nem tálalhat az olvasó elé „újra melegített fogást, vagyis olyan leírást, mely szerepelt valamelyik eddig kiadott elbeszélésében és az egyik vagy másik regényében. 1925-től kezdve Fitzgeraldnak egy egész sor olyan elbeszélése van Az éj szelíd trónján (1934) című regényével összefüggésben, melyeket „kiselejtezett," mert áttett belőlük bizonyos részeket a regényeibe. Azok az olvasók, akik ismerik Az éj szelíd trónján-t, fel fognák fedezni hasonló részletet a Szerelem az éjszakában, az Úszók, vagy a Jacob létrája című elbeszélésekben. Ez utóbbi valóban sokat előrevetít a Dick Diver – Rosemary Hoyt témából.

Nem véletlen, hogy a még Fitzgerald életében napvilágot látott itt közölt kilenc elbeszélés közül nyolc a Saturday Evening Postban jelent meg. Fitzgeraldnak hatvanhat elbeszélését hozta le a Post 1920 és 1936 között. E a folyóirat volt a kedvenc piaca, ez biztosította írói karrierjének az alapját és tette népszerűvé. Még egy nagyon takarékos embernek is nehéz lett volna eltartani a családját Fitzgerald könyveinek a honoráriumából. A nagy Gatsby (1925) után 9.861 dollárt kapott kiadásának évében. Fitzgeraldnak az volt a stratégiája, hogy népszerű novellákat ír pénzért, mely aztán lehetővé teszi regényeinek a megírását. A Post 400 dollárt fizetett az első Fitzgerald novelláért, amit 1920-ban hozott le, és fokozatosan növelte ezt az összeget, míg 1929-ben el nem érte a csúcsot, a 4.000 dollárt. Ez a stratégia azonban nem működött: mindig kölcsön kellett kérnie, amit a következő még meg nem írt elbeszélésének a honoráriumából kívánt törleszteni.

F. Scott Fitzgerald munkássága, amit a jól fizető népszerű folyóiratoknak az elbeszélések tucatjaival való ellátása érdekében végzett, írói pályafutásának egyik legfélreértettebb aspektusa. A Postnak és a versenytársainak végzett munkája nem csak egyszerű szellemi napszámos munka volt. Ezek a folyóiratok a legmagasabb szintű profi módon megírt műveket kapták, amit csak pénzért meg lehetett vásárolni. A Posthoz sorban álltak a jobbnál jobb írók, hogy kiadhassák műveiket, és Fitzgerald volt az egyik legsikeresebb. A beküldött szépirodalmi művek csak kemény és igényes munka révén jöhettek létre. Fitzgerald rendkívül erős mezőnyben méltó versenytársak ellenében volt kénytelen kiállni a pástra. Valamivel később, amikor már nehezére esett Post elbeszéléseket írnia, megjegyezte: „Sok érzést kellett kicsikarni magamból – százhúsz elbeszélés. Nagy árat fizettem érte, Kiplinggel és az összes többivel, mert volt belőlem még egy kis csepp valami – nem vér, nem könny, nem az én magom, hanem valami sokkal erősebb ezeknél, minden egyes elbeszélésemben az extra, ami csak az enyém volt." A piac követelményeinek megfelelően Fitzgerald briliáns történeteket írt. És ami még ennél is több, sikerült elkerülnie bizonyos szerkesztői előírásokat is – nevezetesen a kötelező happy endet, amit gyakran módosított bizonyos baljós happy endre. De lehet, hogy az ilyen előírások nem is igazán zavarták, mert a durva beszéd és a szókimondó nemiség, mint írót, sosem vonzotta igazán.

Az Egy csöppnyi Édenben a legtöbb Post elbeszélés minden szentimentális elképzelésen túlmenően megérdemli az újrakiadást saját irodalmi érdemeiért is; három pedig, az Úszók, Egy új lap, valamint a Milyen szép pár, jelentős irodalmi műalkotásnak tekinthető. Az Úszók, bár egy kicsit túlcifrázza az eseményeket és a megoldás is eléggé valószínűtlennek látszik, a fent említett „kifelejtett elbeszélések közül talán a legjobb. Fitzgerald úgy nyilatkozott róla, hogy „ez a legkeményebb történet, amit valaha is írtam, túl hosszú+nem is kielégítő. Ugyanakkor a lehető legjobban írja meg benne, hogyan is érez Amerika iránt a megszakításokkal öt évig is tartó hazátlanság után. Amerikát magasztaló szavait még azok is gyakran idézik, akik nem is olvasták ezt az elbeszélést. Különösen érdekes az Úszókban az, hogy Fitzgerald újradefiniálja a Stein – Hemingway féle „elveszett nemzedék" kifejezést, ami alatt ő a háború előtti nemzedéket érti. A Fitzgerard pályafutására jellemző iróniák közül az egyik legtipikusabb, hogy ez a hazafiasnak nevezhető történet a háborús nemzedékbe vetett hitével és annak kijelentésével, hogy „Amerika legjobbjai a világ legjobbjai voltak," közvetlenül az előtt jelent meg, hogy 1929 októberében beütött a krach.

Az Új lap (A New Leaf) című elbeszélés, mely öngyilkossággal végződik, szintén jól példázza, hogyan kerüli meg Fitzgerald a Post előírásait. Az 1931-ben, Zelda idegösszeroppanása után írt elbeszélés azt a bizonyos „extrát" a szerző alkoholizmusa feletti meditálásából és saját fogadkozásaiból meríti. A Milyen szép párt pedig akár az Egy csöppnyi Éden központi témájának is tekinthetjük. Az elbeszélés 1932-ben íródott az után a családi tragédia után, mellyel Zeldának azok a próbálkozásai végződtek, hogy prímabalerina, festő vagy író legyen (A valcert táncolja velem 1932 októberében látott napvilágot); kézzelfogható válasz ez a novella a házaspár rivalizálására.

Hogy miért került be a kötetbe két olyan novella is, mely csak az író halála után jelent meg, magyarázatra szorul. Az utolsó csókot és az Édes szeretteinket Fitzgerald 1940-ben írta – akkoriban egyik sem volt eladható – kreativitásának utolsó robbanásszerű időszakában, amikor Az utolsó Cézáron dolgozott. Mindkét elbeszélés összefügg a befejezetlen regénnyel. Az utolsó csók világosan. Azért kaptak helyet ebben a kötetben, mert mind a kettő remekmű és jól mutatja Fitzgerald elbeszélői tevékenységét a hollywoodi időszakban, amikor úgy gondolta, nem ír több elbeszélést. Az utóbbi egyike azoknak az időzített elbeszéléseknek, melyek egyre jobbak lesznek az által, ha az olvasó újra és újra előveszi. Amikor 1969-ben először megjelent, az Édes szeretteinkre⁶ sokan felfigyeltek. Ez volt Fitzgerald egyetlen novellája, melyben egy színes bőrű férfi a főszereplő, de azért jelentős, mert tökéletes példája az ötperces novelláknak (short-short stories), mellyel Fiztgerald utolsó éveiben kísérletezett.

Nagyon nem lenne helyes a férjet és a feleségét, mint két írót összehasonlítani. Az irodalomban, mint minden másban, lényeges a különbség a tehetséges amatőr és a profi között. Az igazság tulajdonképpen az, hogy Zelda Sayre Fitzgerald irodalmi munkássága nekünk főként azért érdekes manapság, mert F. Scott Fitzgerald felesége volt. De mint amatőr ős is nagyszerű és eredeti prózát írt. Nem utánozta férjét. A stílus az övé, csak az övé. Szellemes volt és eszes, meglepően gazdag szókinccsel rendelkezett, és saját szemével látta és láttatta a világot.

Az Egy csöppnyi Édenben megtalálható Zelda Fitzgeraldnak mind a tíz eddig megjelent elbeszélése, először együtt. Ui. nem igazán lehetett tudni, mi az, ami csak kimondottan az övé, mert a folyóiratok szerkesztői csak úgy voltak hajlandók kiadni írásait, ha F. Scott Fitzgerald neve is ott szerepelt alatta, mint társszerző. A College Humorban lehozott mind az öt történetet a „lányokról" a két Fitzgeraldnak tulajdonították, bár azokat teljes egészében Zelda írta. Harold Ober, Fitzgerald ügynöke például az egyik történetet ebben a sorozatban, az Egy milliomos barátnőjét (A Millionairie’s Girl) túl jónak tartotta ahhoz, hogy a College Humor hozza le potom ötszázért, holott a Post négyezret is hajlandó volt fizetni érte. Persze ha nem Zelda, hanem F. Scott Fitzgerald neve szerepelt alatta.

Zelda Fitzgerald írásai leginkább úgy jellemezhetők, mint skiccek, mivel a szerkezetük nem igazán olyan, mint a klasszikus elbeszéléseké. Legtöbbször úgy ír elbeszélést, mintha az esszé lenne, méghozzá egy impresszionista szerző tollából. Nem igazán ragaszkodik a párbeszédhez a történet kibontásához, hanem inkább azt írja le, hogy mi történt, és közben elmondja, hogy ki és mi is a hőse, és mi az, ami leginkább jellemző rá. Hangulati írásművek ezek, melyekben a légkör és a helyszín döbbenetesen meglepő – helyenként kissé zavaros – nyelven van leírva. A stílus nagyszerű, de szabadjára van engedve, nincsenek korlátai. Az 1932. évi Kisvárosi filmcsillagon kívül Zelda Fitzgerald skiccei vagy történetei egyáltalán nem hétköznapiak, és nemcsak szórakoztatni akarnak. Itt A Kisvárosi filmcsillag az egyetlen olyan mű, mely mind a két szerző kézjegyét magán viseli, és jól mutatja, hogy a férj és feleség nem igazán volt jó, mint társszerző. Egyszerű rutinmunka eredménye ez az elbeszélés, melyben egyikük tehetsége sem mutatkozik meg igazán. Ezzel ellentétben az ún. „lányokról szóló skiccekről," melyeket Zelda az 1930.évi idegösszeroppanása előtt írt, azonnal megállapítható, hogy az ő saját munkái. Olyan nőkről szólnak ezek az írások, akik kevesebbet kaptak az élettől – a férfiaktól és a szerelemtől –, mint amit vártak. És bár az Ella kisasszonynak igencsak sok a kedvelője, a legjobb talán mégis csak A két lüke, mely már-már remekmű. Ezt Zelda 1932-ben írta az után, hogy a két Fitzgerald, férj és feleség, már minden reményét elvesztette a vidám párizsi és európai éveik után, mert „elpazarolta a szerelmet, a sikert és a szépséget a történelem legnagyobb mulatsága alatt." Vádirat ez a kis történet a hazátlan élet romboló hatása ellen, mely visszatérő témája ennek a gyűjteménynek.

Fitzgeraldék műveinek kedvenc témája a szerelem és a pénz, ami olyan téma, mely sok kritikus szerint eleve kizárja „érett személyeket bemutatását egy érett társadalomban." De ha megrójuk Fitzgeraldékat azért, mert azt állítják, hogy a szerelemhez kell a pénz, akkor Jane Austint is megróhatjuk, mert szerinte is. Aligha szükséges azt állítanunk, hogy ezek az elbeszélések előre kiszámítható romantikus történetek gondtalan olvasóknak.⁷ Mindkét Fitzgerald legjobb elbeszéléseinek ismertető jele a katasztrófa-elem. A katasztrófát el lehet kerülni – néha a népszerű irodalom (legyen, a bóvli) kánonjának adott kézzel fogható engedménnyel – de azért mégis mindig ott lóg a levegőben, mint egy nincstelen osztálytárs egy osztálytalálkozón, akinek a jelenléte az emberi törekvések hiúságára, a szerencse mulandóságára, a fiatalság, a siker, a szerelem – és a boldogság átmeneti voltára emlékeztet.

Mathew J. Bruccoli

SCOTT

A népszerű lány

I.

Valamilyen aprócska ürüggyel Yanci Bowman körülbelül fél tizenegykor minden szombat este faképnél hagyta soros udvarlóját, kiment a bálteremből, s egy olyan helyről kezdett kémlelődni, ahonnan jól láthatott mindenkit, aki a városi klub bárjában tartózkodott.⁸ Amint meglátta apját, akkor vagy intett az ujjával, hogy jöjjön – ha látta, hogy észrevette, vagy odaküldött egy pincért, hogy szóljon már neki, hogy itt a lánya. Ha az óra csak fél tizenegyet mutatott, vagyis a papa még nem végzett citromízű sörével (ez általában egy órát vett nála igénybe), akkor is felállt székéről, és legtöbbször hagyta, hogy lánya rábeszélje, kísérje őt vissza a bálterembe.

Jobb szó híján annak a szobának volt a neve „a bálterem, mely nappal fonott bútorokkal volt tele. Máskor ez a szoba mindig olyan kifejezésekkel asszociálódott a helybélieknél, hogy „no, akkor menjünk táncolni, vagy, hogy „rázzunk egyet! Úgy is lehetett említeni, hogy „bent vagy „lent." Röviden: ez volt az a nevenincs szoba, ahol minden olyan fontos esemény történik, mely minden amerikai vidéki klubban történni szokott.

Yanci tudta, hogyha sikerül apját egy óráig ott tartania maga mellett, miközben elbeszélget valakivel, vagy nézi, ahogy táncol, vagy nagy ritkán jó maga is felkér egy fehércselédet vagy mennyecskét, akkor az említett egy óra elteltével nyugodtan elbocsáthatja. Az a rövid idő éjfélig, amikor is a táncmulatságnak vége, már aligha lett volna elegendő ahhoz, hogy még jobban felöntsön a garatra és valakibe belekössön.

Ehhez Yancinek nem kis erőfeszítéseket kellett tennie, és ezeket nem annyira az apja, mint inkább a saját maga kedvéért tette. Az elmúlt nyáron több meglehetősen kellemetlen tapasztalatot is szerzett ezen a téren. Egy este, amikor egy chicagói fiatalember szenvedélyes, végtelenül hosszú fecsegése miatt képtelen volt távozni, a bálterem bejárati ajtajában kissé bizonytalanul lépegetve feltűnt az apja; szép pirospozsgás arcában kék homályos szeme félig csukva volt, amint megpróbált a táncoló párokra fókuszálni, és látszott, hogy kész felkérni az első özvegyasszonykát, akit meglát. Nevetséges módon nagyon megsértődött, amikor Yanci határozottan arra kérte, hogy most rögtön távozzanak.

Ezen esemény után Yanci leendő manővereinek minden részletét a legaprólékosabban kidolgozta.

Yancit és apját a két legszebb embernek tartották abban a közép–nyugati kisvárosban, melyben laktak. Tom Bowman még most is erős és egészséges férfiember volt annak ellenére, hogy már húsz éve elég gyakran nézegetett a whiskys pohár fenekére, és pocsékul űzte azt a közismert játékot, melynek errefelé is golf a neve. Volt egy irodája is a belvárosban, ahol állítólag valami homályos ingatlanügyekkel foglalkozott; de élete célja tulajdonképpen abban rejlett, hogy természetének mindig a jobbik oldalát és könnyed, úriemberhez méltó modorát fitogtassa a klubban, ahol a felesége halála óta az elmúlt tíz esztendő legnagyobb részét eltöltötte.

Yanci húsz éves volt, bizonytalanul réveteg hajlamokkal, ami részben nyugodt természetének, és részben egy korábbi látogatásának volt a hatása bizonyos keleti rokonoknál, amikor még abban a bizonyos mindenre fogékony korban volt. Okos értelmes lány volt a Yanci, de kissé szeleburdi, és roppant romantikus alkat, mert a Hold jegyében született. Így nem igazán tudta eldönteni, hogy férjhez menni szerelemből, vagy számításból kell. E két fontos kérdés közül az utóbbit egyébként legodaadóbb imádóinak egyike miatt is fontolgatta. E sok gondja mellett még vezette a háztartást is, és nem is olyan rosszul; az otthoni életnek igyekezett zavartalanul sima ritmust biztosítani, hogy valahogy szabályozni tudja apja állandó kitörni akarását a józan élet korlátai közül.

Egyébként imádta apját, mert jóképű és fess férfi volt, és tudott viselkedni. Már egyetemista korában is mindig a legnépszerűbbekhez tartozott a Yale–en. S apjának ez a finom úri viselkedése Yanci számára mérce lett, mellyel a finom dolgok iránt oly fogékony lelke tudat alatt is minden ismerős férfiembert megítélt. Mindazonáltal apa és lánya igencsak messze állt attól a szentimentális családi kapcsolattól, mely minden irodalmi mű tengelye szokott lenni, de csak az idősebb nemzedék képzeletében él. És Yanci Bowman már szilárdan eltökélte, hogy egy éven belül frigyre lép valakivel. Apja mellett ugyanis már halálosan unta magát.

Scott Kimberly, aki ez év novemberében látta meg Yancyt először a klubban, egyetértett azzal a hölggyel, akinél vendégeskedett, hogy Yanci csodálatos fiatal teremtés, és gyönyörű. Egy fajta tudatos érzékenységgel rendelkezve, ami meglepő egy ilyen fiatalembernél – Scott csak huszonöt éves volt –, nem akarta, hogy azonnal bemutassák a lánynak. Legalább egy jó órán át zavartalanul akarta figyelni, hogy aztán a megfelelő módon tudja élvezni, vagy unni, a vele való társalgást az est álmosnak ígérkező vége felé.

– Az a lány még most sem heverte ki azt a csalódást, ami akkor érte, amikor a walesi herceg errefelé járt, és nem sikerült vele megismerkedni – jegyezte meg Mrs. Orrin Rogers, amikor észrevette, merre is néz a férfi. – Ezt ő maga mondta; hogy komolyan vagy sem, azt nem tudom. Azt hallottam, hogy az egész szoba falát kitapétázta fényképeivel.

– Kinek a fényképeivel? – kérdezte Scott váratlanul.

– Annak a… na, hogy is hívják – a walesi hercegnek.

– És ki tapétázott ki mit?

– Yanci Bowman. Az a lány, akiről maga azt mondja, hogy szép. És a szobáját.

– Bizonyos tekintetben minden széplány szépnek mondható – mondta Scott bölcsen.

– Hát persze.

Mrs. Rogers hangjában azonban úgy tűnt, nincs semmi érdeklődés. Soha életében nem volt semmiről sem határozott véleménye mindaddig, amíg valaki nem szajkózott a fülébe állandóan valamit, amit aztán, mert vég nélkül ismételték, a magáévá tett.

– Nem beszélnénk egy kicsit arról a lányról? – kérdezte Scott.

Gúnyosan szemrehányó mosollyal Mrs. Rogers hajlandónak mutatkozott egy kicsit gonoszkodni. Az igazi mulatság még csak épp hogy elkezdődött. A zenekar rázendített egy népszerű dalra a zöld ablakrácsos teremben, és jó néhány párocska, akik ezen az esten a városka ifjúságát képviselték, csendes kedélyességgel keringőzött dallamára. Néhány unatkozó ifjú titán is feltűnt egymás után a bejáratnál, de a figyelmes látogató azonnal észrevehette, hogy a helyzet egyáltalán nem volt olyan vidám, mint gondolhatták. Ezek a lányok és fiúk már gyerekkoruktól ismerték egymást, és ha elő is fordult néha napján, hogy az e teremben lévők valamelyike házasságra lépett az e teremben lévők valamelyikével, akkor ez csak azért történt, mert megszokták egymást, vagy csak azért, mert már itt volt az ideje, vagy, mert már nagyon unták a magányt.

Ezeknek a fiataloknak az öltözékéből is hiányzott az a hanyag elegancia, mely elengedhetetlen a tizenhét éveseknél, ha kalandra vágynak a rövid nyári vakációik idején. Ilyenkor, gondolta Scott magában, miközben szemével még mindig Yancit kereste, már csak a társasági élet salakja ad egymásnak randevút, az egyszerű, a szegényebb szülők gyermekei. De természetesen az ilyen randevúk résztvevőinek szemei előtt is, mint bárki másnak, minden bizonnyal egy szebb, fényesebb élet képe lebeg, mely mindenképpen szebb, mint a mostani, de fiatalabb már semmiképp sem lehet. Scott maga is nagyon öregnek érezte magát.

De volt egy arc a tömegben, akire ez az általánosítás nem vonatkozott. Amikor Scott szeme Yanci Bowmanra tévedt a táncosok között, rögtön úgy érezte magát, mint aki megfiatalodik. A lány egymaga testesített meg mindent, ami ebből a társaságból hiányzott – a bájos fiatalságot, a kihívó bágyadt frissességet és szépséget, mely szomorú volt és múlandó, mint egy szép álom, melyre már nem is emlékszik az ember. A partnere egy deli, de még nagyon fiatal fiú, kinek piros–pozsgás arcán időnként fehér csíkok tünedeztek fel, mintha valaki kint a hidegben épp képen törölte volna, nem igazán látszott érdekelni a lányt, mert hol erre, hol meg arra a csoportra, arcra, ruhára esett észrevehetően unatkozó ködös tekintete.

– Azok a sötétkék szemek – mondta Scott Mrs. Rogersnek. – Nem tudom, hogy mit akarnak mondani, de egyszerűen elképesztően gyönyörűek, s aztán az orra, a szája, és az álla… határozottan arisztokratikus, ha lehet ilyesmit állítani – tette még hozzá mentegetőzve.

– Ó, igen, a lány egy igazi arisztokrata – szólt Mrs. Rogers beleegyezően. –  A nagyapa szenátor, vagy kormányzó, vagy valami ilyesmi volt valamelyik déli államban. A papa is úgy néz ki, mint egy igazi arisztokrata. Igen, ők mind arisztokraták, kétségtelenül igazi arisztokraták.

– Nem lusta egy kicsit?

Scott azt figyelte, ahogy a sárga ruhás lány hol feltűnik, hol pedig eltűnik a táncosok tömegében.

– Nem igazán szeret mozogni, pedig nagyon jól táncol. Van már vőlegénye? Ki az a férfi, aki mindig lekéri – az ott, aki állandóan igazgatja a nyakkendőjét, és a nadrágján két olyan széles és ferde elegáns zseb van?

Scottot bosszantotta annak a fiatalembernek kitartása, s így gúnyosnak szánt megjegyzése hamisan csengett.

– Kicsoda? Ja, az… – Mrs. Rogers előrehajolt, nyelvének hegye kissé kilátszott ajkai közül. – O’Rourke, az ifjabb. Azt hiszem, szerelmes a lányba.

– Én meg azt hiszem – jelentette ki Scott váratlanul –, hogy megkérem magát, hogy mégis mutasson be neki, ha a zenekar elhallgat, s ő itt lesz valahol a közelben.

Mrs. Rogers, termetre kicsiny, ideges asszony, dereka táján már hízásnak indult, és Scott Kimberly, az asszony férjének unokaöccse, a közepesnél valamivel alacsonyabb, fekete hajú fiatalember, felállt a székről, hogy megkeressék Yancit. Scott árva gyerek volt, és félmillió dollár tulajdonosa. Abból az egyszerű okból kifolyólag tartózkodott itt a városban, mert lekéste a vonatot. Néhány percig keresgéltek, de hiába. A sárga ruhás lusta szépség, Yanci, már nem volt ott a táncolók között.

Az óra fél tizenegyet mutatott.

II.

– Jó estét, kedvesem – mondta neki ebben a percben az édesapja. Nyelve kissé nehezen mozgott. – Ez már mindig így lesz?

Az oldalsó bejárati lépcsőnél álltak, s egy üvegajtón keresztül apja vállán át Yanci belátott a terembe, ahol vagy egy fél tucat idősebb férfi ült körül egy asztalt a lány számára már oly ismerős vidám csillogással a szemekben.

– Nincs kedved átjönni, és vigyázni rám egy kicsit? – kérdezte mosolyogva, közönyt tetetve, melynek azonban épp az ellenkezőjét érezte.

– Ma inkább nem, kösz.

A méltóság, amellyel ezt mondta kissé túlzott volt ahhoz, hogy meggyőző legyen.

– Ugyan már, gyere be egy kicsit – erősködött Yanci. – Mindenki itt van, és kérdezni akarok tőled valamit valakiről?

– Ez nem volt ügyes dolog, de más nem jutott eszébe.

– Kétlem, hogy lenne ott valami, ami igazán érdekelne – mondta Tom Bowman kissé idegesen. – Már többször észrevettem, hogy időnként minden ok nélkül idejönnek hozzám, és elvisznek egy fél órácskára valahová, mintha én nem tudnék vigyázni magamra.

– Csak arra kérlek, hogy légy velem egy kicsit.

– Kedves vagy. Csakhogy most és itt épp egy olyan kérdésről beszélünk, mely valamiért roppant érdekel.

– Igazán, papa, gyere velem. Majd meghallgatod később.

Yanci megpróbálta kedvesen karon fogni apját, de ő lerázta lánya kezét, mely most élettelenül lógott oldala mellett.

– Most nem.

– Csak arra kérlek – mondta Yanci határozottabban, miközben próbálta leplezni bosszúságát ebben a teljesen fölöslegesnek tűnő vitában –, hogy kísérj vissza a bálterembe. Nézz körül, és ha nem tetszik, amit látsz, visszajössz ide.

De a férfi a fejét rázta.

– Most semmiképp. Majd máskor.

S aztán szó nélkül megfordult, és indult vissza a bárba. Yanci meg visszament a bálterembe. Végig nézett az egyik csoportba verődött fiatalembereken, amint elhaladt mellettük, gyorsan választott, és megszólította a fiút.

– Nem táncolnál velem, Carty? A partnerem eltűnt valahová.

– Nagyon szívesen – volt a válasz.

– Kedves vagy.

– Én? Nem inkább te?

Yanci közömbös tekintettel nézett a fiúra. Rettenetesen mérges volt apjára. Másnap, a reggelinél ezt ki is mutatja majd neki, mert rideg lesz, mint a jégcsap, de ma este csak remélhette, hogyha a legrosszabb is bekövetkezik, akkor apja legalább mindvégig ott marad a bárban, míg itt a bál véget ér.

Váratlanul, egészen mellette, feltűnt Mrs. Rogers, aki a tőszomszédságában lakott. Egy fura idegen fiú állt mellette.

– Yanci – szólt negédes társasági modorában. – Hadd mutassam be Mr. Kimberlyt. A hétvégét tölti nálunk, és nagyon szerettem volna, ha megismeri.

– Ó, nagyszerű, csodálatos, örülök – mondta Yanci kedvesen, de lassan, óvatosan ejtve a szavakat.

Mr. Kimberly felkérte Miss Bowmant egy fordulóra, és Miss Bowman természetesen beleegyezett. Átkarolták egymást, ahogy illett, s aztán a zene ütemére lépkedni kezdtek: a dob verte a taktust. Ezzel egy időben Scottnak úgy tűnt, hogy a terem és a keringőző párok csak sajátos háttere a lánynak. A szabvány–fény, a zene ritmusa, mely szüntelenül ismételte a refrént, a lányok csinos vagy butácska arca egyetlen szolid képpé alakult, mely Yanci ködös tekintetének és táncos lábának volt a kísérete.

– Figyeltem magát – mondta Scott keresetlenül. – Fáradtnak tűnt.

– Komolyan? – a lány kék szemét örömteli érdeklődésről árulkodó ködös szivárványhártya kezdte elborítani. – Tévedni emberi dolog! – tette még hozzá komolyan.

Scott elnevette magát. A lány úgy bökte ki ezt a közhelyt, hogy még mosolyra sem húzta a száját, s így megfosztotta igazi jelentésétől. Már sokszor hallott fiatal lányoktól olyan divatos szavakat, mint „király, „frankó, „isteni, meg hogy „komolyan, – melyeket úton–útszélen használt mindenki, de hogy mi volt a jelentésük, azt senki sem tudta volna pontosan megmondani. Ám ennek a merev szépségnek a szájából minden szó tele volt kettős értelemmel, és jó volt hallani, ahogy mondja.

A szám véget ért. Yanci és Scott a falnál lévő heverő felé indult, hogy birtokba vegye, ám egyszer csak valaki visítva elnevette magát, és egy szálas hölgyemény egy zavarban levő fiatalembert vonszolva maga után, hirtelen fékezett előttük és lehuppant épp oda, ahová ők készültek leülni.

– Hát ez nem volt szép! – jegyezte meg Yanci.

– Megbocsátható.

– Azt hiszem egy ilyennek, akinek ilyen ló pofája van, annak semmi sem bocsátható meg.

Leültek egy–egy kemény székre.

– Maga hová valósi? – kérdezte a lány udvarias közönnyel.

– New York–i vagyok.

Ezt hallván Yanci odáig ereszkedett le kegyesen, hogy majdhogynem tíz álló másodpercig nézett a fiúra.

– Ki volt az a finom úriember, aki állandóan a nyakkendőjét ráncigálta – kérdezte Scott gorombán, hogy a lány ismét figyelemben részesítse –, és jottányit sem tágított magától? Képtelen voltam levenni róla a szemem. A személye is olyan otromba, mint az öltözéke?

– Fogalmam sincs – mondta Yanci a szavakat déliesen elnyújtva. – Csak egy hete a vőlegényem.

– Uramisten! – kiáltott fel Scott, s érezte, hogy izzadni kezd a homloka. – Ne haragudjon. Én csak…

– Ó, csak tréfáltam – szakította félbe a lány egy nagyot sóhajtva, és nevetett. – Csak tudni akartam, mit válaszol.

Aztán mindketten nevettek, s Yanci így folytatta:

– Nem vagyok eljegyezve. Rettentően rossz hírem van, tudja? Népszerűtlen vagyok.

A szavakat továbbra is déliesen, elnyújtva ejtette ki a száján, s ez vicces ellentmondásban volt jelentésükkel.

– Nem akad itt egy szál legény se, aki elvenne.

– Ugye, ezt nem mondja komolyan!

– Dehogyis nem – mondta Yanci halkan. – Nem tudok úgy élni, hogy ne mondjanak bókokat nekem, s közben senki sem mond bókokat nekem, mert mindenki utál.

Scott már régen érezte magát ilyen jól.

– De hisz maga gyönyörű! – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy mást sem hall reggeltől estig, csak azt, hogy gyönyörű.

– Ugyan már! – mondta a lány, s elégedettség volt a hangjában. –  Sose mond nekem magától bókot senki, csak ha kényszerítem.

„Mindig minden ugyanaz – gondolta Yanci, miközben az időnként rátörő borúlátással hordozta körbe a tekintetét a teremben. – Ugyanazok a fiúk részegek ma is, mint tavaly, s ugyanazok a fiúk is józanok; a fal mellett meg ugyanaz a terebélyes asszonyság, csak legfeljebb ül mellettük egy–két másik lány is, aki tavaly ilyenkor még táncolt."

Yanci elérte azt a kort, amikor az ilyen báli mulatság már alig volt más a szemében, mint egy valamilyen nagy dőreségnek a tiszta megnyilvánulása. Korábban ez egy csodálatos karneválnak tűnt, ahol a felékszerezett és felcicomázott makulátlanul tiszta lelkű lányok a megfelelő púder– és rúzsmennyiséggel az arcukon, szájukon, csodálatosan kedves idegen férfiakkal ismerkedtek. De most ez a kép erősen megfakult, és az egykor oly pompázatos karnevál már csak egy közepes nagyságú terem lett, ahol az eddig még el nem kelt sikertelenebb perszónák már szégyentelenül kimutatták nem egészen tisztességes érzelmeiket, és a célt, amit elérni akartak. És elmúlt már azóta hány és hány év! Miközben semmi sem változott, legfeljebb csak egy–egy fodor a szoknyákon, mert az lett a divat, vagy a társalgás bővült egy–egy divatosabb kifejezéssel, szófordulattal.

Yanci kész volt férjhez menni.

Ugyanakkor Scott Kimberlynek rengeteg mondanivalója akadt volna, ám megjelent Mrs. Rogers, és mentegetőzve félbeszakította.

– Yanci – szólt az idősebb hölgy –, most telefonált a sofőröm, és azt mondja, hogy lerobban a kocsink. Nem volna hely számomra apád kocsijában? De mond csak nyugodtan, ha esetleg kényelmetlen…

– Dehogy nem, borzasztóan örülni fog. Van hely a kocsiban bőven, mert én más valakivel jöttem ide.

Yanci nem igazán tudta, milyen állapotban lesz apja éjfélre. De végül is, még ha nagyon részeg, akkor is tud vezetni. És azoknak, akik arra kérik, hogy elvigye, úgy sincs más választásuk.

– Nagyszerű! Köszönöm szépen – mondta Mrs. Rogers.

Aztán, mint