Ring F. Scott Fitzgerald vall önmagáról Fordította Ortutay Péter

By Ortutay Peter

Életem története egy állandó harcnak a története. Ez a harc az ellenállhatatlan íráskényszer és azoknak a körülményeknek az összejátszása között dúlt, melyek megpróbáltak megakadályozni az írásban. Körülbelül tizenkét éves koromban St. Paulban, az iskolában minden órán firkáltam valamit az első éves latin– és földrajzkönyvem hátlapjára, a dolgozataim, valamint a nyelvtani és a matematikai feladványok szélére.
Két évvel később a családi tanács úgy döntött, hogy csak úgy lehet engem a tanulásra rávenni, ha bentlakásos iskolába küldenek. Hiba volt. Elhatároztam, hogy futballozni, dohányozni fogok, egyetemista leszek, azaz azt csinálom majd, aminek semmi köze a valós élethez, mikor tudvalevő, hogy a valós élet a leírás és a párbeszéd megfelelő keveréke az elbeszélésekben.
Az iskolában viszont más célt tűztem magam elé. Láttam egy zenés vígjátékot, A kvéker lány volt a címe, és attól a naptól kezdve az asztalomon Gilbert és Sullivan librettóinak garmadái tornyosultak, és több tucat jegyzet is ott hevert a zenés vígjátékok tucatjainak vázlatait tartalmazó füzeteimmel. Utolsó iskolaévem vége felé véletlenül megláttam egy új zenés vígjáték librettóját a zongora tetején. A musicalnek Őfelsége, a Szultán volt a címe, és a címlap azt is közölte, hogy a Princetoni Egyetem Triangle Clubja vitte színpadra. Ez nekem elég is volt. Attól kezdve az egyetemmel kapcsolatos kérdés el lett intézve. Princetonba megyek.

• Language: Magyar
• Publisher: Ortutay Peter
• Release date: Jul 17, 2018
• ISBN: 9780463589922

Ortutay Peter

Rövid önéletrajz:1942. július elsején születtem Ungváron. A középiskolát szülővárosomban végeztem. Rögtön az iskola után egyetemi felvételeim nem sikerültek, így két évig sajtolómunkásként dolgoztam a Peremoha gyárban. Aztán behívtak katonának... a szovjet hadseregbe, ahol három évet húztam le angyalbőrben.1964-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára, és angol szakos egyetemista lettem. 1969-ben diplomáztam. Még ugyanabban az évben (sőt korábban) Balla László főszerkesztő felajánlotta, hogy dolgozzam fordítóként (majd újságíróként) a Kárpáti Igaz Szó magyar lapnál. Kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek elejéig dolgoztam az Igaz Szónál. 1984-ben költöztem Budapestre. Angol nyelvtanár lettem az Arany János Gimnáziumban, majd a Kandó Kálmán főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán doktoráltam angol nyelvészetből, és a tudományos fokozatomnak köszönhetően 1991-ben az Egri Tanárképző Főiskola főigazgatója megkért, hogy legyek a főiskolán az angol tanszék vezetője. Három évig voltam tanszékvezető, aztán előadó tanár ugyanitt.1998-tól 1999-ig az Ohiói Állami Egyetemen (Amerikai Egyesült Államok) is tanítottam egy rövid ideig. Az Egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium tanáraként mentem nyugdíjba 2004-ben.Nyugdíjazásom előtt és után nyelvészeti tudományos munkákat publikáltam, írogattam, szépirodalmat fordítottam. Eddig hat vagy hét műfordítás-kötetem van, főként F. Scott Fitzgerald amerikai író novellái és színművei, valamint Mary Shelly Mathildá-ja, mely fordításomban először jelent meg magyarul. Közben sikerült lefordítanom angolra Szalay Károly (alternatív) Kossuth-díjas írónak az ötvenhatos magyar forradalomról írt Párhuzamos viszonyok című regényét, mely a United P. C. Publisher kiadó gondozásában Parallel Liaisons címmel jelent meg külföldön.

Book preview

Ring

F. Scott Fitzgerald vall önmagáról

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Copyright@Ortutay Péter

Smashwords Kiadó – 2018

Ki kicsoda – és mi lett velem?

Életem története egy állandó harcnak a története.¹ Ez a harc az ellenállhatatlan íráskényszer és azoknak a körülményeknek az összejátszása között dúlt, melyek megpróbáltak megakadályozni az írásban. Körülbelül tizenkét éves koromban St. Paulban, az iskolában minden órán firkáltam valamit az első éves latin– és földrajzkönyvem hátlapjára, a dolgozataim, valamint a nyelvtani és a matematikai feladványok szélére.

Két évvel később a családi tanács úgy döntött, hogy csak úgy lehet engem a tanulásra rávenni, ha bentlakásos iskolába küldenek. Hiba volt. Elhatároztam, hogy futballozni, dohányozni fogok, egyetemista leszek, azaz azt csinálom majd, aminek semmi köze a valós élethez, mikor tudvalevő, hogy a valós élet a leírás és a párbeszéd megfelelő keveréke az elbeszélésekben.

Az iskolában viszont más célt tűztem magam elé. Láttam egy zenés vígjátékot, A kvéker lány volt a címe, és attól a naptól kezdve az asztalomon Gilbert és Sullivan librettóinak garmadái tornyosultak, és több tucat jegyzet is ott hevert a zenés vígjátékok tucatjainak vázlatait tartalmazó füzeteimmel. Utolsó iskolaévem vége felé véletlenül megláttam egy új zenés vígjáték librettóját a zongora tetején. A musicalnek Őfelsége, a Szultán volt a címe, és a címlap azt is közölte, hogy a Princetoni Egyetem Triangle Clubja vitte színpadra. Ez nekem elég is volt. Attól kezdve az egyetemmel kapcsolatos kérdés el lett intézve. Princetonba megyek. 

Az első évemet az egyetemen kimondottan annak szenteltem, hogy egy operettet írjak a Triangle számára. Emiatt aztán megbuktam algebrából, trigonometriából, mértanból és egészségtanból. De a klub elfogadta művemet, és aztán az egész fülledt augusztus folyamán vért izzadva tanultam, hogy pótvizsgáimat letehessem, másodéves hallgatóként folytathassam egyetemi tanulmányaimat és, mint kóristalány, szerepelhessek a darabomban. Nem sokkal ezután szünet következet. Megbetegedtem, és decemberben otthagytam az egyetemet, hogy egészségem helyreállítása céljából az év többi részét nyugaton töltsem. Az elutazás előtti egyik utolsó emlékem az, hogy magas lázzal fekszem a kórházban és a dalszöveget írok a Triangle Club éves bemutatójára.

Az 1916–1917–es tanévre visszamentem az egyetemre, de akkor már úgy határoztam, hogy a költészet az egyetlen értelmes dolog, amiért élni érdemes, s ezért egész tavasszal Swinburne ritmusaitól és Rupert Brooke rímeitől zúgó fejjel csak szonetteket, balladákat és rondókat írtam hajnalig. Valahol azt olvastam, hogy minden nagy költő huszonegy éves koráig megírta összes nagy versét. Úgy hogy már csak egy évem maradt, s közben közeledett a háború. Minden áron ki kell adnom egy könyvet elképesztően jó verseimmel még azelőtt, hogy elnyel a végzet. 

Ősszel már Leavenworthben voltam egy gyalogsági tisztkiképző táborban. Sutba vágtam a költészetet, de volt egy vadonatúj ambícióm – halhatatlan regényt fogok írni. Minden este A gyalogoskatona kézikönyve mögé rejtett írómappámat egymás után írtam tele olyan többé–kevésbé rövidnek szánt történeték bekezdéseivel, melyek vagy saját magamról vagy kitalált eseményekről szóltak. Elkészült huszonkét fejezet vázlata (ezek közül négyet versben akartam megírni), és két fejezet kész is lett; de aztán elkaptak, s a játéknak vége lett. Többet nem tudtam írni a kiképzés alatt. Ez nyílván bonyolította a helyzetet. Már csak három hónap maradt az életemből – akkoriban minden gyalogsági tiszt azt hitte, hogy már csak három hónap maradt az életéből – és nem hagytam hátra semmit a világnak. De egy ilyen hatalmas ambíciónak nem állhatta útját egy háború! Minden szombaton egykor, amikor a heti kiképzés véget ért, siettem a tiszti klubba, és ott egy sarokban, sűrű dohányfüstben ülve, beszélgetések hangja és újságzörgés által kísérve három hónap egymást követő hétvégein megírtam egy százhúszezer szóból álló regényt. Nem írtam át semmit, mert nem volt rá időm. Amint végeztem egy fejezettel, elküldtem legépelni Princetonba.  Közben csak a ceruzával írt maszatos oldalakon éltem. A kiképzés, a masírozás és A gyalogoskatona kézikönyve csak rossz álom volt csupán. Az életet a könyvem jelentette.

Boldogan mentem az egységemhez. Megírtam egy regényt. Most már lehet háborúzni. Elfelejtettem, hogy mi az a bekezdés, a pentameter, a hasonlat és a szillogizmus. Alhadnagy lettem, parancsot kaptam, hogy menjek a tengeren túlra – amikor a kiadók közölték velem, hogy már évek óta nem kaptak olyan eredeti kéziratot, mint A romantikus egoista, de nem lehet kiadni. Nyers és nincs befejezve. Hat hónappal az után, hogy New Yorkba jöttem, hét városi kiadó ajtaján kopogtattam és felajánlottam szolgálataimat, mint riporter.

Épp huszonkét éves lettem, a háborúnak vége lett, és úgy képzeltem, hogy nappal gyilkosok után fogok nyomozni, éjszaka meg elbeszéléseket írogatok. De a szerkesztőségeknek nem volt rám szükségük. Azzal küldték ki az irodaszolgát, hogy mondja meg nekem, nem kellek. A névjegykártyámon olvasott nevem hangzása alapján határozottan és visszavonhatatlanul eldöntötték, hogy semmiképpen sem leszek jó riporter. Ehelyett egy reklámügynökségnél helyezkedtem el havi kilencven dollárért, hogy olyan szlogeneket írogassak, amelyekkel a városi villamosokon csapják agyon idejüket az utasok. A munkaidő után elbeszéléseket írtam – márciustól júniusig. Összesen tizenkilencet. A legkisebb idő, amit egy elbeszélés megírására fordítottam, másfél óra volt, a legtöbb meg három nap. Senki sem vette meg őket, senki sem méltatott még válaszra sem. Százhuszonkét elutasítást szögeztem ki rajzszögekkel egymás után sorjában a szobám falára. Írtam filmforgatókönyvet. Írtam verset, írtam dalszöveget. Írtam krokit és humoros történetet. Június végén sikerült eladnom egy elbeszélést harminc dollárért. 

Július negyedikén teljesen megundorodva magamtól és a kiadóktól hazajöttem St. Paulba, és közöltem a családommal, valamint a barátaimmal, hogy otthagytam az állásomat és hazajöttem regényt írni. Udvariasan bólogattak, gyorsan másra terelték a szót és nagyon szelíden beszéltek velem. De most már tudtam, mit teszek. Meg kellett írnom egy regényt, mely ott volt a fejemben, és két igencsak meleg hónapon át csak írtam, szerkesztettem és tömörítettem. Szeptember tizenötödikén expressz levélben értesítettek, hogy Az Édentől messze el lett fogadva.

A következő két hónapban nyolc elbeszélést írtam és kilencet eladtam. A kilencediket az a folyóirat fogadta el, mely négy hónappal ezelőtt elutasított. Aztán novemberben eladtam első elbeszélésemet a Saturday Evening Postnak. Februárig fél tucatot adtam el nekik. Aztán megjelent a regényem. Aztán megnősültem. Most pedig azzal töltöm az időm, hogy töröm a fejem: mégis hogyan is történt ez velem. De a halhatatlan Cézár szavaival élve: „Itt a vége, fuss el véle."²

A dzsesszkorszak visszhangjai

Még túl korai lenne a dzsesszkorszakról a távlat hitelével írni a nélkül, hogy ne kerülne a szerző a korai érelmeszesedés gyanújába.³ Sokaknak még most is erős hányingerük támad, ha belebotlanak a korszak jellegzetes kifejezéseibe – még akkor is, ha ezek a kifejezések már az óta az alvilágból származó sokkal színesebb neologizmusoknak adták át helyüket. A dzsesszkorszak ma mér épp oly halott, mint amilyen a „sárga kilencvenes évek" voltak 1902-ben. De e sorok írója már is nosztalgiával néz vissza rájuk. Ez a korszak emelte a magasba, hízelgett neki, és több pénzt szórt eléje, mint amiről csak álmodni merészelt, és csupán csak azért, mert elmondta az embereknek, hogy mit éreznek, és hogy tenni is kéne valamit azzal a sok ideges energiával, amit a háború alatt halmoztak fel, de úgy hagytak kihasználatlanul. A tíz éves időszak, mely mintha szégyellte volna, hogy mindenki által elfeledve a saját ágyában kell meghalnia és inkább látványosan múlt ki 1929 októberében, az 1919. évi májusi zavargásokkal kezdődött. Az, hogy a lovas rendőrség lerohanta a frissen leszerelt vidéki fiúkat, akik azért jöttek a Madison Square-re, hogy tátott szájjal hallgassák és megbámulják a szónokokat, olyan lépésnek bizonyult, mely az uralkodó rend ellen fordította az értelmesebb fiatalokat. Nekünk aligha jutott volna eszünkbe az emberi jogokról hozott törvény, ha Mencken elő nem rángatja, de azt tudtuk, hogy ilyen zsarnokság csak a félelemtől reszkető dél–európai országokra jellemző. Ha a hájas üzletemberek így irányítják a kormányt, akkor talán mégis csak J. P. Morgan kölcsönei miatt mentünk a háborúba. De mivel belefáradtunk a Nagy Eszmékbe, csak egy kisebb erkölcsi felháborodás lett az egészből, ahhoz hasonló, mint amilyenről Dos Passos is ír a Három katonában. Aztán hamarosan mi is kaptunk néhány szeletet a nemzet tortájából, és ezzel befogták a szánkat. Idealizmusunk csak akkor kapott újabb lángra, amikor az újságok melodrámát gyártottak Hardingról,⁴ az ohiói bandáról, valamit Saccóról és Vanzettiről. Az 1919. évi eseményektől inkább cinikusak lettünk, és nem forradalmárok, annak ellenére, hogy most lázasan keresgélünk bőröndjeinkben és szeretnénk tudni, hogy vajon hová tettük jakobinus sapkánkat és a muzsikblúzt, amikor „biztosan tudom, hogy megvolt." A dzsesszkorszakra az volt a jellemző, hogy akkor egyáltalán senkit sem érdekelt a politika.

***

A csodák kora volt ez a kor, a művészeté, a végletek kora és a szatíráé. Merev bábu ült az Egyesült Államok trónján, s úgy vergődött a zsarolók kezei közt, mintha élne; elegáns fiatalember sietett ide hozzánk látogatóba, hogy lássuk, kié lesz Anglia trónja. A lányok sokasága volt oda az angol fiatalemberért; az öreg amerikai pedig felnyögött álmában, miközben arra várt, hogy a felesége megmérgezze, miközben alszik, a női Raszputyin tanácsára, aki aztán meghozza a végső döntéseket nemzeti ügyeinkben. De mindezen dolgokat félretéve azért minden úgy ment, mint a karikacsapás, s ahogy szerettük volna. Az amerikaiak százai rendeltek öltönyt Londonban, és a Bond Street-i szabók is kénytelenek voltak igazodni az amerikaiak laza, hosszú derekú viseletéhez, s ezzel valami megfoghatatlan finom szépség, az úri divat, Amerikába került. A reneszánsz idején I. Ferenc Firenze divatja szerint csinosítatta lábait. A tizenhetedik században Anglia a francia udvart majmolta, s ötven évvel ezelőtt a német gárdatisztek Londonban vásárolták öltönyeiket. Az úri divat a hatalom jelképe: „a hatalom a férfiaké, és fajról fajra száll."

***

Mi lettünk hát a leghatalmasabb nemzet a világon. Ki írhatná elő nekünk ezek után, hogy mi a divat és mi a szórakozás? Amíg Európában folyt a háború, elszigetelődtünk, és kezdtük átfésülni az ismeretlen déli és nyugati terepet népi szokásokért és mulatságokért, és kiderült, van belőlük bőven. Az első társadalmi megnyilvánulások újdonságukhoz mérten aránytalanul nagy szenzációt keltettek. A kisvárosok felügyelet nélkül maradt fiataljai már 1915-ben felfedezték azt a mobilis magánéletet, amelyet az autó jelentett a tizenhat éves Billnek; az az autó, melyet ajándékba kapott szüleitől annak jeléül, hogy mostantól fogva már a maga ura. A fogdosósdi ⁵ még az ilyen kedvező körülmények között is merész vállalkozásnak tűnt, de hamarosan kialakult egy egyfajta bizalom, és a régi tízparancsolat érvényét veszítette. Már 1917-ben a Yale Record vagy a Princeton Tiger bármelyik számában voltak utalások ilyen édes és könnyed enyelgésekre.

De ez a fogdósósdi merészebb formában csak a jómódú osztályokra szorítkozott . A többi fiatal között a régi mérce volt az uralkodó és a háború utánig, és egy csók már azt jelentette, hogy leánykérésnek kell következnie, mint ahogy azt az idegen városokban állomásozó tisztek legnagyobb megrökönyödésükre meg is tapasztalták. Csak 1920-ban hullt le végleg a fátyol – a dzsesszkorszak virágzásnak indult.

Az ország megállapodott polgárai még lélegzethez sem jutottak, amikor minden nemzedékek legvadabbika, az a nemzedék, mely a háború zűrzavarában élte kamaszkorát, gorombán kiszorította kortársaimat az útból, és betáncolt a rivaldafénybe. Ez volt az a nemzedék, melynek lányai a flapper szerepében tetszelegtek, az a nemzedék, mely megrontotta a szüleit is, de aztán mégis kifulladt, nem is annyira romlott erkölcsei miatt, mint inkább amiatt, hogy nem volt ízlése. Jusson csak eszünkbe, mi is volt 1922-ben! Ekkor volt az ifjúi nemzedék a csúcson, és aztán a dzsesszkorszak folytatódott, de minél tovább tartott, annál kevésbé volt a fiataloké.

A folytatás egyre inkább egy olyan gyermekzsúrra hasonlított, amelyet átvettek a szülők, de gyerekeiket meg egyedül hagyták, akik aztán riadtan, elhagyatva és meglepetten nézték őket. 1923-ra a felnőttek belefáradtak abba, hogy rosszul leplezett irigységgel csak figyeljék a karnevált, rájöttek, hogy a csinált szesz pótolja a fiatal vért, és ezzel beindult a részeges orgia. A főszerep már nem az ifjú nemzedéké volt.

Egy egész faj lett hedonista és választotta csak az élvezeteket. A fiatal nemzedék koraérett felnőtté válása bekövetkezett volna a szesztilalommal vagy a nélkül is, mivel nem volt hajlandó lemondani arról, hogy az angol szokásokat ne az amerikai feltételekhez igazítsa. (Az amerikai Dél például trópusi vidék, ahol korán felnő az ember, mégsem követte azt a francia vagy spanyol bölcsességet, hogy nem szabad tizenhat és tizenhét éves lányokat felügyelet nélkül hagyni). De a mulatozásra való általános hajlandóságnak, mely 1921–ben a koktél–partikkal kezdődött, azért sokkal mélyebb gyökerei vannak.

***

Az a szó, hogy dzsessz, fejlődése során, melynek végén elfogadhatóvá vált, először nemiséget, aztán táncot, és a végén zenei stílust jelentett. Asszociálódott azzal az idegesen felkorbácsolt hangulattal, mely a nagy városokra volt jellemző a frontvonal mögött. Sok angolnak a háború még most is tart, mert az őket fenyegető erők most is megvannak – ezért együnk, igyunk és vigadjunk, mert holnap úgyis meghalunk. De Amerikában az ehhez hasonló állapotot másféle okok váltották ki annak ellenére, hogy voltak egész osztályok (például az ötven éven felüliek), akik egy évtized után is tagadták ennek a korszaknak a létezését még akkor is, amikor gonoszkodó arcával már a családban is megjelent. Még csak nem is álmodták, hogy ők maguk is előmozdították létrejöttét. A különböző osztályokhoz tartozó tisztes polgárok, akik hittek a szigorú közerkölcsben, és elég erősek is voltak ahhoz, hogy kikényszerítsék a szükséges törvényeket, nem hitték, és tulajdonképpen ma sem hiszik, hogy szükségszerűen bűnözők és szélhámosok szolgálják ki őket. Az erényes gazdagok mindig megengedhették maguknak, hogy becsületes és értelmes szolgákat megvásárolva felszabadítsák a rabszolgákat és a kubaiakat, így, amikor ez az ügy is elveszett, az idősebbek továbbra is ott álltak keményen az érdemtelen ügyet szolgálók minden makacsságával, és őrizték erényüket, amikor gyermekeiket már elvesztették. Ezüstös hajú nők és tisztes arcú férfiak, akik egész életükben nem követtek soha el semmi olyasmit szándékosan, ami becstelen lett volna, még mindig azt bizonygatják egymásnak New York-i, bostoni vagy washingtoni luxus–szállásaikon, hogy „egy egész fiatal nemzedék van felnövőben, mely sohasem fogja megismerni a szeszes italok ízét." Közben pedig lányunokáik kézről kézre adják egymásnak a Lady Chatterley és a kedvese ronggyá olvasott példányait a bentlakásos iskolákban, és ha volt rá lehetőség tizenhat éves korukban már minden bizonnyal megismerték a gin vagy a whisky ízét. Ám az a nemzedék, mely 1875 és 1895 közt nőtt fel, továbbra is azt hisz, amit hinni akar.

Még a közbenső nemzedékek is hitetlenek voltak. Heywood Braun még 1920-ban is azt írta, hogy ez a nagy handabanda nem más, mint ostobaság, mert a fiúk nem is csókolóznak, csak beszélnek róla. De a huszonöt év felettiek azonban hamarosan és jól kiművelődhettek. Nézzük csak, milyen felismerésig juthattak el vagy egy tucat olyan könyv alapján, amelyeket a legkülönbözőbb szellemi beállítottságú olvasó számára írtak az évtized folyamán. Kezdjük talán azzal, hogy Don Juan élete igencsak érdekes lehet (Jurgen, 1919). Aztán megtudjuk, hogy van bőven szex körülöttünk, csak észre kell venni (Winesburg, Ohio, 1920). Vagy, hogy a kamaszok is elég gyakran szoktak szerelmeskedni (Az Édentől messze, 1920), és hogy rengeteg olyan angol-szász szó van, amit elhanyagoltunk (Ulysses, 1921). Aztán az idősebbek sem szoktak ám mindig ellenállni a hirtelen jött kísértéseknek (Cytherea, 1922). Hogy a lányok sokszor elcsábulnak, de ez még nem jelent bukást (Lángoló ifjúság, 1922). Hogy néha a megerőszakolás is jóra fordulhat (A sejk, 1922). Vagy, hogy az előkelő angol hölgyek sem mindig válogatósak (A zöld kalap, 1924), sőt, idejük nagyobb részét épp az ilyen szerelmeskedésekkel töltik (Az örvény, 1926). Meg hogy ez nem is olyan rossz (Lady Chatterley és a kedvese, 1928); és végül, hogy akadnak ferde hajlamú változatok is a szerelemben (A magány kútja, 1928); Szodoma és Gomora, 1929).

Véleményem szerint az erotikai elem ezekben a művekben, még a Sejkben sem, mely egy Nyúl Péterről szóló meseként gyerekeknek íródott, egy cseppet sem árthatott senkinek. Mindaz, amit elmond, sőt ettől sokkal több, már nem egyszer megtörtént az életben. Ezeknek többsége csak a tisztességes tisztánlátást segíti elő – mondhatnánk, hogy hatásukra helyreállt a férfi méltósága a „hímmel" szemben az amerikai életben. (És mi az a hím? – kérdezte egyszer Gertrude Stein. – Nem elég, ha a férfi megfelel azoknak a mindenkori elképzeléseinknek, amit róla a múltban alkottunk? Hím! Nevetséges!) A férjes asszony ma könnyen észreveszi, ha megcsalják, vagy azt, hogy a szex valami olyasmi–e, amit el kell viselni, hogy aztán kárpótlásul bevezethessék otthon a szellem zsarnokságát a