Észak és Dél F. Scott Fitzgerald hazatérős elbeszéléseiben

By Ortutay Peter

Fitzgerald több elbeszélésében is – ezek közül most hatot talál itt az olvasó – foglalkozik azzal a különbséggel, melyet az ország északi (Észak) és déli (Dél) része közt tapasztalt. S ez a különbség természetesen nemcsak földrajzi. E történetek egyik legszebbike a Kocka, bokszer és gitár (Dice, Brassknuckles and Guitar), melyet Fitzgerald 1923 januárjában vetett papírra a Long Island-i Great Neckben. Az egybekelésüket követő években, elsősorban anyagi nehézségeik miatt, a házaspár az író szülővárosában, St. Paulban próbált megtelepedni, de az ott élés csak 1922 októberéig sikerült. Mindkettőjüknek hiányzott a nagyvárosi forgatag, és maga New York, és azon kívül Scott ott akart lenni a rossz csillagzat alatt született Saláta (The vegetable or from the President to the Postman) című darabjának bemutatóján, mely aztán nagyot bukott.
A Kocka egyike az 1921-1922-ben írt Gatsby témájú történeteknek, melyekben Fitzgerald szemmel láthatóan a később, azaz 1924-ben regénnyé formált anyaggal kísérletezik. Bár komikus elemekkel átszőve a Kocka mégis az az ismerős Fitzgerald téma, melyben a gazdagok szívtelenségét mutatja. Ammanthis megjegyzése az előkelőek körén kívül álló Jim Powellnek – „jobb vagy, mint itt ezek összesen” – előrejelzi Nick Carraway-nek azt a felismerését, hogy Gatsby „felér ezzel az egész bandával.”

• Language: Magyar
• Publisher: Ortutay Peter
• Release date: Nov 18, 2017
• ISBN: 9781370925377

Ortutay Peter

Rövid önéletrajz:1942. július elsején születtem Ungváron. A középiskolát szülővárosomban végeztem. Rögtön az iskola után egyetemi felvételeim nem sikerültek, így két évig sajtolómunkásként dolgoztam a Peremoha gyárban. Aztán behívtak katonának... a szovjet hadseregbe, ahol három évet húztam le angyalbőrben.1964-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára, és angol szakos egyetemista lettem. 1969-ben diplomáztam. Még ugyanabban az évben (sőt korábban) Balla László főszerkesztő felajánlotta, hogy dolgozzam fordítóként (majd újságíróként) a Kárpáti Igaz Szó magyar lapnál. Kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek elejéig dolgoztam az Igaz Szónál. 1984-ben költöztem Budapestre. Angol nyelvtanár lettem az Arany János Gimnáziumban, majd a Kandó Kálmán főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán doktoráltam angol nyelvészetből, és a tudományos fokozatomnak köszönhetően 1991-ben az Egri Tanárképző Főiskola főigazgatója megkért, hogy legyek a főiskolán az angol tanszék vezetője. Három évig voltam tanszékvezető, aztán előadó tanár ugyanitt.1998-tól 1999-ig az Ohiói Állami Egyetemen (Amerikai Egyesült Államok) is tanítottam egy rövid ideig. Az Egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium tanáraként mentem nyugdíjba 2004-ben.Nyugdíjazásom előtt és után nyelvészeti tudományos munkákat publikáltam, írogattam, szépirodalmat fordítottam. Eddig hat vagy hét műfordítás-kötetem van, főként F. Scott Fitzgerald amerikai író novellái és színművei, valamint Mary Shelly Mathildá-ja, mely fordításomban először jelent meg magyarul. Közben sikerült lefordítanom angolra Szalay Károly (alternatív) Kossuth-díjas írónak az ötvenhatos magyar forradalomról írt Párhuzamos viszonyok című regényét, mely a United P. C. Publisher kiadó gondozásában Parallel Liaisons címmel jelent meg külföldön.

Book preview

Észak és Dél

F. Scott Fitzgerald hazatérős elbeszéléseiben

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Copyright@Ortutay Péter

Smashwards Kiadás 2017

Előszó

Egy cent kettőnek

Kocka, bokszer és gitár

A jégpalota

Mihaszna

Egy éjszaka Chancellorsville mellett

Az utolsó déli szépség

Előszó

Fitzgerald több elbeszélésében is – ezek közül most hatot talál itt az olvasó – foglalkozik azzal a különbséggel, melyet az ország északi (Észak) és déli (Dél) része közt tapasztalt. S ez a különbség természetesen nemcsak földrajzi. E történetek egyik legszebbike a Kocka, bokszer és gitár (Dice, Brassknuckles and Guitar), melyet Fitzgerald 1923 januárjában vetett papírra a Long Island-i Great Neckben. Az egybekelésüket követő években, elsősorban anyagi nehézségeik miatt, a házaspár az író szülővárosában, St. Paulban próbált megtelepedni, de az ott élés csak 1922 októberéig sikerült. Mindkettőjüknek hiányzott a nagyvárosi forgatag, és maga New York, és azon kívül Scott ott akart lenni a rossz csillagzat alatt született Saláta (The vegetable or from the President to the Postman) című darabjának bemutatóján, mely aztán nagyot bukott.

A Kocka egyike az 1921-1922-ben írt Gatsby témájú történeteknek, melyekben Fitzgerald szemmel láthatóan a később, azaz 1924-ben regénnyé formált anyaggal kísérletezik. Bár komikus elemekkel átszőve a Kocka mégis az az ismerős Fitzgerald téma, melyben a gazdagok szívtelenségét mutatja. Ammanthis megjegyzése az előkelőek körén kívül álló Jim Powellnek – „jobb vagy, mint itt ezek összesen – előrejelzi Nick Carraway-nek azt a felismerését, hogy Gatsby „felér ezzel az egész bandával. A Jégpalota keletkezéséről pedig maga Fitzgerald is nyilatkozik, mégpedig a következőképpen: „Az a gondolatom, hogy megírjam A jégpalotát, akkor támadt, amikor egy fiatal lánnyal társalogtam szülővárosomban, a Minnesota állambeli St. Paulban. Késő este volt novemberben, és mozi után épp hazafelé tartottunk az autómmal. – Na, megjött a tél – mondta a lány, s orrával a konfettihez hasonló hópihék felé bökött, melyeket a szél mind gyorsabban kezdett szórni az utcán. Tüstént azokra a telekre gondoltam, melyeket eleddig volt alkalmam megismerni ezen a környéken, a rideg és unalmas, a látszólag soha véget nem érő telekre, s aztán arról kezdtünk beszélni, hogy milyen is lehet az élet Svédországban. – Kíváncsi lennék – jegyeztem meg többek közt –, hogy vajon a svédeknél nem vált-e ki depressziót a hideg, és vajon az a klíma mennyire hat nyomasztólag rájuk, vagy teszi fagyossá őket. – És itt hirtelen elhallgattam, mert megéreztem, hogy ez akár egy új elbeszélés témája is lehet. Két hétig játszadoztam ezzel a gondolattal anélkül, hogy egy sort is leírtam volna. Úgy éreztem, kidolgozhatnék valamit egy olyan angolszász származású személyről vagy többről, aki nemzedékek óta él nagyon hideg klimatikus körülmények között. Egy részlet már ki is rajzolódott a fejemben: az első szélfutta hó gomolyagok az utcán, mint valami hideg kísértetek vészjósló előőrsei. Két héttel ezután valahogy az alabamai Montgomeryben jártam, s az egyik este, egy fiatal lánnyal sétálva, a városka temetőjéhez értünk. A lány arról beszélt, hogy egy idegen, mint például én, képtelen megérteni, hogy ő mit érez a konföderációs katonák sírjai mellett, mire én azt válaszoltam, hogy nagyon is megértem, olyannyira megértem, hogy ezt akár papírra is vethetem. Másnap, amikor hazafelé zötyögtem a vonaton St. Paul felé, már világosan tudtam, miről szól majd a leendő elbeszélés: a kontrasztról Alabama és Minnesota között. Mire megérkeztem, már pontosan tudtam, hogy (1) mi is ennek a kontrasztnak a lényege; (2) milyen gondolatok is járhatnak annak a déli állambeli lánynak a fejében, aki északra kerül; (3) a hideg, mint jelenség, állandóan jelen van valahol mélyen a lány tudatában; (4) ez a jelenség egy jégpalotában kell, hogy testet öltsön. (Már jó ideje gondoltam arra, hogy egy jégpalotáról írjak egy elbeszélést; ez először akkor jutott eszembe, amikor anyám említette, hogy volt náluk ilyen St. Paulban a nyolcvanas években). (5) s még egy részlet: a hó a vasúti kocsik közti zárt peronon. Miután visszatértem St. Paulba, a család minden tagját ravaszul kifaggattam a jégpalotával kapcsolatos emlékeiről.  A közkönyvtárban még egy durva vázlatot is sikerült felfedeznem, mely annak idején egy újságban jelent meg. Aztán azt remélve, hogy hátha találok valami eseményt vagy egyéb részletet, amit még felhasználhatok, nagyon figyelmesen áttanulmányoztam jegyzeteimet (ezt egyébként mindig megteszem, mielőtt írni kezdenék valamit), ám ez esetben, azt hiszem, az égvilágon semmit sem találtam egy talán érdekesnek tűnő eszmecserén kívül, melyet egy lánnyal folytattam arról, hogy az emberek – természetüket tekintve – macska- vagy kutyafélék. Aztán belevágtam. Először egy novellisztikus vázlatot készítettem egy fiatal lány mindennapi életéről Alabamában. Az eleje tehát megvolt. Ez lett az első rész. Megírtam a temetőjelenetet, melyben megemlítem, hogy a lány szerelmes, és céloztam arra is, hogy nem szereti a hideget. Ez lett a második rész. Ezután elkezdtem bonyolítani a harmadik részt, melyben a lánynak meg kellett érkeznie az északi városba, de már a közepén éreztem, hogy ezt a részt halálosan unni fogom, s ezért ugrottam egyet, mégpedig a jégpalotával kapcsolatos jelenet elejére, mely a leginkább lelkesített. Írni kezdtem azt a jelenetet, amikor a fiatal pár szánon megy a jégpalotához, de aztán hirtelen bekattant egy kép a jéglabirintusról, úgyhogy nem folytattam a jégpalota részleteinek leírásával való bíbelődést, hanem azonnal azt kezdtem el mesélni, hogyan tévedt el a lány a labirintusban. Az első és a második rész két napot vett igénybe. A harmadik napon fejeztem be a jégpalotával és a labirintussal kapcsolatos részt (az ötödiket), és az utolsót (a hatodikat) is, mely visszatér az alabamai motívumhoz. Ily módon ez lett a történetemnek az eleje és a vége, mellyel a legkönnyebb volt megbirkóznom, és melynek megírása a legnagyobb örömet is okozta nekem, s ez lett a kulmináció is, mely a legizgalmasabb és legérdekesebb feladat volt kidolgozni. A harmadik és a negyedik rész megírása, mely nem igazán váltott ki belőlem különösebb lelkesedést, három napig tartott, s közben mérhetetlenül untam az egészet, állandó bizonytalanságban voltam, kihúztam egyes részeket, újra fogalmaztam, átszerkesztettem az egészet, de végül gyakorlatilag már nem is érdekelt, hogy jó-e vagy rossz, amit összeírtam. Ennyi az egész. Ily módon tehát, akaratlanul is, ezzel saját elméletemet bizonyítom, mely szerint az, aminek megírása a szerzőnek örömet okoz (esetleg csak bizonyos értelemben vett naturalista realizmus képezhet kivételt), az olvasónak is nagyobb örömére szolgál, mint az, amit kínkeservesen kell előásnia agytekervényei mélyéről.

Egy másik, örökké visszatérő téma Fitzgeraldnál, melyet állandóan boncolgat, a Dél és az Észak közti mentális különbség. És hogy merrefelé húz Fitzgerad szíve, az ezekből az elbeszélésekből kiderül. Egyértelműen a Dél felé. Ami nem is csoda, hisz ott lent Montgomeryben ismerte meg élete legnagyobb szerelmét (ha nem is az egyetlent), Zelda Sayre-t. Ezt a találkozást, és azt, hogyan alakult kapcsolatuk, nagyszerűen ábrázolja az itt olvasható hatodik elbeszélésében, Az utolsó déli szépségben is.

Egy cent kettőnek

Amikor elállt az eső, az ég sárgás-szürke lett nyugaton és a hőség is megszűnt. A vöröses, kövezetlen utca mellett, melynek két oldalán az 1910-es években épült kertes házak sorakoztak, egy kisfiú biciklizett egy nagy felnőtt-biciklin. Az utcácska monoton bája, úgy látszik, épp megfelelt a kisfiú elképzelésének. Mindig kerekezett vagy száz yardot, leszállt a bicikliről, nekitámasztotta egy kőlépcsőnek, így ismét nyeregbe tudott szállni, s aztán fujtatva és erőlködve visszament. Az út egyik végén egy tizennégy év körüli színes bőrű kislány állt, karjában egy beteges csecsemővel, a másik végén meg egy sovány kismacska feküdt, félénken a járda széléhez lapulva. E négy teremtésen kívül senki más nem volt a közelben.

A kisfiú már számtalanszor fordult oda-vissza ezen a rövid szakaszon, úgy hogy a szomorú kismacska az utca egyik végén és a színes bőrű kislány a másikon, már nem is figyelt rá egyáltalán. Ám egyszer csak a saroknál, egészen váratlanul, feltűnt egy férfi, akinek a kisfiú majdhogynem nekiment. A bicikli veszélyesen megbillent, de egy szemvillanásnyi pánik után a gyereknek sikerült visszanyernie az egyensúlyt és továbbpedálozott.

S bár az, ami történt, komoly dolog volt a kisfiúnak, de az idegen férfi figyelemre sem méltatta. Gyorsan ellépett a járdától, és szemmel látható nagy érdeklődéssel kezdte bámulni az előtte lévő házat. A ház a legöregebb volt az utcában, viharlécből épült, és zsindelyből volt a teteje. A szó szoros értelmében csak egy ház volt, olyan, mint amilyeneket gyerekek szoktak rajzolni az iskolatáblán. Jellegzetessége volt a kornak, de nem stílusa miatt, s minden bizonnyal kívülről sem akart többnek látszani, mint az, ami belül volt. Korban vagy harminc évvel előzte meg a stukkódíszítéses házakat, és azokon kívül, melyek oly borzalmas gyorsan szaporodtak, mint esőben a bolondgomba, a vidéket leginkább jellemző házakhoz tartozott. Több mint harminc éven át az ilyen házak minden tekintetben kielégítették a középosztály ízlését; gazdasági szempontból, mert olcsók voltak, esztétikai szempontból, mert borzalmasabbat el sem lehetett képzelni. Olyan generáció építette ezt a házat, melynek tenni vágyó és erőtől duzzadó leszármazottjai vagy többre akarták vinni, vagy pedig minden áron és előbb vagy utóbb, de el akartak innen menni, hogy másutt majd vigyék valamire. S legérdekesebb ebben a házban az volt, hogy ennyi év után is őseredeti módon ronda maradt, és kényelmet persze soha nem ismert.

A férfi körülbelül egy idős lehetett a házzal, azaz mintegy negyvenöt éves. A háztól eltérően azonban nem volt sem ronda, sem szegény. Finom öltöny volt rajta, mely minden bizonnyal csak egy nagyvárosi szabónál készülhetett. Sőt, oly annyira elegáns és jó anyagból volt az öltöny, hogy lehetetlen lett volna megmondani, melyik is az a nagyváros, ahol elkészült. A férfit úgy hívták, hogy Abercombie, és élete legfontosabb eseménye épp itt ment végbe. Ugyanis ebben a házban született.

Ez a ház volt az utolsó hely azok között, ahol megszületni vágyott volna. Erről már rögtön néhány évvel ezen esemény után meg volt győződve, s ez a meggyőződése az óta sem változott – egy ronda kis ház volt ez a tákolmány egy harmadosztályú kisvárosban, ahol apja társtulajdonosa volt egy fűszerboltnak. Azóta nagyot változott a világ, és ő nagy ember lett: már golfozott is egyszer az Amerikai Egyesült Államok elnökével, és előfordult, hogy két hercegnő közt ülve vacsorázott. Az elnök kimondottan untatta, mint ahogy a két hercegnő is untatta, meg zavarta is. Mindazonáltal mindkét eset kellemesen érintette személyét, és naiv hiúságát is legyezgette. Örült, hogy sikerült ilyen nagy utat megtennie.

Néhány percig figyelmesen nézegette a házat, s úgy látta, hogy lakatlan. Annak oka, hogy a redőny sok helyütt nem volt lehúzva, egyszerű volt: sok helyütt már nem is volt redőny, amelyet le lehetett volna húzni, és így az üres, poros ablaküvegek vaksin pislogtak feléje. Az udvart sűrű és hosszú gaz nőtte be, s az utacska kockakövei közül ravaszul nyomultak fölfelé a dudva világoszöld bajuszkái. De világos volt az is, hogy még nem is olyan rég lakhatott itt valaki, mert a tornácon vagy fél tucat újság hevert, a gyorsabb szállítás érdekében összegöngyölve, s a papír csak épp hogy elkezdett sárgulni. De amikor Abercombie felment a tornácra, és leült az évezredes lócára, kiderült, hogy az újságlapok egyike sem olyan sárga, még távolról sem, mint az ég. Mert az ég sárgája a legkülönbözőbb árnyalatokban játszott: a barnás, az aranyos és barackszín legkülönbözőbb árnyalataiban. Az utca túloldalán egy üres tér mögött most már magas élénkpiros téglafalú házak voltak, és a férfinak úgy tűnt, hogy a kép, amit most lát, az egyszerűen gyönyörű: a meleg piros színű téglaházak a túloldalon és a friss eső utáni égbolt, mely most még szürke, de máris változik, mint egy álom. Egész életében, ha úgy érezte, szüksége lenne egy kis pihenésre, akkor ezt a képet idézte fel emlékezetében: az eső utáni sárga és szürke égbolt, s a levegő olyan tiszta, mint most ebben az órában. Abercombie ült a padon, és gyermekéveire gondolt.

Úgy tíz perc múlva egy másik férfi tűnt fel az utca sarkán, egy egészen más férfi, mint ő, úgy külsőleg, mint belsőleg. Megfáradt munkásembernek látszott az illető elnyűtt ruhájában. Negyvenhat éves volt, és nős. Állítólag a felesége hajadonként szebb napokat is látott. De ez utóbbi tény a köztársaságban már csak dőlt betűkkel és suttogva említhető, mert úgy hívják, hogy nyomor.

Hemmick volt a neve – Henry