Hajnali takarodó

By Scott Fitzgerald

 
Az ebben a könyvben olvasható tizennyolc elbeszélés a negyedik és az utolsó olyan kötet, melyet Taps at Reveille (Hajnali takarodó) címmel F. Scott Fitzgerald még életében állított össze és küldött el kiadójának. Hogy biztos legyen a dolgában (szüksége volt a pénzre, mint mindig, nagyon), irodalmi ügynökének, Harold Obernek ajánlotta, akinek jóvoltából 1935. március 10-én a kötet napvilágot is látott. Ő, mármint Fitzgerald, személyesen ezeket az írásokat tartotta a legjobbaknak a talán 1száznyolcvannál is több novellája közül. Hogy azok-e, mármint a legjobbak, azon már megoszlottak az olvasói, és a kritikusi, vélemények. A New York Times-ban Edith Walton például fanyalogva fogadta. Egyetlen „görbe éjszakának” tartotta, melyre Fitzgerald fölöslegesen pazarolta „ragyogó tehetségét.” A Basil Lee-vel kapcsolatos „kis remekművek” mellett a Vissza Babilonba (Babylon Revisited) azonban neki is nagyon tetszett, melyet „a legérettebb és legértékesebb” műnek tartott ebben a kötetben. Az írójának szomorú, ám aligha végleges búcsúja Párizstól és a nem éppen vidám hangulat, vagy inkább férfiúi mélabú, mely az egész elbeszélést körüllengi, talán azt mutatja, hogy a szerző szakított, vagy legalább is minden áron megpróbál szakítani a dzsesszkorszak idején, az üvöltő húszas években művelt őrültségeivel. Mi olvasók, nagyjából talán osztani is tudjuk a jó szemű kritikusnak ezt a véleményét.
Azzal viszont ma már nehezen tudnánk egyetérteni, amit a továbbiakban mond ezekről a hol kisebb, hol pedig nagyobb lélegzetű történetekről. Azt állítja, ami szinte közhely, hogy az, amiről Fitzgerald idejét és tehetségét nem kímélve ír, nem méltó tollára. Mert ezek a témák, mondja Walton, egészen triviálisak. Bár igaz, teszi hozzá, hogy ennek ellenére írásainak fénye: az eredeti, csak a Fitzgeraldra jellemző, magával ragadó sodrású stílus és profizmus mégis mindenkit elbűvöl.
Szerencsére a későbbi korok kritikusai sem értenek egyet e nagy, ha nem az egyik legnagyobb, amerikai író ilyen szubjektív leminősítésével, mert jól látták, hogy amihez Fitzgerald hozzányúlt „magával ragadó sodrású stílusával és profizmusával,” az első szerelemtől a valóra nem vált amerikai álomig, az igenis mind méltó nemcsak az ő, hanem minden valamirevaló író tollára. Nem triviálisak a témái, semmiképpen sem azok. Vajon annak nevezhetjük azt, ha, mondjuk, egy, a maga körül lévő világra rácsodálkozó felnövekvő kamasz fiúnak, vagy nyiladozó szemű nagylánynak (a Basil és Josephine történetekben például) a lelkivilága tárul elénk, amint értelmezni kezdi az emberi kapcsolatokat, a barátságot, a szerelmet, a felelősséget, a kötelességet? Vajon nincs tele a világirodalom ezzel a témával? (Így hirtelen Dosztojevszkij Kamasza jut az eszembe). Vagy amikor „ez a tehetségét aprópénzre váltó” Fitzgerald, a dúsgazdagok életét bemutatva, elmondja, hogy hiába a sok pénz, a szépen berendezett palota, a luxusautó (több is) plusz az Európában kiszélhámoskodott hercegi, vagy akár királyi rang, attól az ember még nem lesz boldog, ha kő vagy akár gyémánt van a szíve helyén. Ahogy ez a Fenség, Két rossz vagy az Egy őrült vasárnap című elbeszélésben történik? Vajon nem ilyesmit mond a mi Jókaink is a Szegény gazdagokban? De igen, a legnagyobbak sem riadnak vissza az ilyen témáktól. Akkor miért kéne ezt épp Fitzgerald szemére hányni, hogy ily „jelentéktelen dolgokkal” foglalkozik. Csak azért, mert arra a csúcsra, amelyre A nagy Gatsby-vel, és az Éj szelíd trónján-jával feljutott, még egyszer már nem tudott felkapaszkodni? Vagy mégis, mert az utolsó regényét, Az utolsó cézárt, nem maradt ideje szegénynek befejezni.
Ám ha az eddig említett témákat „triviálisnak” is tartanák, akkor a következő, mellyel Fitzgerald az Egy éjszaka Chancelorville mellett című elbeszélésében foglalkozik, semmiképpen sem az. Hisz azt mondja el alig nyolc oldalon egy nagyvárosi prostituált (a narrátor) szavaival, amit Lev Tolszoj egy négykötetes, soha véget érni nem akaró regényben, a Háború és békében. Azt, hogy milyen ocsmány dolo

• Language: Magyar
• Publisher: Peter Ortutay
• Release date: Mar 9, 2019
• ISBN: 9789633775974

Book preview

F. Scott Fitzgerald

Hajnali takarodó

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Copyright © Ortutay Péter

Smashwords Kiadó

2017

Előszó

Az ebben a könyvben olvasható tizennyolc elbeszélés a negyedik és az utolsó olyan kötet, melyet Taps at Reveille (Hajnali takarodó) címmel F. Scott Fitzgerald még életében állított össze és küldött el kiadójának. Hogy biztos legyen a dolgában (szüksége volt a pénzre, mint mindig, nagyon), irodalmi ügynökének, Harold Obernek ajánlotta, akinek jóvoltából 1935. március 10-én a kötet napvilágot is látott. Ő, mármint Fitzgerald, személyesen ezeket az írásokat tartotta a legjobbaknak a talán 1száznyolcvannál is több novellája közül. Hogy azok-e, mármint a legjobbak, azon már megoszlottak az olvasói, és a kritikusi, vélemények. A New York Times-ban Edith Walton például fanyalogva fogadta. Egyetlen „görbe éjszakának tartotta, melyre Fitzgerald fölöslegesen pazarolta „ragyogó tehetségét. A Basil Lee-vel kapcsolatos „kis remekművek" mellett a Vissza Babilonba (Babylon Revisited) azonban neki is nagyon tetszett, melyet „a legérettebb és legértékesebb" műnek tartott ebben a kötetben. Az írójának szomorú, ám aligha végleges búcsúja Párizstól és a nem éppen vidám hangulat, vagy inkább férfiúi mélabú, mely az egész elbeszélést körüllengi, talán azt mutatja, hogy a szerző szakított, vagy legalább is minden áron megpróbál szakítani a dzsesszkorszak idején, az üvöltő húszas években művelt őrültségeivel. Mi olvasók, nagyjából talán osztani is tudjuk a jó szemű kritikusnak ezt a véleményét.

Azzal viszont ma már nehezen tudnánk egyetérteni, amit a továbbiakban mond ezekről a hol kisebb, hol pedig nagyobb lélegzetű történetekről. Azt állítja, ami szinte közhely, hogy az, amiről Fitzgerald idejét és tehetségét nem kímélve ír, nem méltó tollára. Mert ezek a témák, mondja Walton, egészen triviálisak. Bár igaz, teszi hozzá, hogy ennek ellenére írásainak fénye: az eredeti, csak a Fitzgeraldra jellemző, magával ragadó sodrású stílus és profizmus mégis mindenkit elbűvöl.

Szerencsére a későbbi korok kritikusai sem értenek egyet e nagy, ha nem az egyik legnagyobb, amerikai író ilyen szubjektív leminősítésével, mert jól látták, hogy amihez Fitzgerald hozzányúlt „magával ragadó sodrású stílusával és profizmusával," az első szerelemtől a valóra nem vált amerikai álomig, az igenis mind méltó nemcsak az ő, hanem minden valamirevaló író tollára. Nem triviálisak a témái, semmiképpen sem azok. Vajon annak nevezhetjük azt, ha, mondjuk, egy, a maga körül lévő világra rácsodálkozó felnövekvő kamasz fiúnak, vagy nyiladozó szemű nagylánynak (a Basil és Josephine történetekben például) a lelkivilága tárul elénk, amint értelmezni kezdi az emberi kapcsolatokat, a barátságot, a szerelmet, a felelősséget, a kötelességet? Vajon nincs tele a világirodalom ezzel a témával? (Így hirtelen Dosztojevszkij Kamasza jut az eszembe). Vagy amikor „ez a tehetségét aprópénzre váltó Fitzgerald, a dúsgazdagok életét bemutatva, elmondja, hogy hiába a sok pénz, a szépen berendezett palota, a luxusautó (több is) plusz az Európában kiszélhámoskodott hercegi, vagy akár királyi rang, attól az ember még nem lesz boldog, ha kő vagy akár gyémánt van a szíve helyén. Ahogy ez a Fenség, Két rossz vagy az Egy őrült vasárnap című elbeszélésben történik? Vajon nem ilyesmit mond a mi Jókaink is a Szegény gazdagokban? De igen, a legnagyobbak sem riadnak vissza az ilyen témáktól. Akkor miért kéne ezt épp Fitzgerald szemére hányni, hogy ily „jelentéktelen dolgokkal foglalkozik. Csak azért, mert arra a csúcsra, amelyre A nagy Gatsby-vel, és az Éj szelíd trónján-jával feljutott, még egyszer már nem tudott felkapaszkodni? Vagy mégis, mert az utolsó regényét, Az utolsó cézárt, nem maradt ideje szegénynek befejezni.

Ám ha az eddig említett témákat „triviálisnak" is tartanák, akkor a következő, mellyel Fitzgerald az Egy éjszaka Chancelorville mellett című elbeszélésében foglalkozik, semmiképpen sem az. Hisz azt mondja el alig nyolc oldalon egy nagyvárosi prostituált (a narrátor) szavaival, amit Lev Tolszoj egy négykötetes, soha véget érni nem akaró regényben, a Háború és békében. Azt, hogy milyen ocsmány dolog is a háború. Egy precíz látlelet az egész kis elbeszélés, de ugyanakkor izgalmas történet is egyben. Csatákkal, sebesültekkel, elesettekkel, szenvedéssel, meneküléssel, bátorsággal és vitézséggel, mindennel, ami csak elképzelhető egy háborúban. No, és egy slusszpoénnal is. A legtöbb ember, ha teheti, még csak tudni sem akar arról, ami nem is olyan távol, talán épp az orra alatt zajlik, tudjuk meg ezt a nagy igazságot a kis remekművet végigolvasva.

Háborús témát dolgoz fel Fitzgerald Az utolsó déli szépség című elbeszélésében is, de már egy jól szituált déli úrilány és egy hadba induló katonatiszt szemével láttatja a harci készülődéseket és az eközben kibontakozó szerelmi románcot az író. (Naná, hogy tele van önéletrajzi elemekkel).

Ugyanakkor a komoly, mélyenszántó gondolatok mögött Fitzgerald elbeszéléseiben sokszor, pontosabban igen gyakran vagy szinte mindig, ott van a móka, amint az író az olvasóra kacsint, a nevetés, a humor és az önirónia. Mint például az Egy tökéletes életben, ahol a főhős, Basil, kiravaszkodja, hogy Skiddy, akiben vetélytársat lát, elmenjen a kutyatemetőbe kutyájának a sírját koszorúzni, miközben a menyasszony kétségbeesve várja a vőlegényt… az oltárnál. És ha esetleg a kísértethistóriáknak is akad kedvelője az olvasók körében, akkor a Látogatás egy régi házban biztosan az lesz, amire vágyik: lúdbőrös lesz tőle a háta…

És van a kötet tizennyolc elbeszélése közt egy olyan is, melynek mondanivalója az, ami Santiagóé Az öreg halász és a tenger című kisregényben. Az emberek a viharban hőse mutatja, hogy mindenki kerülhet olyan helyzetbe, amikor a természet erői, vagy ami még rosszabb: a lelkében tomboló gonosz szenvedélyek már-már legyőzik, de ha erős a hite, felül tud kerekedni gonosz erőkön és szenvedélyeken. Még az is lehet, hogy vereséget is szenved egyszer, kétszer az ember, de akkor sem adhatja fel a harcot, fel kell állnia. Mert az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha. Akárcsak Hemingway, Fitzgerald is ezt vallja.

2015-ben a Taps at Reveille magyarul Hajnali takarodó címen először (és utoljára) a Fapados Könyvkiadó gondozásában látott napvilág. Most újraszerkesztve adom ki ismét e–könyvként.

Ortutay Péter

Botránydetektívek

I.

Még csak május volt, de már kánikula, és Mrs. Buckner úgy gondolta, hogy visz a fiúknak egy kancsó hideg limonádét, mert ha azt megisszák, gondolta, akkor nem fog¬ják fagyalalttal tömni a hasukat. Ő még ahhoz a régi nézeteket valló nemzedékhez tartozott, melyen a nagy amerikai családi forradalom még nem éreztette hatását; így természetesen azt hitte, hogy gyerekei is épp úgy viszonyulnak hozzá, mint ahogy ő viszonyult a szüleihez jó húsz évvel ezelőtt.

Némely nemzedék közel áll az utána jövőhöz; más esetekben viszont a nézeteltérés óriási, és szinte áthidalhatatlannak tűnik; Mrs. Buckner – aki, ha egyszer kimondott valamit, azt kimondta, valamint tagja volt egy szövetségnek abban a bizonyos közép–nyugati nagyvárosban, most épp egy kancsó gyümölcslimonádéval közlekedett saját tágas hátsó udvarán – már száz éve járt a progresszió útján, de még nem sikerült a végére érnie. Gondolatai dédanyjától sem álltak volna távol. Az viszont, ami a pajta feletti helyiségben ment végbe, ért–hetetlen lett volna mindkettőjük, mármint Mrs. Buckner és a dédmama, számára. Ott, ahol egykor a kocsis hálószobája volt, most a fia és a barátja tartózkodtak, de viselkedésük sem¬mi estre sem volt normálisnak mondható, mivel, úgymond, légüres térben mozogva végeztek ki tudja milyen kísérleteket. Azzal próbálkoztak, hogy az épp eszükbe ötlött gondolatokat – melyeket természetesen a jövőben még meg kell világosan fogalmazni, aztán népszerűsíteni és általánosan elfogadhatóvá kell tenni – először valahogy összegyúrják, és megnézzék, hogy ez a művelet mennyire sikerült. Amikor Mrs. Buckner felszólt hozzájuk, nem válaszoltak, és csak tovább kotlottak méla csendben a huszadik század közepének még ki nem kelt eszmei tojásain.

Aztán Ripley Buckner mégis csak lement a létrán és átvette a limonádét. Basil Duke szórakozottan nézte a tranzakciót, majd azt mondta: „Nagyon szépen köszönjük, Mrs. Buckner."

– Biztos nincs meleg ott fent?

– Nincs, Mrs. Buckner, jó itt nekünk.

Fullasztó volt a hőség, de ők ketten észre sem vették. Megittak két nagy bögrével a limonádéból anélkül, hogy tudták volna, hogy szomjasak. A kifűrészelt csapóajtó alatt volt egy vastag füzet, hamis vörös bőrből készült kötésben. Miután elővették, mélységes figyelemmel kezdték tanulmányozni. A citromlé–tinta titkainak ismerői számára a következőket lehetett olvasni első oldalán: Minden botrányok könyve, írta ifj. Ripley Buckner, valamint Basil D. Lee, a két botránydetektív.

Ebbe a füzetbe polgártársaik egy részének azokat az egyenestől eltérő devianciáit írták le, amelyekről a mai napig hallomásból szereztek tudomást. E félrelépések némelyikét már őszülő fejjel ismert urak és dámák követték el, de voltak a füzetben olyan szaftos történetecskék is, melyek hagyományosan közszájon forogtak a városban. Ezeket a nagypapák és nagymamák emlékkönyvei mentettek meg a feledéstől a családi asztaloknál elhangzott diszkrétnek éppen nem mond¬ható régi pletykák alapján. A többi a velük egyívású fiúk és lányok által elkövetett izgalmasabb bűnök voltak, melyeket megerősített, vagy épp csak híresztelt a fáma. Némelyik be¬jegyzés a felnőttek elképedését vagy haragját váltotta volna ki, de volt három vagy négy egészen friss bejegyzés is, mely az érintett gyermekek szüleit töltötte volna el borzadállyal, ha megismerik.

Az egyik legenyhébb cikkely, mely egy olyan esetet említett, mely még tavaly döbbentette meg a fiúkat, és amelyről nem igazán tudták eldönteni, hogy beírják–e vagy se, így szólt: „Elwood Leaming háromszor vagy négyszer nézte meg a kabarét a Starban."

Egy másik bejegyzés, és talán ez tetszett nekik a legjobban egyedi volta miatt, elmondta, hogy „H. P. Crammer ellopott valamit Keleten, amiért börtönbe csukják, ha nem jön ide." H. P. Crammer jelenleg a város egyik legtiszteletreméltóbb és legvagyonosabb polgára volt.

A könyv egyetlen nagy hibája az volt, hogy egyelőre csak a képzelet segítségével lehetett élvezhetővé tenni, mert a láthatatlan tintának meg kellett őriznie titkát mindaddig, amíg a leírt bejegyzések láthatóvá nem válnak, s ez csak úgy volt elérhető, hogy a füzet lapjait egészen közel a tűz fölé tartják. Azon kívül azt is alaposan meg kellet vizsgálni, hogy melyik lapot használták már, és melyiket nem – ui. egy bizonyos házaspár ellen egyszer már egy meglehetősen komoly vádat újra kellett fogalmazni, mert olyan iszonytató tények kerültek . napvilágra, mint például az, hogy R. B. Carynek tüdőbaja van, és hogy fiát, Walter Caryt, kicsapták a Pawlingból. Ennek az egész munkának a célja nem a zsarolás volt. Értékes kincsként azokra az időkre tartogatták, amikor a benne szereplők esetleg „elkövetnek valamit" Basil és Ripley ellen. Az a tudat, hogy van egy ilyen dokumentum a birtokukban, a hatalom érzetét keltette bennük. Basil például sosem látta vagy hallotta, hogy Mr. H. P. Cramner akár a legkisebb mértékben is fenyegette volna valamivel Basilt, de ha csak egy apró célzást is tesz arra vonatkozóan, hogy készül valamire Basil ellen, akkor máris kiderül, mi mindent követett el ez a tisztességesnek vélt úriember eddigi életében. Ám a tisztesség mégis csak azt követeli, hogy kijelentsük: ezen a ponton a könyv egészen kilép ebből a történetből. Évekkel később egy gondnok felfedezte a csapóajtó alatt, és mivel nyilván üresnek találta, odaadta kislányának; úgyhogy Elwood Leaming és H. P. Cramner bűnei Lincoln gettysburgi beszédének egyik régi példánya alatt végleg el lettek temetve. A könyv egyébként Basil ötlete volt. Nagyobb volt a képzelőereje, mint társának, és fizikálisan is erősebb volt tőle. Szép szemű, barna hajú tizennégy éves kamasz fiú volt Basil, nem magas, de még növésben lévő; okos, ám lusta a tanulásban. Kedvenc irodalmi hőse Arsène Lupin volt, az a romantikus hajlamokkal megáldott gáláns betörő, akinek alakját a közel¬múltban importálták Európából Amerikába, ahol úriemberi viselkedését rendkívül csodálatosnak tartották a huszadik század dögunalmas első évtizedeiben.

Ripley Buckner, aki még szintén nem nőtte ki a rövidnadrágját, józan gyakorlatiassággal járult hozzá a partnerséghez. Elméje Basil képzelőerejére támaszkodva úgy működött, mint egy hajszálrugó, és nem akadt terv, mely túl fantasztikusnak tűnt volna neki ahhoz, hogy ne jelentse ki azonnal, hogy „Akkor hát csináljuk!" Mivel az iskola harmadik baseballcsapata, melyben az egyik fogó, a másik pedig dobó volt, egy szerencsétlen áprilisi mérkőzéssorozat után feloszlott, délutánjaikat azzal töltötték, hogy mindazt a titokzatos erőt, mely így kihasználatlanul bennük maradt, más, de lehetőleg minél nemesebb célokra fordítsák. A csapóajtó alatti rejtekhelyen volt még néhány ódivatú széles karimájú szalmakalap és tarka selyemkendő, több hamis kocka, másfél pár kézbilincs, egy erős kötéllétra arra az esetre, ha a hátsó ablakon kell menekülni, és egy durva faláda, melyben két régi színházi paróka és különböző színű kreppfátyolos műhaj volt található – mindezt akkor lehet majd használni, amikor eldöntik, hogy mi is lesz a következő törvénybe ütköző vállalkozásuk.

Miután a limonádé elfogyott, a semmit bámulták, és olyan témákról beszélgettek összefüggéstelenül, mint a bűnözés, a profi baseball, a szex és a helyi részvényesek. Ezt a társalgást a szomszédos fasor felől jövő könnyű léptek zaja és ismerős hangok szakították félbe. Kinéztek az ablakon. A hangok Margaret Torrence-től, Imogene Bisseltől és Connie Davistől származtak, akik Imogene–ék hátsó udvara felől jöttek a fasoron keresztül és Connie–ékhoz indultak, akik ott laktak a háztömb sarkánál. A három ifjú hölgy tizenhárom, tizen¬kettő, illetve tizenhárom éves volt külön-külön, és úgy gondolták, hogy senki sem hallhatja őket, mert így együtt mene¬telve egyfajta elfojtott kuncogás kíséretében egy elég merész kis travesztiát próbáltak előadni, melynek fináléja – az „Ó, te drá–ga Klementina" – tisztán és jól hallhatóan jutott el a két fiú füléig.

Basil és Ripley együtt hajoltak ki az ablakon, de aztán eszükbe jutott, hogy meztelen a felső testük, ezért csak a fejüket dugták ki a párkány fölött.

– Hallottuk! – kiáltották egyszerre.

A lányok megálltak és nevettek. Margaret Torrence erő¬teljes rágásba kezdett, szándékosan mutatva, hogy ő itt csak rágógumizik. Basil azonnal elővette pimasz modorát.

– Hová, hová lányok? – kérdezte.

– Csak ide Imogene–ékhez.

A lányok Mrs. Bissel házában voltak, ahol suttyomban cigiztek. Kihívó viselkedésük érdekelte és izgatta a két fiút, ezért folytatták a beszélgetést. Az előző tanév során Connie Davis Riply partnernője volt a tánciskolában; Margaret Torrence szerepet játszott Basil közelmúltjában; Imogene Bissel épp most tért haza Európából, ahol egy évet töltött. Az elmúlt hónapban sem Basil, sem pedig Ripley nem gondolt a lányokra, de most, hogy ily váratlanul, üdén és frissen újra megjelentek életükben, rádöbbentek, hogy a világ középpont¬ja hirtelen áttevődött rejtekhelyükről a kinti csoportocskára.

– Gyertek fel – javasolták.

– Ti gyertek le. Gyertek a Wharton udvarba.

– Jól van.

A fiúk izgalmukban majdnem elfelejtették eldugni a Botránykönyvet és a ládikót, melyben az álruhát és a többi leg–szükségesebb kellékeiket rejtegették, de aztán sietve lemásztak a pajtából, bicajra ültek, és odamentek, ahová a lányok mondták.

Whartonék saját gyerekei már rég felnőttek, de az udvaruk még mindig azoknak a predesztinált helyeknek az egyike volt, ahol esténként fiatalok szoktak gyülekezni. Sok előnye

volt. Nagy volt és mindkét oldalán nyitott más udvarok felé, és az utcáról görkorcsolyán vagy kerékpáron is meg lehetett közelíteni. Volt ott egy régi libikóka, egy hinta és egy pár gyűrű is; de az udvar már találkahely volt ezek megjelenése előtt is, mert volt egy érthetetlen jó tulajdonsága – mégpedig az, ami arra készteti a fiatalokat, hogy megfejthetetlen módon a minél kényelmetlenebb dolgokat választva elhagyják legjobb barátaik otthonát és egy olyan sötét és üres telken verődjenek csordába, melyről „senki sem tudja, hol van. A Wharton–féle udvar már régóta egy ilyen szerencsés kompromisszumos megoldásnak számított; kellemes volt eltölteni az időt az árnyas fák között, ahol mindig valami virágzott, amiről senki sem tudta, hogy mi, kóbor kutyák futkostak körülötte, de senkit sem bántottak, és tele volt különböző barna nyomokkal a földön, melyeket számtalan forgó biciklikerék és csoszogó lábak hagytak ott egy időre. Kétszáz lábnyira a helytől a dombok tövében laktak és éltek nagyon szegényen a „vörös fejűek, az írek – akiknek elődei, bár „vörös fejűeknek nevezték őket, főként skandináv országok leszármazottai voltak. És ha már nagyon unták magukat, néhány bekiabálás elegendő volt ahhoz, hogy egy egész banda „rongyost kész¬tessen felmászni a dombra, melyet jó volt helybenhagyni, ha a számtani fölény ezt lehetővé tette. Ellenkező esetben inkább nyúlcipőt húztak és gyorsan elinaltak.

Öt óra körül járt az idő, és már egy kisebb tömeg gyűlt össze abban a vacsora előtt lágy és romantikus atmoszférában, amit csak az ezt követő nyári naplemente tud ideiglenesen felülmúlni. Basil és Ripley gondtalanul karikáztak biciklijükön körbe-körbe a fákat kerülgetve, néha-néha megálltak, hogy kezüket valakinek a vállára téve mondjanak valamit beárnyékolva szemüket a késői nap fénye ellen, mely, akárcsak maga az ifjúság, túl erős ahhoz, hogy egyenesen szembenézzünk vele, és jobb, ha védekezünk ellene mindaddig, amíg nem lesz kisebb az ereje.

Basil odakerekezett Imogene Bisselhez, és lustán egyensúlyozva kerekein udvariasan megszólította. Volt valami az arckifejezésében, ami minden bizonnyal vonzotta a lányt, mert felnézett rá, kedvesen a szemébe nézett, és lassan elmosolyodott. Néhány éven belül gyönyörű lány lesz belőle, sok egyetemi bál szépeinek szépe. Nagy barna szeme, gyönyörűen ívelt ajka és a vékony arcán lebegő enyhe pír arccsontjai fe¬lett már most is manószerűvé tették arckifejezését és bántotta azokat, akik azt várták egy gyerektől, hogy úgy nézzen ki, mint egy gyerek. Néhány pillanatig Basil belelátott a jövőbe, és a lány vitalitásának ereje hirtelen elbűvölte. Életében először fogta el teljesen az a tudat, hogy egy lány valahogy épp az ellenkezője az ő természetének, de ugyanakkor kiegészíti, és erre a gondolatra elárasztotta lényét az öröm és a fájda¬lom meleg keveréke. Ez határozottan újdonság volt számára, de ő azonnal felismerte. A nyári délután minden szépségével együtt hirtelen eltűnt szeme és füle elől. A langyos levegő, az árnyas sövény és a virágágyasok, a narancssárga napfény, a nevetés és a hangok, egy zongora csilingelése az utca túloldalán: mindezeknek a dolgoknak a bája pillanatokon belül elszállt és Imogene arcán összpontosult, amint ott ült előtte és mosolyogva nézett.

Egy pillanatig ez már majdnem túl sok volt neki. Hagyta, hogy elmúljon, nem volt képes kihasználni mindaddig, amíg nem tudta, mit tegyen vele. Gyorsan körbekerekezett Imogene körül anélkül, hogy ránézett volna. Amikor egy idő után odaállt mellé és megkérdezte, haza kísérheti–e, a lány már úgy elfelejtette az előző pillanatot, mintha az nem is létezett volna számára, és majdnem meglepettnek látszott. Basil maga mellett tolva a kerékpárját elindult vele hazafelé az utcán.

– Ki tudsz ma jönni este? – kérdezte vágyakozva. – Biztos jó társaság lesz Whartonék udvarán.

– Megkérdem anyámtól.

– Felhívlak. Nem megyek, ha nem jössz.

– Miért? – Imogene ismét rámosolygott. Bátorítás volt a hangjában.

– Mert nem akarok.

– És miért nem akarsz?

– Mondd csak – szólalt meg gyorsan –, kit szeretsz a leg–jobban a fiúk közül rajtam kívül?

– Senkit sem. Téged szeretlek a legjobban, és Hubert Blairt.

Basil nem érzett féltékenységet amiatt, hogy Imogene az ő nevét Hubert Blair nevével említette. Nem tehetett mást, mint azt, hogy egy filozófus nyugalmával fogadja Hubert Blairt, mint ahogy más fiúk is ezt tették, amikor egy lánynak a szívét boncolgatták.

– Én téged mindenkinél jobban szeretlek – mondta Basil szerelmesen.

A felette lévő rózsaszínű pettyes ég súlya nem volt elviselhetetlen. Szívében lángra lobbant a kamaszszerelem, és ő lubickolt ennek a kimondhatatlanul nagy érzésnek a levegőjében, miközben úgy érezte, hogy vére forrón áramlik ereiben, és hagyta, hogy ezek a forró áramlatok, és velük együtt egész élete egy hatalmas folyamként sodródjanak e kislány felé.

A ház tornácához értek.

– Nem akarsz bejönni, Basil?

– Nem. – Azonnal rájött, hogy hibát követett el. Most már visszaszívta volna. Nem tudta, hogy tegye jóvá.

– Akarod, hogy neked adjam az iskolagyűrűmet?

– Igen, ha akarod.

– Ma este odaadom. – Hangja megremegett kissé, amikor hozzáfűzte. – Azaz, elcserélem.

– Mire?

– Valamire.

– Mire?

Elpirult, mert ő már tudta.

– Majd megtudod. Benne vagy? – Imogene ijedten pislogott. A tornác előtt fodrozódó mézédes csendben Basil visszafojtott lélegzettel várt.

– Lehetetlen egy alak vagy – suttogta a lány. – Talán. Még meggondolom. Szia.

II.

A nap legszebb percei következtek, és Basil rettenetesen boldog volt. Ezen a nyáron ő és az anyja és a húga a Nagy–tavakhoz mennek, és a következő ősszel már középiskolás lesz. Majd diák és nagy futballista a Yale-en, és aztán – amennyiben álmai ilyen sorrendben valósulnak meg a helyett, hogy önállóan léteznének egymás mellett – gáláns betörő válik majd belőle. Minden csodálatosnak tűnt. Annyi sok csábítóan szép dolog volt a világon, amit most kellett végiggondolnia, ezért nehéz volt elaludni ezen a gyönyörű estén.

Az, hogy most annyira oda van Imogene Bisselért, egyáltalán nem volt őrültség, hanem valami nagy szép és izgató. Nem volt benne semmi rendkívüli a ragyogó és dinamikus izgalmon kívül, amely most e májusi szürkületben a Whartonék udvara felé űzte.

Kedvenc ruhadarabjait öltötte magára – fehér kacsaszínű térdnadrágját a fekete–fehér pettyes zakóval, kék galléros ingét a szürke kötött nyakkendővel. Nedves sötét haja fénylett a brillantintól, s így nagyon jól mutatott, amikor elindult az ismerős, de most újra varázslatos rét felé, és csatlakozott a hangokhoz a sűrűsödő sötétségben. Három vagy négy lány a szomszédból és majdnem kétszer annyi fiú volt már jelen az udvarban; s egy valamivel idősebb, a veranda szélét díszítő kisebb társaság alkotott egy meghittebb központi csoportot a távolabb levő házak lámpáival a háttérben, és járult hozzá időnként titokzatosan csobogó nevetéssel a már amúgy is túl¬terhelt esti programhoz.

Az egyik bizonytalan csoporttól a másikhoz menve Basil megbizonyosodott róla, hogy Imogene még nem volt ott. Margaret Torrence-szel találkozva félrevonta, és nyeglén megkérdezte.

– Megvan még a régi gyűrűm?

Margaret egész évben az ő barátnője volt a tánciskolában, s így a szezon végén a partnere is ő lett a francia négyesben. De a kapcsolatuk már koránt sem volt a régi, mert valahogy észrevétlenül eltávolodtak egymástól. A kérdés azonban még–sem volt diplomatikus.

– Eltettem valahová – válaszolt Margaret fesztelenül. – Miért? Csak nem akarod visszakapni?

– De igen, bizonyos értelemben.

– Rendben van. Sose kellett az nekem. Te erősködtél, hogy fogadjam el, Basil. Holnap visszaadom.

– Nem tudnád már ma este visszaadni? – Szíve nagyot dobbant, amint meglátott valakit a hátsó bejáratnál.– Már ma este szükségem lenne rá, bizonyos értelemben.

– Ó, Basil, ha annyira kell neked az a gyűrű, még ma este visszaadom – mondta Margaret, és majdnem elsírta magát.

A lány hazafutott az utcán, és Basil követte. Mr. és Mrs. Torrence a tornácon ültek, és amíg Margaret fent volt az emeleten, Basil izgatottságát és türelmetlenségét leplezve válaszolt a szülei egészségi állapotával kapcsolatos kérdéseikre, melyek oly teljesen értelmetlenek a fiatalok számára. Aztán hirtelen lemerevedett, elhallgatott, és kigúvadt szemmel meredt egy látványra, mely az út túl oldalán kezdett előtte kibontakozódni.

Messze tőle az utcán a homályból előbukkant egy gyors, majdhogy nem repdesve érkező alak, aki szinte lebegve úszott a lámpafényben Whartonék háza előtt. Mértani pontossággal rajzolta köreit hol itt, hol amott, majd tovaszáguldott, mi–közben görkorcsolyája nyomában, amint az aszfaltfelülettel érintkezett, fénylő szikracsomók villantak fel. Aztán bámulatosan korcsolyázva hátrafelé és egyik lábát magasra emelve a levegőben fantasztikus görbéket írt az aszfaltra mindaddig, amíg a fiatalok nem kezdtek előre merészkedni a sötétből és a járda szélén gyülekezni, hogy őt csodálják. Basil alig hallhatóan kissé felnyögött, amint rádöbbent, hogy Hubert Blair az összes lehetséges esték közül épp ezt az egyet választotta arra, hogy minden tudományát bemutassa.

– Azt mondod, hogy ezen a nyáron a Nagy–tavakhoz mentek, Basil. Foglaltatok már bungalót?

Basilnak csak most jutott el a tudatáig, hogy Mr. Torrence már harmadszor kérdi ugyanazt.

– Ó, igen, uram – felelte. – Vagyis nem. Nem kell nekünk bungaló. A Clubban leszünk.

– Ott biztos jól fogjátok érezni magatokat – mondta Mrs. Torrence.

Az utca másik oldalán, éppen átellenben látta meg Imogene–t a villanyoszlop mellett állva, és Hubert Blairt, aki hetykén fél szemére tolt sapkában apró körökkel manőverezett előtte. Basil arca megrándult, amint meghallotta kuncogó nevetését. Észre sem vette, hogy Margaret már ott áll mellette, és úgy nyomja kezébe a gyűrűt, mint valami varangyos békát. Motyogott valami köszönésfélét a lány szüleinek, és a bánattól leverten követte a lányt.

Egy árnyas fa alól nem Imogene-t, hanem Hubert Blairt figyelte. Hubertben kétségtelenül volt valami rendkívüli. A tizenöt éven aluli gyermekek szemében a szépség megkülönböztető jele mindig az orr formája. A szülők emlegethetik a szép szemeket, a fényes haj– vagy nagyszerű arcszínt, de a kis fruskák és kamaszok csak az ember orrát és azt látják, ami körülötte van. Hubert Blairnek karcsú, stílusos, sportos felső¬teste és egyszerű kerek arca volt, és erre az arcra egy Harrison Fisher féle lány pikáns pisze orrocskáját véste ki a természet nagyon ügyesen. Magabiztos egyéniség volt Hubert Blair, és sima modorú, különösebb gátlások vagy kétségek nélkül. Nem járt tánciskolába – családja csak egy évvel ezelőtt költözött ide –, de személyét máris legenda övezte. Bár a legtöbb fiú nem szerette, de elismerte virtuóz sporttehetségét, a lányokra pedig minden egyes mozdulata, bókja, és szenvelgése mérhetetlenül nagy és vonzó hatást gyakorolt. Basil ezt már több esetben megtapasztalta; és most ez a kutyakomédia újra kezdődik, s ez kimondottan elbátortalanította.

Hubert levette görkorcsolyáit, az egyiket végig gurította a karján, s mielőtt az aszfaltra esett volna, elkapta a szíjánál; az¬tán kikapta a masnit Imogene hajából, s elfutott vele. Ha a lány utolérte, gyors mozdulattal kibújt karjai alól. Ám Imogene nevetve és elbűvölve tovább üldözte végig az egész udvaron. Hubert egyik lábát a másik mögé rakva úgy tett, mint aki könyökével neki akar támaszkodni egy fának. Szándékosan el¬hibázta, megtántorodott, de aztán egy kecses mozdulatot téve még sem bukott orra. A fiúk először fapofával nézték. De az¬tán mindegyikükre rájött a bolondéria, és ők maguk is olyan különböző kunsztokat és trükköket kezdtek produkálni, melyek épp akkor az eszükbe jutott. Erre azok, akik a tornácon voltak, a nyakukat kezdték mereszteni, hogy megtudják, mi ennek a hirtelen jött nagy aktivitásnak az oka. De Hubert hidegen hátat fordított saját sikerének. Elvette Imogene kalapját, és nevetséges módon hol így, hol amúgy a saját fejére illesztette Imogene és többi lány elragadtatott kacagása által kísérve.

Basil képtelen volt tűrni ezt a gusztustalan látványt, melytől majd felfordult a gyomra, a csoporthoz ment, és olyan szenvtelenül, ahogy csak tudott, odaköszönt Hubertnek: „Helló, szia."

Hubert visszaköszönt.

– Ja, te vagy az, Basil Rézil. Szia – mondta, és megigazította a kiskalapot a fején. Basil sem tudott ellenállni ennek a bohóckodásnak, és önkéntelenül elnevette magát.

– Basil Rézil, Basil Rézil! – kiáltotta most már min¬denki. A hangok közt felismerte a Ripley–ét is, és ezért meg is haragudott rá egy kicsit.

– Igen, az vagyok, Hubi Bumbi – replikázott gyorsan Basil. De rosszkedve nem tette hatásossá szellemességét, bár néhányan a fiúk közül elismerően megismételték: „Hubi Bumbi, Hubi Bumbi."

Basilt elfogta a szomorúság, és úgy érezte, hogy a sűrű félhomályban Imogene alakját egy új, elérhetetlen bűbáj lengi körül. Romantikus lelkületű fiú volt, és képzeletben már sok minden jóval és széppel felruházta ezt a lányt. Most gyűlölte közömbösségéért, mindazonáltal perverz módon ott kellett lennie a közelében, ha azt akarta, hogy legalább minimális reménye maradjon arra, hogy egy morzsányit visszakapjon a ma délután oly könnyen elfecsérelt mámoros percekből.

Hamis lelkesedéssel próbált Margarettel társalogni, de erre Margaret nem reagált. Aztán a sötétben valaki már hangosan kezdte szólítani a gyermekét. Szívét vasmarokkal szorította össze a félelem; a nyári este áldott órája a végéhez közeledett. Amint a csoport szétvált, hogy átengedje a hazatérőket, úgy ügyeskedett, hogy Imogene-t – akarata ellenére is – félre tudja vonni.

– Megvan – suttogta. – Tessék, neked adom. Hazakísérhetlek?

Imogene értetlenül nézett rá, de kezét azért gépiesen összecsukta a gyűrű felett.

– Tessék? Ó, nem, sajnálom, ma már Hubertnek mondtam, hogy hazakísérhet.

Amint Basil arcára nézett, felébredt révületéből, és megpróbált méltatlankodni.

– Láttam, hogy azonnal távoztál Margaret Torrence–szel, amint lejöttem az udvarra.

– Csak a gyűrűmért mentem.

– Mindegy! Láttam!

Aztán elfordult tőle, és csak Hubert Blairre figyelt. A fiú eltette koriját, és most lábujjhegyre állva bohóckodott és forgolódott körülötte ritmusra, mint egy varázsló, aki egy egész törzset próbál lassan álomba hipnotizálni valahol Afrikában. Basil tovább magyarázott és érvelt, de Imogene a füle botját sem mozdítva elhúzódott tőle. Ő meg ment utána, tehetetlenül és kétségbeesve. Most már mind többen szólongatták csemetéiket a sötétben, és mindenünnen felhangzott a vonakodó válasz.

– Máris, mama!

– Egy perc, és ott leszek, mama.

– Nem maradhatok még öt percet, mama?

– Mennem kell – kiáltott Imogene ijedten. – Már majdnem kilenc óra.

Búcsút intve a kezével és egy halvány mosolyt küldve Basil felé elindult gyorsan hazafelé. Hubert peckesen lépkedett mellette, és mindenféle meglepő mutatványokkal, tánclépésekkel, forgással és elbűvölő kis szerepekkel szórakoztatta.

Basil csak egy perc múlva jött rá, hogy egy másik fiatal hölgy is próbál vele szót érteni.

– Tessék? – kérdezte szórakozottan.

– Ha akarod tudni, hát Hubert Blair a legrendesebb fiú az egész városban, te pedig a legönteltebb és legbeképzeltebb alak vagy – ismételte Margaret Torrence mély meggyőződéssel.

Basil fájdalommal vegyes meglepetéssel nézte. Margaret felhúzta kissé az orrát, hogy kimutassa megvetését, aztán engedett az őt szólongató kitartó hívásoknak az utca túloldaláról. Amint Basil ostobán utána nézett, és aztán azt figyelte, hogyan tűnik el Imogene és Hubert alakja a saroknál, a sötéten haragos ég megdördült, s egy pillanat múlva egy magányos vastag esőcsepp tört magának utat fent a lámpa¬fény által megvilágított falevelek között, és csobbant a járdán a lába mellett. A szép nap, gondolta Basil, úgy látszik, esővel végződik.

III.

Gyorsan jött a zápor, és Basil futni kezdett, de mégis alaposan megázott, amíg hazaért. Nyolc háztömbnyire laktak Whartonéktól. De az időjárásban beállt hirtelen változás tisztára söpörte a szívét. Ugrándozva ment hazafelé; nyelte az esőcseppeket és hangosan ujjongott: „Ujjé!" Ez úgy hangzott, mintha ő maga is részese lenne az est friss, erőszakos változásainak. Imogene már nem volt sehol, úgy lemosta az eső, mint a nap porát az aszfaltról. Később, amint megint jó lesz az idő, majd ismét eszébe jut, hogy milyen szép, de most ebben a viharban csak ő volt jelen egyedül önmagával. Hihetetlenül nagy erőt érzett magában, és ez az erő csak nőtt és nőtt mindaddig, amíg saját magát is meg nem lepte az a vágya, hogy egy vad ugrással egyszer s mindenkorra távozzon erről a földről. Magányos farkas lett, egy titokzatos és meg nem szelídíthető magányos farkas; egy éjszaka ólálkodó, démoni és szabad vadállat. Érzelmei, bizonytalanul és majdnem minden szenvedély nélkül, csak akkor fordultak Hubert Blair ellen, amikor már majdnem otthon volt.

Levette átázott ruháját, pizsamába bújt és köntöst öltött, és úgy ment le a konyhába, ahol csoki torta várta. Megette egynegyedét, és megivott rá egy fél liter tejet. Már nem volt jó kedve, de azért felhívta Ripley Bucknert.

– Van egy tervem – mondta.

– Mivel kapcsolatban?

– Tennünk kell valamit H. B.–vel S. D. által.

Ripley azonnal megértette. Hubert volt annyira pofátlan, hogy nemcsak Bissel kisasszonynak csavarta el a fejét azon az estén.– Szólnunk kell Bill Kampfnak is.

– Jó.

– Akkor holnap a szünetben… Jó éjt!

IV.

Négy nappal később, amikor Mr. és Mrs. George P. Blair épp a vacsoraasztalnál ültek, Hubertet a telefonhoz hívták. Mrs. Blair, kihasználva fia távollétét, elmondta férjének, mi aggasztja már megint egész nap.

– George, azok a fiúk, vagy akárkik, tegnap este megint itt voltak.

Mr. Blair összevonta szemöldökét.

– Láttad őket?

– Én nem, de Hilda igen. Majdnem elkapta az egyiket. Tudod, elmondtam neki, hogy a múlt kedden itt hagytak egy levelet, melyben mindössze az állt, hogy „Első figyelmeztetés, S. D.," úgyhogy már készült rá. Most a hátsó bejárati ajtón csengettek, amikor épp mosogatott. Ha a keze nem lett volna annyira szappanos, akkor elkapta volna az egyiket, mert utána kapott, amikor a levelet nyújtotta át, de a keze annyira szappanos volt, hogy kisiklott belőle.

– Hogy néztek ki?

– Hilda azt mondja, hogy olyan kisember lehetett, de ő azt hiszi, hogy csak egy fiú volt álarcosan. Úgy futott, mint egy fiú, mondta a Hilda, és azt hiszi, rövidnadrágban volt. A levélben ugyanaz állt, mint az elsőben, vagyis majdnem. Azt írták benne, hogy „Második figyelmeztetés, S. D."

– Láthatnám azt a levelet vacsora után?

Hubert végzett a telefonálással és visszajött.

– Imogene Bissel telefonált – mondta. – Kért, hogy men¬jek át hozzájuk ma este. Több barátja is eljön, és jól fognak szórakozni, mondta.

– Hubert – kérdezte a papa –, ismersz valakit, akinek a neve S. D. betűkkel kezdődik?

– Nem, apám.

– Biztos?

– Biztos. Ismertem ugyan egy Sam Davis nevű fiút, de már egy éve nem láttam.

– Mit tudsz róla?

– Csak annyit, hogy szeretett keménykedni. A 44–es iskolába járt, amikor én is.

– Haragudott rád valamiért?

– Nem hiszem.

– Mit gondolsz, ki küldözgeti ezeket a leveleket? Ismersz valakit, akinek oka van haragudni rád?

– Nem, papa, nem ismerek.

– Ez sehogy sem tetszik nekem – mondta Mr. Blair elgondolkodva. – Persze, lehet, hogy csak néhány fiú, de az is lehet, hogy…

Elhallgatott. Később alaposan átnézte a leveleket. Piros tintával írták, és a sarkában volt egy nyomtatott halálfej, alatta keresztbe tett két csonttal, amitől egyáltalán nem lett okosabb.

Közben Hubert búcsú puszit lehelt az anyja arcára, hetykén félrecsapta a sapkáját, és levonult a konyhába, hogy a hátsó bejáratnál kilépve a szokásos módon lerövidítse le út¬ját Imogene-ék házáig. Holdfényes este volt, és egy percre megállt a bejáratnál, hogy megkösse cipőjét. Ha tudta volna, hogy az épp most kapott telefonos üzenet csupán csali, és nem Imogene Bisselék házából jött, és még csak nem is egy lány hangja volt a hang, és hogy kint a kapunál sötét és fura alakok ólálkodnak, akkor nem ugrik le oly kecsesen és könnyedén zsebre tett kézzel a lépcsőről, és nem fütyüli bele oly bátran a Szürkemedve első taktusát az oly barátságosnak tűnő éjszakába. De ő ezt nem tudta.

Fütyülése különböző érzelmeket váltott ki azokban a fura alakokban, akik az utcán álltak lesben. Basil kissé elsiette a dolgot, és túl korán közölte Huberttel bátor és sikeres telefonos csaléteküzenetét, és bár a Botránydetektívek igyekeztek gyorsan cselekedni, de még nem készültek fel teljesen. Még nem volt mindenki a helyén. Basil, aki a régi idők déli telepesének öltözve került elő, már Blairék kapujánál állt; Bill Kampf hosszú balkáni bajusszal, melyet egy vékony dróttal kötözött az orra alá, a kerítés árnyékában lopózott előre; de a rabbi szakállas Ripley Buckner számára komoly gondot jelentett a hosszú kötél, melyet össze kellett hajtogatni valahogy, de ezzel nehezen boldogult, és így még százlábnyira volt a színhelytől. A kötél pedig lényeges eleme volt a tervnek; ui. hosszú tanácskozás után határozták el, hogy mit is fognak csinálni Hubert Blairrel. Megkötözik, kipeckelik a száját, és saját szemetes kukájába teszik.

Az ötlet először borzalmasnak tűnt – használhatatlan lesz a ruhája, rettenetesen bepiszkolódik, és még meg is fulladhat. Tulajdonképpen a kuka, mely mindennek a szimbó¬luma volt, ami csúnya és visszataszító, csak azért nyert, mert minden más ötlet hozzá képest szelídnek tűnt. Minden ellen¬vetésre találtak mentséget – a ruhát ki lehet tisztítani, végül is arra való, és ha nem teszik rá a kuka tetejét, akkor nem fulladhat meg. Hogy erről megbizonyosodjanak, alaposan megvizsgálták Bucknerék kukáját. Megbámulták, megnézték, mennyire nagy és mély, és megigézte őket a gondolat, hogy Hubert majd ott fetreng megkötözve a rengeteg büdös szemét és mindenféle kéreg és tojáshéj közt. Aztán ketten közülük végül is úgy döntöttek, hogy ezt kell csinálni, és aztán már csak arra összpontosítottak, hogy miként lehet őt este az utcára kicsalni és ott elkapni.

Hubert vidám fütyörészése váratlanul érte őket, mind a hármójuknak a földbe gyökerezett a lába és képtelenek voltak egymással kommunikálni. Átvillant Basil agyán, hogy ha most Ripley nélkül kapja el Hubertet, hogy a megállapodásnak megfelelően kipeckelje a száját, akkor Hubert kiáltozására kijöhet a konyhából az a hatalmas szakácsnő, akitől a múltkor is alig tudott elmenekülni. A gondolat határozatlanná tette. S pont ebben a pillanatban Hubert kilépett a kapun az utcára.

A két fiú ötlábnyira állt egymástól, s egymásra bámult, amikor Basil hirtelen meglepő felfedezést tett. Rájött, hogy kedveli Hubert Blairt – épp úgy kedveli, mint bármelyik fiút, akit ismert. Semmi kedve sem volt ahhoz, hogy kezet emeljen rá, vagy bedugja a kukába, félrecsapott sapkájával és minden mással együtt. Sőt, még küzdött volna is azért, hogy megakadályozza ezt a lehetőséget. Ahogy elméje ettől a helyzettől el¬bátortalanítva utat nyitott ennek a kellemetlen gondolatnak, megfordult és futni kezdett.

Egy