A Rendező és F. Scott Fitzgerald más hihetetlen történetei Fordította Ortutay Péter

By Ortutay Peter

Aki úgy hiszi, hogy ismeri a Benjamin Button különös életét, mert látta filmen, méghozzá a híres hollywoodi filmsztár Brad Pitt főszereplésével, az téved. Ez a történet egészen más, mint a hollywoodi liberális vagy akármilyen „politikailag korrekt” demokratikus szirup. Szó sincs benne a másság, vagy a faji ellentétek kérdésének a boncolgatásáról, vagy arról, hogy az igazi szerelem örök, és soha nem múlik el, meg más ilyen blődségekről. A történet csak arról szól, amiről valóban szól. Mégpedig arról, hogy mi lenne, ha az ember visszafelé élné az életét. Vagyis ha öregen születne, aztán fokozatosan fiatalodna. Jobb lenne? Miközben az elbeszélést (vagy inkább a kisregényt) olvassuk, talán úgy látjuk majd, hogy biztos nem. Sőt! Avagy ki tudja? Ám Fitzgerald, aki mindig hírnévre vágyott, biztosan örült volna, ha tudja, hogy film készült művéből. Méghozzá nem is egy valamilyen kis stúdiócskában, hanem a stúdiók stúdiumában, Hollywoodban világhírességekkel a főszerepben.

• Language: Magyar
• Publisher: Ortutay Peter
• Release date: Aug 3, 2018
• ISBN: 9780463266243

Ortutay Peter

Rövid önéletrajz:1942. július elsején születtem Ungváron. A középiskolát szülővárosomban végeztem. Rögtön az iskola után egyetemi felvételeim nem sikerültek, így két évig sajtolómunkásként dolgoztam a Peremoha gyárban. Aztán behívtak katonának... a szovjet hadseregbe, ahol három évet húztam le angyalbőrben.1964-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára, és angol szakos egyetemista lettem. 1969-ben diplomáztam. Még ugyanabban az évben (sőt korábban) Balla László főszerkesztő felajánlotta, hogy dolgozzam fordítóként (majd újságíróként) a Kárpáti Igaz Szó magyar lapnál. Kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek elejéig dolgoztam az Igaz Szónál. 1984-ben költöztem Budapestre. Angol nyelvtanár lettem az Arany János Gimnáziumban, majd a Kandó Kálmán főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán doktoráltam angol nyelvészetből, és a tudományos fokozatomnak köszönhetően 1991-ben az Egri Tanárképző Főiskola főigazgatója megkért, hogy legyek a főiskolán az angol tanszék vezetője. Három évig voltam tanszékvezető, aztán előadó tanár ugyanitt.1998-tól 1999-ig az Ohiói Állami Egyetemen (Amerikai Egyesült Államok) is tanítottam egy rövid ideig. Az Egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium tanáraként mentem nyugdíjba 2004-ben.Nyugdíjazásom előtt és után nyelvészeti tudományos munkákat publikáltam, írogattam, szépirodalmat fordítottam. Eddig hat vagy hét műfordítás-kötetem van, főként F. Scott Fitzgerald amerikai író novellái és színművei, valamint Mary Shelly Mathildá-ja, mely fordításomban először jelent meg magyarul. Közben sikerült lefordítanom angolra Szalay Károly (alternatív) Kossuth-díjas írónak az ötvenhatos magyar forradalomról írt Párhuzamos viszonyok című regényét, mely a United P. C. Publisher kiadó gondozásában Parallel Liaisons címmel jelent meg külföldön.

Book preview

A Rendező

És F. Scott Fitzgerald más hihetetlen történetei

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Smashwords Kiadó

Copyright@Ortutay Péter

2018

Előszó

Fitzgerald elbeszéléseit első sorban azért írta, hogy keressen. És keresett is – több mint 250.000 dollárt írói pályája alatt. Amíg 1937-ben le nem horgonyzott Hollywoodban, a folyóiratoknak írt elbeszélései biztosították jövedelmének nagyobb részét, ám ugyanakkor tehetségének nagyobb részét is elbeszéléseire volt kénytelen pazarolni. Ui. mindig úgy gondolta, hogy az elbeszéléseivel keresett pénzből kényelmesen éldegél és lehetőséget biztosít saját magának a regényírásra. De e nemes cél elérését a rendezetlen és költséges életkörülményeivel kapcsolatos problémák szüntelenül meghiúsították, és akárcsak több más gyakorlati terve ez sem nagyon működött.  Ahelyett, hogy anyagilag előbbre jutott volna, csak vergődött, mert mindig tarozott legalább egy megíratlan elbeszéléssel ügynökének, Harold Obernek, és mindig előlegért kuncsorgott nála, amit aztán leendő honoráriumaiból törlesztett.

És csakugyan könnybemarkolóan érdekes összehasonlítani, hogy mennyit is keresett az író elbeszéléseivel, ill. regényeivel.  1925-ben öt elbeszélése tizenegyezer dollár hozott a konyhára, míg  A nagy Gatsby, mely ugyanabban az évben jelent meg és szépen fogyott, kevesebb, mint kétezer dollárt, de közben már 4.330 dollárt előlegként előre felvett.  1934-ben, a gazdasági válság ellenére, nyolc elbeszéléséért Fitzgerald 12.500 dollárt kapott, míg az akkor megjelent Az éj szelíd trónján és még hét másik könyve összesen ötvennyolc dollár 35 centet – ami legfeljebb egy pezsgős vacsorára lett volna elég. Talán.

Fitzgeraldnak összesen 164 elbeszélése jelent meg a különböző amerikai folyóiratok oldalain (a legtöbb a Saturday Evening Post-ban). Hatvannégyet adott ki belőlük külön kötetben még életében. Ezek a Flappers and Philosophers (1920), Tales of the Jazz Age (1922), All the Sad Young Men (1926), and Taps at Reveille (1935). Magyarul (az én fordításomban (vagy újrafordításomban) – Hölgyek és csajok,  A dzsesszkorszak meséi,  Azok a szomorú fiatalok (Fapados), vagy Ó, azok a szomorú fiatalok (e-book), és a Hajnali takarodó. Az 1940-ben bekövetkezett halála után még hat elbeszélés-kötet jelent meg hatvanegy további történettel, és a hátra maradt ötvenhét kiadatlanból Bruccoli professzor a The Price was High című kötetben negyvenkilencet kiadott. Mindegyik megtalálható a Nagy árat fizettem érte című e-könyvben, ami szintén az én fordításom.  A kötetben szerepel egy elbeszélés, az On Your Own (én az Egyedül saját erődből címet adtam neki), mely öt év után végül az Esquire-ben jelent meg. Eredetileg Vissza Marylandbe (Home to Maryland) lett volna az elbeszélés címe, amikor 1931 tavaszán Fitzgerald megírta apja temetéséről Európába visszatérve. Apját, akinek halálát mélységesen fájlalta, a Maryland állambeli Rockville-ben, a Szűz Mária Katolikus Templom kis temetőjében helyezték örök nyugalomra. Rockville – Rocktown az elbeszélésben – most Washington egyik külvárosa, de akkoriban csak egy kis poros megyeszékhely volt, ahol apja a polgárháború éveiben és utána nevelkedett. „De aztán… véget ért, és a kisvárosi orvos ott feküdt vagy száz más Lovejoy, Dorsey és Crawshaw között, írja Fitzgerald ebben az elbeszélésében. Ez az írás jól mutatja, hogyan tudta az író a saját lelkivilágát érintő mélyen megrázó élményeit feldolgozni és szinte egyetlen művészi metaforává változtatni. S bár az elbeszélés megírását követően öt éven át egyetlen irodalmi folyóiratban sem tudta elhelyezni ezt az elbeszélést (hét is visszautasította, ami „inasévei óta nem történt meg vele), ám mindenképpen helye van akár a legnagyobb remekművek között is. Hisz az egyetlen, sokáig kiadatlan olyan történet, mely – az író szavaival élve – „az extra, ami bennem van."

A Fej és vállak (Head and Shoulders) című elbeszéléssel kapcsolatban Fitzgerald a következőket írta Harold Obernak: "Huszonkét [tulajdonképpen huszonhárom] éves voltam, amikor New Yorkba jöttem, és eladtad a Head and Shoulders (Fej és vállak) című elbeszélésemet a Post-nak. Szeretném újra átélni azt az izgalmat, de attól tartok, hogy ilyesmi csak egyszer fordul elő az életben". Az elbeszélés, melynek eredetileg Nest Feathers (Fészekrakás) volt a címe, egyike azoknak, melyeket Fitzgerald 1919 őszén írt, miután Scribner elfogadta az Édentől messzét. Fitzgerald művei érdekes módon mindig előre vetítik életének egyes eseményeit: mint ahogy Horace is a házassága miatt tért le a tudományos pályáról és vállalt munkát a szórakoztató iparban, úgy a Fej és vállak szerzője is arra kényszerült, hogy az 1920 áprilisában Zelda Sayre-rel megkötött házassága után regények helyett elbeszéléseivel szórakoztassa a nagyérdeműt.

A Kalóz a szigeten (The Offshore Pirate) című elbeszélést Fitzgerald minden bizonnyal úgy akarta megírni, hogy olyan legyen, mint valami tündérmese, de mégis csúszott bele egy kis morál: a főszereplő széplány, Ardita, aki olyan romlott és makacs, mint egy öszvér, végül is azt teszi, amit bácsikája akar. Belelép a felállított csapdába és azt kapja, amit a nagybácsi akar: az általa választott fiút férjnek családi beleegyezéssel, sőt még a hőn áhított drága karkötő is Arditáé lesz, bár az mégsem egy kalóz zsákmánya, mint hitte. De azért mégis csak egy mese. Egy mese arról az időről, amikor fiatalok és szerelmesek voltunk, és harminc láb magasból ugrottunk a tengerbe… csukafejest. Csakugyan ez volt maga az Éden.

Érdekes elbeszélés ez Az állat. Egy rövidke történet, mely szerintem azt vizsgálja, hogy mi erősebb az emberben – a jóság vagy a gonoszság, a bosszúvágy vagy a megbocsátás. Nem tudjuk meg; a kérdés nyitva marad. Az olvasó is törheti a fejét rajta.

Aki úgy hiszi, hogy ismeri a Benjamin Button különös életét, mert látta filmen, méghozzá a híres hollywoodi filmsztár Brad Pitt főszereplésével, az téved. Ez a történet egészen más, mint a hollywoodi liberális vagy akármilyen „politikailag korrekt" demokratikus szirup. Szó sincs benne a másság, vagy a faji ellentétek kérdésének a boncolgatásáról, vagy arról, hogy az igazi szerelem örök, és soha nem múlik el, meg más ilyen blődségekről. A történet csak arról szól, amiről valóban szól. Mégpedig arról, hogy mi lenne, ha az ember visszafelé élné az életét. Vagyis ha öregen születne, aztán fokozatosan fiatalodna. Jobb lenne? Miközben az elbeszélést (vagy inkább a kisregényt) olvassuk, talán úgy látjuk majd, hogy biztos nem. Sőt! Avagy ki tudja? Ám Fitzgerald, aki mindig hírnévre vágyott, biztosan örült volna, ha tudja, hogy film készült művéből. Méghozzá nem is egy valamilyen kis stúdiócskában, hanem a stúdiók stúdiumában, Hollywoodban világhírességekkel a főszerepben.

Nos, hogy is lehet egy végtelenül gazdag, romlott széplánynak a szerelmét elnyerni? Ezt a kérdést biztos Fitzgerald is többször feltette magának, amikor Zelda Sayre, az elkényeztetett déli szépség kezét akarta megkapni. Hát csak úgy, ahogy ezt a Rags Martin–Jones és a walesi herceg című novellájában leírta. Mindent meg kell adni neki, és ha ez sem elég, el kell kápráztatni. Mondjuk, be kell mutatni a walesi hercegnek. De ha történetesen nincs kéznél egy walesi herceg, akkor kreáljunk egyet. Az sem árt persze, ha még meg is spékeljük egy kicsit egy izgalmas kis krimivel körítésnek.

És akár folytathatnánk is ezt a fajta kérdésfeltevést. Ha már egyszer egy ilyen szép gazdag és elkényeztetett lányt vettünk nőül, akkor milyen feleség és anya lesz belőle? Ezt sem tudhatjuk. Vagy mégis? A rendező című bámulatos kis novella ezt a kérdést veti fel és próbál rá válaszolni, még hozzá úgy, hogy elmondja: minden ember életének van valahol egy nagyon is jó rendezője, aki tudja, hogy mit tesz, és előbb-utóbb megold minden problémát az életben.

És végül, de nem utoljára a Téli álmok (Winter Dreams) című elbeszélésről néhány szót. Először 1922 decemberében a Metropolitan Magazine-ben jelent meg, és később, 1926-ban az Azok a Szomorú Fiatalok (All The Sad Young Men) című kötetben. Fitzgerald akkor foglalkozott vele, amikor harmadik regényének, A nagy Gatsby-nek a megírását tervezgette. Akárcsak a regényben, ez az elbeszélés is egy törekvő fiatalember (Dexter Green) lelkivilágát elemzi, akinek vágyai (álmai) egybefonódnak egy önző gazdag lány szeszélyes romlottságával. Később Fitzgerald törölte Dexter válaszát Judy Jones-hoz az elbeszélésből, s abban a levélben írta meg, melyet Gatsby küld Daisynek otthonában. Az elbeszélés négy utolsó bekezdésében Fitzgerald aprólékosan elmagyarázza, mitől és miért változik meg annyira Dexter, hogy már nem maradt érzés benne: már csak azért tud bánkódni, mert már szomorkodni sem képes. Ezért nem véletlen, hogy a kritikusok ezt az elbeszélést egyfajta vázlatnak tekintik A nagy Gatsby-hez, vagy akár e nagy amerikai regény előhírnökének, rövidebb változatának is mondják.

Így jutnak el F. Scott Fitzgerald elbeszéléseinek hősei a paradicsomi állapotoktól, a „kalóz" szigetétől a pokol bugyráig, amikor is az ember már arra sem képes, hogy érezzen.

Egyedül saját erődből

Amikor már harmadszor is végigvonult a fedélzeten, Evelyn rábámult. Ott állt a mellvédnek támaszkodva, és amikor ismét meghallotta a férfi lépteit, kíváncsian megfordult és rajta tartotta a szemét egy pillanatig, amíg a férfi nem vette le róla az övét; egy nő csak akkor ilyen szemtelenül bátor, ha tudja, hogy egy másik férfi oltalmát is élvezi. Barlotto, aki Eddie O’Sulivannel pingpongozott, ezt azonnal észrevette.

– Aha! – mondta két menet közben, amikor a fedélzeten sétáló férfi még nem is volt hallótávolságon kívül.  – Szóval téged egy férfi akkor is érdekel, ha nem is egy német herceg.

– Honnan tudod, hogy az illető nem egy német herceg? – kérdezte Evelyn.

– Onnan, hogy egy német hercegnek ló pofája van és fehér a szeme. Úgy hogy ez az ürge – elővett a zsebéből egy utas–listát – vagy Mr. George Ives, Mr. Jubal Early Robinson és inasa, vagy pedig Mr. Joseph Widdle, aki feleségével és hat gyermekével van itt a hajón.

Egy közepes nagyságú német hajón voltak, mely öt nappal ezelőtt szedte fel a horgonyt a francia Cherbourgban. Most február volt, a tenger meg piszkos szürke és habos az esőtől. A fedélzeten mindenütt volt ponyva, de ennek ellenére még a pingpong–asztal is fénylett a nedvességtől.

Pik–pak, pik–pak, pattogott a labda. Barlotto arcra hasonlított Valentinóra  – de azóta, hogy a rumbánál elkövette vele azt a pimaszságot, nem szívesen lépett vele színpadra. Ám Eddie O’Sullivan továbbra is egyik legjobb pajtása maradt a társulatnál. 

Tudat alatt azt kívánta, hogy a magányos sétálgató férfi menjen körbe még egyszer a fedélzeten, de ezt nem tette. Evelyn megfordult és kibámult a tengerre az ablakon; hirtelen elszorult a torka, erősebben markolta a korlátot, hogy ne kezdjen el remegni. Gondolatai a fülében csengtek: „Az apám meghalt. Amikor kicsi voltam, vasárnap délelőttönként együtt mentünk a városba, én a kis kikeményített ruhácskámban, ő meg megvette a washingtoni lapot, és vett egy szivart is, és olyan büszke volt szép kicsi lányára. Mindig olyan büszke volt rám – még New Yorkba is eljött, hogy megnézzen, amikor a Marx fivérekkel léptem színpadra, és mindenkinek, még a liftes fiúnak is elmondta a szállodában, hogy ő az apám. Örülök, hogy ezt tette, hisz én voltam legnagyobb kincse, életének ez volt talán a legszebb szakasza ifjúsága óta. Biztosan nagyon örülne, ha tudná, hogy még Londonból is hazamegyek, hogy láthassam."

– Mára elég – mondta Eddie.

Evelyn megfordult.

– Most lemegyünk, felébresztjük Barney-ékat és meghívjuk őket egy parti bridzsre, ha nincs ellene kifogásod – javasolta Barlotto.

Evelyn előre ment, tett néhány tánclépést a vizes fedélzeten, s aztán a nedves szél egy hirtelen jött leheletére énekelni kezdett: Hazamegyünk Buffalóba. Az ajtó előtt megcsúszott és majdnem elesett a lépcsőn, de az utolsó pillanatban az egyik kezével még sikerült megkapaszkodnia a korlátban. Épp ekkor jött felfelé az ismeretlen, aki így közvetlenül az orra előtt bukkant fel. A lány szája furcsán elnyílt, és nehezen bár, de sikerült visszanyernie egyensúlyát. Aztán feltűnő déli akcentussal a férfi azt mondta: „Az én hibám!" Ekkor ismét találkozott a tekintetük.

Másnap délután az ismeretlen férfi megkérdezte Eddie O’Sullivantól:

– Nem önök játszották Londonban a Krónikus kötődést?

– De igen. Még három nappal ezelőtt is azt játszottuk. Két hét múlva járt volna le a szerződésünk, de Miss Lovejoy-t hazahívták Amerikába, így nekünk is mennünk kellett.

– És most itt van az egész társulat a fedélzeten?  –  A férfi kíváncsisága nem volt bántó, csak egyszerű jóindulatú érdeklődés volt, és udvarias tisztelet a színházi élet romantikája iránt. Eddie O’Sullivannak tetszett az érdeklődése.

– Kérem, foglaljon helyet.  Nem, a társulatból csak Barlotto, az a jóképű fiatalember, Miss Lovejoy és Charles Barney, a producer van itt a feleségével. Mi még aznap hajóra szálltunk, a többiek a Homeric-kal jönnek utánunk.

– Nekem nagyon tetszett az előadás. Világkörüli úton voltam, két héttel ezelőtt érkeztem Londonba, és nagyon szerettem volna valami amerikait látni – sikerült.

Egy órával később Evelyn is benézett a szalonba és ott találta őket.

– Szóval ide bújtak? – kérdezte. – Akkor kinek mondjak én vicceket, ha még ez a széltoló társaság is idelent lebzsel?

Eddie bemutatta Mr. George Ivest a lánynak. Evelyn egy jóképű, jó felépítésű harminc éves férfit látott maga előtt kemény és nyugtalan arckifejezéssel. Két szeme sarkában a finom szarkalábak azt mutatták, hogy figyelmes szemlélője lehet a világnak. Ami pedig George Ivest illeti, úgy neki egy kicsike, karcsú és törékeny sötét hajú huszonhat éves hölggyel volt szerencséje megismerkedni, akiben az a láng lobogott, ami „professzionálisnak" szokás nevezni. Azaz semmiképpen sem volt amatőr – vagyis nem igen tudta volna kihasználni ezt a lángot egyetlen más személy vagy csoport sem az ő helyében. Időnként ez a láng annyira lobogott benne, hogy szavának minden árnyalati jelentése, minden egyes hétköznapi mozdulata annyira megváltozott, hogy egészen más lett, mint azelőtt. A száját két fél cseresznyéből alkotta meg a Teremtő, mely cseresznyécskék, ha megnyíltak, varázslatosan ragyogó mosollyá tudtak válni. A szeme nagy volt, sőt igen nagy, fényes és sötétbarna. Nem volt kimondott szépség, de alig tíz másodpercre volt szüksége csupán, hogy meggyőzze az embert, hogy mégis az. Sportos testalkatának felszíne alatt kemény izmok feszültek. Most jól szabott, elegáns fekete ruha volt rajta, amitől a hajón kissé túlöltözöttnek látszott.

– Tegnap óta csodálom, amikor is majdnem az ölembe pottyant – mondta a férfi.

– Fel kellett valahogy keltenem a figyelmét, nem? Mit csináljon egy lány a tengeren? Horgásszon?

Leültek.

– Már régóta van Angliában?  – kérdezte George.

–  Vagy öt éve. Ott nagyobbnak látszom.

Amikor komolyan beszélt, kissé angolos lett a kiejtése.

– Semmihez sem értek igazán. Tudok egy kicsit énekelni, táncolni, egy kicsit bohóckodni, úgy hogy a britek azt hiszik, nagy színésznő vagyok. Ez New Yorkban nem elég, ott amatőr lennék.

Nyilván szerette volna, ha New Yorkban is olyan sikeres, mint Londonban.

Barney, Mrs. Barney és Barlotto tűnt fel a bárban.

– Aha! – kiáltott Barlotto, amikor bemutatták neki George Ives–t.  – Evelyn nem hitte, hogy ön herceg. – Új ismerőse térdére tette a kezét. – Miss Lovejoy az első naptól kezdve, hogy itt vagyunk ezen a teknőn, csak a hercegét keresi, akiről azt mondták, hogy itt van. Mondtuk neki, hogy ön az.

Evelynt fárasztotta Barlotto fecsegése, mindenki fárasztotta Eddie O’Sullivanen kívül, bár volt annyira tapintatos, hogy ezt azért nem mutatta, amikor dolgozott. Körülnézett. Két orosz pópát kivéve, akik sakkoztak, a társaság egyedül volt a szalonban – csak harminc személy utazott az első osztályon, ahol kétszáz utasnak volt hely. Ismét csak azon törte a fejét, hogy vajon miféle Amerika várja majd otthon. Hirtelen a szalon nyomasztólag kezdett rá hatni – túl nagy volt, túl üres ahhoz, hogy jól érezze magát benne; Evelyn úgy vélte, hogy kötelessége, hogy örömet és jó kedvet adjon az embereknek, mert mint színész tartozik ezzel nekik.

– Jöjjenek velem a szalonomba – mondta lelkesen s izgalmakat ígérően. – Felteszünk egy lemezt a gramofonra, s meghívjuk azt a jóképű hajóorvost és a fedélzeti mérnököt egy póker partira. Én leszek a csali.

Amint mentek lefelé a lépcsőn, Evelyn már tudta, hogy mindezt az új ismerőséért teszi. Színészkedni akart neki, meg akarta mutatni, milyen jól el tudja szórakoztatni az embereket. Miközben szólt a zene és azt harsogta, hogy Az őrületbe kergetsz, édes, szabadjára engedte fantáziáját. A gengszterlányt játszotta, a Keresztapa lányát, és az egész utazásnak csak az volt a célja, hogy a maffia elrabolja Mr. Ives–t. Játékosan rekedtes hangján hol az egyik, hol a másik jelenlévőhöz fordult; a két hajóstisztet is bevonta a játékba, és ők, anélkül, hogy jól tudtak volna angolul, megérezték ennek a rögtönzött előadásnak minden báját. Evelyn egyszerre volt Anne Pennington, Helen Morgan  és a puhány pincérlány, aki azért jött, hogy felvegye rendeléseiket, s mindez zenére.

Később George Ives mindenkit meghívott vacsorára a fedélzeti étterembe. Amikor a társaság feloszlott és Evelyn elismerésére vágyva rápislantott, a férfi megkérdezte, nem akar-e még sétálni egyet a fedélzeten vacsora előtt.

A fedélzet, bár ponyva védte a szitáló esőtől, még mindig nedves volt és csúszásveszélyes. A villanylámpa csak pislákolt, gyengén világított és piszkos sárga volt, az üres fedélzeti székeken hanyagul hevertek az otthagyott takarók.

– Élvezet volt magát látni – mondta a férfi. – Olyan volt, mint… Miki Egér.

Evelyn megragadta a férfi karját és felnevetett.

– Nagyon szívesen vagyok Miki Egér. Látja, amikor erre ment, én itt álltam és magát néztem. Miért nem tett meg egy kört, negyedszer is?

– Zavarban voltam és ezért felmentem a nyílt fedélzetre.

Amint a hajó orránál visszafordultak, mindenütt nyíltak az ajtók, emberek jöttek és rohantak a korláthoz. 

– Biztos rosszul lettek attól, amit megettek – mondta Evelyn. – De nem, nézze!

A Europe volt az – egy kivilágított úszó sziget. Percről percre csak nőtt, muzsikával teli tündérvilággá dagadt, fedélzetén szólt a zene és ragyogott a sok lámpafény. Távcsövön keresztül látták az utasokat is, akik a korlátnak dőltek, és Evelyn kitalált egy mesét egy férfiról, aki saját maga vasalja nadrágját a kabinban. Elismeréssel adóztak a gyönyörű óceánjáró valóban nagy sebességének.

– Ó, papa, miért nem veszel nekem is egy ilyet? – kiáltott Evelyn, de aztán feltört belőle valami – fojtogatta a szépség látványa, a korábbi izgalom, melynek utórezgései csak most jöttek elő igazán, és ott látta maga előtt tisztán életnagyságban… az apját. Egy szót sem szólt búcsúzóul; csak megfordult és bement.

***

Két nap múlva ismét ott állt George Ives mellett a fedélzeten, és azt nézte, hogyan úszik el mellettük sebesen a Coney Island barátságtalan vasállványzata.

– Mit mondott neked Barlotto az előbb? – kérdezte Evelyn.

George nevetett.

– Azt, amit már Barney is. Csak ezt most egészen komolyan mondta.

Evelyn nagyot nyögött.

– Azt mondta – folytatta George –, hogy életveszélyes vagy, mert mindenkinek elcsavarod a fejét… és hogy egy nagy szamár vagyok, ha azt hiszem, hogy ez a kis flört a tengeren egyáltalán jelent neked valamit. Ugyanis egyszer már mindenki volt beléd szerelmes, de nem lett belőle semmi. Kemény a szíved, mint a kő, és hideg vagy, mint a jég.

– Barney sosem volt belém szerelmes – tiltakozott Evelyn. –