Francis Scott Fitzgerald összes elbeszélései: III.kötet

By Francis Scott Fitzgerald

A Fitzgerald összes elbeszéléseinek általam összeállított harmadik kötete a következő elbeszéléseket tartalmazza. (Igyekeztem a kronológiai sorrendet betartani, de ez különböző okokból kifolyólag nem mindig sikerül): 
1924-ben Fitzgerald még képes volt családi problémáit úgy kezelni, hogy egyszerűen „pénzcsináló” humoros elbeszéléseket írt belőlük. Így a Rag Marin Jones és a walesi herceg III. Kötet szemmel látható megismétlése annak, amit a Kalóz a szigeten mesél: egy gazdag fiatalember azzal nyeri el egy unatkozó dúsgazdag örökösnő kezét, hogy színjátékot rendez neki.
Az egy éjszaka alatt megírt Babazsúr egy roppant egyszerűnek látszó kis történet arról, hogy miért veszett össze két szomszédos házaspár egy gyerekzsúr miatt.
A Kidobott pénz (The Penny Spent) is egy olyan elbeszélés, mely azt mondja el, hogy a pénznek, vagy a vagyonnak semmi köze sincs az igazi nagy szerelemhez. Ez is többször ismétlődő téma Fitzgeraldnál. Lásd például a Rags Martinn Jones-t. A Saturday Evening Postban jelent meg először 1925. október 10-én, de aztán csak az Egy csöppnyi Édenben (Bits of Paradise) 1976-ban, és utoljára. Valamiért nem tartozott a népszerű novellák közé, és a kritika sem foglakozott vele eléggé, pedig jó és szellemes.
A Tánc (The Dance) olyan, mint egy modern krimi, de a témája szintén a szerelem, valamint az Észak és a Dél közötti kulturális ellentét, mely szintén nem új keletű téma Fitzgerald oeuvre-jében. Megjelent a Red Book Magazine-ben, 1926 júniusában, majd 1976-ban a Bits of Paradise-ban (Egy csöppnyi Éden) is.
Ezt a történetet (Your Way and Mine) Fitzgerald 1926 februárjában írta a Salies-de-Bearn-i gyógyfürdőn a Francia Pireneusokban, ahol két hónapig „lebzselt” Zelda betegsége miatt. Az elbeszéléshez mellékelt levélben Fitzgerald ezt írta Obernek: „Ettől rosszabb elbeszélést talán még soha életemben nem írtam. Egyszerűen borzalmas! A közepénél már egyáltalán nem érdekelt… Nagyon kérlek – és ezt komolyan mondom – ne ajánld a Post-nak. Ahogy most állnak a dolgaim, azt hiszem, ez nem lenne jó taktika. A Red Book-nak se ajánld. Ebben a történetben semmi sincs az igazi énemből. Kétségbeesetten belevágtam egy történetbe – kitaláltam egy üzleti témát – olyasmit, amiben nem mozgok otthonosan. Kapjak inkább 1000 dollárt érte valamilyen másodrendű folyóirattól, mint a kétszeresét más valakitől. Nagyon erősen így érzek.” Az elbeszélést 1927 májusában viszont a Woman’s Home Companion szívesen közreadta, és olvasóknak nyilván tetszett, mert ez követően a Metro Newspaper Service szintén közölte. Ezek szerint mégsem lehetett olyan rossz, mint amilyennek Fitzgerald képzelte.
A Látogatás egy régi házban (A Short Trip Home) egy kísértethistória, méghozzá remek, Edgar Allan Poe stílusában. Az embernek a hideg futkos a hátán olvasás közben. Egy fiatal férfi találkozik a természetfelettivel, és megpróbál – sikeresen – megakadályozni egy életveszélyes viszonyt egy kísértet és egy elő széplány között.
Matthew J. Bruccoli, Fitzgerald életrajzírója elmondja, hogy 1926 decemberében két és fél éves franciaországi tartózkodása után az író visszatért Amerikába. Montgomeryben (Zelda szülővárosa) elfogadta John W. Considine-nak, az United Artist producerének felkérését arra, hogy írjon filmet a flapperek világáról. Fitzgerald elfogadta a felkérést, mert (mint mindig) kellett a pénz. Az volt a megállapodás, hogy Considine 3.500 dollárt fizet, amint elkészül a forgatókönyv, és 12.000 dollárt, ha jónak találja és elfogadja. Fitzgerald úgy gondolta, hogy három hét alatt megírja, ám e helyett Zelda és ő 1927. január elejétől március közepéig csak szórakozással, mulatozásokkal töltötte idejét Hollywoodban. A forgatókönyvet (Lipstick = A rúzs) Considine áprilisban visszadobta, nem tetszett neki. Fitzgerald ügynöke segítségével más stúdióknál és producereknél is próbálkozott, pl. B. P. Schulbergnél, de a forgatókönyv senkinek sem kellett. Végül Fitzgerald úgy gondolta, hogy átírja novellának a College Humor számára, de ezzel az ötletével is felhagyott. A L

• Language: Magyar
• Publisher: Peter Ortutay
• Release date: Jan 23, 2019
• ISBN: 9780463272497

Francis Scott Fitzgerald

Francis Scott Fitzgerald (Saint Paul, 1896-Hollywood, 1940) es considerado uno de los más importantes escritores estadounidenses del siglo XX y el portavoz de la generación perdida. El gran Gatsby se publicó por primera vez en 1925 y fue inmediatamente celebrada como una obra maestra por autores como T. S. Eliot, Gertrude Stein o Edith Wharton.

Book preview

Francis Scott Fitzgerald

összes elbeszélései

III. kötet

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Smashwords Kiadó

Copyright@Ortutay Péter-2018

Tartalom

Miről szól?

Rags Martin-Jones és a walesi herceg

A babazsúr

Kidobott pénz

A tánc

Én így szoktam, te meg úgy

Látogatás egy régi házban

A rúzs: egyetemista komédia

A gazdag fiú

A szerelemhajó

Jacob létrája

Miről szól?

A Fitzgerald összes elbeszéléseinek általam összeállított harmadik kötete a következő elbeszéléseket tartalmazza. (Igyekeztem a kronológiai sorrendet betartani, de ez különböző okokból kifolyólag nem mindig sikerül): 

41. 1924-ben Fitzgerald még képes volt családi problémáit úgy kezelni, hogy egyszerűen „pénzcsináló" humoros elbeszéléseket írt belőlük. Így a Rag Marin Jones és a walesi herceg III. Kötet szemmel látható megismétlése annak, amit a Kalóz a szigeten mesél: egy gazdag fiatalember azzal nyeri el egy unatkozó dúsgazdag örökösnő kezét, hogy színjátékot rendez neki.

42. Az egy éjszaka alatt megírt Babazsúr egy roppant egyszerűnek látszó kis történet arról, hogy miért veszett össze két szomszédos házaspár egy gyerekzsúr miatt.

43. A Kidobott pénz (The Penny Spent) is egy olyan elbeszélés, mely azt mondja el, hogy a pénznek, vagy a vagyonnak semmi köze sincs az igazi nagy szerelemhez. Ez is többször ismétlődő téma Fitzgeraldnál. Lásd például a Rags Martinn Jones-t. A Saturday Evening Postban jelent meg először 1925. október 10-én, de aztán csak az Egy csöppnyi Édenben (Bits of Paradise) 1976-ban, és utoljára. Valamiért nem tartozott a népszerű novellák közé, és a kritika sem foglakozott vele eléggé, pedig jó és szellemes.

44. A Tánc (The Dance) olyan, mint egy modern krimi, de a témája szintén a szerelem, valamint az Észak és a Dél közötti kulturális ellentét, mely szintén nem új keletű téma Fitzgerald oeuvre-jében. Megjelent a Red Book Magazine-ben, 1926 júniusában, majd 1976-ban a Bits of Paradise-ban (Egy csöppnyi Éden) is.

45. Ezt a történetet (Your Way and Mine) Fitzgerald 1926 februárjában írta a Salies-de-Bearn-i gyógyfürdőn a Francia Pireneusokban, ahol két hónapig „lebzselt" Zelda betegsége miatt. Az elbeszéléshez mellékelt levélben Fitzgerald ezt írta Obernek: „Ettől rosszabb elbeszélést talán még soha életemben nem írtam. Egyszerűen borzalmas! A közepénél már egyáltalán nem érdekelt… Nagyon kérlek – és ezt komolyan mondom – ne ajánld a Post-nak. Ahogy most állnak a dolgaim, azt hiszem, ez nem lenne jó taktika. A Red Book-nak se ajánld. Ebben a történetben semmi sincs az igazi énemből. Kétségbeesetten belevágtam egy történetbe – kitaláltam egy üzleti témát – olyasmit, amiben nem mozgok otthonosan. Kapjak inkább 1000 dollárt érte valamilyen másodrendű folyóirattól, mint a kétszeresét más valakitől. Nagyon erősen így érzek." Az elbeszélést 1927 májusában viszont a Woman’s Home Companion szívesen közreadta, és olvasóknak nyilván tetszett, mert ez követően a Metro Newspaper Service szintén közölte. Ezek szerint mégsem lehetett olyan rossz, mint amilyennek Fitzgerald képzelte.

46. A Látogatás egy régi házban (A Short Trip Home) egy kísértethistória, méghozzá remek, Edgar Allan Poe stílusában. Az embernek a hideg futkos a hátán olvasás közben. Egy fiatal férfi találkozik a természetfelettivel, és megpróbál – sikeresen – megakadályozni egy életveszélyes viszonyt egy kísértet és egy elő széplány között.

47. Matthew J. Bruccoli, Fitzgerald életrajzírója elmondja, hogy 1926 decemberében két és fél éves franciaországi tartózkodása után az író visszatért Amerikába. Montgomeryben (Zelda szülővárosa) elfogadta John W. Considine-nak, az United Artist producerének felkérését arra, hogy írjon filmet a flapperek világáról. Fitzgerald elfogadta a felkérést, mert (mint mindig) kellett a pénz. Az volt a megállapodás, hogy Considine 3.500 dollárt fizet, amint elkészül a forgatókönyv, és 12.000 dollárt, ha jónak találja és elfogadja. Fitzgerald úgy gondolta, hogy három hét alatt megírja, ám e helyett Zelda és ő 1927. január elejétől március közepéig csak szórakozással, mulatozásokkal töltötte idejét Hollywoodban. A forgatókönyvet (Lipstick = A rúzs) Considine áprilisban visszadobta, nem tetszett neki. Fitzgerald ügynöke segítségével más stúdióknál és producereknél is próbálkozott, pl. B. P. Schulbergnél, de a forgatókönyv senkinek sem kellett. Végül Fitzgerald úgy gondolta, hogy átírja novellának a College Humor számára, de ezzel az ötletével is felhagyott. A Lipstick negyvenöt oldalas kézirata a Princetoni Egyetem Könyvtárában található. A gépírónő kis kezdő lehetett, mert végig elfogadta Fitzgerald helyesírási, stilisztikai és egyéb „aprócska" hibáit, s így azok mind benne maradtak a kéziratban. A szerkesztő ezeket természetesen kijavította.

48. A gazdag fiú (The Rich Boy) a Fitzgerald elbeszélések közül talán az egyik legjobb, igazi remekmű, legalább is sok kritikus annak tartja. Tulajdonképpen arról szól, hogyan pazarolja el erejét, energiáját, így egész életét is egy tehetséges fiatalember (Anson Hunter), amikor pedig gazdagságával nagy dolgokra lenne hivatott a történet szerzője szerint, aki Fitzgerald. Így a történet jól mutatja, hogy Fitzgeraldnak esze ágában sem volt hajbókolni a gazdagok előtt csak azért, mert gazdagok, hanem épp ellenkezőleg: megrótta őket a lehetőségekkel való nemtörődömségük miatt.  

49. Ez az elbeszélés (A szerelemhajó) 1927 augusztusában született az után, hogy Fitzgeraldék megjöttek Európából. Fitzgerald Az éj szelíd trónján kívánt dolgozni, de a regényírás lassan haladt, mert közben egy-két „pénzcsináló" novellát is kénytelen volt megírni. Ezt az elbeszélést is a jól fizető Saturday Evening Postnak írta, ahol meg is jelent. Akkoriban szerzőjének sok problémája akadt, s úgy tűnt, egész élete kudarc. A szerelemhajó tulajdonképpen azt tükrözi, hogyan próbálja keresni az író – de nem találja – ifjúkori reményeit és vágyait (a Gatsby téma). Ahhoz a retrospektív elbeszélés-csoporthoz tartozik, amit Fitzgerald szintén akkor és ott (Ellerslie-ben) írt. Ezek főként arról a lassan kamasszá váló Basil Duke-ról szóló elbeszélések, aki Keletre megy iskolába, de nehezen tud beilleszkedni az ottani társadalomba, akárcsak Fitzgerald külföldön. Nem tudott hazájától távol élni, mert egyszerűen nem ment. S ezekkel a múltba tekintő (retrospektív) történetekkel próbál legalább lelkileg kapcsolódni szülőföldjéhez, és azt igazolni, amit a Gatsbyben is mindig hangsúlyozott: „… fáradhatatlanul evezünk tovább, szemben az árral, mely szüntelen visszasodor bennünket a múltba."

50. Fitzgerald több elbeszélésében is foglakozik ugyanazzal, vagy hasonló témával. A Jacob létrája például sokat előrevetít a Dick Diver – Rosemary Hoyt közt szövődő szerelmi viszonyról, mely Az éj szelíd trónjának az egyik érdekes mellékepizódja, és természetesen erősen önéletrajzi ihletésű.

Rags Martin-Jones és a walesi herceg

I.

A Majestic egy verőfényes áprilisi reggelen siklott be méltóságteljesen a New York-i kikötőbe. Fújt egyet a vontató- és a csigalassú komphajók felé, rákacsintott egy vadonatúj színes jachtocskára, és mérgesen fütyült gőzfütyölőjén egy marhákkal teli teherhajónak, hogy mielőbb tűnjön el előle. Aztán régi helyén épp oly zajosan és fontoskodva horgonyzott le, mint ahogy egy idős dáma szokott a székre leülni; majd jólesően kijelentette, hogy Southamptont érintve most jött meg Cherbourg-ból az emberiség színe–javával a fedélzetén.

Az emberiség színe-java ott állt a hajókorlátnál, és mint egy idiótasereg integetett a szegény rokonoknak, akik alig várták, hogy megkapják a beígért divatos párizsi kesztyűket. Hamarosan egy hatalmas hajóhíd segítségével sikerült összekötni a gőzöst az észak-amerikai kontinenssel, s így elkezdődhetett az emberiség színe-javának levonulása – élén Gloria Swansonnal, a Lord & Taylor kereskedőház két prominens felvásárlójával, a graustarki pénzügyminiszterrel, aki haladékot jött kérni az adósságtörlesztésre, valamint egy afrikai kiskirállyal, aki az egész hajóúton mást sem akart, csak egy talpalatnyi száraz földet érezni a lába alatt, mert rettenetesen szenvedett a tengeribetegségtől.

A fotográfusok vadul villogtatták vakuikat, amint az utasok elindultak a hajóhídon a mólóra. Azt a két hordágyat, melyen két derék közép–nyugati férfit hoztak le a mentők, akik a búcsúesten majdhogy nem halálra itták magukat, hangos üdvrivalgás és tapsvihar fogadta.¹

A kikötő lassan kiürült, és már az utolsó flaska Benedictine is a parton volt, a fényképészek mégsem hagyták el állásaikat. És a leszállás rendjéért felelős tengerésztiszt is még mindig ott állt a hajóhídon, először az óráját nézte, majd a fedélzetet, mintha csak a rakomány egy fontos része még ott maradt volna. Végül a parton álló várakozók száját egy hangos és hosszas „ó–ó–ó" hagyta el, amikor a B fedélzetről vonulni kezdett lefelé az utasok utolsó csapata. Először két francia szobalány jött, karjukon egy-egy aprócska vörös pincsi, utánuk egy szakasz hordár, akik alig láttak valamit a friss virágokból álló hatalmas csokroktól. Aztán következett még egy szobalány, aki kézen fogva vezetett egy szomorú tekintetű árva francia fiúcskát, aki nyilván a háborúban vesztette el szüleit. Közvetlenül a sarkukban a másodtiszt loholt, aki három ideges farkaskutyát húzott maga után pórázon. Látszott rajtuk, mint ahogy a tiszten is, hogy semmi kedvük sincs ehhez a megerőltető levonuláshoz.

Szünet. Majd megjelent a korlátnál a kapitány, Sir Howard Witchcraft, mellette pedig valaki, akinek még az orrocskája sem látszott ki a drága és hatalmas ezüstrókaprém-halmazból.

Most már valóban lehet tapsolni és ujjongani! Rags Martin–Jones az európai fővárosokban eltöltött öt hosszú év után visszatért édes szülőhazájába.

Rags² Martin-Jones, tévedés ne essék, nem kiscica. Félig lány, félig virágszál. S amint kézfogással búcsúzik Sir Howard George Witchcraft kapitánytól, olyan ragyogó mosoly van az arcán, mintha most mondták volna el neki a világ legszellemesebb és legújabb viccét. Azok, akik még nem hagyták el a kikötőt, úgy érezték, hogy ebbe a mosolyba beleremeg az áprilisi levegő, s az ég felé fordították szemüket, hogy lássák is ezt a remegést.

Rags Martin-Jones lassan ment végig a hajóhídon. Kalapja – kifürkészhetetlen kísérleti párizsi példány, mely biztos egy vagyonba került – hóna alá csapva és összenyomva, ám kisfiús bubifrizuráját, vagy inkább börtönfrizuráját, csak nem kócolta össze a kikötői szél. Arckifejezése olyan volt, mint egy mennyasszonyé, aki reggel hétkor már izgatottan készül az esküvőre, leszámítva a lehetetlen monoklit, melyet egyik babásan égszínkék szemével tartott összecsípve. Ha lépett és pislantott egyet, hosszú szempillái miatt a monokli leesett a szeméről, s ő fáradt, ám boldog nevetéssel próbálta meg a másikra visszatenni azt a fránya üveget.

Hopp! Az alig ötven kilós aprócska teremtés már ott is volt a mólón, mely nem a súlyától, hanem nyilván üde szépségétől kezdett el remegni. Néhány hordár a szívéhez kapott. S egy szentimentális nagy cápa, mely végig kísérte a hajót az óceánon, nagyot ugrott a vízben, hogy még egy utolsó pillantást vethessen rá, s aztán összetört szívével eltűnt a mélységben. Rags Martin-Jones itt volt hazája földjén.

Nem fogadta őt senki a családtagok közül, aminek egyszerűen az volt az oka, hogy nem voltak családtagjai. 1913-ban szülei a Titanic fedélzetén kéz a kézben együtt lelték halálukat a jeges tengerben, mert párjuk nélkül nem élet az élet ezen a földön. Így a szülők hetvenötmillió dolláros vagyonkáját, a szegények és gazdagok legnagyobb megrökönyödésére, tízedik születésnapján egy kislány örökölte meg.

Rags Martin-Jones (az igazi nevét már rég elfelejtette a fáma) ide-oda forgolódott a fotográfusok gyűrűjében, és csakugyan olyan volt, mint egy frissen vágott virágszál, de lehetetlen volt róla jó fotográfiát készíteni: a monokli állandóan leesett a szeméről, ő pedig nevetve és ásítozva mindig megpróbálta visszatenni a helyére, s ezért csak egy filmes operatőr volt képes igazi eredményt is felmutatni. Ám minden fotón jól ki lehetett venni egy izgatott, csinos fiatalembert, akinek szemében a viszonzatlan szerelem tüze égett, s aki a mólón várta. A fiatalember Mr. John M. Chestnut volt, akinek eddigre már jelent meg egy jól megírt története sikeres karrierjéről az American Magazine-ban, és már jó ideje táplált halálosan gyengéd érzelmeket Rags Martin-Jones iránt. Pontosan azóta, hogy a lány, mint a tengeri dagály, a nyári hold hatása alá került.

Rags csak akkor kegyeskedett észrevenni a fiút, amikor már majdhogynem mindenki elhagyta a mólót, de olyan üres, kifejezéstelen tekintettel nézett rá, mintha most látná először életében.

– Rags – szólt hozzá a fiú. – Rags…

– Ó, csak nem Mr. John M. Chestnut? – kérdezte a lány meglepődve.

– De igen – hangzott a dühös válasz. – Úgy csinálsz, mintha nem is tudnád, ki vagyok. Vagy nem te írtad, hogy itt várjalak?

A lány felnevetett. Ott–termett mellette egy udvarias sofőr, akinek átadta prémjeit, s egy szál kékkockás, világosszürke ruhában maradt. Nevetett, és úgy rázta a fejét, mint egy vizes kismadár.

– Egy csomó mindent szeretnék neked elmesélni – jegyezte meg szórakozottan.

– Én is – mondta Chestnut óvatosan. – De legelőször is azt, hogy állandóan csak rád gondoltam, mióta elmentél.

A lány nyögött egy nagyot.

– Jaj, ne! Volt néhány fiatal amerikai a hajón, akik állandóan ilyesmit hajtogattak. Halálosan unom ezt a témát.

– Uram Isten! – kiáltott Chestnut. – Azt akarod mondani, hogy az én szerelmem is csak annyit jelent neked, mint azoknak a majmoknak az ömlengései a hajón?

Ezt idegesen és hangosan mondta, s körülöttük néhány ember megfordult, hogy hallja, miről van szó.

– Hallgass már! – szólt rá a lány. – Ne csinálj botrányt. Ha azt akarod, hogy egyáltalán szóba álljak veled, amíg itt vagyok, viselkedj tisztességesen.

De John M. Chestnut már tombolt.

– Azt akarod mondani – szólt kétségbeesetten, és ismét emelt hangon –, hogy elfelejtetted, mit mondtál öt évvel ezelőtt épp ezen a mólón – csütörtökön?

Ezt a kis jelenetet már a hajó utasainak a fele figyelte, s néhányan már a vámtól is kifelé igyekeztek, hogy lássák és hallják, mi történik.

– John – mondta a lány most már valóban bosszúsan –, ha még egyszer megemeled a hangod, akkor majd teszek róla, hogy bőven legyen alkalmad lehiggadni. A Ritz–ben leszek. Gyere oda ma este.

– De Rags! – berzenkedett a fiú rekedten. – Figyelj! Öt évvel ezelőtt…

S itt a jelenlévők egy nem mindennapi jelenetnek lehettek tanúi. Egy szép, fiatal lány kékkockás világosszürke ruhában határozottan előre lépett és félretolta az előtte álló izgatott fiatalembert, aki tett egy lépést hátra, de a lába alatt már nem volt semmi, és így harminc láb magasból egy elegánsnak nem igazán mondható szaltóval a Hudsonba pottyant.

A jelenet tanúi ijedten kiabálni kezdtek, s mindenki a korláthoz futott, de a fiatalember feje már feltűnt a víz alól. Szabályos karcsapásokkal úszott kifelé, és a hölgy, aki ezt a csúnya balesetet okozta, közömbösen hajolt át a korláton, két tenyerét hangosbeszélőként tette szája köré, és úgy kiáltotta a fiatalembernek:

– Fél ötkor, a hallban.

Intett egy vidám búcsút a kezével (amit a folyóban fürdőző fiatalember nem igazán tudott értékelni), megigazította szemén a monoklit, vetett egy királynői pillantást a tömegre, és finoman tipegve elhagyta a mólót.

II.

Az öt kutyus, a három szobalány és a francia árva a Ritz szálló legnagyobb lakosztályában kapott helyet, Rags pedig belecsücsült egy füvekkel illatosított forró vízzel teli fürdőkádba, ahol majdnem egy óra hosszat lubickolt. Utána fontos látogatókat fogadott – egy masszőrt, egy manikűrös lányt, és végül egy párizsi fodrászt, aki ismét rövid börtönfrizurát készített neki. Négy órakor megjött John Chestnut, és már a hallban találkozott vagy fél tucat ügyvéddel és bankárral, akik a Martin–Jones féle vállalkozások pénzügyeit intézték. Már fél kettő óta várakoztak idegesen és kimerülten.

Miután az egyik szobalány alaposan megnézte, nyilván azért, hogy megtudja, mennyire szalonképes – a nagyságos kisasszony szinte azonnal hajlandó volt fogadni. A m’selle a hálószobában tartózkodott, könnyökére támaszkodva feküdt egy heverőn vagy két tucat selyem párna közepette. John udvarias főhajtással köszönt, miközben igyekezett méltóságát is megtartani.

– Na, így már kinézel valahogy – mondta a lány a párnáiról felemelkedve, és figyelmesen megnézte. – Lett egy kis színed.

John köszönte a bókot.

– Minden reggel úsznod kellene egyet – mondta a lány, s aztán, mintha egészen mellékesen, megjegyezte: – holnap visszautazom Párizsba.

John Chestnutnak elakadt a lélegzete.

– Megírtam, hogy nem maradhatok tovább egy hétnél – tette még hozzá.

– De Rags…

– Miért is maradnék? New Yorkban nincs senki, aki szórakoztatni tudna.

– Hallgass rám, Rags. Adj nekem egy esélyt. Maradj még tíz napig, míg jobban megismersz, s aztán majd döntesz, jó?

– Míg jobban megismerlek! – Ezt úgy mondta, mintha a fiú máris egy nyitott könyv lenne előtte. – Olyan férfit akarok, aki képes valami gáláns gesztusra is!

– Ugye, ezzel nem azt akarod mondani, hogy kizárólag pantomimozzak?

Rags elégedetlenül sóhajtott.

– Nem. Csak azt akarom mondani, hogy nincs semmi képzelőerőd – magyarázta nyugodtan. – Az amerikai férfiaknak nincs semmi képzelőerejük. Párizs az egyetlen nagyváros, ahol egy civilizált nő jól érzi magát.

– Már semmit sem érzel irántam?

– Ha ez így lenne, akkor aligha ülök fel a hajóra, hogy átszeljem az Atlanti–óceánt csak azért, hogy lássalak. De alighogy megláttam egy amerikait a hajón, rögtön tudtam, hogy képtelen lennék férjhez menni egy földimhez. Egyszerűen meggyűlölnélek érte, John, s az egyetlen izgalmas dolog számomra csak az lenne, hogy összetörhetem a szívedet.

Belefúrta magát a párnáiba és majdnem eltűnt bennük.

– Elveszett a monoklim – mondta.

A selyempárna–halmazok mélyén folytatott sikertelen keresgélés után kiderült, hogy a fényes kis kerek üveg ott lóg a nyakán, csak hátul.

– Szeretnék szerelmes lenni – mondta, és ismét a szeme elé illesztette az üveget. – Tavaly tavasszal Sorrentóban majdnem megszöktem egy indiai rádzsával, de egy árnyalatnyit sötétebb volt a bőre a kelleténél, és valahogy sehogy sem tudtam megkedvelni azt a sok többi feleségét.

– Jaj, ne mondj nekem ilyeneket – kiáltott fel John, s arcát a két kezébe temette.

– Végül is nem mentem hozzá – mondta, hogy vigasztalja. – Bár neki aztán volt mit aprítani a tejecskébe! A Brit Birodalom harmadik leggazdagabb embere volt. Apropó – van pénzed?

– Nem annyi, mint neked.

– Na lám… Akkor mit tudnál adni, ami nekem nincs?

– Szerelmet.

– Szerelmet? – a lány visszabújt párnái közé. – Figyelj, John. Az élet számomra egy csillogó–villogó bazár, ahol minden standnál ott áll egy kereskedő, a kezét dörzsöli, és azt mondja: „Tessék, tessék, fáradjon be, szép kisasszony! Ez a legjobb stand a világon. Én meg bemegyek a pénztárcámmal, amely tele van szépséggel és pénzzel és fiatalsággal, és kész vagyok mindent megvenni. „Mije van magának, ami nekem kell? – kérdem, ő meg a kezét dörzsöli, és azt mondja: „Ó, kisasszony, épp ma érkezett meg a világ legújabb, legsze-he-he-ebb, nagy szerelme. Kéri?" Persze, előfordul, hogy időnként nincs a raktáron ilyen szerelem, de mi az neki, tüstént meghozatja, ha látja, hogy rengeteg pénzem van. Ó, ezek a kereskedők mindig biztosítják nekem a szerelmet – és még csak nem is kell olyan sokat fizetnem érte. Ezzel állok bosszút minden férfin.

John Chestnut tett egy kétségbeesett lépést az ablak felé.

– Nehogy kiugorj! – szólt Rags ijedten.

– Jó – mondta, és kipöccintette cigarettáját a Madison Avenue-ra.

– Nem egészen rólad van szó – mondta Rags egy kissé szelídebben. – Igaz, te is csak egy unalmas szürke átlagember vagy, mint minden férfi, de azért téged jobban kedvellek, mint bárki mást. Nem is tudom elmondani, mennyire. De az élet itt oly végtelenül egyhangú és szürke. Soha nem történik semmi.

– Már hogyne történne – próbált ellentmondani John. – Ma például volt egy roppant rejtélyes gyilkosság Hobokenben, és valaki fogadásból fejest ugrott a tízedik emeletről Maine-ben. A kongresszus meg épp most készül megszavazni a szabadgondolkodók teljes ivartalanításáról szóló törvénytervezetet…

– Nem érdekelnek a viccek – szólt közbe Rags. – Annál jobban a romantika, élek–halok a romantikáért. Mondjak neked valamit, John? Egy hónappal ezelőtt két olyan úriemberrel ültem egy asztalnál, akik pénzfeldobással döntötték el, hogy kié legyen a Schwartzberg-Rhineminster Hercegség.  Párizsban meg összeismerkedtem egy Blutchdak nevű férfival, aki tavaly egy igazi háborút rendezett a kedvemért, és most egy újabbat tervez a következő évre.

– Nos, akkor a változatosság kedvéért gyere el velem ma este valahová – kérte őt John makacsul.

– Ugyan hová? – kérdezte Rags megvetően. – Azt hiszed, hogy én majd elájulok a gyönyörűségtől, ha egy éjszakai bárban ücsörgök egy pohár fröccsel a kezemben? Akkor inkább alszom egyet, és színeseket álmodom.

– Elviszlek a város legelegánsabb helyére, ahová csak királyok járnak.

– És mi fog történni? El kell mondanod, hogy mi fog történni.

John Chestnut hirtelen vett egy nagy levegőt és körülnézett, nem hallja–e még valaki.

– Jó, elmondom – kezdte lassan, és remegett a hangja. – De ha megtudja valaki, akkor én ütöm meg a bokám. De alaposan.

Rags hirtelen felült, és a selyempárnák úgy hullottak le róla, mint a falevelek.

– Azt akarod mondani, hogy történt veled valami csúnya dolog a múltban? – kiáltott fel, és nevetett. – Azt hiszed, hogy ezt beveszem? Nem, John, a te életed egy nyitott könyv, és csak abból áll, hogy lassan cammogsz előre egy jól kitaposott úton. Csak cammogsz és cammogsz lustán, és araszolsz előre.

Szájából, mely egy szemtelen kis rózsasziromra hasonlított, úgy dobálta ki a szavakat, mint a tüskéket. John fölvette a kabátját és a kalapját a székről, és megfogta a botját.

– Utoljára kérdem: eljössz velem ma este megnézni – meglátod, mit?

– Mit fogok látni? Kit fogok látni? Egyáltalán, van–e valami ebben az országban, amit látni érdemes?

– Láthatod a walesi herceget, ha akarod – mondta John a világ legtermészetesebb hangján.

– Micsoda? – Rags úgy pattant fel a heverőről, mintha megcsípték volna. – A walesi herceg itt van New Yorkban?

– De még mennyire. Akarod látni?

– Akarom–e? Már hogyne, még sohasem láttam. Mindig elmulasztottam. Egy évet adnék az életemből, ha legalább egy óráig láthatnám! – hangja remegett az izgalomtól.

– Bejárta Kanadát. Ide inkognitóban jött, hogy lássa a döntőt.  És én véletlenül tudom, hol lesz ma este.

Rags szinte eksztázisban visítva szólította szobalányait:

– Dominic! Louise! Germaine!

A három lány futva érkezett. Hirtelen vadul vibráló napfény árasztotta el az egész szobát.

– Dominic, az autót! – kiáltott Rags franciául. –  Szent Rafael, az aranyruhámat a magas sarkú arany cipellővel! A nagy gyöngyöt szintén – minden gyöngyöt és a nagy gyémántot, és a zafírkék csíkos harisnyámat. Germaine – menj le a szépségszalonba, és hozd ide a fodrászt. Készítsd elő a fürdőt – jéghideg legyen mandulás krémmel. Dominic – rohanj, mint a villám, Tiffanyhoz, mert mindjárt zárni fog. Végy egy melltűt, fülbevalót, vagy fejdíszt – mindegy, bármit a Windsor Ház címerével.

Ő maga már matatott is a gombjai körül – és amikor John gyorsan megfordult, hogy távozzék, a ruha már csúszott is le a válláról.

– Orchideákat! – kiáltott a lány utána. – Hozz orchideákat, John, az Isten szerelmére! Négy tucatot, hogy kiválasszak négyet.

A szobalányok úgy repdestek a szobában, mint ijedt kismadarak. – A parfüm, szent Rafael, nyisd már ki a parfümös dobozt – és hol a rózsaszín cobolyprém, a gyémántcsatos harisnyakötő, és a rózsaolaj a kezemre! Vidd ezt már innen! Ezt is, meg ezt is – juj, de szúr! – miért vagy ilyen ügyetlen? Indulj már…

John Chestnut a rá jellemző szerénységgel, illemtudóan becsukta a bejárati ajtót maga mögött. Az ügyvédek és a bankárok fáradtan, közönyösen, a kétségbeesés különböző jeleivel az arcukon, lemondóan, még mindig ott lábatlankodtak a hallban.

– Uraim! – jelentette be John Chestnut ünnepélyesen. – Attól tartok, hogy Martin–Jones kisasszony nagyon fáradt, és ma már aligha tudja fogadni önöket.

III.

– Ezt a helyet úgy hívják, hogy Lyuk az Égen. Hogy miért, nem tudom.

Rags körülnézett. Egy nyitott kerti étterem tetőteraszán voltak a csillagos áprilisi éjszakában. A hideg csillagokon kívül egy jeges holdszelet is látszott még a sötét nyugaton. De ahol álltak, ott meleg volt, mint júniusban, és a párok, akik az asztalok mellett ültek vagy a mattüveg padlón táncoltak, mit sem törődtek a barátságtalan hideg égboltozattal.

– Mitől van itt ilyen meleg? – kérdezte a lány suttogva, amint egy asztalhoz indultak.

– Valami új találmány lent tartja a meleg levegőt. Nem tudom, milyen elv alapján működik, de azt tudom, hogy ez a hely egész évben, még télen is nyitva van, és meleg…

– Na, és hol az a walesi herceg? – hangzott az izgatott kérdés.

– Még nincs itt. De egy fél óra múlva biztos itt lesz.

Rags mélyet sóhajtott.

– Négy év óta először izgulok.

Négy év – egy évvel kevesebb, mint amennyi ideje szerelmes belé. Szerette volna tudni, hogy vajon akkor is ilyen elragadóan bájos volt–e, mint most ebben a borostyánszínű, derengő fényben ez alatt a sötét ég alatt – akkor, amikor még csak a tizenhatodik évét töltötte be, de már elragadóan gyönyörű és szeleburdi kis bakfis volt, és hosszú estéken át ült az éttermekben a tisztekkel. Másnap Brestbe kellett menniük, s így ezeket a tisztecskéket túl korán elhagyta az élet varázslata a háború régmúlt, szomorú és keserű éveiben. Az egész lány – izgatott égő szemétől kezdve igazi arany–ezüst csíkos cipellőjének miniatűr sarkáig – olyan volt, mint egy csodálatosan megfaragott kis hajó, mely valahogy egy butéliába került. Olyan gondosan és finoman volt megformálva, mintha egy nagyon ügyes fafaragómester a fél életét áldozta volna arra, hogy ilyen legyen. John Chestnut szerette volna a kezébe venni, forgatni egy kicsit, hogy tanulmányozza cipőjének az orrát, vagy a fülcimpáját, szeme vágását, hogy közelebbről is szemügyre vehesse azt a tündéri anyagot, amelyből például a szempillái is készültek.

– Az ott ki? – mutatott rá a lány hirtelen egy jóképű latinra egy túloldali asztalnál.

– Roderigo Minerlino filmszár és fogpasztareklám-csillag. Talán még fel is kér egy fordulóra, ha jó leszel.

Rags egészen váratlanul rájött, hogy hegedű– és dobszót hall, bár nem látott zenekart, és a zene mintha messziről jönne, átlebegne a csípős estén, és álomi távolisággal ereszkedne le.

– A zenekar egy másik teraszon van – magyarázta John. – Jó ötlet, mi? – De nézd, már kezdődik is az előadás.

Hirtelen egy titkos ajtón barbár és élénk fénynyalábok közepette