F. Scott Fitzgerald Szerelmes idegenek és más történetek Fordította Ortutay Péter

By Ortutay Peter

Az ebben az összeállításban szereplő első elbeszélést, melynek Határozatlanság (Indecision) a címe, Fitzgerald 1931 januárjában és februárjában írta valószínűleg a svájci Lausanne-ban, ahol a Hotel de la Paix-ben bérelt szállást, mert a feleségét első idegösszeroppanása után a közeli Prangins klinikán kezelték. A Saturday Evening Post csúcshonoráriumot, 4.000 dollárt fizetett a történetért. Fitzgeraldnak Zelda betegsége miatt regények helyett ismét elbeszélések megírására kellett koncentrálnia, méghozzá olyanokra, amelyek után jó honoráriumokra számíthatott. Két év alatt mintegy tizenhatot is írt, hogy fedezni tudja felesége gyógykezelését. 1931-ben, mely a legjövedelmezőbb éve volt Hollywood előtt, kilenc elbeszéléssel 36.000 dollárt keresett (amiből persze tíz százalék volt az adó), de ha azt vesszük, hogy hét könyve után jogdíjként még100 dollárt sem kapott, akkor ez az összeg egy egész kis vagyon. Ám annak ellenére, hogy a pénz volt a fő cél, Fitzgerald mégsem csapta össze írásait. Ennek az időszaknak a termése közt két remekmű is található: az Egy utazás külföldre és az Újra Babilonban, melyekben életének egy-egy súlyosabb szakaszát ábrázolja művészi formában. A többi „csak” szépirodalom, fikció.

• Language: Magyar
• Publisher: Ortutay Peter
• Release date: Aug 5, 2018
• ISBN: 9780463280225

Ortutay Peter

Rövid önéletrajz:1942. július elsején születtem Ungváron. A középiskolát szülővárosomban végeztem. Rögtön az iskola után egyetemi felvételeim nem sikerültek, így két évig sajtolómunkásként dolgoztam a Peremoha gyárban. Aztán behívtak katonának... a szovjet hadseregbe, ahol három évet húztam le angyalbőrben.1964-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára, és angol szakos egyetemista lettem. 1969-ben diplomáztam. Még ugyanabban az évben (sőt korábban) Balla László főszerkesztő felajánlotta, hogy dolgozzam fordítóként (majd újságíróként) a Kárpáti Igaz Szó magyar lapnál. Kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek elejéig dolgoztam az Igaz Szónál. 1984-ben költöztem Budapestre. Angol nyelvtanár lettem az Arany János Gimnáziumban, majd a Kandó Kálmán főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán doktoráltam angol nyelvészetből, és a tudományos fokozatomnak köszönhetően 1991-ben az Egri Tanárképző Főiskola főigazgatója megkért, hogy legyek a főiskolán az angol tanszék vezetője. Három évig voltam tanszékvezető, aztán előadó tanár ugyanitt.1998-tól 1999-ig az Ohiói Állami Egyetemen (Amerikai Egyesült Államok) is tanítottam egy rövid ideig. Az Egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium tanáraként mentem nyugdíjba 2004-ben.Nyugdíjazásom előtt és után nyelvészeti tudományos munkákat publikáltam, írogattam, szépirodalmat fordítottam. Eddig hat vagy hét műfordítás-kötetem van, főként F. Scott Fitzgerald amerikai író novellái és színművei, valamint Mary Shelly Mathildá-ja, mely fordításomban először jelent meg magyarul. Közben sikerült lefordítanom angolra Szalay Károly (alternatív) Kossuth-díjas írónak az ötvenhatos magyar forradalomról írt Párhuzamos viszonyok című regényét, mely a United P. C. Publisher kiadó gondozásában Parallel Liaisons címmel jelent meg külföldön.

Book preview

F. Scott Fitzgerald

Szerelmes idegenek

és

más történetek

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Smashwords Kiadó

Copyright@Ortutay Péter

Előszó

Az ebben az összeállításban szereplő első elbeszélést, melynek Határozatlanság (Indecision) a címe, Fitzgerald 1931 januárjában és februárjában írta valószínűleg a svájci Lausanne-ban, ahol a Hotel de la Paix-ben bérelt szállást, mert a feleségét első idegösszeroppanása után a közeli Prangins klinikán kezelték. A Saturday Evening Post csúcshonoráriumot, 4.000 dollárt fizetett a történetért. Fitzgeraldnak Zelda betegsége miatt regények helyett ismét elbeszélések megírására kellett koncentrálnia, méghozzá olyanokra, amelyek után jó honoráriumokra számíthatott. Két év alatt mintegy tizenhatot is írt, hogy fedezni tudja felesége gyógykezelését. 1931-ben, mely a legjövedelmezőbb éve volt Hollywood előtt, kilenc elbeszéléssel 36.000 dollárt keresett (amiből persze tíz százalék volt az adó), de ha azt vesszük, hogy hét könyve után jogdíjként még100 dollárt sem kapott, akkor ez az összeg egy egész kis vagyon. Ám annak ellenére, hogy a pénz volt a főcél, Fitzgerald mégsem csapta össze írásait. Ennek az időszaknak a termése közt két remekmű is található: az Egy utazás külföldre és az Újra Babilonban, melyekben életének egy-egy súlyosabb szakaszát ábrázolja művészi formában. A többi „csak" szépirodalom, fikció.

A svájci Határozatlanság (és a Szállodák gyermeke, a Hotel Child) című elbeszélés egyes főszereplői kimondottan rossz emberek, az alvilág képviselői, és a hangulat, mely körüllengi a történéseket, sötét. Ami érthető, hisz Fitzgeraldnak semmi oka sem volt arra, hogy Svájcban jó kedve legyen, és kellemes történetek megírásával töltse idejét és szórakoztassa a nagyérdeműt. Neki Svájc akkor a betegség és reményvesztettség országa volt. Egy olyan ország, „ahol kevés dolognak van kezdete, ám sok mindennek van vége," mondja az Egy utazás külföldre elbeszélésben. Emiatt a Svájcban írt történeteknek, köztük a Határozatlanságnak, nem igazán volt sikere olvasói körökben, amit Fitzgerald ügynöke, Harold Ober szóvá is tette az írónak.

A Tinédzser házasság (The Adolescent Marriage) már azért is érdekes (természetesen nem elsősorban ezért), hogy amikor Párizsban Fitzgerald 1925 decemberében megírta, a kézirat szőrén, szálán valahogy eltűnt. Rábízta ui. egy ismerősre, aki épp indult haza Amerikába, hogy adja át ügynökének, de Ober nem kapta meg. Másodpéldány meg nem volt. Egy vázlatot azonban a gépírónő megtartott, és annak alapján újra lehetett írni az egészet. A Saturday Evening Post 2.500 dollárért megvette, de Fitzgerald megharagudott a szerkesztőségre, mert sokat kivágott belőle. Ezt így panaszolta Obernek: „2.500 dollárért a szerkesztőségnek joga van ostobának lenni, de ha a két legjobb bekezdést kivágják, akkor nekem is jogom van haragudni…" Az elbeszélés egyébként 1926. március hatodikán látott napvilágot a Post-ban.

A furcsa menedék (Strange Sanctuary) először a Liberty Magazine 1939. decemberi számában jelent meg, és eredetileg a Gwen sorozatnak lett volna a része. Dollynak, a történet főszereplőjének a prototípusa a tizenéves Scottie, az író lánya, aki talpraesettségével leleplez egy szélhámos- és tolvajbandát.

A Hírek Párizsból – tizenöt évvel ezelőtt (News of Paris—Fifteen Years Ago), melynek színhelye az első világháború utáni Párizs, egyszerűen csak azt mondja el, hogy sem pénz, sem pedig a minél több nő nem töltheti ki a belső űrt, amit egy ember érez. Henry, a jómódú középkorú amerikai, pusztán unalomból, és mert hiányérzete van, de amúgy üres és érzéketlen, becsapja barátnőjét, Ruth-t, hogy egy másik nővel, Bessie-vel lehessen. Ugyanakkor Bessie sem az a kimondott állhatatosság, mert felbontja eljegyzését a férfival, aki szereti. Ui. túl sok férfi lebzsel körülötte és csapja neki a szelet, ő viszont nem tudja, kit lehet az igazi, hisz senkit sem szeret. A szerző halála miatt az elbeszélés befejezetlen maradt.

A Tartozom (I.O.U.) című novellát¹ Fitzgerald 1920-ban írta alig huszonhárom évesen, amíg a kéziratot (mely elég kalandos utat járt be: valahogy elkallódott) a Yale Egyetem Beinecke Könvtára 194.00 dolláros áron meg nem vásárolta 2012-ben a Fitzgerald hagyaték kezelőitől, és közkinccsé nem tette. A történet középpontjában a könyvkiadás kereskedelmi aspektusa áll, egy olyan időszakban, amikor maga a szerző is hatalmas pénzeket keresett írásaival az Édentől messze elsöprő sikerét követően.

Fitzgerald édesanyját, Molly McQuillan Fitzgeraldot 1936 szeptemberében érte a halál, de ezt a történetet fia akkor írta, amikor anyja még élt. Így ez az írás az önéletrajzi karcolatok azon sorozatának a harmadik eleme, amit Fitzgerald az Esquire-nek szánt. E három az Author’s House (Az író háza, július), Afternoon of an Author (Egy író délutánja – augusztus) és az An Author’s Mother (Egy író anyja – szeptember).

Fitzgerald kapcsolata édesanyjával nem volt egyértelműen jó; saját jellembeli hibái miatt anyja engedékenységét okolta, bár természetesen hálás volt azért, hogy annyira szerette. Édesanyja akkor halt meg, amikor az írónak komoly tartozásai voltak, és mivel anyja halálával mintegy 25.000 dollárt örökölt, egyik barátjának azt írta, hogy „benne volt a természetében, hogy azért haljon meg, hogy én élhessek."

Molly Fitzgerald nagyanyja írástudatlan ír bevándorlókkal 1842-ben jött Amerikába, hat gyerekkel és egy fillér nélkül az éhenhalás elől menekülve Írországból. Fitzgerald ezt az ágat nevezte családja „paraszti oldalának, míg ezzel ellentétben „a régi marylandi ág volt a művelt oldal, melyet apja családja révén a Scottok és a Key-k képviseltek. Bár anyja szinte falta a könyveket, de azok mind – ahogy a karcolat is mutatja – a romantikus korszak szentimentális irományai voltak. Büszke volt ugyan egyetlen fiára, bár aligha értett egy szót is abból, ami neki döbbenetesen modern irodalomnak tűnt.

A Kezében a sors (Fate in Her Hand) novella címe eredetileg What You Don’t Know (Amit nem tudsz) lett volna, és Fitzgerald 1935 júniusában-júliusában írta a baltimore-i Hotel Staffordban. A Post elutasíthatta, mert az American Magazine vette meg 3.000 dollárért. Az alapja Fitzgerald barátsága (másképp is érthető) Laura Guthrie-vel, aki hivatásos tenyérjós volt Ashville-ben. Izgalmas kis történet, elképzelhető balesetek sorozata a téma, de hiányzik belőle az igazán jó Fitzgerald történekre jellemző íz. Hogy mi változott meg benne,és hogy mi tette az ilyen történetek megírására képtelenné, azt így magyarázza Zeldának egyik 1940-ben írt levelében: „Különös, hogy a régi novellaíró tehetségem nyomtalanul eltűnt. Részint az idő változása az oka, részint kiadók változása, de az egész valahogy kettőnkön is múlott, különösen a boldog befejezések. Természetesen minden harmadik novella másképp fejeződik be, mégis az olvasóközönségemet lényegileg a fiatalkori szerelemről szóló történetekkel hódítottam meg. Nagy képzelőerőm kellett, hogy legyen, ha ilyen gyakran ilyen messzire tudtam a múltba vetíteni ezeket a történeteket."²

Fitzgerald az itt szereplő, következő elbeszélését, Eldobva [Rendezők kézikönyve], Hollywoodban írta 1939 júliusában. Ekkor szakított Harold Oberrel, mert ügynöke nem volt hajlandó továbbra is eleget tenni annak a már régen szokássá vált kérésének, hogy előleget kapjon el nem adott elbeszéléseire. Akkoriban Fitzgerald azt remélte, hogy szerződést írhat alá Az utolsó cézárra, és ezzel visszaszerzi jól fizető folyóiratainak régi kegyét. A Pat Hobby történeteket leszámítva a szerző óvatosan bánt hollywoodi anyagával, mert az említett regény megírásához tartogatta. A Director Special-t, ennek a történetnek az első változatát megküldte a Saturday Evening Post–nak, de a Post elutasította, mert szerinte a vége nem világos. Augusztusba Fitzgerald javított is rajta valamit, de a Post-nak így sem kellett. Fitzgerald bevallotta Obernek, hogy „ez nem egy igazán csúcs elbeszélés – de nem tudok vele mit kezdeni. A hiba biztos a szerkezetben keresendő, mert inog egy kicsit…"

Miután a Collier és a Cosmopolitan is elutasította az elbeszélést, Fitzgerald nem próbálkozott többé közreadásával. A Harper’s Bazaar adta a történetnek az eléggé gyengécske Discard (Eldobva) címet, amikor Fitzgerald papírjai között megtalálta és 1948-ban posztumusz kiadta.

1934-ben májustól szeptemberig Baltimore-ban Fitzgerald megírta Az új típus (A New Type), a Nem kell virág (No Flowers) és a Bette utolsó betege (Her Last Case) c. elbeszéléseit és a Post-tól mindegyikért pont 3.000 dollárt kapott, de a szerkesztőség figyelmeztette Obert, hogy ezek nem olyan történeteket, mint amilyeneket az olvasók egy olyan nagy kaliberű írótól, mint Fitzgerald, elvárnak. Fitzgerald akkoriban, akárcsak Leslie Dixon (Az új típus főhőse), egy olyan világból tért vissza Amerikába, mely egészen más volt, mint a gazdasági válságát élő (depressziós) Amerika, és megpróbálta valahogy a kor hangulatához és a harmincas éveknek egy új típusához igazítani elbeszéléseit. Ez az új típus ebben a történetben egy látszólag szívtelen, mindennel szemben közömbös fiatal nő, aki minden áron pénzt akar szerezni, de senki sem tudja, hogy miért. Aztán kiderül: férje műtétjére kell, ami még megmentheti az életét.

Az igazság az, hogy Az éj szelíd trónja után Fitzgeraldnak már nem ment a novella-írás. De mivel kellett a pénz, hát írt, ám nagyon meg kellett izzadnia azért, hogy az, amit ír, ne legyen bóvli a korábbi, szintén pénzért írt elbeszéléseihez képest, de amelyeket, mint profi író, azért büszkén vállalhatott. Ekkoriban írhatta Jegyzetfüzetében: „Egyre nehezebben írok, mert sokkal kisebb a kedvem, mint amikor fiatal voltam, és gyakorlatilag nincs írásaimban sem igazi férfi, sem igazi nő."

A nem kell virág és a Bette utolsó betege azonban még megjelent a Saturday Evening Post-ban.

A Nem kell virág (No Flowers) 1934 májusában készült, amikor Fitzgerald Zelda miatt La Paix-ből Baltimore-ba költözött, hogy közelebb legyen a kórházhoz, ahol feleségét kezelik. A Post 3.000 dollárt fizetett érte. 1934-ben Az éj szelíd trónján c. regényéből mindössze 15.000 példány fogyott, ami nagy csalódást jelentett, mert a honorárium nagyobb részét vissza kellett fizetni a kapott előleg fejében. Fitzgerald újfent arra kényszerült, hogy elbeszéléseket írjon; az 1934-ben megírt nyolc elbeszélésből a Post csak hármat volt hajlandó elfogadni.

Marylandi tartózkodása alatt Fitzgerald ismét kapcsolatba került szeretett a Princetonjával. Az ifjú Andrew Turnbullt, aki a szomszédja volt és később életrajzírója is lett, magával vitte a princetoni futballmeccsekre, jó tanácsokkal látta el az edzőt, és még azt is felajánlotta, hogy segít egy új egyetemi könyvtár létrehozásában. Így mindenképpen természetesnek látszott, hogy régi alma materéhez fordul témáért, ha egy új elbeszélést akar írni. Egyik látogatása során történt, hogy Fitzgerald átrendezte az ebben a történetben is emlegetett Cottage Clubban a bútort. Mindent oda tett, ahol régen, az ő diákéveiben volt. S bár Princeton, mint név nincs az elbeszélésben említve, de a színhely egyértelműen vele azonosítható.

Bette utolsó betege (Her Last Case) című elbeszélést Fitzgerald 1934 augusztusában írta Baltimore-ban. A Post, mely novemberi számában közölte, 3.000 dollárért megvette. Mivel a harmincas évek mindinkább a betegségek, a kórházak, az orvosok és ápolók évei voltak Fitzgeraldék életében, ezért nem véletlen, hogy az író többször is az ezzel kapcsolatos élményeit, tapasztalatait vetette papírra. Alkoholfüggősége is súlyosbodott ebben az időben. Ápolónőre, kezelésekre szorult. A Bette utolsó betege témája is wellbourne-i emlék. (Wellbourne egy kúria a Virginia állambeli Middleburgben, ahová 1934 júliusában a szerkesztő Maxwell Perkins hívta meg a szerzőt Elizabeth Lemmon unokatestvérének a házába). Fitzgerald eredetileg a Hajnali takarodó (Taps at Reveille) című kötetbe szánta ezt a történetet, de aztán mégis kihagyta.

Mivel a Saturday Evening Post már fanyalogva fogadta Fitzgerald elbeszéléseit, vagy nem is volt hajlandó közölni őket, 1934-ben, Fitzgerald új vevőt keresett és talált az Esquire személyében. Ez egy ötvencentes folyóirat volt férfiaknak, és meglepően sikeresen átvészelte a gazdasági válságot az által, hogy menő írókat, csinos lányok portréit közölte, és nem szégyellte követni a divatot sem. Arnold Gingrich szerkesztő nagy híve volt Fitzgerald műveinek, és majdnem mindenre rábólintott, amit a szerző közölni kívánt. Mivel Hemingway is gyakran publikált a folyóiratnál, Fitzgerald is számíthatott arra, hogyha kér előleget, hát kap. A hátránya viszont az volt, hogy 250 dollárnál többet a folyóirat nem igen tudott fizetni. Fitzgerald közvetlenül Gingrich-csel állt kapcsolatban, Obernek nem volt köze az Esquire-hez. S bár Gingrich és Fitzgerald nem lettek közeli barátok, de a szerkesztő mindig segített az írónak, ha kellett, és tudott.

A családi busz (The Family Bus) azonban még az Esquire időszak előtt készült, 1933 szeptemberében, a baltimore-i La Paix-ben. A Post 3.000 dollárt fizetett érte. Az író itt ismét megpróbál reagálni a harmincas évek hangulatára egy olyan elbeszéléssel, mely erősíti az olvasóban azt a hitet, hogy Amerika továbbra is a lehetőségek hazája. Mindenre van alkalom és lehetőség: a kertész lánya előkelő dáma lesz; az egykor gazdag, de elszegényedett család sarja saját erejéből küzdi fel magát ismét magasra. Az automobillal kapcsolatos eset saját élmény. Fitzgeraldnak is volt egy régi Stutza, melyet a Baltimore körüli kirándulásaira használt. De ez nem igen volt gyakori, mert régi kocsi sokszor lerobbant.

A hősnő, Jannekin Melon-Loper és apja (Jan) neve egy táblázatból került Fitzgerald szeme elé, melyet egy vaskos tanulmánykötet tartalmazott a Sayre családról. A kötetet Zelda anyja, Minnie Sayre montgomery-i házának nappalijában egy reggeliző szekrényben tartotta kulcsra zárva. Fiztgeraldnak – akit elkápráztatott a családfa, bár sosem jegyezte meg pontosan, ki kicsoda – nyilván felkeltette érdeklődését Zelda egyik első amerikai őse. Ő volt Cornelis Melin, aki Amszterdamban született, de Jannekin nevű feleségével Staten Islanden lelt új hazára 1634-ben. Jannekin vezetékneve Loper lehetett, mert Cornelia lányuk, aki Jacobus Schellingernek lett a felesége és East Hampton egyik úttörője volt Long Islanden, a Cornelia Melyn-Lopert is feltüntető táblázatban szerepel. Fitzgerald mindezt az információt csak fejben jegyezte meg, mert írásaiban a nevek néha cserélődnek és nem mindig azonos módon vannak leírva. Fitzgeraldnál nem először fordul elő, hogy Zelda családtörténetét használja nyersanyagként. Basil Duke Lee például, az 1928-1929-ben írt Basil sorozat hőse tulajdonképpen Basil W. Duke, aki John Hunt Morgan konföderációs lovas tábornoknak, Zelda nagyanyja első fokú unokatestvérének volt a sógora és életrajzírója. Ez a kötet szintén ott volt a Sayre család könyvtárában.

A Szerelmes idegenek (The Intimate Strangers) megírásának ideje valószínűleg 1935 februárja, márciusa. Február hó harmadikán ugyanis Fitzgerald, kétségbeesve amiatt, hogy baj van a tüdejével, kivette lányát az iskolából és az észak-karolinai Tryonba utazott, mely egy olyan hely, ahol állítólag jól tudták kezelni a különböző tüdőbetegségeket. A Post elutasította az elbeszélést, de a McCall’s folyóirat kapva kapott érte, és megvette 3.000 dollárért. Akkoriban Fitzgerald úgy beszélt, ill. írt magáról, mint aki már „félig megőrült a betegségektől és a kilátástalanságtól" – egyik elbeszéléstől a másikig kellett valahogy kihúznia anyagilag, s közben már szinte mindenkinek tartozott. Mégis voltak jó pillanatai. Az egyik ilyen friss barátsága volt Nora és Lefty Flynn-nel, egy tehetsége házaspárral, akiknek szép elegáns és divatos házuk volt a kis hegyi üdülővárosban. Fitzgerald nemcsak gyógyulni ment Tryonba, hanem azért is, hogy Nora és Lefty társaságában legyen. Kedvelte őket.

A Szerelmes idegenek egy elsöprő erejű történet a gáncsolt szerelemről. Több kérdést is boncolgat, olyanokat például, mint a romantikus szerelmekre nehezedő társadalmi nyomás, vagy pedig a jó öreg Európának az amerikai polgárra gyakorolt hatása, amely alól nem képes szabadulni. A tárgya Flynnék viharos románcának finom tapintattal megírt története, mely apró eseményekből áll. Nora a gyönyörűséges Langhorne testvérlányok egyike volt. Az egyiket Lord Astor vette feleségül, a másikat meg Charles Dana Gibson, az oly annyira népszerűvé vált Gibson lányok megalkotója. Flynn azon kívül, hogy ünnepelt futballsztár volt a Yale-en, még hős szerepeket is játszott Western filmekben – vagyis a feleségével ketten azt a típust képviselték, melyért Fitzgerald annyira rajongott. Roppant tetszettek neki azok a rögtönzött előadások is, melyeket a házaspár a barátoknak adott elő. Ezekről a számokról az elbeszélésben is szó esik: a rókatáncot tanító táncmester karikatúrája, a francia nő, aki angol nyelvet tanít, és az orosz halandzsa dal. Fitzgerald egy egyfelvonásos darabot is írt erre az alkalomra, Szerelmi melódia (Love’s Melody) címmel, melyet Leftyvel adott elő. Mindaddig, míg végleg Hollywoodba nem költözött, 1935 és 1937 között Fitzgerald sokat tartózkodott a Tryon – Asheville – Hendersonville térségben. Már csak azért is, mert kénytelen volt: Zeldát az ashville-i Highland Hospital Kórházban kezelték.

A gumicsekk (The Rubber Check)³ című elbeszélést Fitzgerald 1932 májusában írta – valószínűleg Montgomeryben még azelőtt, hogy Marylandbe költözött volna. A Post 3.000 dollárt fizetett érte, ami 1.000 dollárral volt kevesebb az eddigi legnagyobb honoráriumnál – aminek az volt az oka, hogy a folyóirat árbevétele visszaesett, de a szerkesztőség azt is jelezni kívánta Fitzgerald felé, hogy nem tekinti már sztárszerzőjének, aki miatt a lapot veszik.

Ez a nem eléggé méltányolt kis történet a már ismerős Gatsby témát boncolgatja, amikor is szegény fiú gazdag lányba lesz szerelmes. Mégpedig Ellen Mortmainbe, akinek „gyermeki szépsége tele volt csendes vágyakozással és szomorúsággal amiatt, hogy olyan gazdag és csak tizenhat éves." A történetet egy kicsit lerontja, vagy inkább bonyolítja, hogy a főszereplő, Val Schuyler, nemcsak kedves, rendes fiú, de szerencse–vadász is egyben; de aztán a gazdagoknak való alávetettsége megkeményíti szívét, és a történet végén rájön, hogyan lehet nagyképű arroganciával egy gazdaglány kezét elnyerni még akkor is, ha nem érez iránta semmit.

Határozatlanság

A lány égszínkék síruhában volt, mely itt készült Svájcban, mégis magán viselte a párizsi szabók elképzeléseinek tévedhetetlen jeleit. A ruha felett ragyogott piros pozsgás egészséges arca és két szép tüzes szeme, melyek bátran néztek a világba, de elárulták, hogy nincs benne kellő önbizalom. Tommy McLane leverte kalapjával a havat sötét, rabruhához hasonló öltönyéről. Máris azon törte a fejét, hogy ezt az estét is Rosemaryvel tölthetné, táncolhatna vele és a két kis csinibabával lent a másik szállóban a modern, újszerű argentin fények csillogásában a Mindenre képes vagyok érted andalító suttogására. Ha Emilyvel volt, mindig egy kis halvány nosztalgiát érzett a fiatal Rosemary és az iránt az újfajta tánc iránt, amely – neki úgy tűnt – Rosemarynek és a két kis csinibabának a belső lénye; árad belőlük. Nagyon jól tudta, mi is történt eddig azon a helyen – nem sok; csak egy csipetnyi, néhány kellemes perc csupán, melyekből aztán egy–két óra is kikerekedett az új, modern slágerek kíséretében. De hiányzott neki; minden új volt most számára négy év után ismét, és ezért hiányzott. Ugyanakkor, amikor Rosemaryvel volt, s azzal tréfálkozott vele, hogy az élet csak egy nagy móka, Emilyre gondolt, aki huszonöt éves, és olyan teret hordozz maga körül, melybe ő is nyugodtan beléphet és együtt lehettek mindenestül, mint két felnőtt érett ember, akiknek bonyolult a lelkivilága, de bíznak egymásban és már–már szerelemesek is egymásba.

Kint az ablakon túl a hó a fenyőkön bíbor színt öltött az alkony első óráiban; és mivel a világ kerek vagy valamilyen ilyen okból még mindig rózsás fény ült azon a nagy hegyen, a Dent de Valamin. Bebugyolált gyerkőcök szállingóztak haza a szállókba teára, mintha a kinti levegő már megunta volna őket és csendes méltósággal ruhát szeretett volna cserélni. Lent a völgyben már voltak fényes ablakok és ködös fény szüremlett ki a város épületeiből és szállóiból.

A szálló ajtajánál hagyta Emilyt. Még sosem tűnt ennyire vonzónak, ennyire jónak, szépnek és megnyugtatónak, pedig már sokszor érezte azelőtt is ilyennek. Bosszankodott, mert máris Rosemaryre gondolt.

– Hét harminckor találkozunk lent a bárban – mondta. – És eszedbe ne jusson átöltözni.

Tommy vette kabátját és füles sapkáját és kilépett a viharba. Kellemes hóesés fogadta; magába szívta a nedves hópelyheket, melyeket már nem is látott a sötétedő égbolttal a háttérben. Három kis kölyök, suhanó szánkóval, ijesztett rá egy figyelmeztetéssel valamilyen furcsa nyelven, és épp hogy el tudott még ugrani előlük. Hallotta, hogy üvöltenek a következő kanyarnál, és aztán, egy kicsit távolabbról száncsengőt hallott, amint jött fel a dombon a sötétben. Minden nagyon kellemes volt és ismerős, ám mégsem emlékeztette Minneapolisra, ahol született, mert az automobil tönkre tette az Észak Nyugat életének azt a részét már akkor, amikor még egészen kicsi volt. Kellemes volt a helyzet és ismerős, mert ez az utolsó öt nap az itteni idegen hegyek között életének legboldogabb pillanataihoz tartozott.

Épp, hogy elmúlt huszonhét; egy New York-i bank osztályvezető–helyettese és osztályvezető–jelöltje volt Párizsban, ill. tavasszal, és persze nagyobb fizetéssel, felajánlhatják neki a chicagói részleg irányítását. Azért jött ide fel, Svájc egyik legvidámabb szórakozó helyére, mert támadt egy olyan ötlete, hogyha legalább tíz napig sikerül semmire sem gondolnia, akkor esetleg még szerelmes lesz. Megengedhette magának ezt a luxust, de Párizsban azok, akikkel nap, mint nap találkozott, ezt tudták, s így ösztönösen elemzővé válva óvatos lett. Itt szabadnak érezte magát; az első éjszaka legalább egy tucat lánnyal és asszonnyal ismerkedett össze, akik közül bárki megfelelt volna elképzeléseinek; a második éjjel akadt még vagy egy fél tucat; a harmadik éjjel három, s köztük egy remek példány – Emily Elliot a másik szállóból. Most, a Karácsony utáni első napon a számuk kettőre szűkült – Emilyre és Rosemary Merriweatherre. Tulajdonképpen mindezt a naplójában is feljegyezte, mintha csak irodájában lenne a Place Vendome-on, osztott, szorzott, pontozott.

– Két valóban nagyszerű lány – mondta magában olyan hangon, mely kimondottan nehéz bakancsainak nyikorgó cincogásához hasonlított a havon. – Mindkettő abszolúte tökéletes.

Emily Elliot elvált asszony volt és huszonöt éves. Rosemary tizennyolc éves volt mindössze.

Azonnal észrevette, amint belépett a szállóba – szőke, elragadó. Déli szépség, mint ahogy sokan voltak előtte és majd jönnek utána, amint megszületnek. Eredetileg New Orleans–i, ahogy bájos délies akcentusán mondta, de most Athensben, Jojában lakik. Karácsony előtt, Szenteste, beszélt vele először az után, hogy hiábavalóan keresett valakit, aki bemutatná, hogy találjon valamilyen eszközt, mellyel áttörhetne a vakációzó fiúk falán, mellyel, úgy tűnt, Rosemary hermetikusan el volt zárva. Egy másik férfiembernek a társaságában ülve Tommy rábámult a termen keresztül, csodálta szépségét, őszintén, de kötekedve. Aztán a lány szólt a kísérőjének; átmentek a termen és leültek egy asztalhoz, mely ott volt mellette. Rosemary háta épp hogy csak egy arasznyira volt tőle. Amikor a lány elküldte kísérőjét valamiért, Tommy megszólította. Másnap, mindkettőjük életét kockáztatva, elvitte Rosemaryt a nagy lesikló pályára.

Rosemary észrevette, amint bejött. Lassan keringett végig a teaidő utolsó óráján keresztül egy ifjú levanteivel, aki nem nagyon tetszett Tommynak. Fehér ruha volt rajta és az arca is fehérre gyulladt a lámpafényben, mint egy angyalé. – Hol voltál? – kérdezték nagy szemei.

De Tommy ravasz volt, és csak biccentett neki és a két csinibabának, akik eltáncoltak mellette, és talált egy széket a terem távolabbi sarkában. Tudta, hogy a túlzásba vitt bámulat egy olyan lánnyal szemben, mint Rosemary, fokozatos közömbösséget vált ki belőle. De a lány aztán odajött hozzá; maga után vonszolta partnerét is, akit a kis újával irányított.

– Hol voltál? – kérdezte.

– Mondd ennek a kis utálatos spanyolnak, hogy menjen a fenébe a piasztereivel és akkor még komolyan beszélhetek is veled.

Rosemary megajándékozta egy gyógyító mosollyal a zavarba jött sötét hajú fiatalember-kísérőjét.

– Ugye, nem bánod édes, ha ezt a táncot végig ülöm? Később még látlak.

Amikor a kísérő távozott, Tommy protestálni kezdett.

– Édes? Édesnek nevezed? Miért nem hívod inkább valami másnak? 

Rosemary kacagott.

– Hol voltál?

– Síelni. De ha nem vagyok itt, az nem jelenti azt, hogy muszáj egy egész banda kairói dzsigolóval táncolnod. Vajon miért tartja ez a fiú a kezét párhuzamosan a padlóval, amikor táncol? Csak nem hiszi, hogy ezzel lecsillapítja a hullámokat? Vagy talán azt gondolja, hogy a padló felemelkedik, és a fejére esik?

– A srác görög, édesem.

– Ez nem ok. És te pedig jobban tennéd, ha azt a szót, hogy „édes," előbb jól megtisztogatnád és értelmet is adnál neki, ha megint engem nevezel annak.

Úgy érezte, hogy nagyon szellemes.

– De nem jönnél fel inkább a budoáromba?

Budoárja egy hálószobából, fürdőszobából és egy aprócska szalonból állt. Miután ez utóbbin is beljebb kerültek, bereteszelte az ajtót és a karjaiba zárta a lányt, de Rosemary elhúzódott tőle.

– Fent voltál a másik szállóban – mondta.

– Vacsorára kellett hívnom valakit. Tudtad, hogy ma este azonban te fogsz velem vacsorázni? ... Gyönyörű vagy.

Ez így is volt. Arca, mely a hidegtől kicsattanóan piros lett, és aztán a táncban ismét felhevült, s akárcsak egy piros szegfűcsokor, a nagyon szép, finom rózsaszín sok–sok változatában játszott: a különböző színárnyalatoktól kezdve orrának fehérjétől lángoló arccsontjáig. Üde lehelete fiatalságáról árulkodott, amikor egészen közel ment hozzá – fiatal, mohó és izgató volt egyszerre. Ajka cserepes volt kissé, de finoman lágy a sarkainál.

Egy perc sem múlt el, és máris egy karosszékben ültek. S aztán néhány pillanat múlva olyan szavakat formált a száján, melyeket nehéz lett volna ki nem mondani. Tudta, hogy a lány szerelmes belé és akár hozzá is mehetne, de a régi félsz attól, hogy gúzsba kötik, csak nőtt benne. Annyi mindent kell elmondania ennek a lánynak. Közelebbről is jól szemügyre vette, a saját arca alatt tartva a lányét, és ha Rosemary esetleg mond valami okosat és szellemeset, akkor talán ő is beszél, de csak nézett rá gyermeki odaadással és szenvedéllyel, mely ott ült a szemében, és azt kérdezte:

– Mire gondolsz, édes?

Elmúlt a pillanat. Fokozatosan visszatért oda, ahol csak a nap örömének része, a napi izgalom része volt. Nagyon kívánatos volt itt fent, de lent a szállóban is kívánatos maradt. A hegyek kivarázsolták belőle az elhatározást.

Szorosan átölelte és csak ennyit mondott:

– Akkor hát te is olyan spanyolféle dáma vagy, ugye? Azt hiszem a fiúk ott lent New Orleansban mind egy kicsit spanyolok is, ugye? Vagy mexikóiak? 

Amint dühösen nyomkodta arcát a nagy és a többi úja között, lélekben máris ott volt Emilynél, aki ott lakott a másik szállóban vagy negyed mérföldre innen. 

II.

Tommy nem a saját szállójában kívánt megvacsorázni. Miután találkoztak a bárban, leszánkóztak a faluba egy nagy ódivatú svájci söntéshez, mely tele volt famunkával, régi órákkal, sörös korsókkal, hordókkal és szarvasagancsokkal. Többen is voltak olyanok, mint ők, akiket az a közös terv kovácsolt össze, hogy egyenek egy kis fondue–t, ami a walesi nyúl sajátos emészthetetlen változata, és fűszeres bort igyanak, és aztán szánon utazva néhány mérföld után eljussanak Doldropba, ahol bált rendeztek a városiak.

A csoportjához tartoztak Emily, valamint unokatestvére, az ifjú Frank Forrester. Továbbá az ifjú de Caros Moros gróf, Rosemarry egyik barátja – pingpongozott vele és meghallgatta gitármuzsikáját és arról szóló meséit, hogyan géppuskázta le elégedetlen honfitársait Andalúziában – egy cambridge-i egyetemista hoki hős, akit Harry Whitbynek hívtak, és végül a két kis kaliforniai csinibaba, akik egy montreux–i iskolából jöttek vakációzni az ünnepekre, és attól tartottak, hogy leveszik őket a lábukról. Hat amerikai, két európai.

Jól szórakoztak. Néhány deres hajú úriember az aranyos kilencvenes évekből ősi, három vagy többszólamú dalokat adott elő a zongoránál, a fondue jó volt, a bor úgyszintén azon kívül, hogy erős is volt, a füst meg csak úgy ömlött kifelé a barna falak mögül és tompította a világos ruhadarabok színét a szobában. Mindahányan egy hajón utaztak valamerre, a kikötő ott volt előttük; a lányok és a fiatalemberek mindegyikének az arcán ugyanaz az ártatlan és határozatlan várakozás ült: azokra a nagy lehetőségekre vártak, melyek oly annyira hozzátartoznak az ilyen szituációhoz és az éjszakához. A latin fiatalemberekből könnyen lett amerikai, az angoloknál viszont ez nehezen ment. Aztán mindennek vége lett, és a százöt fontos nehéz bakancsok elindultak az ajtónál várakozó szánok felé.

Egy–két percig Tommy csak húzta az időt, miközben Emilyvel társalgott, de hirtelen jött lelkifurdalással Rosemary jutott az eszébe. Ott volt nem messze tőle, a baloldalánál; utoljára akkor látta, amikor azt hallgatta, mit is ad elő az ifjú Caros Moros rendkívüli módon hordozható gitárján. Kint a kristálytiszta holdfényben látta, hogy szánkóját az előtte levő valamelyikéhez kötözi. A szánok elindultak; Emilyvel felpattantak az egyikre, és a csípős ostorcsapásokra a lovak is nekiveselkedtek és a sötét levegőt beszíva húzni kezdték a