F. Scott Fitzgerald: A szerelmes eszkimó és más elbeszélések

By Scott Fitzgerald

A szerelmes eszkimót a Liberty szerkesztőségi cikkében így üdvözölte: Az amerikai széppróza nagymestere egy bizarr történet sziporkázóan friss leírásával tér vissza a folyóirathoz… Egy kedves kacagtató elbeszélést írt arról, hogy neveti ki egy északról jött lakatosmester saját szerelmét. És a buta fehér amerikaiakat, akik azt hiszik, hogy ő a buta, amikor pedig ők azok, tenné hozzá a figyelmes olvasó.

A Rúzs – egyetemista komédiával kapcsolatban Matthew J. Bruccoli, Fitzgerald életrajzírója elmondja, hogy 1926 decemberében két és fél éves franciaországi tartózkodása után az író visszatért Amerikába, és Montgomeryben (Zelda szülővárosában) elfogadta John W. Considine-nak, az United Artist producerének azt az ajánlatát, hogy írjon forgatókönyvet a flapperek világáról. Fitzgerald elfogadta a felkérést, mert mint mindig, most is kellett a pénz. Abban állapodtak meg, hogy Considine 3.500 dollárt fizet, amint elkészül a mű, és 12.000 dollárt, ha jónak is tartja. Fitzgerald úgy gondolta, hogy három hét alatt megírja, de amíg Zelda és ő 1927. január elejétől március közepéig Hollywoodban volt, az idő nagy részét Fitzgerald nem munkával, hanem extravagáns szórakozással, mulatozással, botrányok garmadával töltötte a feleségével együtt. Nyilván úgy hitte, hogy a kisujjából is kiráz egy ilyen darabot. Magyarán, nem vette komolyan a megbízást. Az írást Considine nem is fogadta el, mert nem tartotta jónak. Harold Ober, aki Fitzgeraldot menedzselte akkoriban, készített egy jegyzetet az esetről, melyben többek közt ezt írta: „Elmondta nekem, hogy csúnyán összeveszett Constance Talmadge–dzsel (aki a kor egyik legnagyobb dívája volt Hollywoodban), és szerinte csak ez lehet az oka annak, hogy nem csinálnak a Rúzsból filmet.” Ober más stúdióknak és producereknek (pl. B. P. Schulbergnek) is felajánlotta a Rúzst megvételre, de senkinek sem kellett. Fitzgeraldnak volt még egy ötlete, mégpedig az, hogy átírja novellává a College Humor számára, de ezzel az ötletével később felhagyott.

• Language: Magyar
• Publisher: Peter Ortutay
• Release date: Apr 24, 2019

Book preview

F. Scott Fitzgerald

A szerelmes eszkimó és más elbeszélések

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Copyright@ Peter Ortutay

2019

Előszó

A szerelmes eszkimót a Liberty szerkesztőségi cikkében így üdvözölte: Az amerikai széppróza nagymestere egy bizarr történet sziporkázóan friss leírásával tér vissza a folyóirathoz… Egy kedves kacagtató elbeszélést írt arról, hogy neveti ki egy északról jött lakatosmester saját szerelmét. És a buta fehér amerikaiakat, akik azt hiszik, hogy ő a buta, amikor pedig ők azok, tenné hozzá a figyelmes olvasó.

A Rúzs – egyetemista komédiával kapcsolatban Matthew J. Bruccoli, Fitzgerald életrajzírója elmondja, hogy 1926 decemberében két és fél éves franciaországi tartózkodása után az író visszatért Amerikába, és Montgomeryben (Zelda szülővárosában) elfogadta John W. Considine-nak, az United Artist producerének azt az ajánlatát, hogy írjon forgatókönyvet a flapperek világáról. Fitzgerald elfogadta a felkérést, mert mint mindig, most is kellett a pénz. Abban állapodtak meg, hogy Considine 3.500 dollárt fizet, amint elkészül a mű, és 12.000 dollárt, ha jónak is tartja. Fitzgerald úgy gondolta, hogy három hét alatt megírja, de amíg Zelda és ő 1927. január elejétől március közepéig Hollywoodban volt, az idő nagy részét Fitzgerald nem munkával, hanem extravagáns szórakozással, mulatozással, botrányok garmadával töltötte a feleségével együtt. Nyilván úgy hitte, hogy a kisujjából is kiráz egy ilyen darabot. Magyarán, nem vette komolyan a megbízást. Az írást Considine nem is fogadta el, mert nem tartotta jónak. Harold Ober, aki Fitzgeraldot menedzselte akkoriban, készített egy jegyzetet az esetről, melyben többek közt ezt írta: „Elmondta nekem, hogy csúnyán összeveszett Constance Talmadge–dzsel (aki a kor egyik legnagyobb dívája volt Hollywoodban), és szerinte csak ez lehet az oka annak, hogy nem csinálnak a Rúzsból filmet." Ober más stúdióknak és producereknek (pl. B. P. Schulbergnek) is felajánlotta a Rúzst megvételre, de senkinek sem kellett. Fitzgeraldnak volt még egy ötlete, mégpedig az, hogy átírja novellává a College Humor számára, de ezzel az ötletével később felhagyott.

A Rúzs (Lipstick) negyvenöt oldalas kézirata, ahogy azt Fitzgerald megírta, a Princetoni Egyetem Könyvtára őrzi. A gépírónő is nyilván kezdő lehetett, mert végig elfogadta Fitzgerald helyesírási, stilisztikai és egyéb „aprócska" hibáit, s így azok mind benne maradtak a kéziratban. A későbbi nyomtatott szövegek szerkesztői ezeket természetesen kijavították.

A Népszerű lányt a Saturday Evening Post két részben közölte, mert elég hosszú: 1922. február 11- és 18-án. Az a körülmény, hogy a főszereplő és a szerző keresztneve azonos, arra enged következtetni, hogy van valamilyen összefüggés a kitalált és az igazi személyek közt, de ezt a lehetséges összefüggést nem lehet bizonyítani. Fitzgeraldnak egyébként nem nagyon tetszett ez az elbeszélés, ami a Harold Oberhoz írt leveléből is kitűnik. Szerinte A népszerű lányból, írta, „hiányzik korábbi népszerű elbeszéléseimnek a zamata…" Ugyanakkor azt remélte, hogy „a filmes szakma ráharap A népszerű lányra." De a filmes szakma nem harapott rá és Fitzgerald sem tette be A dzsesszkorszak meséibe. De itt és most közöljük… mert, hogy hát olyan szép.

A Milyen szép pár című elbeszélés ahhoz a sokat vitatott kérdéshez próbál hozzászólni, hogy egy művész ember, itt egy tehetséges zeneszerző számára milyen is az ideális feleség. Az, aki mindenben lépést tart a férjével és vele egyenrangú, vagy aki csupán csak szeretet, tiszteletet és megbecsülést vár tőle, és minden másban kiszolgálja? Fitzgerald válasza ebben a roppant szórakoztató kis novellában egyértelmű: az utóbbi.

A Vonzerő (Magnetism) 1928. március 3-án jelent meg a Saturday Evening Post-ban. Sok, érezhetően önéletrajzi elemet tartalmaz. Akárcsak Fitzgerald több más elbeszélésének, ennek iis központi témája a szerelem és a házasságtörés. Ez a probléma, Zelda vélt vagy tényleges hűtlensége miatt, Fitzgeraldot élete végéig foglalkoztatta, vagy inkább bántotta, és egy egész elbeszélés–sorozatot szentelt neki. Például az itt olvasható Úszók is ezzel foglalkozik, melyet épp emiatt, és több más hasonlóság miatt is, sok komoly professzor az Éj szelíd trónján nagyregény előfutárának tekint.

A Jacob létrája is az a téma, mely sokszor fordul elő Fitzgerald írásaiban: az orrunk előtt levő boldogság fel nem ismerése, elkótyavetélése. Jacob, a bibliaia Jakabhoz hasonlóan úgy gondolja, hogy egyszer, ha itt az idő, kerít egy létrát, szimbolikusat persze, és azon majd felmászik mennyországába. De hát ez már Jakabnak sem sikerült a Bibliában, miért sikerülne akkor a mi Jacobunknak. Nem létra kell az üdvösséghez Fitzgerald szerint, hanem valami más. Biztos igaza van. 

A szállodák gyermeke című elbeszélés – 1931. január 31-én jelent meg a Saturday Evening Post-ban – nem tartozik a sokat emlegetett népszerű Fitzgerald írások közé. Nyilván azért nem, mert egyszerűen nem tud vele mit kezdeni az irodalomkritika, bár elismeri, hogy szép kerek egész, és… igazi profi munka. Az olvasó ráadásul mindenképpen izgalmasnak is fogja találni. Ui. van benne minden, ami csak egy jól megírt izgalmas novellába kell. Egy kamaszlány nyiladozó őszinte világa, mely minden bizonnyal a feleség naplójában olvasott (plágium?) anyagra épül, és ezért csak olyan, mint amilyen a Zeldáé lehetett, vagy inkább a későbbi Nicole-é Az éj szelíd trónján-ból: amikor egy francia pilóta szerelmes levelet dob le az égből. És van benne továbbá betörés és tűzvész, kísértethistória (akárcsak Bram Stroker Drakula grófja vagy Henry James A csavar fordul egyet című kisebb rémregénye), egy szélhámos vallomása, rendőrségi krónika és még sok minden más. No meg azt is jól megismerheti az olvasó, milyen is volt a való világ akkoriban, amikor az európai (főként angol) rangimádatról beszél az író, természetesen gúnyosan. Nem hiányzik belőle – s ez is sokszor visszatérő téma Fitzgeraldnál – az amerikai honfibú, vagy inkább a hazafiság, sem. Nagyon széles és színes ez a skála és problémakör, amit így egyszerre bemutatni csak egy nagy író tud.

A szerelmes eszkimó

Pan-e-troon kimászott jégsátrából, félrelökte egy kíváncsi kutya orrát a lábával, és a falka a többi tagjának csak annyit vetett oda lapp nyelven, hogy „Kuss!" Megnézte, elég messze vannak–e a kiakasztott halak a kutyáktól, és aztán tovább ment a fehér felszínen atyja százjardnyira levő kunyhójához.

Az öreg, akinek olyan volt az arca, mintha lenyúzták volna róla a bőrt, kifejezéstelenül nézte.

– Minden be van csomagolva? Indulhatunk? – kérdezte.

– Minden be van csomagolva. Indulhatunk.

– Jól van. Holnap kora reggel indulunk. A legtöbben közülünk már szintén útra készek.

Ez igaz volt. Bármerre is nézett az ember, mindenütt látni lehetett, hogy leszerelik a sátrakat és készülődnek, és hogy mindenki nyüzsög és izgatott.

Pan-e-troonegy percig sajnálkozó kifejezéssel a szemében bámult, de ez a kifejezés csakugyan csak a ferde lila szemében volt látható. Aprócska fiatalember volt Pan-e-troon, de rugalmas testű és jó felépítésű – és kerek orrának, állának és arcának kontúrjai jól mutatták, hogy nem tudja, mi is az a bánat. Sokáig nézelődött maga körül – mindig is jól érezte magát ezen a helyen.

– Bölcs Apám – mondta atyjának. – Chicagóba szeretnék menni.

Az apja meglepődött.

– Micsoda?

– Még egyszer utoljára.

– De egyedül? – kérdezte az atya aggódva.

– Igen, Bölcs Apám. Most már kiismerem magam. Már sok amerikai szót tudok, és ha eltévednék, csak annyit kell mondanom, hogy „Világkiállítás."

Az öreg mordult egyet.

– Nem tetszik ez nekem. Ha mind együtt vagyunk és van köztünk egy idegenvezetőnk, akkor jó, de egyedül még bajba kerülsz, ha eltévedsz.

– Bölcs Apám, mennem kell – mondta Pan-e-troon. – Az utolsó lehetőség a tél előtt. Otthon lenni nagyon jó, de…

– Persze, hogy jó – mondta az öreg felháborodva.

Pan-e-troon tisztelettudóan meghajolt apja előtt és befejezte a mondatot: – …és ezeken a meleg napokon sokszor akartam halat fogni a jég alatt, vagy medvére vadászni, vagy jó főtt bálnazsírt enni. De…

– Mi de?

– Azt szeretném, hogy legyen minél több emlékem arról a nagy faluról. Szeretnék úgy végigmenni az utcán, hogy ne azt nézzem, amit az idegenvezető mond, hogy nézni kell, hanem azt, amit én magam akarok látni. Szeretnék bemenni egy boltba, ahol leteszem a pénzt és azt mondom: – Ezt és azt kérek érte. – És szeretném megkérdezni az emberektől: – Hogy jutok el ide vagy oda? Igen, értem, hálásan köszönöm.

Pan-e-troon egyébként nagyon csendes fiatalember volt, és talán még soha életében nem beszélt ilyen sokat.

– Bolond vagy! – dörmögte az apja. De ismerte a fiát, erszényéért nyúlt és kivett belőle egy vadonatúj ezüst negyed dollárt.

– Vigyázz rá – mondta. – Vegyél nekem egy kis dohányt. Hozd vissza a visszajárót, ha lesz.

Pan-e-troon ismét meghajolt.

– Igen, Bölcs Apám.

***

Visszasietett jégkunyhójába, magához vette a saját pénzét is – egy negyed dollárt, két centet és két pennyt. Vagyonkája vidáman csilingelt a markában, ahol őrizni fogja, mert az Északi Sarkkörön viselt ruha fedte a testét és azon nem volt zseb egy se. Chicagóban, egy kései októberi napon ez egyáltalán nem volt olyan nyomasztó, mint gondolnánk, mert a legfinomabb bőrökből készült direkt a bemutatóra.

Nem tudta eldönteni, hogy a szőrmesapkát vagy a szalmakalapot tegye a fejére, melyet az egyik bámulójától kapott ajándékba. Végül is az utóbbit választotta.

Aztán a pénzt a mokaszin orrába dugta, még egyszer rákiáltott a halakra ugráló kutyákra, hogy „kuss!", majd kisétált az eszkimó faluból a mellette levő parkba.

Sokan megbámulták és követték. Pan-e-troon már megszokta és nem zavartra, hogy nézik. Az új szalmakalapban az emberek között jól érezte magát, és csak azt bánta, hogy nem kérte el atyjától az új szemüveget is, mely annyira jól állt neki.

Amint gyorsan elhaladt az egyre ritkább szórakozóhelyek mellet, a spanyolok, a hollandusok és a kínaiak falvai mellett (ők és az eszkimók furcsa mód féltékenykedtek egymásra a kiállításon), Pan-e-troon kiért a Michigan Boulevard-ra. Boldog volt és izgatott. Helyenként megállt, és megbámulta a kirakatokat, de ott annyi sok minden jót és szépet látott, hogy egészen zavarba jött. Úgy hogy tovább bandukolva és sóhajtozva elindult egy magas épület felé, amelyről úgy tudta, hogy a város egyik legnagyobb áruháza. Több más eszkimó társával már járt ott egyszer egy városnéző körúton.

Először is, rögtön megveszi a dohányt Bölcs Apjának, nehogy elfelejtse. Ezért benézett egy üzletbe, melynek kirakatában pipákat látott.

Az izzadt képű eladó azonnal a rendelkezésére állt. Néhányan a látogatók közül jól megbámulták.

Pan-e-troon boldog volt. Még nem fordult elő, hogy egyedül ment volna vásárolni Amerikában.

– Én adni neked valamit – mondta az eladónak –, és te is adni nekem valamit.

Az eladó előbb a többiekre nézett, de aztán Pan-e-troon-ra.

– Rendben van, testvér. Mit szeretnél?

Pan-e-troonmég szélesebb mosollyal válaszolt.

– Te engem nem érteni? Én adni neked valamit…

Az egyik vevő sietve megkockáztatta:

– A szalmakalapját kínálja neked, George.

– Nem bánnám, ha pontosan tudnám, hogy mit akar. Tíz fokkal felment az agyvizem azóta, hogy bejött.

Pan-e-troonsajnálkozva ingatta fejét, de még mindig mosolygott. Aztán lenyúlt a mokaszinjához és kivette a pénzt.

– Itt van! – mondta diadalmasan. – Én adni neked ezt – te adni nekem azt.

A dobozokra mutatott az eladó háta mögött.

– Pipadohány kell?

Pan-e-troon bólintott.

– Milyen?

– Igen – mondta Pan–e–troon. – Én adni neked valami, te adni nekem valami.

***

Az eladó, aki amúgy sem volt az a kimondottan értelmes fajta, feladta. De az egyik kuncsaft, aki már az előbb is beszélt, a segítségére sietett. Odament a pulthoz.

– Szóval, kedves Robinson Crusoe, sok féle pipadohány van ám Chicagóban.  Érteni? – Kitett a pultra néhány dobozt. – Ez itt tíz cent, ez meg huszonöt; ez pedig importdohány, két dollár egy font. Mennyi pénzed van? 

Pan-e-troon megnézte a dobozokat.

– Igen.

– Jó. Mit tudsz fizetni? – Pan-e-troon megmutatta a pénzét.

– Azt hiszem, a legolcsóbb kell neked. Ez itt tíz cent. Nagyon jó dohány.

– Olcsóbb nincs?

– Olcsóbb nincs. 

– Hálásan köszönöm.

– Jól van. Csak ne gyújtsd fel vagy olvaszd le vele a házad. Minden jót.

– Viszlát. Én adni neked valamit…

– Értem. Én is adni neked valamit. Világos. Ezt minden bankár megérti, még a legostobább is.

Pan-e-troon tovább ment a Michigan Boulevardon a nagyáruház felé. Most saját maga, minden segítség nélkül vett valamit – ujjongott örömében. Most aztán mindent megvehet, amit csak akar. Az áruházhoz érve átpréselte magát a bejáratnál tolongó tömegen, megnézte, mi van kitéve a polcokra, vett egy–egy példányt kedvenc folyóirataiból, az Igazi Kopóból és a Gengszter Titkokból. Amit igazán szeretett volna megszerezni, az a felső emeleten volt, de egyszer csak megragadta valami a szemét az egyik pult mögött. Egy lány volt ez a valami – vagy inkább a lánynak egy része – és egy kis emelvényen állt és egy kis köpeny volt a vállán; a szeme világoskék volt, a haja meg fényes, mint az arany. Pan-e-troon arcára széles mosoly ült. Finoman megérintette a hölgy vállát és megszólította:

– Én adni neked…

A lány meg sem várta, míg végigmondja, hanem ránézett az árcédulára és kijelentette:

– Kettő ötvenkilenc.

– Mit mondani?

– Két dollár ötvenkilenc cent.

Szomorúan megrázta a fejét és továbbment.

Amikor autóbuszos városnézésen voltak, az eszkimók lifttel és mozgólépcsőn közlekedtek, de ő most az egyiket sem találta, ezért gyalog ment fel a következő emeletre, és ugyanúgy mindent megnézett. Szerencséje volt, mert a részleg, melyet keresett, a harmadik emeleten volt. Örömet érzett, amikor megtalálta a játékosztályt.

– Repülőgépet akarni – mondta egy eladónak.

A lány kissé ijedten nézett a fura alakra.

– Úgy érti, ezeket a játékrepülőket kéri itt?  Emlékszem magára – néhány héttel ezelőtt már járt itt a társaival.

Felhúzta a játékmodell motorját, és hagyta a repülőt felszállni. Pan-e-troon ragyogó képpel nézte.

– Mennyi? – kérdezte.

– Ez itt kilencvenkilenc cent akciósan. Egy dollár ötven volt eredetileg.

Pan-e-troon szomorúan nézte vagyonkáját.

– Annyit nem adni. Nem tudni – mondta.

– Nincs annyija?

Nagy csalódása ellenére, mely szinte letaglózta, Pan-e-troon mégis oly szelíden mosolygott, mintha ez lett volna a legjobb vicc, amit hallott életében. Megfordult, hogy távozzon. De volt a tartásában valami, amitől meghatódott valahogy azt a lány a pultnál.

***

– Nézze. Ha csak ennyi az összes pénze, akkor menjen a tizenöt centesbe. Lehet, hogy ott vannak kisebb modellek is. Kisebbek, mint ez.

– Tizenöt centesbe? – ismételte értetlenül.

– Van egy ilyen bolt itt lent a saroknál. – A kifutó gyereket szólította. – Hé, Earl, kísérd el ezt a… ezt az eszkimót a tizenöt centesbe. Nem érti, amit mondok.

Earlnek nem tetszett, amit látott.

– Hogy én ezzel a madárijesztővel menjek végig az utcán?

– Ne csak magaddal törődj állandóan, fiú… Majd szólok, Mr. Richardsnak, hogy elküldtelek valahová. Elrendezem. Most pedig, nagyságos uram, vagy minek is szólítsam, menjen ezzel a fiúval, és ő megmutatja, hol az a bolt.

Néhány perc múlva Pan-e-troon már ott is volt a nagy kereskedelmi központ vásárlóktól nyüzsgő bejáratánál. De még be sem tette a lábát az üzletbe, amikor a szeme máris megakadt egy pulton a legkülönbözőbb zárakkal: lakatokkal, ajtózárakkal, biztonsági zárakkal, reteszekkel – odament a pulthoz és elégedetten csettintett nyelvével.

Szeretett zárakkal foglalkozni, szenvedélyesen szeretett. Még egészen gyerek volt, amikor egy zárnak a birtokába jutott. Egy orosz gőzhajóról szerelte le, mely a jég fogságába került és ott ragadt. Mivel semmi játéka sem volt (ilyesmi az eszkimóknál nem létezett), órákat töltött azzal, hogy szétszedje és összerakja azt a zárat. Később egy missziós paptól kapott egy másik zárat is, és egy másik zátonyra futott hajóról még több másikat is leszerelt. Ez a műszaki szenvedélye teljes egészében elméleti volt, mivel a jégsátrakon nem voltak ajtók. De azok a bőröndök, melyeket a csoportja vitt magával délre, olyan jól le voltak zárva, hogy csak Pan-e-troon volt képes felnyitni őket mindenféle görbe drótok segítségével.

Vett egy zárat. Még hármat is vehetett volna a maradék pénzből, de nagyon jól tudta, melyik az olcsó, és melyik az igazán jó zár.

Nem nézett el a játékosztályra – sietett visszamenni a vásárba, hogy szétszedhesse új szerzeményét. Boldog volt – hirtelen úgy érezte, jó lenne gyorsan elmenni valahova, vagy csak úgy lebegni a levegőben. Úgy döntött, felszáll egy trolibuszra.

Büszkén és boldogan egy egész órát ült a trolibuszon. Adott a kalauznak öt centet, mert megengedte neki, hogy felüljön; aztán adott még öt centet, mert megengedte, hogy utazgasson.

Aztán egy közlekedési dugó miatt Pan-e-troon egyre nagyobb érdeklődéssel kezdte figyelni, mi is történik ott kint az ablak mögött.

***

Egy drága nyitott kocsiban ült egy lány. Nyilván nem a képzelete szülte, mert még ilyen szépet nem látott – hullámos szőke volt a haja, és olyan szép, hogy egy csodálatos reklámnak is beillett volna bármelyik nagy folyóiratban. Mintha aggódott volna valamiért; látszott a szemén és egy kicsit a száján is.

A lány mellett egy búsképű fiatalember ült; de Pan–e–troont nem érdekelte, rá se nézett.

„Ez biztos a legnagyobb főnök lánya – mondta magában –, aki a legnagyobb kereskedőház gazdája."

Pan-e-troon nagyot sóhajtott amint megszűnt a dugó, és a kocsi továbbment. De most inkább gondolkodni volt kedve, és nem nézelődni. Az otthon nagyon-nagyon messze volt, nagyon nagy és fehér – de mégsem annyira fehér, mint annak a lánynak a bőre, akit most látott. S ekkor rádöbbent, hogy itt akar maradni. 

Egy fél óra múlva, amikor úgy vélte, hogy le kell szállnia, ismét meglátta az autót. Az út szélén állt, és a fiatalember épp az egyik kerekét akarta levenni – a lány kihajolva nézte. A troli csörömpölve elhaladt, de még a következő kanyar előtt Pan-e-troon felugrott és így kiáltott:

– Én itt leszáll. Most itt leszáll. 

A saroknál Pan-e-troon megvárta, míg a troli eltűnik a kanyar után, és aztán, mintha semmi dolga sem lenne, elindult az autó felé.

Puha mokaszinján olyan csendesen suhant az aszfalton, hogy a lány már csak akkor vette észre, amikor ott állt az automobilnál. Kissé felkiáltott a meglepetéstől, és a fiatalember is felemelte a fejét – abbahagyta, amit csinált, és rábámult.

– Nahát – mondta a lány suttogva. – Nézd, egy eszkimó, akármi legyek!

– Mit akar itt?

– Nézd csak, szalmakalapja is van.

Pan-e-troon a háta mögé tette a kezét és elnevette magát.

– Kíváncsi lennék, érte–e valamit az autókerekekhez – mondta a fiatalember. – Hátha meg tudja ezt a gumit ragasztani valamivel, vagy ki tudja?

– Megígérted, hogy nem beszélsz velem, Westgate. Én betartom a szavam. – De aztán mégis csak folytatta. – Úgy látom, ez az északról jött csodabogár nem akar innen elmenni.

Az északi csodabogár csakugyan maradt. S amikor a kerék nagy nehezen és csikorogva lekerült a helyéről s ugrálva gurulni kezdett a lejtős aszfalton lefelé, Pan-e-troon utána szaladt, elkapta és visszavitte az autóhoz.

– Hálásan köszönöm – mondta büszkén.

– Szóra sem érdemes – Válaszolt Edith Cary. – Honnan jöttél?

– Lappföldről. 

– Mi dolgod ilyen messze az otthontól?

– Világkiállítás – magyarázta.

– S ide meg mi szél hozott? – faggatózott tovább a lány?

– Város nézni, Chicago város – magyarázta. – Holnap eszkimó falu menni Lappföld.

– Ekkor Edit kocsijánál lefékezett egy kupé. A volánnál egy negyven év körüli egészséges arcú férfi ült szúrós bajusszal.

Edith arca elborult, de csak egy nagyon keveset, és Pan–e–troon, aki nem tudta levenni a szemét a lányról, ezt észrevette.

– Miért áll az autó? –kérdezte a szúrós bajszú.

– Defektet kaptunk.

A férfi gyanakodva hol Edithre, hol meg a fiatalemberre nézett.

– Jó. Amíg állod a szavad – amíg nem hagyod, hogy ez itt telebeszélje a fejed… 

– Fogd már be, Humphry – szólt rá Edith türelmetlenül. – Apropó, mivel te is tagja vagy a bizottságnak, biztos szívesen megismerkednél itt ezzel az úri emberrel. Mister… – Mi is a neved, fiú?

– Pan–e–troon. Ami jelenteni…

– Szóval Mr. Pan–e–troon. Részt vett a bemutatódon, Humphry. Most pedig városnézésen vesz részt.

– Szentséges ég! Hogy tudott ez idejönni a rezervátumból? Annyi bajunk van ezekkel a bemutatókkal. S ezek a majmok össze–vissza mászkálnak, a városban meg mindent leszednek róluk, ami rajtuk van. S aztán mi vagyunk a hibásak.

– Én nem szedek le róla semmit, Humphry. Pedig szép a ruhája.

Tetszett neki az idegen, és nem is miatta volt szomorú.

– Ha már a bemutatót említed – mondta a lány. – Azt hittem, megtartod azt a… szóval, tudod mit – amíg a család vissza nem jön.

– Az csak holnap lesz, nem? A kiállításnak meg vége.

– De én nem tudom hová tenni – nem ismerem a kombinációt a széfhez. És mivel apám kölcsön adta a kiállításnak, az nem lehet túl nagy kérés, ha…

– Ma este úgy is nálatok alszom – de most egyébként sem akarok erről beszélni. – Humphry Deering Pan–e–troonra nézett. – Azt meg végképp nem tudhatod, milyen maskarába is tudnak ma a betörők öltözni.

– Ó, mit képzelsz! – Edith rámosolygott az eszkimóra. – Mr. Troon biztosan nem betörő. Nekem kimondottan szimpatikus.

A fiatalember végül is a feltette a kereket, kivette  a kocsi alól az emelőt és eltette a szerszámos ládát. Humphry Deering kelletlenül nézte.

– Gyertek utánam – mondta. – De azt hiszem, hogy egy férfiban, aki egyszer a kezedre pályázott, több büszkesége kell, hogy legyen…

– Nincs hová mennem – mondta Westgate nyugodtan. – Ma reggel érkeztem, s egy vasam sincs.

– Végül is rokon – mondta Edith. – Olyan unokatestvér féle. 

De Humphry Deering tovább makacskodott.

– De ha arra gondolok, hogy mit tett – kissé zavarba jött, és Westgate is elpirult. – Szóval nem árt, ha valaki vigyáz rád egy kicsit.

– Jó, csak nyugodj már meg – mondta Edith és Pan–e–troonhoz fordult. – Nem lenne kedve egy nagy házban tölteni az éjszakát itt a környéken?

– Te jó ég! – kiáltott Humphry.

– Mondtam, hogy nekem szimpatikus.

– Jó, csak tartsd távol tőlük a kutyákat, mert még valami nyavalyát kapnak tőle. Biztos egész nyáron ezekben a bőrökben izzad.

***

Pan-e-troon megértette a lényeget, és felháborodva kijelentette:

– Ezek bőr lenni mind tiszta. Bölcs apa lőni, néni varrni és kimosni! Én lenni tiszta.

Humphry türelmetlenül beindította a motort. Edithnek, kissé nehezen, de sikerült rábeszélnie Pan–e–troont, hogy üljön hátra.

– Ha még sosem volt egy amerikainak a házában, legalább lesz mire emlékeznie azokon a hosszú téli estéken odahaza.

– Igen, tél lenni nagyon hosszú – kuncogott Pan–e–troon. – Hat hónap.

– Hat hónap – ismételte Edith Westgate–nek. – Hát nem megható! Máris olvadozok!

– Nem, soha nem olvadni – biztosította