Francis Scott Fitzgerald összes elbeszélései II. kötet Fordította Ortutay Péter

By Ortutay Peter

Előszó - a következő húsz:
Az én „Fitzgerald-összesem” első kötetének utolsó elbeszélése A jégpalota volt, a huszadik. Így időrendben a huszonegyedik a Majális New Yorkban (May Day), ami tulajdonképpen, nem is elbeszélés, hanem már majdnem egy egész regény, de annak azért rövid lenne. Ezért szaknyelven „csak” kisregénynek mondjuk.
21. Az eredeti címe – a May Day – mélyen szimbolikus. Először is általános tavaszi népünnepélyt jelent az egész északi féltekén. Sok kultúrában is hagyományos tavaszi ünnep a május elseje, a majális. Táncolnak, énekelnek, sütnek, főznek, örvendeznek ezen a napon az emberek. A nemzetközi munkásmozgalom napjaként is méltatják, méltatták nálunk, Magyarországon is, de csak a tizenkilencedik század végétől a chicagói Haymarketben kirobbant véres események nyomán, de ez az ünnepnap nem azonos a hagyományos májusi népünnepélyekkel. Ennek az elbeszélésnek a háttere viszont az 1919 évi májusi zendülés Ohióban, melynek következtében két ember meghalt és vagy százat letartóztattak. A zendülés politikai jellegű volt: a tiltakozók egy csoportja piros zászlókkal akart felvonulni. Ezt az eseményt követően az Egyesült Államokban általános lett a kommunizmus terjeszkedésétől való félelem, ami aztán erősen beárnyékolta az amerikai történelmet az elkövetkező évtizedekben. Az író ennek is hangot ad kisregényében. 1919. május elsején, azon a napon, amikor a Fitzgerald elbeszélésében történtek elkezdődtek, kommunistaellenes tűntetések vagy lázongások voltak több amerikai nagyvárosban. New Yorkban katonák és tengerészek támadták meg a szocialista The Call újság irodáit a Negyedik Avenue 112-ben. Az egyik újságíró huszonöt láb magasból kiugrott az ablakon, hogy az inzultust elkerülje, és meghalt. A lap tizenegy munkatársa sérült meg komolyabban. Ugyanakkor Fitzgerald rámutat az „elveszett nemzedék” helyzetére is és szembehelyezi a tavaszvárást, egy új életforma (a dzsesszkorszak) kezdetét e nemzedék lelki állapotával, kilátástalanságával, mely elől nem egy fiatal csak a halálba való menekülésben látott kiutat. Ilyen értelemben az eredeti cím nemcsak, sőt egyáltalán nem munkásmozgalmi eseményekre utal, hanem sok minden másra. Ezért is cseréltem fel B. Nagy László korábbi fordításának címét (Május 1 New Yorkban) ezzel: Majális New Yorkban. A szerző egyébként így vall erről a történetről: „Ez a kissé komor mese, mely a Smart Set-ben jelent meg 1920.július havában, azokról az eseményekről kíván beszámolni, melyek az ezt megelőző év tavaszán történtek New Yorkban. Mind a három eset nagy hatás gyakorolt rám. Az események tulajdonképpen nem is függtek össze egymással, legfeljebb csak annyiban, hogy akkor tavasszal kezdődött egy általános hisztéria, mely a dzsesszkorszaknak volt a beharangozója. Ám ebben az elbeszélésben megpróbáltam – tartok tőle, sikertelenül – mégis összefüggően ábrázolni őket, hogy az akkori New York-i fiatalok legalább egyike fel tudja fogni, mi is történt ténylegesen azokban a keserves hónapokban.”

• Language: Magyar
• Publisher: Ortutay Peter
• Release date: Oct 22, 2018
• ISBN: 9780463246559

Ortutay Peter

Rövid önéletrajz:1942. július elsején születtem Ungváron. A középiskolát szülővárosomban végeztem. Rögtön az iskola után egyetemi felvételeim nem sikerültek, így két évig sajtolómunkásként dolgoztam a Peremoha gyárban. Aztán behívtak katonának... a szovjet hadseregbe, ahol három évet húztam le angyalbőrben.1964-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára, és angol szakos egyetemista lettem. 1969-ben diplomáztam. Még ugyanabban az évben (sőt korábban) Balla László főszerkesztő felajánlotta, hogy dolgozzam fordítóként (majd újságíróként) a Kárpáti Igaz Szó magyar lapnál. Kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek elejéig dolgoztam az Igaz Szónál. 1984-ben költöztem Budapestre. Angol nyelvtanár lettem az Arany János Gimnáziumban, majd a Kandó Kálmán főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán doktoráltam angol nyelvészetből, és a tudományos fokozatomnak köszönhetően 1991-ben az Egri Tanárképző Főiskola főigazgatója megkért, hogy legyek a főiskolán az angol tanszék vezetője. Három évig voltam tanszékvezető, aztán előadó tanár ugyanitt.1998-tól 1999-ig az Ohiói Állami Egyetemen (Amerikai Egyesült Államok) is tanítottam egy rövid ideig. Az Egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium tanáraként mentem nyugdíjba 2004-ben.Nyugdíjazásom előtt és után nyelvészeti tudományos munkákat publikáltam, írogattam, szépirodalmat fordítottam. Eddig hat vagy hét műfordítás-kötetem van, főként F. Scott Fitzgerald amerikai író novellái és színművei, valamint Mary Shelly Mathildá-ja, mely fordításomban először jelent meg magyarul. Közben sikerült lefordítanom angolra Szalay Károly (alternatív) Kossuth-díjas írónak az ötvenhatos magyar forradalomról írt Párhuzamos viszonyok című regényét, mely a United P. C. Publisher kiadó gondozásában Parallel Liaisons címmel jelent meg külföldön.

Book preview

Francis Scott Fitzgerald

összes elbeszélései

II. kötet

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Smashwords Kiadó

Copyright@Ortutay Péter-2018

Előszó: a következő húsz

Az én „Fitzgerald-összesem" első kötetének utolsó elbeszélése A jégpalota volt, a huszadik. Így időrendben a huszonegyedik a Majális New Yorkban (May Day), ami tulajdonképpen, nem is elbeszélés, hanem már majdnem egy egész regény, de annak azért rövid lenne. Ezért szaknyelven „csak" kisregénynek mondjuk.

21. Az eredeti címe – a May Day – mélyen szimbolikus. Először is általános tavaszi népünnepélyt jelent az egész északi féltekén. Sok kultúrában is hagyományos tavaszi ünnep a május elseje, a majális. Táncolnak, énekelnek, sütnek, főznek, örvendeznek ezen a napon az emberek. A nemzetközi munkásmozgalom napjaként is méltatják, méltatták nálunk, Magyarországon is, de csak a tizenkilencedik század végétől a chicagói Haymarketben kirobbant véres események nyomán, de ez az ünnepnap nem azonos a hagyományos májusi népünnepélyekkel. Ennek az elbeszélésnek a háttere viszont az 1919 évi májusi zendülés Ohióban, melynek következtében két ember meghalt és vagy százat letartóztattak. A zendülés politikai jellegű volt: a tiltakozók egy csoportja piros zászlókkal akart felvonulni. Ezt az eseményt követően az Egyesült Államokban általános lett a kommunizmus terjeszkedésétől való félelem, ami aztán erősen beárnyékolta az amerikai történelmet az elkövetkező évtizedekben. Az író ennek is hangot ad kisregényében. 1919. május elsején, azon a napon, amikor a Fitzgerald elbeszélésében történtek elkezdődtek, kommunistaellenes tűntetések vagy lázongások voltak több amerikai nagyvárosban. New Yorkban katonák és tengerészek támadták meg a szocialista The Call újság irodáit a Negyedik Avenue 112-ben. Az egyik újságíró huszonöt láb magasból kiugrott az ablakon, hogy az inzultust elkerülje, és meghalt. A lap tizenegy munkatársa sérült meg komolyabban. Ugyanakkor Fitzgerald rámutat az „elveszett nemzedék" helyzetére is és szembehelyezi a tavaszvárást, egy új életforma (a dzsesszkorszak) kezdetét e nemzedék lelki állapotával, kilátástalanságával, mely elől nem egy fiatal csak a halálba való menekülésben látott kiutat. Ilyen értelemben az eredeti cím nemcsak, sőt egyáltalán nem munkásmozgalmi eseményekre utal, hanem sok minden másra. Ezért is cseréltem fel B. Nagy László korábbi fordításának címét (Május 1 New Yorkban) ezzel: Majális New Yorkban.  A szerző egyébként így vall erről a történetről: „Ez a kissé komor mese, mely a Smart Set-ben jelent meg 1920.július havában, azokról az eseményekről kíván beszámolni, melyek az ezt megelőző év tavaszán történtek New Yorkban. Mind a három eset nagy hatás gyakorolt rám. Az események tulajdonképpen nem is függtek össze egymással, legfeljebb csak annyiban, hogy akkor tavasszal kezdődött egy általános hisztéria, mely a dzsesszkorszaknak volt a beharangozója. Ám ebben az elbeszélésben megpróbáltam – tartok tőle, sikertelenül – mégis összefüggően ábrázolni őket, hogy az akkori New York-i fiatalok legalább egyike fel tudja fogni, mi is történt ténylegesen azokban a keserves hónapokban." 

22. A Nagyobb gyémánt, mint a Ritz úgyszintén Fitzgerald halhatatlan kisregényeinek egyike. A saját mondanivalóm helyett inkább újfent a szerzőt idézem: „ A Nagyobb gyémánt, mint a Ritz, melyet az elmúlt nyáron hozott le a Smart Set, csupán csak azért született, mert a megírása kimondottan elszórakoztatott. Akkoriban épp abban az általam szokvány hangulatomban voltam, amikor is az ember a legnagyobb luxusra vágyik, és a történet valahogy úgy is kezdődik, hogy megpróbálja kielégíteni az ilyen képzeletbeli táplálék iránti vágyakozásomat. Egy közismert kritikusnak úgy tetszett, hogy ezt a szertelenségemet valahogy jobban kedveli, mint bármi mást, amit eddig írtam. Nekem személyesen jobban tetszik a Kalóz a szigeten (Offshore Pirate), de hogy – nem egészen pontosan – Lincoln szavaival éljek, „ha az ilyesmit szereted, akkor ez valószínűleg olyasmi, amit szeretsz."

23. A Benjamin Buttonról pedig a szerző így vall: „ Ez az elbeszélés Mark Twainnek egy mondása nyomán keletkezett. Az író állítólag egyszer azt találta mondani, hogy milyen kár, hogy az élet jobbik része az elejére, míg a rosszabbik a végére esik. Az, hogy megpróbáltam ezt a gondolatot egy teljesen normális világban egy emberi élettel illusztrálni, talán nem is a legjobb megoldás. Néhány héttel az elbeszélés befejezése után egy majdnem hasonló történettel találkoztam Samuel Butler Jegyzeteiben is. Az elbeszélést tavaly nyáron a Collier közölte, és ez arra indított egy névtelen olvasót Cincinnatiból, hogy megírja nekem a következő csodálatos levelet: „Uram, a Collier-ben olvastam Benjamin Button történetét, ahogy asztat maga megírta, és szeretném közölni, hogy asszem, mint elbeszélésírónak magának a bolondok házában volna a heje. Sok lökött alakkal találkoztam már az életben, de az összes lököttek közül maga a leglököttebb. Magára kár még eszt a kis darab papírt is pazarolni, de nem tudtam megállni. Muszály volt eszt magának megírnom."

24. A Téli álmokban Dexter, akárcsak Gatsby,  egészen lentről indul, és azért kénytelen lemondani a boldogságról, mert egyetlen szerelme, Jones kisasszony, akárcsak A nagy Gatsby Daisy-je, elkényeztetett gazdag úrilány és képtelen felismerni az igazi érzést, nem tud vele élni, ezért el is játssza. Akárcsak Fitzgerald több más elbeszélésében és  A nagy Gatsbyben, ez a történet is egy fiatalember lelkivilágát elemzi, akinek vágyai (álmai) egybefonódnak egy önző gazdag lány szeszélyeivel. A vége nem tragédia ugyan, de nem is happy end.

25. A Kocka, bokszer és gitár szintén egy fiatalemberről szól, a neve Jim Powell, aki otthagyja szülőföldjét ott lent Délen, és Északra megy szerencsét próbálni. Ott fent Északon, pontosabban New Jersey-ben egy Amanthis Powell nevezetű fiatal hölggyel fut össze, akit Jim eleinte félreismer: egyszerű lánynak tartja, de megígéri, hogy társasági dámát farag belőle. Amanthis persze nem szorul ilyesmire. Inkább fordítva. És amikor Jim felismeri az északiak hideg é számító önző világát, hátat fordít nekik, és akárcsak Sally Carrol A jégpalotában, hazamegy déli hazájába. Egyike az 1921-1922-ben írt Gatsby témájú történeteknek, melyekben Fitzgerald szemmel láthatóan a későbbi, azaz az 1924-ben regénnyé formált anyaggal kísérletezik. Bár komikus elemekkel átszőve a Kocka mégis az az ismerős Fitzgerald téma, melyben a gazdagok szívtelenségét mutatja. Amanthis megjegyzése az előkelőek körén kívül álló Jim Powellnek – „jobb vagy, mint itt ezek összesen – előre vetíti Nick Carraway-nek azt a felismerését, hogy Gatsby „felér ezzel az egész bandával.  Egy másik örökké visszatérő téma, mely ebben az elbeszélésben is jelen van, a Dél és az Észak közti gazdasági és kulturális szembenállás.¹

26. A Diamond Dick és az asszony első törvénye (Diamond Dick and the First Law of Woman) című elbeszélést Fitzgerald 1923 decemberében írta Great Neckben. A Hearst’s International Magazine 1.500 dollárt fizetett érte. Fitzgerald arra számított, hogy a Saláta (The Vegetable, From the President To the Postman) című vígjátéka kasszasiker lesz, neve bekerül a drámairodalomba, és megszűnnek anyagi gondjai. Rosszul számított. A darab már a bemutatón nagyot bukott. Ezért kénytelen volt elbeszéléseket írni, hogy szabaduljon adósságaitól. 1923 novembere és 1924 áprilisa között tíz remek kis elbeszélés került ki a keze alól: Ezekből hat a THE PRICE WAS HIGH kötetben is szerepel. A pénz, amit kapott ezekért a történetekért, nem volt kevés: elég volt ahhoz, hogy1924-ben főúri módon nyaraljon a Riviérán. Itt vágott bele írói csúcsteljesítményébe, A nagy Gatsbybe.²

27. A Feloldozás (Absolution; korábbi fordításban A gyónás) című elbeszélést először az American Mercury közölte 1924. júniusában. Fitzgerald az Ó, azok a szomorú fiatalok (All the Sad Young Men) című kötetébe is beválogatta (1926). Később, 1934-ben Fitzgerald azt írta egyik rajongójának, hogy eredetileg a történetet A nagy Gatsbybe szánta, hogy bemutassa a főszereplő gyerekkorát, de aztán végül is úgy döntött, hogy legyen a főhős múltja titokzatosabb, és ezért kihagyta. Sok minden történik benne, de a legemlékezetesebb talán az, hogy miután a fiú, Rudolf a neve, meggyón, az atya rosszul lesz és elájul. A kritika fanyalogva fogadta az elbeszélést, ám többen úgy találták, hogy semmivel sem rosszabb, mint James Joyce hasonló tematikájú elbeszélése, a The Sisters (a Nővérek Papp Zoltán fordításában).

28. A rendező (The Adjuster) egy megható, de igen hihető történet arról, hogy az ember addig nem is élt igazán, amíg nem került szembe olyan helyzettel, amiről azt hiszi, hogy azzal már nem fog tudni megbirkózni, mert már minden erejét meghaladja. A rendező egy kicsit szentimentálisan fantasztikus tanmese arról, hogy a szeretet mindent legyőz, ha hiszünk benne. Az Ó, azok a szomorú fiatalok című kötetben is szerepel.

29. Az értelem és józanész (The Sensible Thing) című, 1924-ben írt történet Fitzgeraldra jellemző témát és kérdést feszeget. George O’Kelly, aki egy ambiciózus fiatalember, megpróbálja visszaszerezni menyasszonyának, Jonquil Carrynek a szerelmét. Amikor kap egy „ideges" hangú levelet a lánytól, otthagy csapot, papot, vagyis az állását, és odarohan hozzá, hátha… De amikor menyasszonyát két férfi társaságában látja, már tudja, hogy valami nem stimmel. Szakítanak. George megtalálja a helyét a társadalomban, jól elvan. Úgy egy évvel később ismét ellátogat Tennessee-be, találkozik Jonquillal, de már semmi sem a régi. A múltat nem lehet visszahozni. Nincs értelme… Talán mondanom sem kell, hogy az elbeszélés erősen önéletrajzi ihletésű. 

30. A Gretchen negyven pillanata (Gretchen’s Forty Winks) valamiért az egyik legnépszerűbb Fitzgerald-elbeszélés az összes közül rajongók szerint. Arról szól, hogy egy fiatal üzletembert hajtja, űzi az ambíció, de van egy kis nyafka felesége, aki miatt nem igazán tudja megvalósítani nagyratörő elképzeléseit. Mondhatnánk ugyan azt is, hogy csak egy olyan egyszerű kis történet arról, hogy két ember nem igazán érti meg egymást (gyakori téma ez Fitzgeraldnál), de valahogy mégis több. Talán azért, mert a megírás módja, a stílus egészen más, mint amit akár egy igazán jó írótól is megszoktunk. Egyszerűen pompás, ragyogó. Azok a kritikusok, akik azt állítják, hogy a Gretchen negyven pillanata tökéletes profi munka, gondolom, nem nagyon tévednek.

31. A harmadik ládikót (The Third Casket) Fitzgerald 1924 márciusában írta és 1.750 dollárt kapott érte a Saturday Evening Post-tól. Az ezt követő évtizedben a Metropolitan és az International helyett Fitzgerald főként a Post-ot látta el írásaival. Legjobb elbeszéléseit mind a Post-nak írta, mely állandóan emelte tiszteletdíját. Ez a „gázsi" 1929-ben érte el a csúcsot, az írd és mondd 4.000 dollárt. A Post határozottan sztárszerzőjéként kezelte Fitzgeraldot, és nem is sajnálta tőle a pénzt, amíg eleget tett kívánalmainak. Neve rendszeresen ott volt a borítón, és elbeszéléseit is az első helyen hozta le a folyóirat. Mint a legtöbb 1924-ben írt elbeszélés, A harmadik ládikó is egy történetre épül, és  nem a főhős személyére. Az ötletet Fitzgerald A velencei kalmárból vette, mint ahogy Shakespeare is más forrásokból merített a Kalmárhoz. (Főként Marlowe darabja, A máltai zsidó „ihlette meg.") Az elbeszélés a Post üzleti érdekeinek, az olvasói elvárásoknak szigorú szem előtt tartásával készült, ami azért nem jelenti azt, hogy rossz. Fitzgerald egyébként nem is tudott rosszul írni. A történetből levonható egyszerű erkölcsi tanulság pedig az, hogy sokkal gyorsabban érvényesül az olyan ember, aki dolgozik, mint aki nem.

32. A pofozkodó (The Pusher in the Face) című elbeszélést Fitzgerald 1924 márciusában írta. A Post-nak nem kellett, de a Woman Home Companion megvette és 1.750 dollárt fizetett érte. Először 1925 februárjában jelent meg a fent említett folyóiratban, majd a Metro Newspaper Service is átvette. 1927-ben bekerült a legjobb humoros elbeszéléseket tartalmazó The Cream of the Jug című antológiába. 1929-ben egy filmvígjáték is készült belőle. A stílusából ítélve elképzelhető, hogy a szerző eredetileg is forgatókönyvnek szánta.

33.Az Egy régi jó barát (One of my Best Friends) című elbeszélést a Woman’s Home Companion közölte 1925 szeptemberében, de Fitzgerald már 1924 márciusában megírta. Harold Obernek a következő megjegyzéssel továbbította: „Itt a végleges változat. Nem tudom, mit gondoljak róla, de én inkább nem ajánlanám a Post-nak. A vége hatásos, de alig hihető." Fitzgerald kétségei a történettel kapcsolatban nem alaptalanok. A kereszt az elbeszélés végén szimbólum: egyike azoknak a ritka próbálkozásoknak, amikor az ír katolikus Fitzgerald a valláshoz való viszonyát akarja – nem egészen őszintén, maga sem tudja, hogyan – bemutatni. Annak ellenére, hogy a szerzőjének kétségei voltak az elbeszéléssel kapcsolatban, az Egy régi jó barát népszerű volt annak idején. 1925 szeptemberében a fentebb említett folyóirat közölte és 1750 dollárt fizetett a szerzőnek érte. 1926-ban bekerült a világ legjobb elbeszéléseit tartalmazó antológiába is (The World's Best Short Stories of 1926), és később több irodalmi folyóirat is közölte, ami elfogadott gyakorlat volt akkoriban.

34. Az Egy rémes fazon (The Unspeakable Egg) című elbeszélést Fitzgerald 1924 áprilisában írta a Long Island-i Great Neckben, ahol a 300 dollárért bérelt lakásról Zelda úgy nyilatkozott, mint egy Babbitnek való büdös (vagy remek) kis otthonról (nifty little Babbit-home).  A Post 1.750 dollárt fizetett érte honoráriumként, hogy még ugyanazon év július 12–én kiadja. Több 1924–ben írt Fitzgerald elbeszélés témája az ilyen trükkös átváltozás.  Az Egy rémes fazonban is megtalálható ugyan annak az „átváltozásnaka leírása, mely más sikeres elbeszélésekben is előfordul. Elképzelhető, hogy ezeket az elbeszéléséket, vagy azok egy részét Fitzgerald filmnek szánta, mert eléggé „forgatókönyv-szagú.  A Rémes fazon azonban nem kellett a filmeseknek. Fitzgeraldot egyébként sok bírálat érte amiatt, hogy olyan könnyedén ír, mintha át sem gondolna azt, amit papírra vet, hogy aztán sok pénzért eladja valamelyik jól fizető lapnak. A bírálat nem igazán jogos, hisz a szerző tulajdonképpeni célja mégis csak az olvasónak, a Post esetében annak az írd és mondd kétmillió hétszázötvenezer (2. 750. 000) előfizetnek a szórakoztatása volt, akik épp azért vettek újságot a húszas években, hogy szórakozzanak. De ami könnyed, nem okvetlenül jelenti azt, hogy felületes vagy bóvli.  Mindegyik elbeszélés igazi műgonddal készült, mindegyiknek van mondanivalója és csattanója. Még a kommersz történetek is oly átgondoltan és ügyes kézzel íródtak, úgy, hogy abból rögtön és világosan kitetszik, hogy a szerző csak Fitzgerald lehet.  Az Egy rémes fazonban például az egyik ilyen finom leírást tartalmazó részlet az, mely részletesen és maró gúnnyal elmondja, hogyan tudósít a média a felső tízezer köreiben köttetett házasságokról.

35. A John Jackson Árkádiája (John Jackson’s Arcady) az utolsó olyan elbeszélés, melyet Fitzgerald 1924 áprilisában írt még az egyesült államokbeli Great Neckben (Long Island, New York) a Riviérára való elutazása előtt. A Post 1.750 dollárt fizetett érte. New Yorkból az író azért távozott, mert már kimondottan zavarta a nagyvárosi élet, a nyüzsgés és a zaj, és emiatt nehezen boldogult újabb regényével, A nagy Gatsby-vel. De az is közre játszott, hogy úgy hitte, külföldön kevesebb pénzből is meg tud élni, és nem kell majd fogához verni a garast. Igaz, anyagi gondjaiból Fitzgerald sohasem csinált nagy problémát, mindig egy jó adag humorral kezelte. 1924-ben két cikket is írt erről a Post-nak: Hogyan kell élni évi 36.000 dollárból (fordította Vajda Endre) és Hogyan kell élni évi semmiből. Bár a John Jackson Árkádiája, mint történet, kimondottan érzelgős, de mindenképpen figyelemre méltó abból a szempontból, hogy megtudjuk belőle, hogyan nézett az író a „gyökerek és az elvándorlás" kérdésére. Jól mutatja azt is, hogy lelkileg egyre jobban eltávolodik és elidegenedik középnyugati múltjától, és mindinkább a nagyváros szellemiség keríti hatalmába.

36. Megjelent a Saturday Evening Post-ban 1925. március 14-én. Lám, Fitzgeraldot mennyire foglalkoztatta az téma, mely arról szól, hogy egy gazdag arisztokrata család gazdag csemetéje nem adja fel akkor sem, amikor a lehető legmélyebbre csúszik társadalmilag a ranglétrán, és tovább küzd, hogy aztán egy gazdag nő oldala mellett ismét rátaláljon a boldogságra. Egyik érdekessége az elbeszélésnek, ami felett nem hunyhatunk szemet, hogy leplezve bár és talán akaratlanul is, de véleményt mond a szocialista forradalomról és az ezt követő átrendeződésekről Oroszországban.

37. A Gyermekzsúr című elbeszéléssel, hogy súlyos adósságain enyhítsen, Fitzgerald megpróbálta újra éleszteni a Basil-sorozatot, de a Ladies’ Home Journal and Pictorial Review folyóirat elutasította a közlést, mert szerkesztői úgy vélték, hogy Fitzgerald túl sok teret szentel a csókolózós társasjátéknak, ami szerintük erkölcstelen.

38. A Nincs az útikönyvben (Not in the Guidebook) című történetet Fitzgerald a római Hotel des Princes-ben írta nem sokkal az után, hogy a Scribners megkapta A nagy Gatsbyt. Fitzgeraldék a Riviéráról utaztak Rómába, és úgy tervezték, hogy 1924-1925 telét ott töltik, de februárban Capri szigetén kötöttek ki. Fitzgerald ezt az írását nem tartotta igazán jónak, de a Woman’s Home Companion mégis megvette, 1.750 dollárt fizetet érte. A Nincs az útikönyvben a második olyan elbeszélés, melyben Európa a színhely. Míg az első, a Szerelem az éjszakában (Love in the Night) nagyszerű, színes leírást ad a Riviéráról, a Nincs az útikönyvben kissé erőltetett, könnyen kitalálható, nem igazán szellemes happy enddel, és nem ír le semmit. Az egyik probléma bizonnyal az lehetett, hogy Fitzgerald akkor még alig ismerte Párizst. Fitzgerald kimondottan elégedetlen volt az 1924-ik évi irodalmi termésével, sőt pironkodott is a sok „bóvli miatt. Erről így írt John Peale Bishopnak: „Az elmúlt évben körülbelül 10 borzalmas dolgot írtam, amit soha többé nem akarok kiadni, sőt még rájuk sem tudok nézni. Olcsó fércmű mind a tíz első műveim minden spontaneitása nélkül. Azért ez a novella sem igazán „csak egy kis fércmű," ha jobban megnézzük. Hanem egy szép kerek és bájos szerelmi történet, amit szívesen elolvas az ember egy kis délutáni borocska vagy söröcske mellett.

39. Az Önteltséget (eredeti címe Presumption) Fitzgerald 1925 novemberében írta, és 1926. január kilencedikén jelent meg a Saturday Evening Postban, mely 2500 dollárt – 500 dollárral többet, mint minden más írásáért – fizetett érte, és a főhelyre tette. A nagy Gatsby 1925 áprilisában már megjelent, de mivel „csak 23.000 példány fogyott el belőle, ezért a csalódott szerző arra kényszerült, hogy ismét „pénzkereső elbeszéléseket írjon egy újabb regény helyett. Az elbeszélés jól látható kapcsolatban áll a Gatsbyvel, hisz egy olyan szegény fiú történetét mondja el, aki egy gazdag lányba lesz szerelmes, és az a célja, hogy meggazdagodva méltó legyen hozzá, és így elnyerhesse a kezét. Mivel az Önteltség a Post-nak készült, ezért Fitzgerald úgy írta meg, hogy a szerencsének köszönhetően a vége happy end legyen, ami elég gyakori kommersz novelláiban. „Egy gazdag lány nem élhet levegőből," mondja. Sem Fitzgerald, sem a kérők, és természetesen az olvasók sem, várták el egy szép gazdag lánytól, hogy a levegőből éljen.

40. A Tinédzser házasság (The Adolescent Marriage) című elbeszélést Fitzgerald 1925 decemberében írta Párizsban, és majdnem elveszett. Rábízta valakire, hogy vigye el Obernek Amerikába, de az elbeszélés nem jutott el hozzá. A másodpéldány sem volt meg. A gépírónő azonban megőrizte a kéziratot, és annak alapján Fitzgerald újra írta az egészet. A Saturday Evening Post megvette, szép kis summát (2.500 dollárt) fizetett érte, 1926 március hatodikán meg is jelentette, de Fitzgerald nagyon bosszankodott, hogy az egyik legjobb részét kivágta.

Majális New Yorkban

Véget ért hát, méghozzá fényes győzelemmel egy háború, és a győztes nép legnagyobb városában diadalíveket állítottak, fehér, piros meg rózsaszín élő virágot szórtak az utcára az emberek. A hosszú, tavaszi napokon a dobok pergésére és a vidáman zengő trombiták hangjára a levegőben reggeltől estig masíroztak a hazatérő katonák, miközben a kereskedők és kishivatalnokok – a civakodást és a számolgatást félretéve – az ablakoknál tülekedve őszes fejjel, fakó, mosolytalan arccal nézték az arra elhaladó seregeket.

Sosem volt még ilyen pompa és ragyogás a nagyvárosban, mert a győztes háború mást is hozott. Tömegestül jöttek délről és nyugatról a kereskedők egész házuk népével, hogy részt vegyenek a gazdag lakomán és szemtanúi legyenek az előkészített nagyszerű látványosságoknak – no és hogy megvegyék az asszonynak télire a prémes bundát, valamint az aranyszállal átfont kis retikült, a különböző színű tarka szép topánkákat selymekből, ezüst és rózsaszín atlasz- meg aranyszövetből.

És oly vidám és hangos volt a győztes nép tollnokai és költői által hirdetett közelgő béke és gazdagság, hogy egyre több és több költekezni vágyó érkezett a provinciákból, hogy igyanak az izgalmak borából, és a kereskedők is mind gyorsabban és gyorsabban adtak túl csecsebecséiken és papucsaikon, hogy aztán még hangosabban követeljenek még több csecsebecsét és még több papucsot, hogy cserébe adhassák azért, amit kérnek tőlük. Némelyek közülük még a két kezüket is széttárták tehetetlenül így kiáltozva:

– Ó, jaj! Nincs már több topánkám, elfogyott! Ó, jaj! Nincs már több csecsebecsém, elfogyott! Ó, jaj, Istenem, most mit tegyek? Mi lesz velem?

De senki sem figyelt kiáltozásaikra, mert a tömeg mással volt elfoglalva: nap, mint nap jöttek hetykén és vidáman a főúton a gyalogos katonák, és ujjongott mindenki, mert a visszatérő fiatalok tiszták és hősök voltak, egészséges volt a fogsoruk és pirospozsgás az arcuk, és a hon leányai épp rájuk vártak, szűzen és kívánatosan testben és lélekben egyaránt.

Úgy hogy ez idő alatt sok minden megesett ebben a városban, és ezek közül néhány – vagy talán csak egy – úgy történt, ahogy lentebb megírtam.

I.

Az 1919–es esztendő májusának első napján, reggel kilenckor egy fiatalember épp azt kérdezte a Biltmore Hotel portásától, hogy vajon Mr. Philip Dean itt van–e bejelentve, és ha igen, felhívhatná-e a szobájában. Az érdeklődő jól szabott, de már eléggé elnyűtt öltönyt viselt. Középmagas, karcsú, barna hajú és jóképű fiatalember volt az illető; szemét fent szokatlanul hosszú szempillák árnyékolták, míg a szeme alatt sötét karikák voltak egy betegségtől, mely természetellenes piros színt kölcsönzött arcának egy nem igazán magas, de állandó láz miatt.

Igen, Mr. Dean itt szállt meg. Ott a telefon azon az oldalon.

Azonnal kapcsolták; álmos hangon hallózott valaki valahonnan fentről.

– Mr. Dean? – s aztán sietve, izgatottan: – Phil, Gordon vagyok, Gordon Sterrett Itt vagyok lent, a földszinten. Hallottam, hogy New Yorkban vagy, és sejtettem, hogy itt leszel.

Az álmos hang lassan lelkesebb lett. Gordy, hogy vagy, öregfiú? Persze hogy megleptél, méghozzá kellemesen. Az Isten szerelmére, gyere fel azonnal.

Néhány perccel később Philip Dean, kék selyempizsamában, ajtót nyitott, és a két fiatalember kissé zavart lelkesedéssel ölelte meg egymást. Mindkettő úgy huszonnégy éves lehetett, és a Yale–en végzett a háború előtt, de a hasonlóság nem tartott tovább. Dean szőke volt, pirospozsgás, és a pizsama alatt izmos testet lehetett gyanítani. Minden porcikája jó egészséget sugárzott, és látszott rajta, hogy jól érzi magát a bőrében. Gyakran mosolygott, és ilyenkor kiálló nagy lapátfogait mutogatta.

– Én is épp keresni akartalak – örvendezett képmutatóan lelkesedve. – Kivettem két hét szabadságot. Ülj le egy kicsit, s máris jövök. Csak letussolok még és rendbe szedem magam.

Amint eltűnt a fürdőszobában, a vendég sötét szeme idegesen körbejárt a szobában, megpihent egy pillanatra egy nagy angol utazó bőröndön a sarokban és egy egész család vastag selyem ingen, mely szétszórva hevert a székeken az elegáns nyakkendők és puha gyapjú zoknik között.

Gordon felállt, kezébe vett egy inget és jól megnézte. Nehéz sárga selyemből készült halvány csíkozással – és volt belőle vagy egy tucat. Önkéntelenül is saját kézelőire nézett – elrongyolódtak, cérnaszálak lógtak ki a széléről és szürkék voltak a piszoktól. Ledobta az inget, és megpróbálta a kabátszárát kopott mandzsettáira húzni, hogy ne lehessen látni őket. Aztán a tükörhöz ment, és közömbösen, boldogtalanul vizsgálgatta magát. Szebb napokat látott nyakkendője megfakult és fényes lett a sok fogdosástól – már arra sem volt jó, hogy eltakartja a rojtos gomblyukakat a gallérján. Örömtelenül gondolt arra, hogy alig három évvel ezelőtt ő kapta a legtöbb szavazatot, mint a legjobban öltözött diák a végzős csoportban.

Dean még kenegetve magát előjött a fürdőszobából.

– Tegnap este láttam a régi barátnődet – mondta. – A hallban futottam össze vele, de ha megölsz, sem jut eszembe a neve. Tudod, az a lány, akit a végzősök báljára hoztál fel New Havenbe.

Gordon megrezzent.

– Edith Bradin. Róla beszélsz?

– Pontosan. Pokolian csinos. Mint egy szép kis játék–baba – tudod, mire gondolok? Nem szabd hozzányúlni, mert még bepiszkítod.

Öntelten vizsgálgatta csodálatos személyét a tükörben, elmosolyodott kissé, megnézte fogait.

– Most huszonhárom éves, azt hiszem – folytatta.

– A múlt hónapban volt huszonkettő – mondta Gordon szórakozottan.

– Mi? Huszonkettő? A múlt hónapban… Jól van, no. Azt hiszem, a Gamma Pszi báljára jött. Ugye tudod, hogy a Gamma Pszi Yale klub ma tartja éves bálját a Delmonicóban? Gyere te is, Gordy? Ott lesz a fél New Haven! Szerzek neked meghívót, ha gondolod.

Miután kelletlenül friss alsóneműbe bújt, rágyújtott egy cigarettára, a nyitott ablak mellé ült és alaposan megvizsgálta vádliját és térdét a szobába ömlő reggeli napfényben.

– Ülj le – mondta –, és mesélj. Mit csináltál eddig itt nélkülem és mit csinálsz most? Szóval, mondj el mindent.

Gordon hirtelen az ágyra vetette megát; ott feküdt mozdulatlanul és esetlenül. Száját, mely amúgy is mindig nyitva volt kissé, ha pihent, hirtelen kétségbeesve összeszorította, és arca szánalmassá vált.

– Mi történt? – kérdezte Dean gyorsan.

– Ó, Istenem!

– Mondd már, mi történt.

– Minden, aminek nem kellett volna, a pokolba is – mondta szomorúan. – Teljesen összetörtem, Phil. Pácban vagyok.

– Mit mondasz?

– Pácban vagyok. – Remegett a hangja.

Dean kíváncsian meresztgette rá kék szemét.

– Hát, ami azt illeti, elég rosszul nézel ki.

– Elhiszem. Tudod, óriási galibát csináltam, Phil. – Szünetet tartott. – De inkább elmondom elölről, ha nem zavar.

– Egyáltalán nem. – Ám volt egy kis bizonytalanság Dean hangjában. – Azért jött Keletre, hogy kikapcsolódjon egy kicsit –s az, hogy Gordon Sterrett bajban van és hozzáfordult, bosszantotta egy kicsit.

– Beszélj – mondta ismét, majd halkabban hozzátette: – És minél rövidebben, ha lehet.

– Szóval – kezdte Gordon bizonytalanul –, most februárban jöttem haza Franciaországból. Egy hónapig otthon voltam, Harrisburgben. Aztán idejöttem New Yorkba, hogy találjak valami munkát. El is helyezkedtem egy exportvállalatnál. De tegnap kirúgta.

– Kirúgtak? Téged?

– Mindjárt elmondom, Phil. Őszintén elmondom. Te vagy az egyetlen, akihez ilyen esetben fordulni tudok. Ugye, nem fogsz haragudni, ha elmondok neked mindent őszintén, Phil, úgy ahogy volt?

Dean még jobban megmerevedett. Tovább kenegette a térdét ugyan, de már nem figyelt oda. Ösztönösen megérezte, hogy felelősséget rónak rá, ami nem tisztességes dolog; abban sem volt biztos, hogy akarja–e tudni, hogy mi a baj Gordonnal. Bár sosem csodálkozott, ha a barátja körül mindig volt egy kis zűr, de mostani nyomorúságában volt valami, ami taszította és zárkózottabbá tette, de továbbra is furdalta az oldalát a kíváncsiság.

– Folytasd.

– Van egy lány.

– Hm – mondta Dean mély értelműen. Úgy döntött, hogy semmi sem ronthatja el szabadságát. Ha Gordonnak baja van, akkor kevesebbet fog vele találkozni.

– Jewel Hudson a neve – folytatta szenvedő hangon az ágyból. – Még egy évvel ezelőtt is, azt hiszem „tiszta" volt. Itt lakott valahol New Yorkban, szegény családban. A szülei nem élnek, egy öreg nénikéjénél lakott. S tudod, pont akkor ismerkedtem meg vele, amikor a fiúk kezdtek tömegesen hazafelé szállingózni Franciaországból – s én csak mindenkinek örültem, aki megjött, és buliztam velük. Így kezdődött, Phil: csak örültem, hogy újból láthatom őket, és ők is örültek nekem.

– Több eszed is lehetett volna.

– Tudom – mondta halkan, s aztán kedvetlenül folytatta. – Most itt vagyok egyedül, Phil, nincs pénzem, de nem bírom elviselni a szegénységet. Aztán jött ez az istenverte lány. Egy ideig mintha szerelmes lett volna belém, és bár én sosem akartam elkötelezni magam, valahogy mindig összefutottunk hol itt, hol amott. Ezek után el tudod képzelni, milyen munkát is végeztem annál a hülye cégnél – persze, én mindig is csak rajzolni akartam; illusztrációkat készíteni folyóiratoknak; rengeteget lehet vele keresni.

– Akkor hát miért nem teszed? Végül is összpontosítanod kell valamire, ha egyáltalán előrébb akarsz jutni – ajánlotta Dean tanáros egyszerűséggel.

– Próbálgattam, de még nem vagyok azon szinten. Van tehetségen, Phil, tudok rajzolni – de nincs technikám. El kéne végeznem egy kurzust, de arra nincs pénzem. S egy héttel ezelőtt körülbelül beütött a krach. Már egy dollárom se maradt, amikor jött ez a lány és elkezdett macerálni. Neki pénz kell; azt mondja, baj lesz, ha nem adok.

– És lesz?

– Attól tartok, igen. Ez volt az egyik oka annak, hogy kirúgtak – állandóan telefonálgatott a cégnek, és nekik már csak ez hiányzott, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Már egy levelet is írt, hogy elküldje a családnak. A markában vagyok, Phil. Adnom kell neki valamit.

Kellemetlen szünet következett. Gordon csendben feküdt az ágyon, a kezét ökölbe szorította az oldalánál.

– Teljesen kikészültem – folytatta, és remegett a hangja. – Úgy érzem, megőrülök, Phil. Ha nem tudom, hogy idejössz Keletre, azt hiszem, megöltem volna magam. Nagyon kérlek, adj kölcsön háromszáz dollárt.

Dean keze, mely meztelen bokáit tapogatta, hirtelen megállt – és a kettejük közti eddigi furcsa bizonytalanság barátságtalan és feszült lett.

Egy kis idő múlva Gordon folytatta:

– A családomat már annyit pumpoltam, hogy most már egy centet sem merek kérni tőlük.

Dean még most sem válaszolt.

– Jewel azt mondja, kétszáz dollárra van szüksége.

– Mondd azt, hogy húzza fel magát.

– Igen, csakhogy ez nem olyan könnyű. Van nála néhány levél, melyet részeg fejjel írtam. Sajnos, nem az a szolid kislány, mint gondolnád.

Dean utálkozó képet vágott.

– Ki nem állom az ilyen nőket. Távol kellett volna tartani magad tőle.

– Tudom – értett vele egyet Gordon fásultan.

– Úgy kell nézned mindent, ahogy van. Ha egyszer nincs pénzed, melóznod kell és nem a nőket hajkurászni.

– Könnyű neked – mondta Gordon és összehúzta a szemét. – A világ összes pénze a tiéd.

– Természetesen távolról sem az összes. A család nagyon is figyel, mit mire költök. És ha van egy kis fölöslegem, akkor extra óvatosnak kell lennem a költekezéssel.

Felhúzta a rolót és még több napfény jött be az ablakon.

– Isten a tanúm, hogy nem vagyok egy smokk – folytatta határozottan. – Szeretek szórakozni – különösen akkor, ha szabadságon vagyok, mint most, de te – borzalmas, ahogy kinézel. Még sohasem hallottalak így beszélni. Úgy látszik, teljes a csőd tenálad – a lelki és az anyagi egyaránt.

– De hisz a kettő együtt jár, nem?

Dean türelmetlenül rázta a fejét.

– Mintha állandóan körülötted lebegne valami, amit nem értek. Valami baljós, beteges.

– Ez csak a bizonytalanság, a szegénység és az álmatlan éjszakák nyoma – mondta Gordon eléggé kihívóan.

– Lehet, nem tudom.

– Ó, igen, elismerem, nyomasztó vagyok. Magamnak is az vagyok, nyomasztó. De, Istenemre, Phil, egy hét pihenés, egy új öltöny, egy kis készpénz és olyan leszek, mint… olyan leszek, mint voltam. Phil, hisz úgy tudok rajzolni, mint senki más, és gyorsan, mint a villám, és ezt te is tudod. De majdnem sosincs pénzem tisztességes rajzszerekre – és nem tudok akkor rajzolni, ha fáradt vagyok, vagy nincs ihletem meg minden. Egy kis készpénzzel pihenhetek néhány hétig és utána kezdhetek dolgozni.

– Honnan tudjam, hogy nem költött–e majd azt a pénzt valamilyen új nőcskére?

– Minek ezt felhánytorgatni?

– Nem akarok semmit sem felhánytorgatni. De nagyon nem örülök, hogy ilyennek látlak.

– Adsz kölcsön, Phil?

– Így hirtelen nem tudok dönteni. Ez nagyon sok pénz, ami most nekem is rettenetesen hiányozna.

– Pokol lesz az életem, ha nem adsz kölcsön; tudom, hogy ez nyafogás, meg az én hibám – de ez nem változtat semmit sem a helyzeten.

– Mikor tudod visszaadni? 

Ez már biztatóan hangzott. Gordon elgondolkodott. Talán mégis az a legjobb, ha őszinte.

– Persze, megígérhetném, hogy egy hónap múlva, de mégis azt mondom, hogy inkább három hónap. Amint eladom a rajzaimat.

– És honnan tudjam, hogy ez majd sikerül?

Dean hangjának újabb keménysége a kétség enyhe hideg hullámaként érintette Gordont. Lehet, hogy még sem kap semmit?

– Azért bízhatnál bennem egy kicsit.

– Mindig is bíztam; de bárkinek támadhatnak kétségei, ha ilyen állapotban lát téged.

– Azt hiszed, ha nem lenne kétségbeejtő a helyzetem, akkor ebben az állapotban hozzád fordulnék? Azt hiszed, én ezt élvezem?  – Itt azonnal elhallgatott, és összeszorította inkább a száját, mert érezte, jobban teszi, ha elfojtja egyre növekvő ingerültségét. Végül is ő a kérelmező.

– Úgy látom, te nagyon könnyen veszed a dolgokat – mondta Dean mérgesen. – Olyan helyzetbe hoztál, hogyha nem adok neked pénzt, akkor majd azt mondod, hogy egy piszkos disznó vagyok – ó, igen is, ezt fogod mondani. De közlöm veled, nem vagyok olyan rózsás helyzetben, hogy csak úgy elővarázsoljak neked háromszáz dollárt a semmiből. A jövedelmem egyáltalán nem olyan nagy, hogy egy ilyen összeg ne lenne egy pokolian nagy érvágás rajtam.

Felállt és öltözködni kezdett, gondosan kiválogatva ruhadarabjait. Gordon kinyújtotta a karját, az ágy szélébe fogódzkodott és majdnem elsírta magát. A feje fájt és hasogatott, a szája kiszáradt és keserű lett, és érezte, hogy hogy a láz a vérében számtalan szabályos apró részekre bomlott, és ügy lüktet benne, mint valami lassú csöpögés a háztetőről.

Dean gondosan megkötötte nyakkendőjét, lesimította szemöldökét, és ünnepélyesen eltávolított egy apró dohányszemet a fogai közül. Majd feltöltötte cigarettatárcáját, az üres cigarettás dobozt elgondolkodva a papírkosárba dobta, s a tárcát eltette a mellényének oldalzsebébe.

– Reggeliztél már? – kérdezte.

– Nem. Leszoktam róla.

– Jó, akkor hát menjünk és harapjunk valamit. Később még beszélünk arról a pénzről. De most hallani sem akarok róla! Azért jöttem Keletre, hogy jól érezzem magam.

– Menjünk a Yale Clubba – folytatta kényeskedve, s aztán szándékos célzattal hozzátette: – Otthagytad a munkahelyed, ezért nem hiszem, hogy sok dolgod lenne.

– Ha lenne egy kis pénzem, tudnék mit kezdeni magammal – válaszolt Gordon csípősen.

– Az Isten szerelmére, elég legyen már ebből. Ne akard már az egész szabadságomat elrontani. Nesze egy kis pénz, ha már annyira kell.

Elővett pénztárcájából egy ötdollárost és odadobta Gordonnak, aki gondosan összehajtotta és zsebre tette. Arcán a piros még pirosabb lett, és fényesebb is, de nem a láztól. Amikor megfordultak, hogy elinduljanak az ajtó felé, a pillantásuk találkozott egy villanásnyira, de mindegyikük talált valamit benne, amitől gyorsan le kellett sütniük a szemüket. Mert abban a pillanatban, hirtelen és határozottan, meggyűlölték egymást.

II.

Az Ötödik Avenue–n és a Negyvennegyedik utcában nyüzsgött a tömeg déltájban. A gazdag boldog napfény csöpögő aranyként csillogott az elegáns üzletek vastag ablaküvegein és világította meg a divatos kistáskákat, csatos erszényeket és a szürke bársonyból készült dobozokba tett gazdag gyöngysorokat; a díszes sokszínű tollegyezőket; a méregdrága divatos ruhák csipkéit és a selymeit; valamint a rossz festményeket és a csodálatosan szép bútordarabokat a belső építészek ízléses bemutatótermeiben.

Dolgozó lánykák, párokban és csoportosan, egész rajokban, bolyongtak e kirakatok előtt, hogy kiválasszák leendő budoárjaikat az ott kiállítottakból, melyekben még egy férfi pizsama is volt az ágyon keresztbe téve. Megálltak az ékszerboltok előtt, hogy kinézzenek egy–egy gyűrűt az eljegyzéshez és a házasságkötéshez, vagy, hogy eldöntsék, melyik a legszebb, rájuk illő platina karóra, és aztán tovább libbentek sietve tollegyezőt és operába illő kiskabátot nézni; közben a löncsre elfogyasztott szendvicset és ízes fagylaltot emésztette a gyomruk.

A tömegben mindenütt sok volt az egyenruhás: matrózok a nagy amerikai tengeri flottáról, mely itt horgonyzott a Hudsonon, katonák csapataik megkülönböztető jelzéseivel Massachusettstől Kaliforniáig, akik mindenáron azt szerették volna, hogy figyeljenek rájuk, de aztán rájöttek, hogy a nagyváros már torkig van a katonákkal, hacsak nincsenek szépen felsorakozva hátukon a kényelmetlenül nehéz hátizsákkal és puskával.

Dean és Gordon ezen a sokszínűségen keresztül tört magának utat; az előző érdeklődéssel, melyet az emberiségnek e semmitmondóan cifra látványa váltott ki benne; az utóbbi meg csak arra emlékezve, hogy ő is mily gyakran volt egy ilyen sokaság tagja, aki halálosan elfáradt, alig evett, küzdött és züllött. Deannek a küzdés, a harc sokat jelentett, jó volt, mert erős és fiatal volt; Gordonnak viszont utálatos, értelmetlen és céltalan.

A Yale Clubban találkoztak volt évfolyamtársaiknak egy csoportjával, mely kitörő örömmel fogadta Deant. Félkör alakba elrendezett karosszékeikben és magas támlájú székeiken ülve mindenki rendelt egy whiskyt jeges szódával, magas pohárban.

Gordonnal a társalgás fárasztónak és végtelennek tűnt. Amint a nap az estébe hajlott, a csoport, italtól fűtve, közös löncs mellett döntött. Mindenki a Gamma Pszi báljára készült az este – mely a legfergetegesebb bulinak ígérkezett a háború óta.

– Edith Bradin is ott lesz – mondta valaki Gordonnak. – Nem ő volt a te nagy szerelmed? Mindketten harrisburgiak vagytok, nem?

– De igen. – Megpróbált más témára térni. – Szoktam találkozni a fivérével. Bolond szocialista vagy ilyesmi. Van valahol egy lapja is itt New Yorkban.

– Akkor ezek szerint nem olyan szórakozni vágyó, mint a hugicája? – folytatta a beszélgető partner mohó kíváncsisággal. – Ma valamilyen elsőssel jön a bálba. Peter Himmel a neve.

Gordonnak nyolckor volt találkája Jewel Hudsonnal – ígérte, hogy ad neki pénzt. Néhányszor már idegesen pislantott a karórájára. Négykor nagy megkönnyebbülésére Dean felállt és bejelentette, hogy benéz a Rivers Testvérekhez, mert venni akar néhány gallért és nyakkendőt. De ahogy elhagyták a klubot, Gordon legnagyobb bánatára a társaság egy másik tagja is csatlakozott hozzájuk. Deannek most jó kedve volt az italtól, talán egy kicsit túl vidámnak és boldognak tűnt az esti buli előtt, tele volt várakozással. Az áruházban vett vagy egy tucat nyakkendőt, s mindegyiket úgy választotta ki, hogy előtte hosszasan konzultált azzal a fiúval, aki velük jött. Ugye, biztos megint a keskeny nyakkendő lesz a divat? És milyen kár, nem, hogy Riverséknál már nem lehet Welch Margetson gallért kapni? Nem bizony, sosem lesz jobb gallér a Covingtonnál!

Gordont már–már elfogta a pánik. Azonnal kellett a pénz, most rögtön. Ugyanakkor kezdett kirajzolódni a fejében egy halvány gondolat, egy reménysugár – vajon mi lenne, ha mégis elmenne abba a Pszi Gamma bálba? Találkozni akart Edith–tel, akit azon a romantikus estén látott utoljára a Harrisburg külvárosának klubjában épp azelőtt, hogy Franciaországba vitték volna. Kapcsolatuk megszűnt, belefúlt a háború forgatagába, és már alig emlékezett rá ennek a három hónapnak a képtelenségei miatt, de egy róla, Edith–ről alkotott kép, elsöprő erejű és életvidám, állandó szeszélyes csacsogásától kísérve egyszer csak felbukkant és sok száz emléket hozott felszínre. Edith arcát végig őrizte egyetemi évei alatt, állandóan és elfogulatlan, de mégis szerető csodálattal. Szerette rajzolgatni is ezt az arcot – szobája falán vagy egy tucat vázlat volt róla, ahogy golfozik vagy úszik; akár becsukott szemmel is meg tudta volna festeni a lány szemtelen, hetyke profilját.

Fél hatkor hagyták el az áruházat és álldogáltak egy ideig a járdán.

– Akkor hát – mondta Dean derűsen – mindenem megvan. Azt hiszem, visszamegyek a szállóba, megborotválkozom, megigazítom a frizurámat a borbélynál, és jöhet egy masszázs.

– Jó ötlet – mondta a másik fiú. – Veled tartok.

Gordon ijedten gondolt arra, hogy ez a vég, elveszett. Nehezen bár, de visszafogta magát és nem kezdett el mérgelődni: „Menj már a pokolba!" Kétségbeesésében arra gondolt, hogy talán Dean szólt ennek a fiúnak, hogy maradjon, mert nem akart vele, Gordonnal a pénzről disputálni.

Beléptek a Biltmore–ba, mely zsúfolásig megtelt leendő sztárokkal: a legszebb első bálozó lánykákkal, akik főként Nyugatról és Délről jöttek sok–sok városból, hogy részt vegyenek egy híres egyetem még híresebb klubjának nyitó bálján. De Gordon csak elmosódott arcokat látott, mintha álmodna. Minden erejét összeszedve egy utolsó kéréshez, és mondani akart valamit, csak nem tudta, hogy mit, amikor Dean hirtelen kimentette magát a másik fiúnál, karon fogta Gordon és félrevonta.

– Gordy – mondta sietve. – Végig gondoltam a dolgot, és úgy határoztam, hogy most nem tudok neked kölcsön adni. Szeretnék a kedvedre tenni, bár nem gondolom, hogy kötelességem lenne – minden korábbi tervem dugába dőlne.

Gordon bambán figyelt, és azon törte a fejét, hogy miért nem vette eddig észre, mennyire előreállók Dean csúnya metszőfogai.

– Borzasztóan sajnálom – folytatta Dean –, de nem tehetek semmit.

Elővette pénztárcáját és kimérten kiszámolt hetvenöt dollárt.

– Nesze – mondta és átnyújtotta a pénzt. – Ez itt hetvenöt, összesen tehát nyolcvan. Ez az egész készpénz, ami nálam van, azon kívül, amit még ki kell fizetnem az útra.

Gordon már–már felemelte ökölbe szorított kezét, aztán, mint valami fogót, szétnyitotta, és megragadta a pénzt.

– Találkozunk a bálban – folytatta Dean. – Mennem kell, vár a fodrászom.

– Viszlát – nyögte ki Gordon nehezen és rekedten.

– Viszlát.

Dean mosolyogni próbált, de aztán meggondolta.  Bólintott és gyorsan eltűnt.

Gordon azonban maradt; szép arcát eltorzította a bánat, de a keze erősen fogta a bankókat. Aztán ügyetlenül botladozva elindult lefelé a lépcsőn. Semmit se m látott, mert a szemét hirtelen könnyek árasztották el.

III.

Ugyanaznap este kilenckor két személy lépett ki a Hatodik Avenue egyik olcsó étterméből. Csúnya fickó volt mind a kettő, alultáplált, és az intelligencia legalacsonyabb szintjén kívül nem volt semmijük, még az az állati életösztön sem, mely már magában véve is színessé tudja tenni az ember életét. Nem is olyan rég még férgek rágták a testüket, fáztak és koplaltak egy idegen ország piszkos kis városában; szegények voltak, nem volt semmijük, még egy valamire való jó barátjuk sem; születésüktől fogva dobálta őket az élet, mint egy fadarabot, és fogja is dobálni ugyanígy mindhalálig. Az Egyesült Államok hadseregének uniformisát viselték, és mindkettőjüknek a vállán ott volt a New Jerseyből bevonuló csapatok megkülönböztető jelzése; három nappal ezelőtt tették ki őket a partra.

Kettőjük közül a magasabbiknak Carrol Key volt a neve, mely név halványan arra célzott, hogy vérében, még ha igencsak csekély mértékben és a szüntelenül degradálódó nemzedékek sokasága által hígítva, mégis csak lappang valami erő. De ugyanakkor az ember vég nélkül szemlélhette keszeg sovány arcát, tompa vizenyős szemét és magas pofacsontját anélkül, hogy az ősi méltóságnak vagy a természetes észjárásnak akár a legkisebb nyomát is felfedezte volna rajta. Társa körültekintőbbnek látszott; karikalába, kis patkányszeme és belapított görbe orra volt. Kihívó viselkedése nem volt más, mint álca: a védekezésnek ezt az eszközét a vicsorgó és kattogó fogak, a testi erővel való kérkedés és fenyegetőzés világában sajátítta el, melyben mindig is élt. A neve Gus Rose volt.

Miután elhagyták a kávézót, elindultak céltalanul bolyongva a Hatodik Avenue–n, s közben hanyagul és összpontosítva forgattak a szájukban egy–egy fogpiszkálót.

– Most meg hová? – kérdezte Rose olyan hangon, mely akár azt is jelenthette volna, hogy nem lenne meglepve, ha Key a Déltengeri Szigetek valamelyikét javasolta volna.

– Mit szólnál hozzá, ha megpróbálnánk egy kis piát szerezni? – Még nem volt szesztilalom, ezért ez a javaslat azért volt merész, mert törvényileg tiltva volt alkoholt eladni a katonáknak.

Rose lelkesen helyeselt.

– Támadt egy ötletem – folytatta Key, miután gondolkodott egy sort. – Van itt valahol egy fivérem.

– New Yorkban?

– Igen. Jó öreg cimbora. – Ezzel azt akarta mondani, hogy a bátyja, és nem az öccse. – Pincér itt valahol egy lebujban.

– Talán ő tud szerezni.

– Naná, hogy tud.

– Ha hiszed, ha nem, holnap már nem lesz rajtam ez az átkozott egyenruha. Veszek magamnak valami normális cuccot.

– Helyes! Én is.

Mivel közös vagyonuk még öt dollár sem volt, ezért ezt a szándékukat csak egy kellemes szójátéknak lehetett tekinteni, ártatlannak és gyerekesnek. De azért úgy tűnt, hogy ez mindkettőjüknek tetszett, mert kuncogással és a bibliai körökben igencsak nagyra tartott szent személyek nevének gyakori emlegetésével erősítették meg ebbeli szándékukat azzal adva ennek még nagyobb nyomatékot, hogy többször is megismételték: – Az anyját! Naná! De még mennyire!

Ennek a két embernek egyetlen szellemi tápláléka már évek óta egy–egy orrhangon tett sértődött megjegyzés volt arra az intézményre – katonaságra, közmunkára vagy a szegényházra – mely életben tartotta őket, ha csak nem ennek az intézménynek közvetlen vezetőiről mondtak véleményt hasonlóan. A mai napig ez az intézmény számukra a kormány volt, a közvetlen intézményvezető pedig „a százados." E kettőnek a keze alól épp most szabadultak, és jelenleg abban a halványan kellemetlen átmeneti állapotban leledzettek, amikor is eldönthették, kinek vagy minek a szolgálatába álljanak. Fogalmuk sem volt, hogy most mitévők legyenek, ezért mérgesek voltak, s nem találták a helyüket. Ezt azzal leplezték, hogy úgy tettek, mintha végtelen könnyebbség lenne számukra, hogy már nincsenek a seregben, és azt bizonygathatták egymásnak, hogy a katonai fegyelem soha többé az életben nem fogja zabolázni makacs, szabadságszerető szellemüket. Igen, tulajdonképpen, sokkal inkább érezték volna otthonosan magukat egy börtönben, mint ebben az újralelt kegyetlen szabadságban.

Key hirtelen megszaporázta lépteit. Rose követte a társ tekintetét és egy tömeget látott, mely ötvenjardnyira tőlük gyülekezett az utcán. Key elnevette magát és a tömeg felé futott; Rose is úgy tett és rövid karikai lábain elindult kacsázva társának hosszú, esetlen léptei nyomában.

Amint a tömeg széléhez értek, rögtön és elválaszthatatlanul a részévé is váltak. A tömeg rongyos civilekből állt, némelyikük egyáltalán nem volt józan, de voltak köztük jócskán katonák is, akik különböző alakulatokat képviseltek és már a részegség különböző fokán leledzettek; mindenki egy erősen gesztikuláló, hosszú fekete bajszos kis zsidó körül tolongott, aki a kezével hadonászva rövid, tömör mondatokban izgatottan szónokolt. Key és Rose majdnem egészen a szónoki emelvényhez nyomult és gyanakvóan figyelte, mit is mond a beszélő; az elhangzottak lassan az ő nem éppen éles tudatukhoz is eljutottak.

– Mi jutott nektek a háborúból? – kiabált vadul. – Ha nem látjátok, nézzetek csak jól körül. Gazdagok lettetek? Vagy megkaptátok azt a sok pénzt, amit ígértek nektek?  – Dehogy! Még szerencsétek van, hogy életben maradtatok, és mind a két lábatok megmaradt. Még szerencsétek van, ha sikerült hazajönnötök, és itt találtátok az asszonyt, ha nem lépett le egy olyan fickóval, akinek volt annyi pénze, hogy kivásárolja magát a háború alól! Ennyi a ti egész szerencsétek! Kinek jutott valami is belőle J. P. Morganon és John D. Rockefelleren kívül? Na, kinek?

Ekkor a kis zsidó szónoklatát egy ellenséges ökölcsapás szakította félbe, mely pontosan a szakállas állát találta telibe, mire a szónok hátrabukott és elterült a járdán.       

– Disznó bolsevik! – kiáltott egy civilben kovács nagydarab katona, aki az ütést a kis zsidó állára mérte. Többen helyeseltek, és a tömeg szorosabbra zárult.

A kis zsidó még megpróbált felállni, de vagy egy fél tucat ököl ismét neki esett, amitől megint csak elesett. Eztán már csak a földön maradt, nehezen lélegzett, és a szájából, mely kívül és belül is megrepedt, dőlt a vér.

Össze–vissza kiabált mindenki, s Rose és Kelly egy perc alatt azt vette észre, hogy sodródik lefelé a Hatodik Avenue–n a zagyva tömeggel együtt, melyet egy széles karimájú puha kalappal a fején egy sovány civil és az a tagbaszakadt katona vezette, aki a szónoklatnak oly drasztikusan vetett véget. A tömeg csodálatos módon már–már ijesztővé dagadt, s a járdán is egyre több együtt érző polgár követte, akik időnként hangos bekiabálásokkal biztosították erkölcsi támogatásukról a tömeget.

– Hová megyünk? – kiáltott oda Key a legközelebbi szomszédjának.

A szomszéd a puha kalapos főkolomposra mutatott.

– Az a fickó tudja, hol tanyáznak ezek! Most aztán megmutatjuk nekik. 

– Most aztán megmutatjuk nekik! – sugta Key elragadtatva Rose–nak, aki mámorosan ismételgette a mondatot a mellette menetelőknek.

A menet végig vonult a Hatodik Avenue–n, itt és ott katonák és tengerészek csatlakoztak hozzá, néha még civilek is, akik azzal a hangos felkiáltással álltak be