Nagy árat fizettem érte: 1 F. Scott Fitzgerald kiadatlan elbeszéléseinek első része Fordította: Ortutay Péter

By Ortutay Peter

Az itt megjelenő fordításaimmal nagy fába vágtam a fejszémet. Azt a Fitzgerald elbeszéléseket tartalmazó, több mint 780 oldalas kötetet szeretném ugyanis az olvasók kezébe adni, melynek címe angolul THE PRICE WAS HIGH. THE LAST UNCOLLECTED STORIES OF F. SCOTT FITZGERALD. Ez a figyelemre méltó nagy munka azokat a Fitzgerald elbeszéléseket foglalja magába, melyek a szerző életében nem kerültek kötet formájában az olvasóközönség elé (ezekből öt van). Matthew J. Bruccoli professzor, a jeles Fitzgerald életrajzíró és kutató gyűjtötte össze ezeket a történeteket különböző régi folyóiratok megsárgult lapjairól, és adta közre a fenti címmel 1979-ben. Azért, hogy ne sértsek szerzői jogot, az ebben a kötetben szereplő valamennyi Fitzgerald elbeszélést az interneten közkincsként (public domain) elérhető és az általam is jelzett weboldalakról gyűjtöttem össze és fordítottam le. Ugyanezen okból nem közlöm viszont Bruccoli professzor szerzői előszavát, mely egyelőre még nem tekinthető közkincsnek. Kommentárjait azonban - az eredeti szöveg tartalmának egyszerűsítésével - a magyar olvasó elé tárom.
Bruccoli professzor F. Scott Fitzgerald szavait idézve adta ennek a kötetnek a THE PRICE WAS HIGH címet. Persze így az a kérdés is felmerül, hogy milyen elgondolás vezette Bruccolit, mi is az a magas ár, amiről itt szó van, és ki kinek fizette meg, tartozott vele. A kötet kiadója, vagyis Bruccoli, ezt úgy magyarázza, hogy a lapszerkesztők és kiadók nagy árat fizettek az állandó pénzzavarral küszködő szerzőnek a kapott novellákért, és meg is írja kommentjeiben tudós pontossággal, hogy mennyit, ugyanakkor ezért a pénzért a szerző Fitzgerald is szó szerint a vérével és verejtékével fizetett. Szüntelenül dolgozott és ontotta elbeszéléseit akkor is, amikor már valóban úgy érezte, hogy vége, nincs tovább, nincs több erő benne, inkább feladja. De mégsem adta fel, mert kellett a pénz. Hogy mire, azt azok, akik ismerik egy kicsit is az író életét, jól tudják: a már megszokott, mondjuk azt, hogy luxuséletforma fenntartására, a feleség, Zelda drága klinikákon való gyógykezelésére, lányának, Scottie-nak előkelő elit iskolákban való neveltetésére. Az, hogy ez a kettő, mármint a feleség gyógykezelése és lányának iskoláztatása állami intézményekben történjen, Fitzgeraldnál fel sem merült. Ha nem volt pénze, előleget kért Harold Obertől vagy Maxwell Perkinstől, a kiadójától, ill. szerkesztőjétől. És aztán törlesztett. Sokszor vérrel, verejtékkel megírt műveivel, melyek közül lehet, hogy nem mindegyik Nobel-díjra érdemes remekmű, de mindenképpen figyelemre méltó valamennyi. Akkor is, ha nem éri el mindig a Fitzgeraldtól megszokott magas szintet.

• Language: Magyar
• Publisher: Ortutay Peter
• Release date: Oct 6, 2017
• ISBN: 9781370678556

Ortutay Peter

Rövid önéletrajz:1942. július elsején születtem Ungváron. A középiskolát szülővárosomban végeztem. Rögtön az iskola után egyetemi felvételeim nem sikerültek, így két évig sajtolómunkásként dolgoztam a Peremoha gyárban. Aztán behívtak katonának... a szovjet hadseregbe, ahol három évet húztam le angyalbőrben.1964-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára, és angol szakos egyetemista lettem. 1969-ben diplomáztam. Még ugyanabban az évben (sőt korábban) Balla László főszerkesztő felajánlotta, hogy dolgozzam fordítóként (majd újságíróként) a Kárpáti Igaz Szó magyar lapnál. Kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek elejéig dolgoztam az Igaz Szónál. 1984-ben költöztem Budapestre. Angol nyelvtanár lettem az Arany János Gimnáziumban, majd a Kandó Kálmán főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán doktoráltam angol nyelvészetből, és a tudományos fokozatomnak köszönhetően 1991-ben az Egri Tanárképző Főiskola főigazgatója megkért, hogy legyek a főiskolán az angol tanszék vezetője. Három évig voltam tanszékvezető, aztán előadó tanár ugyanitt.1998-tól 1999-ig az Ohiói Állami Egyetemen (Amerikai Egyesült Államok) is tanítottam egy rövid ideig. Az Egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium tanáraként mentem nyugdíjba 2004-ben.Nyugdíjazásom előtt és után nyelvészeti tudományos munkákat publikáltam, írogattam, szépirodalmat fordítottam. Eddig hat vagy hét műfordítás-kötetem van, főként F. Scott Fitzgerald amerikai író novellái és színművei, valamint Mary Shelly Mathildá-ja, mely fordításomban először jelent meg magyarul. Közben sikerült lefordítanom angolra Szalay Károly (alternatív) Kossuth-díjas írónak az ötvenhatos magyar forradalomról írt Párhuzamos viszonyok című regényét, mely a United P. C. Publisher kiadó gondozásában Parallel Liaisons címmel jelent meg külföldön.

Book preview

Francis Scott Fitzgerald

Nagy árat fizettem érte

(Esszék, novellák, elbeszélések)

I. Rész

Fordította: Ortutay Péter

Szerkesztette: Kelemen Márta

Smashwards Edition

Copyright@Péter Ortutay – 2017

Előszó a kötethez

A mosolygók

Myra és a vőlegény családja

Egy cent kettőnek

Kocka, bokszer és gitár

Diamond Dick és az asszony első törvénye

A harmadik ládikó

A pofozkodó

Egy régi jó barát

Egy kimondhatatlanul rémes fazon

John Jackson Árkádiája

Előszó a kötethez

Az itt megjelenő fordításaimmal nagy fába vágtam a fejszémet. Azt a Fitzgerald elbeszéléseket tartalmazó, több mint 780 oldalas kötetet szeretném ugyanis az olvasók kezébe adni, melynek címe angolul THE PRICE WAS HIGH. THE LAST UNCOLLECTED STORIES OF F. SCOTT FITZGERALD. Ez a figyelemre méltó nagy munka azokat a Fitzgerald elbeszéléseket foglalja magába, melyek a szerző életében nem kerültek kötet formájában az olvasóközönség elé (ezekből öt van). Matthew J. Bruccoli professzor, a jeles Fitzgerald életrajzíró és kutató gyűjtötte össze ezeket a történeteket különböző régi folyóiratok megsárgult lapjairól, és adta közre a fenti címmel 1979–ben. Azért, hogy ne sértsek szerzői jogot, az ebben a kötetben szereplő valamennyi Fitzgerald elbeszélést az interneten közkincsként (public domain) elérhető és az általam is jelzett weboldalakról gyűjtöttem össze és fordítottam le. Ugyanezen okból nem közlöm viszont Bruccoli professzor szerzői előszavát, mely egyelőre még nem tekinthető közkincsnek. Kommentárjait azonban – az eredeti szöveg tartalmának egyszerűsítésével – a magyar olvasó elé tárom.

Bruccoli professzor F. Scott Fitzgerald szavait idézve adta ennek a kötetnek a THE PRICE WAS HIGH címet. Persze így az a kérdés is felmerül, hogy milyen elgondolás vezette Bruccolit, mi is az a magas ár, amiről itt szó van, és ki kinek fizette meg, tartozott vele. A kötet kiadója, vagyis Bruccoli, ezt úgy magyarázza, hogy a lapszerkesztők és kiadók nagy árat fizettek az állandó pénzzavarral küszködő szerzőnek a kapott novellákért, és meg is írja kommentjeiben tudós pontossággal, hogy mennyit, ugyanakkor ezért a pénzért a szerző Fitzgerald is szó szerint a vérével és verejtékével fizetett. Szüntelenül dolgozott és ontotta elbeszéléseit akkor is, amikor már valóban úgy érezte, hogy vége, nincs tovább, nincs több erő benne, inkább feladja. De mégsem adta fel, mert kellett a pénz. Hogy mire, azt azok, akik ismerik egy kicsit is az író életét, jól tudják: a már megszokott, mondjuk azt, hogy luxuséletforma fenntartására, a feleség, Zelda drága klinikákon való gyógykezelésére, lányának, Scottie–nak előkelő elit iskolákban való neveltetésére. Az, hogy ez a kettő, mármint a feleség gyógykezelése és lányának iskoláztatása állami intézményekben történjen, Fitzgeraldnál fel sem merült. Ha nem volt pénze, előleget kért Harold Obertől vagy Maxwell Perkinstől, a kiadójától, ill. szerkesztőjétől. És aztán törlesztett. Sokszor vérrel, verejtékkel megírt műveivel, melyek közül lehet, hogy nem mindegyik Nobel–díjra érdemes remekmű, de mindenképpen figyelemre méltó valamennyi. Akkor is, ha nem éri el mindig a Fitzgeraldtól megszokott magas szintet.

Ugyanakkor ne feledjük, hogy a lapszerkesztők szintén jól megfizették a szerzőt egyes írásáért. Ha nem is mindegyikért, de volt több olyan is, melyért csúcshonoráriummal jutalmazták. Azért azt hiszem, jól döntök, ha az egybeszerkesztett öt kötetnek a NAGY ÁRAT FIZETTÜNK ÉRTE címet adom. Fizetett érte a szerző is, vérével és verítékével, de a folyóiratok szerkesztői is: 1.250–tól 4.000 USD–ig terjedően.

Nos, ezeket a csodálatos kis remekműveket (mert szerintem mindenképpen azok) szeretném most ilyen internetes formában a magyar olvasó számára is közkinccsé tenni. Mivel ötven elbeszélés egy kötetben túl nagy falat lenne bárkinek (a fordítónak is az volt), ezért tíz könyvre bontva adom közre őket. Ezek mindegyikében öt–öt elbeszéléssel találkozhat a nyájas olvasó. Biztosíthatom, egyetlen egy elbeszélés után sem fogja úgy érezni, hogy becsapták, mert nem azt kapta, amit várt. Fitzgerald minden bekezdésében, mondatában vagy akár szavában is van valami, amit megfogalmazni csak az igazi írói nagyság képes. Mondásai, könyv– és elbeszélés címei szállóigévé váltak. Nem véletlenül. Francis Scott Fitzgerald ugyanis nagy író, az egyik legnagyobb az amerikai irodalomban. Ideje lenne, hogy nálunk, Magyarországon is rangjához méltó elismerést kapjon, azaz megismerjék végre, és itt is reneszánszát élje, akárcsak hazájában, az Egyesült Államokban, no és szerte az egész a világon.

Ortutay Péter

A mosolygók

I.

Mindenkinek vannak rossz pillanatai! Ilyen pillanatokban majdnem elmondod maróan gúnyos arckifejezéssel az öreg szomszédnődnek, aki még a légynek sem ártott soha, hogy mit is gondolsz igazán róla: hogy vén, ráncos banyaarcával nyugodtan elmehetne éjszakás nővérnek a vakok intézetébe. Vagy szeretnéd megkérdezni az illetőtől, akire alig tíz perce vársz, hogy nem izzadt–e bele túlságosan abba, hogy annyit kereste a postást a háztömb körül; vagy majdhogynem azzal sérted meg a pincért, hogy ha egy centet levonnának minden egyes fokért, amennyivel a leves hidegebb a forrónál, akkor a szállodának legalább fél dollárt kellene visszafizetnie. Vagy pedig – s ez az ilyen pillanatoknak a legbiztosabb jele – mások barátságos mosolyára úgy reagálsz, mint egy falusi bunkó a milliomos finom ingére.

De aztán ezek a rossz pillanatok is csak elmúlnak valahogy. Marad a nyoma a kutyán, a gallérodon, vagy a telefonkagylón, de lassan helyreáll lelki nyugalmad, mely helyet talál magának szívednek legalsó és gyomrodnak felső része között, és ezzel már rád is köszöntött a derűs béke.

Ám az a kisördög, mely az ilyen elkeseredett pillanatok forró vizes csapját szokta megnyitni, egyszer aztán nagyon megnyitotta ezt a csapot Sylvester Stocktonnak már kora ifjúságában. Megnyitotta, nyitva hagyta, és Sylvester aztán soha nem merte elzárni. Ennek viszont az a lett a vége, hogy az élet mindennapos egyszerű jelenségei jobban mardosták és döfködték Sylvestert harminc éves korában, mint az olyan öregembert, aki a főhőst játssza egy viktoriánus komédiában.

Vádló, igazi konok természetről árulkodó szemek: ennyi talán elég is, hogy mondjunk valamit Sylvesterről, aki nem is a hőse ennek a történetnek, hanem csak elkeserítő tárgya, az a tótumfaktum, aki miatt ez a történet egy, és nem három. A történet elején és a végén elmondja majd, hogyan is látja ő ezt a világot.

Akkor hát kezdjük.

A késő délutáni nap épp lustán vánszorgott végig az Ötödik Avenue–n, amikor Sylvester Stockton, aki csak most bújt elő a világ legborzalmasabb közkönyvtárából, ahol valami bűn rossz könyvet olvasott, odaszólt kétbalkezes sofőrjének (a dolgokat máris az ő szemével nézzük), hogy a mai napon már nem tart többé igényt ostoba, tehetségtelen szolgálatára. Sétabotját (melyet túl rövidnek tartott) bal kezében lóbálva (mely kezet legszívesebben már rég levágott volna, hisz állandóan melléfogott vele), lassan elindult az utcán.

Ha Sylvester esténként ment sétálni, akkor állandóan hol hátra, hol jobbra meg balra nézett, hogy észrevegye, ha esetleg valaki rossz szándékkal követi. Ez állandó természetes, vagy inkább természetellenes szokásává vált. Ezért ki volt zárva, hogy ne vegye észre Betty Tearle–t, aki az autóban ült a Tiffany előtt.

Huszonegynéhány évesen szerelmes volt Bettybe. De aztán a lány egyszerűen kétségbe esett tőle. Sylvester embergyűlölő mazochista módon minden együtt töltött órát, minden étkezést, minden autós kirándulást, minden zenés vígjátékot darabokra szedett, szétcincált, és olyankor, amikor Betty pusztán vidám és kedves akart lenni hozzá – mert hát a mama véleménye szerint Sylvester igazi jó partinak számítot –, ő ezt valahogy mindig gyanakvással fogadta és még jobban elkomorodott. Úgy hogy a lány egyszer aztán kiadta az útját. Kijelentette, megőrül, ha Sylvester még egyszer beteszi a lábát a házába azzal a wertheri világfájdalommal az arcán.

S az óta a lány, úgy látszik, csak mosolyogni volt hajlandó – értelmetlenül, bántóan, fiatalosan és bájosan.

– Helló, Sylvo! – üdvözölte most is mosolyogva.

– Jé, Betty, szia.

Nagyon szerette volna, ha a lány nem hívja Sylvónak – úgy hangzott, mintha… valami ostoba majom lett volna, vagy ilyesmi.

– Hogy vagy? – kérdezte Betty vidáman. – Biztos van valami bajod, azt hiszem.

– Hát igen – válaszolt Sylvester búsan. – Ahogy mondod. Sok a gondom.

– És az a legnagyobb, hogy mindenki boldog, csak te nem vagy az, ugye?

– Pontosan. – Sylvester körülnézett. – Te, Betty, mondd, miért boldogok ezek az emberek? Miért nevetnek? Miért mosolyognak ezek állandóan?

Betty csillogó szemeivel vidáman ránézett.

– A nőknek például már csak azért is muszáj mosolyogni, mert azt akarják, hogy mások is lássák, milyen szép a fogsoruk, Sylvo.

– Téged még megértelek. Te azért mosolyogsz – folytatta Sylvester cinikusan –, mert jól mentél férjhez és van két gyereked. Azt hiszed, hogy mivel te boldog vagy, a többi ember is boldog.

Betty bólintott.

– Úgy van, Sylvo.

A sofőr kérdezett valamit, s Betty intett, hogy induljon.

– Viszlát, Sylvo. 

Sylvester mély fájdalommal a szívében és irigyléssel a szemében nézte. De aztán hirtelen düh fogta el, amikor látta, hogy a nő megfordul és búcsúzóul megajándékozza még egy mosollyal. Aztán az automobil eltűnt a forgalomban, s ő egy nagyot sóhajtva ismét emelte sétabotját és folytatta a bámészkodást. 

A következő sarkon megállt egy trafiknál, ahol Waldon Crosbyval találkozott. A régi szép időkben az első bálozó lánykák szemében főnyereménynek számított már csak azért is, mert nemes lelke soha nem engedte, hogy ne lássa el őket naprakész atyai jó tanácsokkal, s ezért tátott szájjal hallgatták. Crosby, aki aztán, még egész fiatalon, tőzsdeügynök lett, mindig ellátta Sylvestert is jó tanácsaival, s így megtakarított neki egy–két ezer dollárt. Crosbyt mindenki szerette, talán még Sylvester is, már ha ő egyáltalán szeretni tudott valakit.

– Helló, vén idegroncs – kiáltott Crosby barátságosan. – Gyere, válassz egy szép nagy kubai szivart, s inkább azzal füstölögj.

Sylvester gondterhelten vizsgálgatta a drága szivarokat. Előre tudta, hogy rosszul fog választani, s ettől máris elégedetlen lett.

– Még mindig Larchmontban dolgozol, Waldron?

– Úgy van.

– Hogy van a nejed?

– Jobban már nem is lehet.

– Hát – mondta Sylvester gyanakvóan –, ti, brókerek, mindig csak vigyorogtok, mintha csak dugdosnátok valamit mások elől. Jó melótok van.

Crosby elgondolkodott.

– Biztos így van – ismerte el. – Bár a helyzet sokszor változik: egyszer hopp, s máskor kopp. De azért vannak jó pillanataink.

– Waldron – mondta Sylvester komolyan. – A barátom vagy, ezért megkérnélek egy nagy szívességre. Ne mosolyogj rám állandóan, és ha elmegyek, akkor se. Úgy érzem, hogy… hogy ilyenkor csak gúnyolódsz velem.

Crosby arcán erre még szélesebb lett a vigyor.

– Jó, legközelebb megpróbálok a kedvedbe járni, te vén morcos medve!

De Sylvester már egy bosszús morgással sarkon fordult, és eltűnt Crosby szeme elől.

Tovább ballagott. A nap is befejezte már délutáni sétáját, és kezdte hívogatni a nyugati utcákban ottfelejtett utolsó sugarait is. A széles utca sötétlett az áruházakból kiözönlő szorgos hangyáktól; helyenként nagy dugók keletkeztek; a tömeg feje fölött ünnepi emelvényként robogtak tova a tömött autóbuszok; ám Sylvester, akinek a város szüntelenül vibráló zaja és forgalma piszkos monoton látvány volt csupán, azért is ment tovább, és szemüvegének lencséi mögül időnként rosszalló pillantást vetett hol az egyik, hol a másik oldalra. Odaért a szállodához, ahol lakott, és felvitette magát négyszobás lakosztályába a tizenkettedik emeletre.

„Ha lemegyek az étterembe – gondolta magában –, a zenekar rögtön rázendít a Mosolygósra, vagy a Csak mosolyogj rám édes–re. Viszont ha a klubba megyek, ott csak állandóan nevetgélő vidám ismerősökkel fogok találkozni, ha pedig olyan helyre megyek, ahol nincs zene, akkor semmit sem kapok, ami ehető."

Úgy döntött, hogy marad, és lakosztályában költi el az ebédjét.

Egy órával később, miután utálkozva lenyomott a torkán egy kis húslevest, egy rántott csirkecombot valami salátával, adott ötven cent borravalót a szobapincérnek, de közben figyelmeztetően emelte magasba a mutatóujját.

– Hálás lennék, ha nem mosolyogna, amikor megköszöni.

Elkésett a figyelmeztetéssel. A szobapincér már jó előre széles vigyorra húzta a száját.

– Meg tudná–e mondani – szólt Sylvester mérgesen –, mi a csudának örül annyira, hogy így vigyorog?

A pincér elgondolkodott. Mivel nem olvasott újságot, nem igen tudta, mi az, ami egy átlagpincértől elvárható, de biztos volt benne, hogy azért kell lenni valami ilyesminek.

– Mit mondjak erre, uram? – válaszolta a pincér olyan okosan bámulva a plafonra keskeny, sárgás fakó arcával, ahogy csak tudott. – Nem tehetek róla, uram, de az arcom azonnal mosolyra derül, ha borravalót kapok.

Sylvester intett, hogy távozzon.

„A pincérek azért boldogak – gondolta magában –, mert semmi más nem tudja megmozgatni a fantáziájukat, csak a borravaló."

Este kilenckor, mivel halálosan unta magát, kényszeredetten aludni ment.

II.

Amint Sylvester távozott a trafikból, Waldon Crosby hamarosan követte, s az Ötödik Avenue–n egy keresztutcába befordulva egy brókerirodába ment. Egy kövér férfi állt fel a székről, és reszkető kezét nyújtva üdvözölte.

– Helló, Waldron.

– Helló, Potter… Csak beugrottam, hogy halljam, mi újság. Semmi jó, mi?

– A kövér csak a homlokát ráncolta.

– Most kaptuk – mondta.

– Nos, mondd, mi a helyzet. Megint zuhant?

– Hetvennyolccal zártunk. Sajnálom, öregfiú.

– A mindenit!

– Sokat veszítettél?

– Semmim sem maradt!

A kövér résztvevően bólogatott, jelezvén, hogy az élet bizony nem könnyű, és elfordult.

Crosby leült, és nem mozdult. Aztán felállt, Potter magánirodájába ment, és felemelte a telefont.

– Adja a Larchmont nyolc harmincnyolcat.

Hallotta, hogy kattan a telefon.

– Mrs. Crosby otthon van?

Férfihang válaszolt.

– Igen. Maga az, Crosby? Shipman vagyok.

– Ó, maga az doktor? – Crosby hangja aggódva csengett. – Nincs baj?

– Nincs, de egész délután kerestem. Ugyanis változott a helyzet, és a babát ma estére várjuk.

– Ma estére?

– Igen. Nincs semmi baj, de jó lenne, ha itt lenne. Jön?

– Persze.

Letette a kagylót, és kilépett az ajtón. De aztán hirtelen megállt, mintha eszébe jutott volna valami. Visszament az irodába, és felhívott egy manhattani számot.

– Helló, Donny. Crosby vagyok.

– Szia, öregfiú. Már épp indultam…

– Figyelj csak, Donny. Kell valami meló. Most, azonnal.

– Kinek?

– Nekem.

– Miért, mi történt?

– Majd elmondom. Tudsz adni?

– Waldron, itt nincs más meló, csak aktatologatás. Talán legközelebb, ha…

– Mit tudsz fizetni azért az aktatologatásért?

– Negyven dolcsit… Na, jó, neked negyvenötöt, hetente.

– Elfogadom. Holnap kezdek.

– Jó. De mondd, öregfiú, mi az ördög…

– Bocs, Donny, de most nincs időm, rohanok.

Crosby úgy hagyta el a brókerirodát, hogy még odaköszönt Potternek, és rámosolygott. Az utcán elővett egy marék aprópénzt, gondosan megszemlélte, és leintett egy taxit.

– Grand Central. De gyorsan! – vetette oda a sofőrnek.

III.

Hatkor Betty Tearle megírta a levelet, borítékba tette, és megcímezte. A férjének szólt. Bement a szobájába, és egy fél percig habozva egy fekete kispárnát helyezett az ágyra, és rátette a fehér borítékot. Ha a férje a szobába lép, okvetlenül látni fogja. Aztán gyorsan körbe nézett, visszament a hallba, majd felment a gyerekszobába.

– Clare! – mondta halkan.

– Mami! – Clare letette a babát, és sietett a mamihoz.

– És hol van Billy, kicsi Clare?

– Billy az ágy alól bújt elő.

– Hoztál nekem valamit, mami? – kérdezte.

Betty nevetett, de a nevetés egy kisebb csuklásba fulladt, és mindkét gyermekét ölelgetve csókokkal borította kicsi arcocskáikat. Nem tudta visszatartani könnyeit; a piros kis gyermekarcok hűvösek voltak az ő lángoló arcához képest, melyet, amint az övékhez szorította, hirtelen egy szenvedélyes belső láz kezdte hevíteni.

– Vigyázz a húgodra, Billy… nagyon vigyázz, édesem…

Billy zavarban volt, és ijedtnek látszott.

– Sírsz, mami? – kérdezte szomorúan.

– Dehogy, nem sírok… csak…

Clare csak hüppögött néhányat. Nem tudta, mit tegyen. De aztán az anyjához bújt és bőgni kezdett.

– Fáj az ujjam, mami, úgy fáj…

Betty halkan vigasztalta.

– Ne sírj, kiscicám, ne sírj. Látod, már a mama sem sír. Te se sírjál…

Amint felállt, hogy kimenjen a gyerekszobából, néma bocsánatkérés rebegett a szemében, de hiába, tudta, hogy hiába. Billy még túl kicsi volt ahhoz, hogy megértse.

Fél órával később, amint egy szál bőrönddel a taxihoz ment, megállt az ajtónál, és a bőröndöt letéve arcát a két kezébe temette, amivel némán elismerte. Nem titkolózhat tovább, és nem bújhat el egészen a világ elől.

– Nem tehetek mást – mondta még magának tompán.

Amint meglátta a taxit a saroknál, ismét elsírta magát, de legyőzte a kísértést, és nem ment vissza.

Ó, Istenem! – suttogta. – Mit teszek? Mit tettem? Mi lesz ebből?

IV.

Amikor Jerry, a sápadt, sárgaképű sovány pincér, elhagyta Sylvester szobáját, jelentkezett a főnöknél, és estére elkéredzkedett.

Délre ment a földalattin, kiszállt a William Street–i állomáson, gyalogolt néhány háztömbnyit, és bement egy billiárdozóba.

Egy órával később ismét az utcán volt, cigaretta lógott vértelen szájából, és a járdán álldogálva azon törte a fejét, hogy most mi legyen. Elindult Keletnek.

Amint egy bizonyos sarokhoz ért, hirtelen gyorsított, majd épp oly hirtelen lassított. Úgy tűnt, nem akar odamenni, de egy mágnes mégis csak arrafelé húzta, mert egy olcsó étteremnél hirtelen megfordult és bement. Az étterem egy éjszakai bár volt, egy olcsó kínai lebuj, melyet esténként egy igencsak vegyes, előkelőnek nem nevezhető társaság látogatott.

Jerry leült a legsötétebb sarokban egy asztalhoz. Megvetően, figyelemre se méltatva a környezetét, mely inkább vidám volt és nem gonosz, egy pohár vörösbort rendelt.

A műsor már elkezdődött. Egy kövér nő a zongoránál megpróbálta egy ócska foxtrottal szórakoztatni vendégeit. Egy nyápic és búskomor emberke ócska hegedűn kísérte. A vendégek legnagyobb figyelmét azonban egy táncosnő kötötte le, aki piszkos harisnyában, festett szőke hajával és túl sok pirosítóval az arcán a színpad felé indult. Jerry látta, hogy előtte egy asztalnál kövér udvarlójával ült és hetyegett. Azt is látta, hogy a férfi a lány kezét fogdosta.

Ám egyszer csak a sötét kocsma és a félhomály eltűnt Jerry szeme elől, a falak felhőkarcolókká váltak, és a színpad egy emeletes busz lett az Ötödik sugárúton, tavasszal és este, három évvel ezelőtt. A kövér udvarló is eltűnt, a táncosnő miniszoknyájából meg hosszú szoknya lett, és már nem volt rúzs a száján – ő pedig ott ült mellette az autóbusz tetején. Csodálatos volt az este, az elsuhanó felhőkarcolók fényei kedvesen hunyorogtak és pislogtak feléjük, s egy egész város suttogott nekik valamit.

– Jerry – mondta a lány, aki ott ült mellette az emeletes busz tetején. – Mondtam már, hogy amint hetvenöt dollárt fogsz keresni hetente, azonnal összeházasodunk. De mondd, mikor fogsz már hetvenöt dollárt keresni?

Jerry a szeme előtt elsuhanó házszámokat nézte, amikor válaszolt:

– Nem tudom, miért, de sehogy sem kapok fizetésemelést – mondta tehetetlenül. – Egy másik helyre kéne mennem…

– Csinálj már valamit, Jerry – mondta a lány. – Nem várhatok örökké, és nyomorogni sem akarok tovább. Már nagyon unom. Ha most nem tudunk összeházasodni, akkor valami más megoldást kell találnom. Ajánlották, hogy lépjek fel egy mulatóban, vagy legyek színésznő.

– Az nem neked való – mondta Jerry hevesen. – Várj még egy–két hónapot, és minden rendben lesz.

– Nem várhatok tovább – ismételte a lány. – Nem akarok örökké egyedül lenni és a nyomorogni.

– Nem kell már sokat várni – mondta Jerry, miközben szabad kezét ökölbe szorította. – Keresek egy másik melót, és meglátod, több pénzem lesz. Csak légy türelmes egy picit.

Az autóbusz azonban lassan eltűnt a homályban, s itt volt megint a bár, az áprilisi utca suttogása helyett a hegedű cincogása – mert mindez három évvel ezelőtt történt, és nem most.

A lány felment a színpadra, s hideg, közömbös pillantást váltott a nyápic hegedűssel. Jerry még jobban összehúzta magát a sötét sarokban, s a világ összes pénzéért sem vette volna le szemét a lányról.

„A kezed, melyet nem akartál nekem adni, most, lám, mindenki tapogatja, aki csak akarja – mondta halkan és keserűen magában. – Nem voltam elég erős ahhoz, hogy ezt megakadályozzam. Ó, Istenem, bocsásd meg nekem bűnömet."

Közben a lány a fellépés előtt még hagyta, hogy kövér udvarlója még egyszer megszorítsa a kezét. De aztán