Francis Scott Fitzgerald összes elbeszélései -I.

By Ortutay Péeter

Megjegyzem: próbáltam a kronológiai sorrendet betartani az elbeszélések közlésénél, de nem könnyű. Ugyanis először azt kellett volna eldöntenem, hogy a megírás időpontját nézzem, vagy a megjelenését. No meg sok olyan elbeszélés is van, mely korábban íródott, de sokáig, vagy egyáltalán nem jelent meg nyomtatásban az író életében, mert a szerkesztők valamelyikének nem tetszett, vagy nem kellett. Ezért csak nagyjából lehettem következetes. Így az alábbi sorrend mondjuk azt, hogy meglehetősen szubjektív, de időben nem ugrik sem nagyon hátra, sem nagyon előre. Akkor hát… 

1.Fitzgerald huszonhárom éves volt, amikor New Yorkba jött, és Harold Ober (irodalmi) ügynök eladta első elbeszélését, a Fej és vállakat a Saturday Eveming Postnak.[1] Ez egyike volt azoknak az elbeszéléseknek, melyeket az íjú szerző 1919-ben írt, miután a Scribner’s elfogadta az Édentől messzét. Fitzgerakd egyes művei, furcsa módon sokszor előrevetítették azt, ami vele történt, ill. fog történni a jövőben, pedig nem volt jós vagy egy vátesz. Így például a főszereplő ebben az elbeszélésében is lemond tudományos ambícióiról és karrierjéről, hogy elvehesse azt a lányt, akit szeret. S mivel egy feleséget el is kell tartani, légtornász lesz, mert csak filozófiai disszertációkból nem lehet megélni. A feleség meg ír egy regényt, és máris „celeb.” Veszik is a könyvét, mint a cukrot, miközben a férj uram „lóg a szeren:” gürizik. Ezt tette Fitzgerald is, ontotta elbeszéléseit jól fizető folyóiratoknak, miközben Zelda, a felesége, mondjuk úgy, hogy írogatott, festett, vagy balett-órákra járt. 

• Language: Magyar
• Publisher: Peter Ortutay
• Release date: Jan 23, 2019
• ISBN: 9780463731505

Book preview

Francis Scott Fitzgerald

összes elbeszélései

I.

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Smashwords Kiadó – 2018

Copyright@Peter Ortutay

ISBN 9780463731505

Miről szólnak ezek a történetek?

Megjegyzem: próbáltam a kronológiai sorrendet betartani az elbeszélések közlésénél, de nem könnyű. Ugyanis először azt kellett volna eldöntenem, hogy a megírás időpontját nézzem, vagy a megjelenését. No meg sok olyan elbeszélés is van, mely korábban íródott, de sokáig, vagy egyáltalán nem jelent meg nyomtatásban az író életében, mert a szerkesztők valamelyikének nem tetszett, vagy nem kellett. Ezért csak nagyjából lehettem következetes. Így az alábbi sorrend mondjuk azt, hogy meglehetősen szubjektív, de időben nem ugrik sem nagyon hátra, sem nagyon előre. Akkor hát…

1.Fitzgerald huszonhárom éves volt, amikor New Yorkba jött, és Harold Ober (irodalmi) ügynök eladta első elbeszélését, a Fej és vállakat a Saturday Eveming Postnak.¹ Ez egyike volt azoknak az elbeszéléseknek, melyeket az íjú szerző 1919-ben írt, miután a Scribner’s elfogadta az Édentől messzét. Fitzgerakd egyes művei, furcsa módon sokszor előrevetítették azt, ami vele történt, ill. fog történni a jövőben, pedig nem volt jós vagy egy vátesz. Így például a főszereplő ebben az elbeszélésében is lemond tudományos ambícióiról és karrierjéről, hogy elvehesse azt a lányt, akit szeret. S mivel egy feleséget el is kell tartani, légtornász lesz, mert csak filozófiai disszertációkból nem lehet megélni. A feleség meg ír egy regényt, és máris „celeb. Veszik is a könyvét, mint a cukrot, miközben a férj uram „lóg a szeren: gürizik. Ezt tette Fitzgerald is, ontotta elbeszéléseit jól fizető folyóiratoknak, miközben Zelda, a felesége, mondjuk úgy, hogy írogatott, festett, vagy balett-órákra járt.

2. Fitzgerald a Kegyelem (Bendiction) című elbeszélését az 1920. évi első elbeszélés gyűjteményében (Flappers and Philosophers) publikálta, de Trial (Próba) címmel már a főiskolán megírta, és most csak újra gondolta és ez lett belőle. Ő egyik legjobb novellájának tartotta, de a kritika fanyalogva fogadta. Többen is azzal vádolták, hogy az Egyesült Államokban általában népszerűtlen katolicizmust próbálja jobb színben feltűntetni, ráadásul szentimentálisan. Az elbeszélés a tizenkilenc éves Lois története, aki egy egész délutánt szán arra, hogy jobban megismerje harminchat éves bátyját, aki Jezsuita szerzetes kíván lenni, és ezért meglátogatja a zárdában. Lois sajnálja testvérét. Mert, gondolja, milyen élet is ez, amit állandó önmegtartóztatást, imádkozást és ilyesmit követel. De a végén rádöbben, hogyha valaki pap, vagy szerzetes – vagy mint J. D. Salinger De Domier-Smith kék időszaka című elbeszélésében – apáca akar lenni, akkor az a legjobb, ha hagyjuk, hogy az legyen.

3. A Dalyrimple rossz útra tér arról szól, hogy egy bizonyos Bryan (Dalyrimple), mint háborús hős tér haza az első világháború frontjairól (persze, akkor még nem tudtuk, hogy lesz még egy, a második), nagy csinnadrattával fogadják, de azt látja, hogy lehetősége semmi. Szegény, egy fityingje sincs, mert nem örökölt semmit az apjától, aki közben meghalt. Kénytelen munkába állni, de sehogy sem jut előre. Sőt, azt látja, hogy sokan mások, teljesen érdemtelenül, még meg is előzik, amint kapaszkodna felfelé a szamárlétrán. Úgy hogy elhatározza, hogyha becsületesen nem megy, hát rossz útra tér. Beáll betörőnek, és ha majd már lesz elég pénze, lelép. Franciaországba, Dél-Amerikába, mindegy. De közben szótlanul, türelmesen húzza az igát a munkahelyén is, mint azelőtt. No, erre figyelnek fel a feljebbvalói, mármint arra, hogy szorgalmas és türelmes (hogy közben ő a betörő, akit az egész város üldöz, és nem tud elkapni, mert ravasz, fogalmuk sincs), és felkérik, hogy induljon a választásokon és legyen szenátor. Bryan, könnyekkel a szemében, természetesen elfogadja az ajánlatot. Az olvasó pedig törheti a fejét: Bryan Dalyrimple vajon mikor tért le a helyes útról? Amikor betörőnek állt, vagy amikor elvállalta, hogy indul a választásokon és szenátor lesz?

4. A következő történetnek Ólomkristály volt a címe Abody Béla fordításában, amit A kristálytálra változtattam. (Ui. tál játssza a fő szerepet azoknak a tragikus eseményeknek a sorában, amit a Piper család átél, egy tál, mely csiszolt kristályból van). Néha el is csodálkozom azon, hogy tudott egy fiatalember – Fitzgerald alig huszonnégy éves volt, amikor ezt az elbeszélését a kezéből kiadta, s aztán a „flapperes" (Flappers and Philosopher) kötetébe is beválogatta 1920-ban – ennyire sötét hangvételű novellát megírni. Pedig hát akkor már az első regénye, Az édentől messze, is bombasiker volt, és ő is boldog házasember lett. Mézesheteit élte életének nagy szerelmével, Zeldával New Yorkban, és, mint írta, „ordítottam egy taxi tetején utazva, mert tudtam, soha életemben nem leszek ilyen boldog." Talán épp ezért. Szüksége volt valami komorabb valamire, hogy ellensúlyozza boldogságát?

5. A négy pofon már egyáltalán nem ennyire sötét. Sőt, akár vidámnak is mondhatnánk, ha csak azt nézzük, hogy nem más, mint egy tanmese arról, hogy az embernek nincs mindig igaza. Még akkor sem, ha kimondottan okosnak, sőt, mindenkinél okosabbnak tartja magát. Nos, a főhős épp ezt tanulta meg annak a négy pofonnak az árán, amit bizonyos emberektől kapott beképzeltségének bizonyítására, hogy jól eszébe vésse: soha nem kell másokat lebecsülni és nagyképűen lekezelni.

6. A Myra és a vőlegény családja (Myra Meets His Family) című elbeszélést Fitzgerald 1919 decemberében, St. Paulban dolgozta át az eredetileg Lilah Meets His Family című novellájából. Az átírt változatot a következő levéllel továbbította Obernek: „Attól tartok, nem elég jó, és ha nem tetszik, akkor habozás nélkül küld vissza… Átírom, ha kell." Ober azonban jónak látta és 400 dollárért eladta a Saturday Evening Postnak, amely úgy megkedvelte Fitzgerald stílusát, hogy 1919-ben és 1920-ban egymás után kezdte közölni írásait. Néhány ezek közül: A fej és vállak (Head and Shoulders), A jégpalota (The Ice Palace), A teve hátsó része (The Camel’s Back), Bernice bubifrizurája (Bernice Bobs Her Hair), Kalóz a szigeten (The Offshore Pirate).² A Fox Stúdió 1920-ban 1.000 dollárért megvette a Myrát (nagy pénz volt ez akkoriban), és A férjvadász címmel megfilmesítette. Kasszasiker volt.³ Az, hogy az elbeszélés amúgy tetszett az olvasóknak és népszerű lett, nem változtatott Fitzgerald idegenkedésén. 1921-ben ezt írta a közlési jog angol folyóiratoknak való átadásával kapcsolatban: „Azt hiszem, jó, hogy sikerült eladni… a Myra és a vőlegény családját, de ez akkor is ez egy olyan írás, melyet nem szeretek, és soha nem fogom kívánni, hogy kötetben is megjelenjen." Hogy mi volt ennek az idegenkedésnek az oka, nem tudjuk. A történet eléggé valószínűtlennek tűnik ugyan, de ez más kommersz elbeszélések esetében is gyakori. Ám annak ellenére, hogy nem szerette, a Myra és a vőlegény családja egy nagyon is jellemző korai Fitzgerald sztori, és egyfajta vázlat is, melynek alapján a keleti gazdagokról szóló több elbeszélését is megírhatta. Myra az a tipikus flapper, aki egy tucat más néven fog még szerepelni később.

7. Nem tudok többet és jobbat mondani erről az elbeszélésről, mint maga a szerző: „Azt hiszem minden eddigi elbeszélésem közül ennek a megírása került a legkisebb fáradtságomba, miközben a legjobban elszórakoztam vele. A belé fektetett munkát illetően elmondhatom, hogy egy nap alatt írtam meg New Orleansban azzal a kimondott szándékkal, hogy egy hatszáz dolláros gyémánt- és platina-karórát vegyek. Reggel hétkor vágtam bele, és másnap hajnali kettőkor már be is fejeztem. A Saturday Evening Postban jelent meg 1920-ban, s később, de még ugyanabban az évben az O. Henry emlékének szentelt gyűjteményben is napvilágot látott. A benne szereplő elbeszélések közül ezt szeretem a legkevésbé. A szórakozást pedig az a tény biztosította, hogy a történetnek a tevével kapcsolatos része csakugyan igaz; ugyanis szavamat adtam az illetőnek, hogy a következő álarcosbálon, melyre mind a ketten hivatalosak voltunk, a teve másik felének öltözve mindenképpen ott leszek – kárpótlásul azért, hogy megírhattam a történetét."

8. Nyár van és a fiatalok szórakozni akarnak. Marjorie Harvey-nak azonban pechje van: butácska unokahúga jön látogatóba hozzá egy egész hónapra. Bernice a neve, és nem buta, csak épp nem olyan, mint az unokatestvére. Vagyis nem „felvilágosult nő, azaz nem flapper, miközben most annak lenni a divat. Marjorie el is mondja anyjának, hogy milyen unalmas lány is ez a Bernice, aki a nyitott ajtó mellett állva mindent hall. Ezért arra kéri unokatestvérét, adjon tanácsot, hogyan lehet népszerű. Marjorie el is mondja neki gonoszul, hogyan. Bernice meg is fogadja tanácsát, és lám népszerű lesz. De ezt az unokatestvér már nem tudja elviselni, pláne azt nem, hogy egykori udvarlója most Bernice-nek csapja a szelet, és lejárató kampányt indít ellene, ami sikeres. Bernice beugrik, és bubi frizurát csináltat magának, ami azért még ebben a „felvilágosult kompániában is túlzás. Ezzel Bernice mindent, amit eddig „flapperségével szerzett, elveszít. Haza kell mennie. De az éj leple alatt azért még bosszút áll, megszerzi Marjorie „skalpját. Egy éles ollóval levágja az alvó Marjorie díszét, két hosszú hajfonatát, az udvarló házának tornácára dobja, és távozik.

9. A Kalóz a szigeten (The Offshore Pirate) 1920. május 29-én jelent meg először a Postban. Később Fitzgerald beválogatta első elbeszélés-kötetébe is, a flapperesbe. A történet úgy kezdődik, hogy Ardita, egy fiatal gazdag amerikai úrilány a Narcissus nevű jacht fedélzetén olvas, napozik és citromot nyaldos. Épp Anatole France Angyalok lázadása című könyvét olvassa, amit aztán nagybácsikája fejéhez vág, mert azzal idegesíti, hogy menjen már férjhez a kiszemelt vőlegényhez. Már a legelején az a két név (Narcissus és Az angyalok lázadása) közt ott feszül az ellentét és az az irónia. Ami csak tovább fokozódik az által, hogy a békésen ringatózó hajót elfoglalják a kalózok, akiknek Curtis Carlyle a parancsnoka. Carlyle korábban muzsikus volt, méghozzá egy népszerű banda vezetője egy Tennessee állambeli kisvárosban, de aztán unta a banánt, és felcsapott hat fekete társával együtt bankrablónak és kalóznak, meséli, és természetesen hazudik. Úgy hogy a végén, melytől boldogabb befejezést elképzelni sem lehet, a két fiatal lázadozása a sorsa ellen teljesen hiábavaló és fölösleges. Nincs miért lázadozni: az amerikai álom az ő esetükben mindenféle erőlködés nélkül, egy kis hazug mesét leszámítva, valóra vált. Mert boldogan éltek, gazdagon, jómódban, míg meg nem haltak. Az elbeszélést Fitzgerald minden bizonnyal úgy akarta megírni, hogy olyan legyen, mint valami tündérmese, de mégis csúszott bele egy kis „hiba: a főszereplő széplány, aki olyan romlottan makacs, mint egy öszvér, végül is azt teszi, amit a bácsikája akar. „Beugrik neki. Azt kapja, amit a nagybácsi akar: az általa választott fiút férjnek családi beleegyezéssel, sőt még a hőn áhított drága karkötő is az övé lesz…

10. A házaspár (The Couple) című elbeszélést különböző Fitzgerald-szakértők datálták már 1920-ra és 1931-re. S bár megállapítást nyert, hogy az utóbbi a valószínűbb, de az is megállapítható volt, hogy írni viszont biztosan 1920-ban kezdte. Ezért is került most ide a Fitzgerald összes elbeszéléseinek első kötetébe. Sok más írókhoz hasonlóan Fitzgerald is szeretett vele egykorú emberekről írni, irodalmi formába öntve a saját közelmúltját: a főszereplő házaspár itt is épp a húszas éveiben jár, egy ideje házasok, és egy ideje már rendszeresen veszekednek. Az elbeszélést előttem Dunajcsik Mátyás is fordította.⁴

11. A jégpalota (The Ice Palace) igazi remekmű. Sőt, a világirodalom kincsestárának gyöngyszeme. Már a cím is gyanús, ha a történet elejét nézzük. A helyszín a forró, napfényes, álmos Dél. A helyszín leírása, valamint a két szereplő közt folyó kötetlen, cikiző párbeszéd is lomha és lusta. Sally Carrol Harper tipikus déli szépség, de már igazi flapper: bubifrizurája és határozott elképzelése van arról, hogy milyen is manapság egy modern csaj. A férfi, Henry Bellamy viszont, akire felnéz, és akihez feleségül akar menni, egészen más. Fiatal és életerőtől duzzad, mint az Észak, ahonnan jött. Hogy Sally Carrol kedvébe járjon, ellátogat vele ugyan a temetőbe, és hagyja, hogy fantáziáljon egy bizonyos fiatal Margery Lee-ről, aki itt nyugszik a temetőben, de ettől egyáltalán nincs meghatva. Amint a konföderációs seregek elesett katonáinak sírjait látogatják, Sally Carrol máris ellentmondásba kerül önmagával: csodálja az elesett katonák áldozatos hősiességét, de mégis ott akar élni, ami ellen harcoltak. Mert a nagy dolgok ott, Északon történnek. És amikor Sally Carrol elhatározza, hogy odamegy, máris felhők kezdenek gyülekezni az elbeszélés eddig napfényes egén. Sally Carrol fél a hidegtől, és fázik még a dupla takaró alatt is. Az olvasó érzi, hogy ennek nem lesz jó vége. Oda a derű, amikor a szerző azt meséli, hogy milyen is az Északra vezető út az éjszakában. Aztán megérkezik, de Sally Carrolnak sehogy sem tetszik az új környezet, és fanyalgása felbosszantja a vőlegény Harryt, aki durván azt tanácsolja a lánynak, hogy szedje össze magát, ne legyen olyan, mint a déliek, akik lusták és nem szeretnek dolgozni. Röviden, a szerelmesek máris veszekednek. Szó sem lehet turbékolásról, csókolózásról.

Aztán eltelik még egy éjszaka, jön a hóvihar, és tovább romlik az amúgy is baljós hangulat a jégpalotába történő látogatás előtt. Sally Carrolnak már semmi kedve az északiakhoz, gondolatai visszatérnek a múltba és a Dél szelleméhez. A lány primitív pogány helynek látja a jégpalotát, ahol az északiak áldozatot mutatnak be a pogány hó-istennek egy hatalmas jégoltáron. Rettenetesen megijed, retteg, amikor eltéved. Úgy érzi, Margery Lee-t, a fantázia lányt látja, és ő is halott lesz, mint Margery Lee, mert meghal a hidegben és a hidegtől, ami körülveszi. Nem déli lánynak való ez a környezet… „– Ó, el akarok menni innen! Haza akarok menni! Vigyetek haza gyorsan! – Olyan keservesen zokogott, hogy Harrynek, aki épp akkor érkezett a helyszínre, szinte meghűlt a vér az ereiben. – Vigyetek haza azonnal! Azonnal! Azonnal!" – mondja az ötödik fejezet végén… Nem déli lánynak való a zord Észak. Hazamegy.

12. Fitzgerald így kommentálja a Mihasznát (Jelly-bean): „A Mihaszna az amerikai Délről szól; a színhely egy kisváros, a Georgia állambeli Tarleton. Kimondottan meleg érzelmekkel viseltetem Tarleton iránt, de bármit is írok róla, szinte minden déli államból azonnal kapom a leveleket – s a feladók mindegyike a leghatározottabb módon és erősen kritizálja a kijelentéseimet. Nos, a Metropolitanben közölt Mihaszna természetesen teljes egészében figyelembe veszi ezeket az igazságos intéseket. Az elbeszélést furcsa körülmények között írtam rögtön az után, hogy az első regényem megjelent. Életemben először dolgoztam együtt társszerzővel. Miután rájöttem, hogy sehogy sem tudom hitelesen ábrázolni a kockajátékkal kapcsolatos jeleneteket, a feleségemet kértem meg, hogy segítsen. Mivel déli, így feltehetőleg a legalkalmasabb szakértője e kellemes időtöltés technikájának és terminológiájának." Én csak annyit tenék még hozzá szerényen, hogy érezni lehet rajta a nagy Gatsby lehelletét.

13. Ezt a történetet Fitzgerald 1920-ban írta egyértelműen a Harper’s Bazaar magazin számára, amely végül még sem közölte. A Saturday Evening Post is elutasította. Így sokáig elveszettnek hitték, mert a Fitzgerald korai hírnevét követő káoszban valahogy elkallódott. A kézirat a Fitzgerald-hagyaték kezelőinek tulajdonában volt egészen 2012-ig, amíg a Yale Egyetem Beinecke Könyvtára 194.500 dolláros áron meg nem vásárolta. Jegyzetekkel Anne Margarette Daniel professzornő látta el és adta ki. Előttem Dunajcsik Mátyás is fordította a már említett elveszett történetek kötetben Adósság címmel.⁵ A történet középpontjában a könyvkiadás kereskedelmi aspektusa áll ironikus szemszögből nézve egy olyan időszakban, amikor maga a szerző is hatalmas pénzeket keresett írásaival.

14. Ó, vörös bestia! (Oh, My Russet Witch!) Kimondottan elgondolkodtató Fitzgeraldnak ez az elbeszélése, mely a végén felteszi a kérdést: Érdemes-e úgy élni, hogy az ember mindig elkerüli a kísértést, életének talán egyetlen nagy kalandját, a lehetőséget egy kicsit rossznak lenni? A válasz egyértelmű: Nem! Ha az ember fél, és mindig csak óvatos, az épp olyan, vagy még rosszabb, mintha az ellenkezőjét tenné. Mint amikor mind a két végén égeti gyertyáját, ahogy ezt maga Fitzgerald is tette. Vajon akkori életének önigazolása lenne ezt a történet? Nos, az olvasó, miközben jól szórakozik a kimondottan erős sodrású, lendületes meseszövésen, magában is eldöntheti.

15. Az Egy cent kettőnek (Two For a Cent) a minnesotai White Bear Lake-ben íródott 1921 szeptemberében, miközben Fitzgerald gyermeke megszületését várta. Ezzel a történettel lehet felmérni, mennyire népszerű volt Fitzgerald, mint olyan szerző, aki folyóiratokban publikál, mert a Metropolitan (mely sorozatban közölte a Szépek és átkozottakat ) 900 dollárt fizetett neki elbeszélésekként akkor, amikor a Saturday Evening Post „csak" 500 dollárt fizetett neki per sztori. Négy Fitzgerald elbeszélés a Metropolitanben jelent meg még azelőtt, hogy általánosan elfogadott lett volna. Az Egy cent kettőnek volt az első olyan Fitzgerald elbeszélés, melyben a sikeres ember haza látogat szülővárosába, hogy megtudja, ki is ő tulajdonképpen. Figyelemre méltó, hogy a Középnyugatról elszármazott Fitzgerald oly sokat ír a Délről (A jégpalota, a Mihaszna, A tánc, Emberek a szélviharban, az Utolsó déli szépség, stb.). Romantikát lát a Délben, de ugyanakkor olyan vidéket is, melynek éghajlata elszívja az ember erejét, energiáját, álmossá, lustává teszi.

16. Az elbeszélést a Saturday Evening Post két részben közli: 1922. február 11- és 18-án. Az a tény, hogy a főszereplő és a szerző keresztneve azonos, arra enged következtetni, hogy van valamilyen összefüggés a fikció és a valóság közt, de a lehetséges összefüggés nem bizonyított. Fitzgeraldnak nem nagyon tetszett ez az elbeszélés, és ezt el is mondja Obernek az 1922. január 24-én írt levélben. „Vedd észre, hogy A népszerű lányból hiányzik korábbi népszerű elbeszéléseimnek a zamata, bár már jobban elsajátítottam a mesterségemet, és technikailag jártasabb lettem. Nem hiszem, hogy lehetséges mindig szinten maradni – vagy haladsz előre, vagy pedig visszacsúszol, de A népszerű lányban én csak megismételtem egy korábbi időszak szellemét anélkül, hogy sikerült volna megragadnom egy eszmékben bővelkedő (újabb) kifejezési módot. Mégis nagyon remélem, hogy a filmes szakma ráharap A népszerű lányra." A filmes szakma nem harapott rá A népszerű lányra, és Fitzgerald sem válogatta be A dzsesszkorszak meséibe.

17. A Cheapside-i Tarquiniust Fitzgerald még az első princetoni egyetemi évei alatt írta, aztán többször is átírta az egészet, és 1921-ben a Smart Set el is fogadta. Amikor megírásának ötlete megszületett benne, írja Fitzgerald, csak egy gondolat járt a fejében: mindenképpen költő akart lenni; ezért könnyű észrevenni, hogy akkoriban elsősorban nem a mondanivalóra, hanem sokkal inkább arra koncentrált, hogy mindegyes szónak vagy frázisnak jó hangzása legyen. „Valószínűleg ezt az írásomat ezért sokkal inkább kora miatt szeretem, és nem pedig belső, irodalmi értéke miatt," mondja még erről az elbeszéléséről a szerző. Mindazonáltal a történetnek magvas mondanivalója is van. Még pedig az, hogy vajon meddig mehet el egy művész annak érdekében, hogy olyan élményre tegyen szert, melyet érdemes másoknak (a világnak) is elmondani (bemutatni).

18. A mosolygókat (The Smilers) Fitzgerald 1919 szeptemberében St. Paulban írta, és a Smart Set 1920 júniusában adta ki. Miután a reklámszakmában való próbálkozása New Yorkban teljes kudarc volt, Fitzgerald hazament szülővárosába, St. Paulba, hogy átírja első regényét, az Édentől messzét. Mint tudjuk, Szeptemberben a Scribners Kiadó el is fogadta a regényt, és az év hátralevő részében, hogy legyen pénze, elbeszéléseket írt. A mosolygókat is a Scribner’s-nek ajánlotta, de nem kellett. Miután mecénása, Harold Ober sem tudta az elbeszélést jól fizetős lapnál elhelyezni, Fitzgerald 35 dollárért odaadta a Smart Setnek. Bár a H. L. Mencken és George Nathan által szerkesztett Smart Set közkedvelt folyóirat volt irodalmi körökben, de kis példányszáma miatt nem tudott sokat fizetni. Fitzgerald később is több elbeszélést írt a Smart Setnek, ha a nagy példányszámú lapok nem kértek tőle semmit. Közöttük volt két remekmű, a Nagyobb gyémánt, mint a Ritz (The Diamond as Big as the Ritz) és a Majális New Yorkban (May Day). Bár a Mosolygókat Fitzgerald nem sokkal az után írta, hogy az Édentől messzét a kiadó elfogadta, az elbeszélés még nem igazán múlja felül egyetemi írásainak szintjét – eléggé nehézkesen indul és ügyetlenül cinikus, mondja róla Bruccoli professzor. A történet, akárcsak Fitzgerald néhány más korai elbeszélése, mint például a Négy pofon (The Four Fists) és A kristálytál (The Cut-Glass Bowl), kimondottan valami erkölcsi tanulsággal kíván szolgálni az olvasónak. Ám irodalmi szempontból ennek nincs jelentősége, mert Fitzgerald elsősorban igazi szimbólum, a dzsesszkorszak élő szimbóluma az amerikai irodalomban. Utolsó éveiben azonban többször is elmondta, hogy bárcsak zenés vígjátékokat írt volna mindig szépirodalom helyett, mert mint mondta, „azt hiszem, a lelkem mélyén igazi moralista vagyok, aki így vagy amúgy csak szónokolni szeret szórakoztatás helyett."

19. A Forró-és hidegvér című elbeszélés, mely A dzsesszkorszak meséiben is helyet kapott, egy nem is olyan egyszerű kis történet arról, hogy érdemes-e másokkal jót tenni vagy sem. A főszereplő ifjú Mather eredendően jó szívű, de aztán felesége nyomására lemond erről a „rossz" szokásáról, megkeményíti szívét, és az első,akit majdnem romlásba visz vele, a saját felesége, vagyis ő maga. Ez után belátja, hogy az a legjobb, ha az ember mindig a szívére hallgat. Csak akkor lesz boldog, ha ezt teszi.

20. A boldogság seprőjéről Fitzgerald a következőket írta: „… ellenállhatatlanul magával ragadott; szinte sírt, hogy írjam meg. Talán sokan majd azt mondják róla, hogy nem más, mint valami szentimentális badarság, de én ennél sokkal többnek tartom. Ám ha nem igazán őszinte, vagy hiányzik belőle a tragédia, akkor ez nem a téma hibája, hanem az enyém: nem tudtam jól kezelni. Az elbeszélés először a Chicago Tribune-ban jelent meg, de később kapott valami negyedrangú babérkoszorút vagy valami ilyesmit különböző antológiák szerkesztőitől, mely antológiákból annyi van manapság körülöttünk, mint a nyű…"

Fej és Vállak

I.

Horace Tarbox 1915-ben lett tizenhárom éves. Ugyan ebben az évben tette le felvételi vizsgáit a princetoni egyetemre, és mindet jelesre: Caesart, Cicerót, és Vergiliust, Xenofont és Homéroszt, továbbá az algebrát, a geometriát, a sztereometriát és a kémiát.⁶

Két évvel később, amikor George M. Cohen A túloldalon című művét írta, Horace már az utolsó évfolyamnál tartott, és ott is minden tárgyban kitűnt, fejhosszal vezetett a többiek előtt, és így nyugodtan belemerülhetett A szillogizmus, mint elavult skolasztikus művészi forma témájú dolgozatába. S amikor Chateau-Thierry mellett véres csata dúlt, ő íróasztalánál ülve azon morfondírozott, hogy most vágjon bele – vagy várjon, amíg tizenhét éves lesz – Az új realisták pragmatikai előítéletei esszé–sorozatba.

Egy idő után egy újságos fiú elmondta neki, hogy a háborúnak vége, aminek nagyon örült, mert ez azt jelentette, hogy a Peat Brothers Kiadó most már megjelentetheti Spinoza Az értelem új értelmezése c. művének javított kiadását. A háború tulajdonképpen egészen jó dolog, megtanította a fiatalokat az önbizalomra meg hasonlókra, de Horace úgy érezte, hogy sohasem tudja megbocsátani az elnöknek azt, hogy engedélyt adott egy rezes bandának egész éjszaka az ablaka alatt játszani a békekötés napján, mert a német idealizmussal foglalkozó téziseiből három fontos mondatot is kihagyott emiatt.

A következő évben a Yale-re ment, ahol nagydoktori disszertációt szándékozott írni.

Akkoriban tizenhét éves volt, magas és karcsú, szürke szemű és rövidlátó, és ha megszólalt, tette ezt úgy, mintha semmi köze sem lenne ahhoz, akivel beszél.

– Sosem tudom, hogy vele beszélek–e vagy valaki mással – panaszkodott Dillinger professzor egyik bizalmas kollégájának. – Mindig az az érzésem, hogy a megbízójával tárgyalok. Azt várom, hogy majd kijelenti: „Előbb megkérdem magam, mit szólok hozzá, s aztán nyilatkozom."

S aztán, épp oly közömbösen, mintha Horace Tarbox mindössze Mr. Hoosh, a mészáros lett volna, vagy Mr. Shapka, a rőfös, az élet egészen váratlanul kinyújtotta érte a csápját, elkapta, megszorongatta, megforgatta és aztán kivasalta, mintha csak egy darab ír csipkevászon lett volna a szombat délutáni akciós vásárok pultjain.

De hogy eleget tegyek a szépirodalmi divatirányzatoknak, el kell mondanom, hogy mindez azért történhetett meg, mert már nagyon régen, még az első gyarmatosítók idején a bátor úttörők, megérkezvén Connecticut lakatlan földjére, megkérdezték egymástól: „Akkor hát mi legyen itt? A bátrabbak azt válaszolták, hogy „építsünk itt egy várost, ahol a színházi producerek majd az új musicaleket fogják előadni! Azt a történetet, hogyan jött létre itt Yale, az egyetem, ahol a zenés vígjátékok próbái folyhattak, nem mondom el, mert mindenki ismeri. Minden esetre, egy hideg decemberi napon a Schubert Hallban bemutatták a Menj haza, James című darabot, és a diákok többször is kitapsolták Marcia Meadowt, aki az első felvonásban elénekelt egy dalocskát a huncut cselédlányról, az utolsó felvonásban pedig sok-sok csípőriszálással ellejtette híres erotikus táncát.

Marcia tizenkilenc éves volt. Nem voltak szárnyai, de a közönség általában egyetértett abban, hogy nincs is rájuk szüksége. A haja természetes szőke volt, és délig sohasem festette ki magát az utcára. Azon kívül semmiben sem volt más, mint a többi nő.

Charlie Moon volt az a fickó, aki ötezer doboz Pall Mall cigarettát ígért neki, ha hajlandó meglátogatni a csodagyerek Horace Tarboxt. Charlie sheffieldi diák volt, végzős, és Horace-nek elsőfokú unokatestvére. Szerették és sajnálták is egymást.

Aznap este Horace nagyon elfoglalt volt. Képtelen volt megérteni, hogy a francia Laurier miért nem tudja értékelni az új realisták jelentőségét. Egyetlen reakciója a csendes, de jól hallható kopogásra az ajtón ezen elmélkedés során az a gondolat volt, valóban létezne ez a kopogás, ha nem lenne füle, mellyel halhatja. Úgy képzelte, hogy mind inkább a pragmatizmus felé kacsintgat. De, bár természetesen ezt nem tudhatta, abban a pillanatban meglepően gyorsan valami egész más felé kezdett kacsintgatni.

Kopogtak – elmúlt három másodperc – ismét kopogtak.

– Szabad – dörmögte Horace öntudatlanul.

Hallotta, hogy nyílik és csukódik az ajtó, de a kandalló mellett egy nagy karosszékben ülve fel sem emelte a fejét a könyvből.

–Tegye az ágyra a másik szobában – mondta szórakozottan.

– Mit tegyek az ágyra a másik szobában?

Marcia Meadow, ha énekelt, mindig hangosan tette, de ha beszélt, akkor hangja úgy szólt, mint egy hárfa.

– A tiszta ruhát.

– Nem tehetem.

Horace türelmetlenül fészkelődött a széken.

– Miért?

– Mert nincs nálam semmi.

– Hm! – mondta Horace idegesen. – Akkor menjen el érte.

Horace-szel szemben a kandallónál volt egy másik karosszék. Szokása volt, hogy testmozgás és változatosság kedvéért esténként átült abba a karosszékbe. Az egyik karosszéket Horace a Berkeleynek, a másikat a Hume–nak keresztelte el, magában így hívta. Egyszer csak ruhasuhogást hallott, és egy árnyalak lehuppant a Hume-ra. Horace felnézett a könyvből.

– Akkor hát – mondta Marcia és olyan elragadóan mosolygott, mint a második felvonásban szokott (az „Ó, a hercegnek úgy tetszett, ahogy táncolok!" mondat után) –, akkor hát, Omár Kajám, most itt vagyok melletted a sivatagban, és dalolni fogok neked.

Horace ámulva nézte. Az a gyanú merült fel benne, hogy a lány csak egy fantom, egy agyszülemény. Egy nő nem fog csak úgy besétálni egy férfi szobájába és beleülni a Hume-ba. A nő elhozza a tiszta ruhát a mosodából, át kell adni neki a helyed a villamoson, hogy aztán egész úton csak állhatsz, és később feleségül megy hozzád, amikor már annyira megöregedtél, hogy azt sem bánod, ha igába fognak.

Ez a nő kétségtelenül egyenesen a Hume-ból lépett elő. Barna habkönnyű ruhájának fodros ujja a Hume bőrből készült karfája közvetlen folytatásának tűnt! Ha elég sokáig nézi, akkor rajta keresztül ismét csak a Hume-ot fogja látni, és akkor megint csak ő lesz itt egyedül ebben a szobában. Megdörzsölte az egyik öklével a szemét. Valóban jó lenne, ha ismét gyakorolni kezdene azon a trapézen.

– Mindenre, ami szent, kérem, ne nézzen így rám – mondta a fantom kedvesen. – Érzem, hogy szabadalmazott kerek fejében most azt forgatja, hogyan tűntethetne el ebből a szobából. De akkor itt belőlem nem maradna más, mint egy árnyalak a maga szemében.

Horace köhögött. A köhögés egyik rossz szokása volt. A másik pedig az volt, hogy amikor beszélt, elfelejtette, hogy teste is van. Aki hallgatta, annak úgy tűnt, hogy egy régi lemezről hallja egy olyan énekes hangját, aki már réges-rég nincs az élők sorában.

– Mit akar? – kérdezte.

– A leveleket akarom – nyafogta Marcia kényesen. – Azokat a leveleket, melyeket maga a nagypapától vett meg 1881-ben.

Horace elgondolkodott.

– Nálam nincsenek a maga levelei – mondta nyugodtan Horace. – Csak tizenhét éves vagyok. Apám 1879. március harmadikán született. Biztos összetéveszt valakivel.

– Csak tizenhét éves? – kérdezett rá Marcia, s hangjában gyanakvás bujkált.

– Csak tizenhét.

– Ismertem egy lányt – mondta Marcia elmélázva –, aki húsz–harminc évesnek látszott, amikor tizenhat éves volt. Úgy el volt telve saját magától, hogy soha nem tudta kimondani azt, hogy tizenhat „csak nélkül. Úgy is hívtuk, „Csak Jessy. S most is ott van, ahol volt – „csak csúnya lett. A „csak nagyon rossz szokás, Omár – úgy hangzik, mint egy alibi.

– Nem Omár a nevem.

– Tudom – mondta Marcia egyetértően. – Horace a neve. Csak azért mondtam, hogy Omár, mert úgy néz ki, mint egy homár.

– Nincsenek nálam azok a levelek. Kétlem, hogy valaha is lett volna szerencsém a nagypapához. És ha őszinte akarok lenni, azt is nagyon valószínűtlennek tartom, hogy maga már 1881–ben is élt.

Marcia csodálkozva nézett rá.

– Én – 1881-ben? Pedig úgy van! Már a fél világ ismert, amikor Florodora Sextette még a zárdában volt. Én voltam Juliette-nek, Mrs. Sol Smith leánykájának első nevelőnője. És ha tudni akarja, az 1812–es háborúban bárénekesnő voltam!

Horace ekkor hirtelen rájött az igazságra, legalább is ő úgy hitte, és széles mosolyra húzta a száját.

– Charlie Moon vette rá magát erre?

Marcia tettetett csodálkozással nézett rá.

– Ki az a Charlie Moon?

– Alacsony – széles orrlyuk – és elálló nagy fülek.

– Nem szokásom barátaim orrlyukait vizsgálgatni.

– Szóval Charlie?

– Marcia ajkába harapott, s aztán nagyot ásított.

– Ó, váltsunk témát, Omár. Inkább szundítok egyet ebben a székben.

– Igen – mondta Horace komolyan. – A Hume sokszor minden altatónál is jobb.

– Ki az? A barátja? S él?

Aztán egészen váratlanul Horace Tarbox karcsú alakja felpattant a székből, és kezét zsebre téve fel s alá kezdett járkálni a szobában. Ez volt a másik megnyilvánulása.

– Ha engem kérdez – mondta, mintha csak saját magával beszélne –, akkor engem ez az egész egy fikarcnyit sem érdekel. Nem mintha bánnám, hogy maga most itt van – mert nem bánom. Maga egészen csinos és szimpatikus, de nem tetszik, hogy Charlie ide küldte magát. Mi vagyok én? Egy kísérleti nyúl, akin mindenféle kutatók és vegyészek kísérletezhetnek? Vagy az én szellemi fejlődésemen nevetni lehet? Vagy úgy nézek ki, mint az a bostoni kis lökött gyerek a képregényekben? Milyen joga van ennek a zöldfülű szamárnak, aki öröké arról regél, hogy micsoda pompás hetet töltött Párizsban…

– Semmilyen – szakította félbe Marcia izgatottan. – És maga egy aranyos gyerek. Jöjjön ide és csókoljon meg.

Horace döbbenten állt előtte.

– Miért akarja, hogy megcsókoljam? –kérdezte nyersen. – Maga azzal szórakozik, hogy körbe-körbe szaladgál, és arra kéri a fiúkat, hogy csókolják meg?

– Persze – mondta Marcia zavartalanul. – Nem ebből áll az élet? Körbe-körbe szaladgálni és a fiúkkal csókolózni.

– Nos, igen – mondta Horace nyomatékosan. – Akkor ki kell jelentenem, hogy magának borzasztóan zagyva gondolatai vannak. Először is, az élet nemcsak ebből áll, másodszor meg én magát nem fogom megcsókolni. Mert lehet, hogy ez majd a szokásommá válik, és én nem tudok megszabadulni a szokásaimtól. Az idén azt a szokást vettem fel, hogy reggel félnyolcig heverészek az ágyban.

Marcia megértően bólintott.

– Szokott maga szórakozni? – kérdezte.

– Mit ért azalatt, hogy „szórakozni"?

– Nézze – mondta Marcia komolyan. – Maga tetszik nekem, Omár, de nem bánnám, ha értelme is volna annak, amit mond. Úgy beszél, mintha csak szavakkal gargalizálna, és ha egyet vagy kettőt kiköp, ahhoz olyan keserves képet vág, mintha elvesztett volna egy fogadást. A kérdés egyszerű: szokott maga szórakozni? A válasz is az legyen, egyszerű.

– Majd egyszer, talán – mondta. –Tudja, én csak egy terv vagyok. Egy kísérlet. nem mondom, néha nagyon is elfáradok – igen, de valahogy – jaj, hogy mondjam ezt el? De az, ami maga és Charlie Moon számára szórakozás, nekem nem az.

– Lenne szíves elmagyarázni, hogy miért.

Horace feléje fordult.

– Ha megteszem, akkor megígéri, hogy azt fogja mondani Charlie Moonnak, hogy nem talált itthon?

– Ühüm.

– Nagyszerű, akkor ide figyeljen, elmondom, ki vagyok. Olyan gyerek voltam, aki állandóan azt kérdezte, hogy „miért". Szerettem volna tudni, hogy is van elrendezve ez a világ. Apám már fiatalon professzor volt, a közgazdaságtan professzora a Princetonban. Úgy nevelt, hogy minden kérdésemre igyekezett válaszolni, amennyire csak tudott. Ahogy a válaszokra reagáltam, azt az ötletet adta apámnak, hogy végezzen el egy kísérletet a koraérettséggel kapcsolatban. Ehhez nagyon jól jött, hogy egy verekedésben megsérült a fülem – hét és tizenkét éves korom közt hét műtéten estem át. Természetesen emiatt távol maradtam a többi fiútól, s ez is közrejátszott abban, hogy koraérett lettem. Így történhetett, hogy amíg a társaim beérték Remus bácsi meséivel, én már Catullust olvastam eredetiben, és élveztem.

Tizenhárom éves voltam, amikor letettem felvételi vizsgáimat az egyetemre, mert mi mást is csinálhattam volna? Főként csak professzorokkal érintkeztem, és büszke voltam az eszemre, mert bár kimondottan tehetséges voltam, minden másban azonban teljesen normális. Amikor tizenhat éves lettem, megelégeltem, hogy különc vagyok; arra a következtetésre jutottam, hogy valaki nagy hibát követett el. Mindazonáltal azért úgy döntöttem, hogyha már elkezdtem, akkor fejezzem is be, és tegyem le a doktori vizsgáimat. Ami az életben leginkább érdekel, az a modern filozófiai gondolkodás. Egyike vagyok Anton Laurier realista követőinek, egy kis Bergson féle beütéssel – és két hónap múlva tizennyolc éves leszek. Ez minden.

– Hűha! – kiáltott fel lelkesen Marcia. – Ez épp elég! Csodálatos, ahogy az egyes mondatrészekkel bánik.

– Na, most már elégedett?

– Nem, még nem csókolt meg.

– Erre nem vagyok beprogramozva – mondta Horace habozva. – Értse meg, nem teszek úgy, mintha a földi dolgok nem érdekelnének. megvan nálam a helyük, de …

– Jaj, ne legyen már mindig ilyen túl okos.

– Nem tehetek óla.

– Nem szeretem, ha egy ember olyan, mint egy pénzbedobós automata.

– Biztosíthatom, hogy én…

– Jaj, fogja már be!

– Az én racionalitásom…

–Ki beszél itt nacionalitásról? Maga is amerikai, nem?

– Igen.

– Na, ez nekem elég. Az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha valami olyasmit csinálna, amire nincs annyira beprogramozva. Szeretném látni, hogy az az izé vagy kicsoda, azzal a brazilos beütéssel, vagyis az az ember, akiről azt állítja, hogy az maga, nos … hogy tudna–e egy kicsit legalább úgy viselkedni, mint egy érző ember.

Horace ismét a fejét rázta.

– Nem fogom magát megcsókolni.

– Jaj, nekem! – sóhajtott Marcia, mint egy tragika. – Engem senki sem szeret. Mostantól fogva úgy kell majd élnem, hogy sohasem fogom megtudni, milyen is egy olyan férfinak a csókja, akinek izé … az a brazilos beütése van. – Ismét sóhajtott. – Jól van, no, akkor jöjjön el és legalább nézze meg az előadást, Omár.

– Milyen előadást?

– A Menj Haza, James–ben egy gonosz színésznő szerepét játszom.

– Ez egy operett?

– Majdnem. Az egyik főszereplő egy gazdag rizstermelő Brazíliában. Magát biztos érdekelni fogja.

– Láttam egyszer a Bohém lányt –mondta Horace. – Tetszett – bizonyos tekintetben.

– Akkor eljön?

– Hát, én… én…

– Persze, persze, tudom. Le kell ugrania Brazíliába a hét végén.

– Egyáltalán nem arról van szó. Elmegyek. Szívesen elmegyek.

Marcia örvendezve csapta össze két kezét.

– Naccerű. Küldök egy jegyet – csütörtök estére.

– De én…

– Szót es többet! Csütörtök este, és punktum.

Odament hozzá, mindkét kezét a vállára tette, és a szemébe nézett.

– Tetszik nekem, Omár. Ne haragudjon, hogy először át akartam vágni. Azt hittem, egy dögunalmas alak, de tévedtem. Aranyos.

A fiú gúnyos mosollyal nézte.

– Több ezer nemzedékkel vagyok idősebb, mint maga.

– Ahhoz képest elég jól néz ki.

A lány komoly arccal a kezét nyújtotta.

– Marcia Meadow a nevem – mondta lassan, érthetően. – Ne feledje – Marcia Meadow. Charlie Moon meg azt fogja hallani tőlem, hogy nem volt itthon.

Egy perccel később, amint a lépcsőket hármasával véve a legalsó pihenőhöz ért, a felső korlát felől hangot hallott:

– Hé, hallja…

A korláton áthajolva megállt és felnézett.

– Hé, hallja? – szólt a csodagyerek ismét. – Hall engem?

– Csupa fül vagyok, Omár.

– Remélem, nem keltettem azt a benyomást, mintha én úgy vélekednék, hogy a csók teoretice irracionális.

– Semmilyen benyomást sem keltett. Hisz meg sem csókolt, Omár! Ne izguljon… viszlát.

Két ajtó mellette résnyire nyílt kíváncsian a női hangra. Fentről figyelmeztető köhintés hangzott. Marcia szoknyája szélét megemelve viharzott le az utolsó lépcsőkön, és a kinti borongós connecticuti levegő elnyelte karcsú alakját.

Fent a szobában Horace elgondolkodva járkált az egyik saroktól a másikig. Időnként a Berkeley felé pislantott, mely tiszteletre méltó sötét bordó méltósággal várakozott rá udvariasan egy nyitott könyvvel. S aztán azon kapta magát, hogy amint járkál fel és alá mind közelebb és közelebb került a Hume–hoz. Úgy találta, hogy valami furcsa és kimondhatatlan minőségi változást tapasztal rajta, de hogy ez miben rejlett, nem tudott rájönni. Mintha egy formás sziluett még mindig ott lebegne felette, és ha most Horace történetesen úgy dönt, hogy leül, biztos úgy érezné, hogy egy nő ölében ül. S bár Horace aligha tudta volna megnevezni, mi ennek a minőségi változásnak a lényege, de úgy érezte, hogy határozottan megvolt – igaz, hogy egy filozófus elme számára teljesen érthetetlenül, de mégis jelen volt. A Hume–ból most valamiféle olyan kisugárzás áradt, amilyen létezésének mind a kétszáz éve alatt még soha.

A Hume-ból rózsaolaj-illat áradt.

II.

Csütörtök este Horace Talbow az ötödik sorban foglalt helyet az átjárótól nem messze és a Menj Haza, James szemlélésébe merült. Furcsa, de úgy érezte, hogy kellemesen tölti idejét. A mellette ülő cinikus hallgatókat bosszantotta, hogy hangos elégedettséggel fogadja a hammersteini hagyományokra épülő szakállas poénokat. De Horace ezt észre sem vette, mert izgatottan várta, hogy a színpadra lépjen Marcia Meadow, és elénekelje a dzsessz–bolond Sóvárgó Tisztecskéről szóló dalocskáját. S amikor ez megtörtént, ez az esemény a művésznő ragyogóan szenvtelen megjelenésével a kis tutyi–mutyis virágos kalapjával a fején és a különböző érzelmektől pirosló arcocskájával kiegészítve tomboló sikert aratott. Horace annyira el volt ragadtatva, hogy még az általános őrjöngő ovációhoz is elfelejtett csatlakozni. Képtelen volt még mozdulni is.

A második felvonás után a szünetben egy jegyszedő állt meg mellette, és azt akarta tudni, hogy vajon ő–e Mr. Tarbox, és átadott neki egy levélkét, mely kerek kislányos betűkkel íródott. Horace kissé zavarban volt, miközben a levélkét olvasta, de a jegyszedő angyali türelemmel várakozva álldogált az átjáróban. A levélben ez állt:

„KEDVES OMÁR: a darab után én mindig rettenetesen éhes vagyok, és ha elvinne falatozni a Taft Grillbe, csak szóljon ennek a dromedár rendezőnek, aki ezt átadta, köszönöm.

Barátja, MARCIA MEADOW."

– Mondja meg neki – köhintett Horace zavartan –, hogy jól van, megvárom a színházbejáró előtt.

A „dromedár rendező" szemtelenül elvigyorodott.

– Aszem, a kisasszonka aszt akarja, hogy látogasson el az öltözőjébe.

– Az – az merre van?

– Odakünn. Forduljon balra, oszt egyenesen.

– Mit mond?

– Odakünn. Forduljon balra, oszt egyenesen. Csak egyenesen.

A szemtelen vigyorú jegyszedő távozott. Az elsősök Horace háta mögött vihogtak.

Aztán egy fél órával később a Taft Grillben a természetes pigmentjeitől sárga szőke hajkoronával szemben üldögélve a csodagyerek fura dolgokat kérdezgetett.

– Mondja, muszáj magának az utolsó felvonásban azt a táncot bemutatnia? – kérdezte komolyan. – Úgy értem, kirúgnák, ha nem tenné?

Marcia elmosolyodott.

– Nekem tetszik. Szívesen teszem. Azt hiszem, nincs benne semmi olyan.

Ekkor Horace úgy döntött, hogy őszinte lesz.

– No, akkor most mindjárt mást fog hinni – jegyezte meg kurtán. – A mögöttem ülők hangos megjegyzéseket tettek a melleire!

Marcia arcocskája erősen elvörösödött.

– Semmit sem tehetek – hadarta válaszul. – Nekem ez a tánc olyan, mint egy tornamutatvány. És higgye el, istentelenül nehéz! Egy óra hosszat kell utána a vállamat kenegetni egy büdös kenőccsel minden este!

– Jól érzi magát a színpadon?

– Naná, hát persze! Szeretem, ha néznek, Omár, nagyon szeretem.

– Hm! – Horace mélyen gondolataiba merült.

– Hogy mennek azok a brazíliai dolgok?

– Hm … – mondta megint, s egy kis szünet után megkérdezte. – Most hol fognak játszani legközelebb?

– New Yorkban?

– Sokáig?

– Attól függ. Lehet, hogy egész télen ott leszünk.

– Nahát!

– Mi van magával, Omár? Nem azért jött, hogy megnézzen? Maga szerint ez a hely nem olyan hangulatos, mint a szobája? … Szeretném, ha most ott lehetnénk, azonnal.

– Itt nagyon ostobán érzem magam – ismerte be Horace, s közben idegesen körbe nézett.

– Kár! Mert egyébként egészen jól megértjük egymást.

Horace olyan keserűen nézett rá, hogy Marcia változtatott évődő hangján, s közelebb hajolva megpaskolta a fiú kezét.

– Még sohasem volt étteremben színésznővel?

– Nem, soha – vallotta be szomorúan. – És aligha leszek a jövőben. Azt sem tudom, hogy ma miért egyeztem bele. Itt annyira világos van, mindenki nevet és fecseg, nem tudom, minek jöttem ide, nem érzem magam jól ebben a környezetben. Azt sem tudom, hogy miről beszéljünk.

– Most beszéljünk én rólam, mert a múltkor csak magáról beszéltünk.

– Jó.

– Akkor elmondom, hogy a vezetéknevem csakugyan Meadow, de nem Marcia, hanem Veronika vagyok, és tizenkilenc éves. Biztos szeretné tudni, hogy kerül egy egyszerű lány a színpadra. A válasz egyszerű: Passaic városában született, New Jersey Államban, és még egy évvel ezelőtt is azzal kereste kenyerét, hogy Nabiscos édes kekszet reklámozott Marcell teázójában Trentonban. Ott összeismerkedett egy Robbins nevű illetővel, aki a Trent House kabaréban énekelt esténként. S egyszer felajánlotta a lánynak, hogy próbáljon meg vele fellépni a kabaréban, énekeljen el egy dalt és táncoljon vele. Rá egy hónapra már mindig telt ház előtt léptek fel. Aztán New Yorkba mentek egy nagy köteg ajánlólevéllel.

Néhány napra volt szükség csupán, hogy alkalmazzanak bennünket Divinneries-ben. A Palais Royalban egy sráctól tanultam meg a shimmyt járni. Hat hónapig voltunk Divinniersben, egészen addig, amíg az újságíró Peter Boyce Wendellnek nem jutott eszébe, hogy itt reggelizzen valahol. Másnap reggel abban az újságban, melynek munkatársa volt, megjelent egy versike a Csodálatos Marciáról, és két nap múlva már három énekes zenés színház is tett ajánlatot, hogy lépjek fel náluk, és meghívtak egy próbajátékra Az éjféli esztelenségek című vidám operettben. Írtam egy köszönőlevelet Wendellnek, s ő azt is leközölte a rovatában azzal a kommentárral, hogy majdnem úgy tudok fogalmazni, mint Carlyle, csak még nyers egy kicsit a stílusom, és hogy nekem azonnal abba kell hagynom mindenféle színjátszást, mert kötelességem, hogy az amerikai irodalom nagyjai közé emelkedjek. Ez további meghívásokat eredményezett a színházaktól, sőt felajánlották, hogy vállaljak szerepet egy musicalben. Elfogadtam – így hát itt vagyok, Omár.

Amint befejezte, pillanatnyi csend következett, miközben Marcia kecsesen felnyársalta villájával „a nyúl walesi módra" maradványait, a szájához emelte, és várta, mit mond majd beszélgetőtársa.

– Húzzunk el innen – mondta Horace váratlanul.

Marcia hidegen ránézett.

– Mi a baj? Csak nem untatlak?

– Nem, de nekem nem tetszik ez a hely. Nem akarok veled itt lenni.

Marcia szó nélkül intett a pincérnek.

– A számlát kérem – mondta gyorsan. – Állom a nyulat walesi módra és a gyömbért.

Horace hökkenten nézte, ahogy a pincér számol.

– Ide figyelj – kezdte volna. – A vendégem vagy, nekem kell fizetni.

Egy alig hallható fél sóhajjal Marcia felállt helyéről és elindult kifelé. Horace zavartan, ami jól látszott arckifejezésén, pénzt tett az asztalra, és követte a lányt felfelé a lépcsőn a hallba. Már a liftnél érte utol, s akkor egymásra néztek.

– Ide figyelj – mondta ismét. – A vendégem vagy, tehát nekem kell fizetni. Vagy megbántottalak valamivel?

Marcia egy percig csodálkozva nézett rá, de aztán meglágyult a tekintete.

– Faragatlan egy alak vagy – mondta lassan. – Nem is tudtad?

– Nem tehetek róla – mondta Horace lefegyverző őszinteséggel. – De hadd mondjam el, hogy tetszel nekem.

– De azt mondtad, hogy nem akarsz velem itt lenni!

– Nem akarok.

– Miért nem?

Horace szemében, mely szürke volt, mint a téli erdő, lobogott a tűz.

– Itt nem akarok, mert szokásommá vált, hogy rád gondoljak. Már két napja mást sem teszek.

– Ez esetben…

– Várj egy kicsit – szakította félbe. – Mondanom kell valamit. Még pedig: néhány hét múlva tizennyolc éves leszek, s akkor felutazom New Yorkba, hogy lássalak. El tudnánk ott egy olyan helyre menni, ahol nincsenek rengetegen, hogy beszélhessünk.

– Természetesen – mondta Marcia mosolyogva. – Feljöhetsz a lakásomra. Alhatsz a díványon is, ha akarsz.

– Nem tudok díványon aludni – mondta kurtán. – De beszélni akarok veled.

– Persze, nálam – mondta Marcia ismét. – A lakásomban.

Horace nem tudta hová tegye a kezét örömében, s így a zsebébe dugta.

– Rendben van – de csak te legyél ott egyedül. Úgy akarok veled beszélni, mint a múltkor a szobámban.

– Édes kisfiú – kiáltott fel Marcia nevetve. – Csak nem akarsz megcsókolni.

– De igen – Horace már majdnem kiabált. – Megcsókollak, ha akarod.

A liftes szemrehányóan nézett rájuk. Marcia már a rácsajtó mögül szólt vissza.

– Majd küldök egy lapot – mondta.

– Küldjél! Bármikor mehetek január egy után. Amint elmúltam tizennyolc.

Amint a lány belépett a liftbe, Horace rejtélyesen köhintett, kissé kihívóan a mennyezetre bámult, és gyorsan elsietett.

III.

S ő ismét ott volt a nézőtéren. Már a legelején észrevette a mindig ideges manhattani nézők közt – az első sorban ült felső testével kissé előre dőlve és két szürke szemét rászegezve. És tudta, hogy most neki itt nincs más, csak ők ketten az egész világon, s a táncosok erősen kisminkelt arcát és a hangolást végző zenészek hegedűinek együttes nyafogását annyira sem veszi észre, mint egy porszemet Vénusz márványszobrán. Egy ösztönös dacot érzett ott legbelül.

– Buta kisfiú! – motyogott Marcia, és nem ment ki a színpadra, amikor kitapsolták. – Mit akarnak tőlem heti száz dollárért – Hogy örökmozgó legyek? – dörmögött magában a függönyök mögött.

– Mi a baj, Marcia?

– Az első sorban ül egy srác, aki valahogy nem tetszik nekem.

Az utolsó felvonásban, amint a jelenetére várt, hirtelen lámpalázas lett. Nem küldött lapot Horacenak, ahogy ígérte. S az elmúlt este úgy tett, mintha nem is látta volna őt – rögtön a tánc után haza sietett, hogy aztán egész éjjel álmatlanul forgolódjék az ágyában arra gondolva, hogy – mint ahogy az elmúlt hónapokban gyakran – milyen sápadt, komoly az arca, karcsú, kisfiús az alakja, milyen földöntúli révület ül a szemében, amit annyira bájosnak és kedvesnek talált.

És most, hogy eljött, tudat alatt nyugtalan volt kissé – mintha egy kelletlen felelősség terhelné ezért.

– A csodagyerek! – mondta hangosan.

– Tessék? – kérdezte a néger komédiás mellette.

– Semmi – csak magamban beszélek.

A színpadon jobban érezte magát. Ez az ő tánca … Mindig úgy érezte, hogy egyes férfiaknak, egy gyönyörű lány láttán, épp oly frivol gondolatai támadhatnak, mint amikor az ő táncát nézik. Ő volt a műsor fénypontja.

Külváros, belváros, folt hátán folt,

Naplemente után felragyog a hold.

Most nem őt