3 és 4 között: F.Scott Fitzgerald 15 felejthetetlen elbeszélése.

By Scott Fitzgerald

Meg kellett halnia, hogy újra kezdhesse elrontott életét. Közönsége már eltemette, gyászbeszéd és méltatások nélkül: erkölcsi hullaként kezelték. Keresztülnéztek rajta, amint letűnt idők divatjamúlt szellemeként botladozott közöttük alkoholtól ködös szemmel, félszeg, bocsánatkérő mosollyal. Eszméletlen tivornyákból sodródott a józanság partjai felé: fogadkozott, hogy dolgozni fog, nem iszik többé. Még részegen is fáradhatatlanul működött ironikus zöld szemének minden jelentős mozzanatot felvevő filmforgató gépe; agyában párbeszédek és dallamok rögződtek. A született író csalhatatlan érzékével élményeit az idő szűrője nélkül is azonnal jelképpé oldotta fel. Alkoholtól reszkető kezével keresgélte nem alkuvó szigorúsággal az élménydarabkák legmegfelelőbb helyét a színes és művészi igazságú mozaikban, melyen élete utolsó évében dolgozott. Végül nem is ivott – csakhogy már késő volt. Szíve már nem adott haladékot, hogy befejezhesse dédelgetett, igényes regényét, Az utolsó cézárt. A végső szívroham 1940 decemberében végzett vele. Érzelmi, erkölcsi, anyagi csődtömegnek tekintette magát: „még tehetségemmel se tudtam sáfárkodni” – mondta keserűen. Pazarolta magát, és ellobogott, mint a két végén meggyújtott fáklya. Mi maradt belőle?

Kortársai úgy könyvelték el Francis Scott Fitzgeraldot, mint a húszas évek új nemzedékének képviselőjét, a dzsesszkorszak előfutárát, névadóját és termékét – semmi mást. Merőben új típusok jelentkeztek már első írásaiban is: a felső középosztály elkényeztetett fiai és lányai, a koraérett, fanyar, cinikus flapperek és egyetemi arany ifjak. Meglehetősen meglepődött, amikor kissé wertheri világfájdalmú, de modern impresszionista stílusú és felépítésű regényéből az olvasók a flappert emelték ki, pedig ő egy érzékeny lelkű, tehetséges fiú jellemnevelő iskoláját, botlásait és önmagára-találását kívánta bemutatni. De a sikerből azonnal megértette, hogy öntudatlanul a korszak pulzusára tapintott, s most már átvette New York szívdobbanásának ütemét. A nagy példányszámú Saturday Evening Post számára gyártja a flapper történeteket egyre emelkedő tiszteletdíjért. A Kalóz a szigeten (Offshore Pirate), Bernice bubifrizurája (Bernice Bobs Her Hair), A népszerű lány (The Popular Girl) legemlékezetesebb sikerű elbeszélései. Novellásköteteinek a címével is az igényekhez alkalmazkodik: Flapperek és filozófusok, A dzsesszkorszak meséi – ki tudott volna ellenállni ilyen csábító címeknek? „Tőkésíti” a flappert, és majdnem élete végéig, a dzsesszkorszak bukása után is visszatérő témái: A Szerelemhajó (Love Boat), A vonzerő (Magnetism), Jacob létrája (Jacob’s Ladder), De a maga korában (At your Age), Josephine múltja (A Woman With a Past).

• Language: Magyar
• Publisher: Peter Ortutay
• Release date: Mar 28, 2019

Book preview

3 és 4 között

F. Scott Fitzgerald

15 felejthetetlen elbeszélése

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Smashwords

Copyright@Ortutay Péter

2019

Előszó: A művész dicsősége

„Szóljon a jazzband –

bingó-bangó!

Táncolunk majd

és búg a tangó;

Csattan a taps; de

szép a lányka!

Tündöklő új

a fiú ruhája …"

Meg kellett halnia, hogy újra kezdhesse elrontott életét. Közönsége már eltemette, gyászbeszéd és méltatások nélkül: erkölcsi hullaként kezelték. Keresztülnéztek rajta, amint letűnt idők divatjamúlt szellemeként botladozott közöttük alkoholtól ködös szemmel, félszeg, bocsánatkérő mosollyal. Eszméletlen tivornyákból sodródott a józanság partjai felé: fogadkozott, hogy dolgozni fog, nem iszik többé. Még részegen is fáradhatatlanul működött ironikus zöld szemének minden jelentős mozzanatot felvevő filmforgató gépe; agyában párbeszédek és dallamok rögződtek. A született író csalhatatlan érzékével élményeit az idő szűrője nélkül is azonnal jelképpé oldotta fel. Alkoholtól reszkető kezével keresgélte nem alkuvó szigorúsággal az élménydarabkák legmegfelelőbb helyét a színes és művészi igazságú mozaikban, melyen élete utolsó évében dolgozott. Végül nem is ivott – csakhogy már késő volt. Szíve már nem adott haladékot, hogy befejezhesse dédelgetett, igényes regényét, Az utolsó cézárt. A végső szívroham 1940 decemberében végzett vele. Érzelmi, erkölcsi, anyagi csődtömegnek tekintette magát: „még tehetségemmel se tudtam sáfárkodni" – mondta keserűen. Pazarolta magát, és ellobogott, mint a két végén meggyújtott fáklya. Mi maradt belőle?

Kortársai úgy könyvelték el Francis Scott Fitzgeraldot, mint a húszas évek új nemzedékének képviselőjét, a dzsesszkorszak előfutárát, névadóját és termékét – semmi mást. Merőben új típusok jelentkeztek már első írásaiban is: a felső középosztály elkényeztetett fiai és lányai, a koraérett, fanyar, cinikus flapperek és egyetemi arany ifjak. Meglehetősen meglepődött, amikor kissé wertheri világfájdalmú, de modern impresszionista stílusú és felépítésű regényéből az olvasók a flappert emelték ki, pedig ő egy érzékeny lelkű, tehetséges fiú jellemnevelő iskoláját, botlásait és önmagára-találását kívánta bemutatni. De a sikerből azonnal megértette, hogy öntudatlanul a korszak pulzusára tapintott, s most már átvette New York szívdobbanásának ütemét. A nagy példányszámú Saturday Evening Post számára gyártja a flapper történeteket egyre emelkedő tiszteletdíjért. A Kalóz a szigeten (Offshore Pirate), Bernice bubifrizurája (Bernice Bobs Her Hair), A népszerű lány (The Popular Girl) legemlékezetesebb sikerű elbeszélései. Novellásköteteinek a címével is az igényekhez alkalmazkodik: Flapperek és filozófusok, A dzsesszkorszak meséi – ki tudott volna ellenállni ilyen csábító címeknek? „Tőkésíti" a flappert, és majdnem élete végéig, a dzsesszkorszak bukása után is visszatérő témái: A Szerelemhajó (Love Boat), A vonzerő (Magnetism), Jacob létrája (Jacob’s Ladder), De a maga korában (At your Age), Josephine múltja (A Woman With a Past).

Fitzgerald az évekig tartó, egyetlen mámoros estély forgatagában is mindenkinél előbb érezte meg a közeledő vihart, a leselkedő végzetet. Élte, látta, megírta és intette a kort. Újra címekkel: Azok a szomorú fiatalok (All the Sad Young Men) a novelláskötetének címe, és az új regényéé: Szépek és átkozottak (The Beautiful And The Damned). De akkor még a valóság arányai eltorzultak: „Még a hó sem volt valódi a húszas években. Ha azt akartuk, hogy ne legyen hó, csak fizetnünk kellett." Kölcsönkapott idő volt mindenképpen: a felső tízezer a nagyhercegek gondtalanságával és a kóristalányok léhaságával ütötte agyon az időt. Akkora bőségben forgott a dollár, hogy nem aggódtak, ha pillanatnyilag elfogyott a pénzük. Lehetetlennek látszott, hogy másnapra ne szerezzenek. De mire a húszas évek lángja ellobogott, Fitzgeraldban is kihunyt az ifjúság. Befelé fordult, s mint a vak, aki a többi érzékszervét fejleszti az elveszett szeme világa pótlására, ő is új értékeket keresgélt az elveszettek vagy elvetettek helyébe – és magyarázatot a bukásra. S a gazdasági válság pillanatnyi kijózanodásában sokan hazasietnek Amerikába: Fitzgeraldék is visszatérnek (részben Zelda betegsége miatt). Hajójuk New York felé közeledik, és az Elveszet városomban (My Lost City) Scott felidézi, mit jelentett számára valaha New York. Amikor a város vasbeton, üveg- és acélrengetege magába szippantotta a fiatal írót, Fitzgerald ámult a frissen épült Woolworth áruház rózsaszínű, égbe nyúló tornyán, és üvölteni szeretett volna a boldogságtól: tudta, hogy mindent megkapott, és ilyen boldog nem lesz többé soha. A válság alatt New York (és Amerika) varázsa elveszett: kihalt és komor, mint egy romváros. Az Empire State Building tetejéről nézegeti a várost, és megérti a titkot, melyet a gondtalan években sohasem gyanítottak. New York (és Amerika) nem az egész világmindenség, mint hitték: határai vannak minden irányban, lehetőségei nem korlátlanok.

Írói művészete magaslatára Fitzgerald 29 éves korában érkezett A nagy Gatsbyvel, 1925-ben. Megjelenése után 15 évvel ismerte fel, hogy többi regényének a megírásával egy percre sem lett volna szabad ellankadnia. Mert a tékozló évtized után, a harmincas évekre már nemcsak a világról tűntek el illúziói, hanem önmagáról is. Emberi nagyságot már nem várt el magától – tudta, hogy roncs. Az új évtizednek nem lehet példaképe, csak intő példája, de az talán még lehet. Valódi énje keresése közben rombolta addigi képmásait, a hamis értékeket: így hullt el Basil Duke Lee, Amory Blaine, Anthony Patch, Dick Diver. Férfikora botlásait könyörtelen ítélettel tárta fel írásai egész sora. Az alkoholbeteg (An Alcoholic Case), Az elfuserált évtized (The Lost Decade) és Finnegan finanszírozása (Financing Finnegan) a józan Fitzgerald borzadását mutatja, élete mélypontjára tekintve. Félt, hogy még rosszabb is következhet: önmaga számára figyelmeztetőül írta Hollywoodban az elaljasult Pat Hobbyról szóló történeteket. Nem szabad, hogy valaha idáig süllyedjen.

A húszas évek ifjú nemzedéke vállára vette, a negyvenes évek kritikusai tanulmányköteteket és cikkek százait írták munkáiról, az ötvenes évek diákjai kötelező olvasmányként vizsgáztak műveiből középiskolákban és egyetemeken. (Manapság újabb, sokadik reneszánszát éli az USA-ban és szerte a világon – Magyarországon sajnos nem. Minden sorát, szavát, gondolatát elemzik, kommentálják. Műveiből „divat" PhD és nagydoktori disszertációkat írni. – A szerk. megj.).

Egy évtizeddel halála után Stephen Vincent Benét világosan látta maradandóságát: „Nos,uraim, most már levehetik kalapjukat. Ez már nem egy élet legendája – ez a művész dicsősége; s azt hiszem, nem tévedek: századunk egyik legbiztosabban megalapozott hírneve Fitzgerald."

Kretzoi Miklósné

Jacob létrája

I.

Egy kimondottan csúnya gyilkosságot tárgyalt a bíróság, és Jacob Booth izzadtan, csendesen gyötrődve ült a padján. Úgy érezte, mohón, mint egy gyerek, bekapott valamit, amikor nem is volt éhes, de bekapta, mert ott volt előtte. Az újságok krokodilkönnyeket ejtve bőbeszédűen írtak az esetről, egy csinos kis komédiát rendeztek belőle, s ezért egyáltalán nem volt könnyű bejutni a tárgyalóterembe. Jacobnak az előző este sikerült belépőt kapnia. Körbejártatta tekintetét a teremben, ahol az ajtóknál álló emberek sokasága a terem fullasztó levegőjét belélegezve és kilehelve nem kis izgatottságot generált mohó érdeklődésével. A kíváncsiak hada a szemlélődéssel nyilván saját apró-cseprő kis bajaitól próbált szabadulni, s ehhez valóban nem kellett túl sok levegő. Nagyon meleg volt bent, a tömegben mindenki izzadt – jól látható hatalmas izzadságcseppek gyöngyöződtek az emberek arcán, homlokán, amiből minden bizonnyal Jacobnak is bőven kijutott volna, ha megpróbál valamelyik ajtóhoz menni. A háta mögött valaki megkockáztatta a kijelentést, hogy az esküdtszék egy fél óra alatt lerendezi az egészet.

Mint ahogy az iránytű is szükségszerűen kileng arra, amerre kell, úgy az ő feje is ösztönösen a vádlott padja felé fordult, és még egyszer rábámult a gyilkos nő óriási csupasz arcára azokkal a piros kis gombszemekkel. Mrs. Choynski volt a nő neve, született Delehanty, és úgy rendelte a sors, hogy egyszer csak felkapjon egy hússzeletelő bárdot, és kettészelje tengerész szeretőjének a kobakját. Párnás keze, amely lesújtott áldozatára, vég nélkül egy tintásüveget borítgatott fel az asztalon; többször is felemelte a fejét, és egy ideges mosolyt küldött a tömeg felé.

Jacob összevonta szemöldökét, és gyorsan körülnézett; látott egy csinos arcocskát valahol, de aztán valahogy eltűnt szeme elől. Az arc profilban rögződött a fejében, amikor épp arra gondolt, hogyan is hajthatta végre Mrs. Choynski gyilkos tervét; a csinos pofika egyszerűen beleolvadt a tömeg névtelenségébe. Egy sötét hajú szent sápadt, tiszta arca volt ez az arc, csodálatosan szép nagy és tüzes szemekkel. Kétszer és végignézett a teremben, de aztán megfeledkezett róla, és nem kereste. Csak mereven, kényelmetlenül feszengett ültében, és várt.

Az esküdtszék első fokon meghozta a döntést, és bűnösnek mondta ki a vádlottat; Mrs. Choynski sivalkodott. „Ártatlan vagyok!" – kiabálta. Az ítélet kimondását a bíró másnapra halasztotta. A tömeg lassan, de ütemesen hömpölygött kifelé a teremből a délutáni augusztusi hőségben.

Jacob újból észrevette az arcocskát, és rájött, hogy miért nem látta, amikor kereste; egy fiatal lányé volt ez az arc a vádlott asztala mellett, és Mrs. Choynski fejének teliholdja eltakarta előle. Most a világos, fényes szemek tele voltak könnyel, és egy türelmetlen fiatalember, akinek lapos volt az orra, megpróbálta maga felé terelni a figyelmét azzal, hogy megérintette a vállát.

– Ó, hagyjon már, menjen innen! – mondta a lány hangosan, és türelmetlenül lerázta a kezet a válláról. – Hagyjon már békén, az Istenit! Elegem van magából!

A fiatalember nagyot sóhajtott, és ellépett tőle. A lány átölelte a kábult Mrs. Choynskit, és egy arra tébláboló valaki közölte Jacobbal, hogy testvérek.

Aztán Mrs. Choynskit is kivezették a teremből – ostoba arckifejezése mintha azt sugallta volna, hogy egy fontos találkozóra viszik – a lány pedig leült a padra, és púderezni kezdte az orrát. A teremszolga habozás nélkül odament, és Jacob adott neki öt dollárt.

– Jesszus! – kiáltott fel a lány, és a lapos orrú fiatalemberre nézett. – Nem hagyhatna már magamra?! – Felállt a padról. Jelenléte, türelmetlenségének tompa vibrálása betöltötte a tárgyalóterem levegőjét. – Minden áldott nap ugyanaz! Már nagyon unom.

Jacob közelebb ment hozzá. A másik gyorsan hadarni kezdett:

– Delehanty kisasszony, nagyon bőkezűek voltunk magával és a nővérével, és én csak arra kérem, hogy tegyen eleget a szerződésben vállaltak magára eső részének. Lapunk szeretné lehozni…

Delehanty kisasszony kétségbeesve fordult Jacobhoz.

– El tudja képzelni, mit akar ez az alak? Most egy olyan fotót kér tőlem, melyen a nővérem még csak kisgyerek, de azon épp a mamával van.

– Jó, a mamát majd kivesszük.

– De nekem kell a mama. Ez az egyetlen fényképem róla.

– Ígérem, holnap visszaadom.

– Ó, már nagyon az agyamra megy ezzel! – Ismét Jacobhoz beszélt, de anélkül, hogy látta volna, ki van előtte; a homályosan és mindenütt jelen lévő publikum egyik elemének tartotta csupán. – Már kész idegroncs vagyok tőle! – Rosszalló cuppantást hallatott, amiben benne volt emberi hozzáállásának minden megvetése.

– Kint áll a kocsim az utcán, Miss Delehanty – szólalt meg Jacob váratlanul. – Nem akarja, hogy hazavigyem?

– Nem bánom – válaszolt a lány egykedvűen.

De az újságírót ezzel még nem lehetett lerázni; velük együtt ment az ajtóhoz, és próbálta halk hangján rábeszélni a lányt, hogy adja oda neki a fényképet.

– S ez nap mint nap így megy! – mondta Miss Delehanty keserűen. – Ezek az újságíró fickók mind ilyenek!

Kint az utcán Jacob intett a sofőrnek, hogy hozza az autót, mely oda is gurult. Nagy volt, nyitott és fényes. Amint odaért, a sofőr kiugrott, és máris nyitotta az ajtót. Az újságíró már szinte sírt, amikor látta, hogy nem kapja meg a képet, és könyörgőre fogta.

– Menjen innen, s ugorjon a vízbe! – mondta Miss Delehanty, amint beült Jacob kocsijába. – Menjen – és – ugorjon – a – vízbe!

Ennek a jó tanácsnak elsöprő ereje annyira meglepte Jacobot, hogy rádöbbent, kevés szóval is mennyi sok mindent lehet mondani. Nemcsak egy olyan képet idézett fel lelki szemei előtt, ahogy a szerencsétlen zsurnaliszta beleveti magát a Hudsonba, hanem arról is meggyőzte Jacobot, hogy ez volt az egyetlen módja annak, ahogy egy ilyen embertől meg lehet szabadulni. A kocsi elindult, és a riporter lemaradt, hogy akár vízbe is ölje magát, ha csakugyan ezt a megoldást választja a fénykép helyett.

– Ezt jól elintézte – mondta Jacob.

– Naná – értett vele egyet a lány. – Egy idő után úgy be tudok gurulni, hogy bárkit elintézek, legyen az a fickó bármilyen nagy góré. Mit gondol, hány éves vagyok?

– Tényleg, hány éves?

– Tizenhat.

Komolyan nézett a férfira, arra késztetve, hogy ezen kellőképpen csodálkozzék. Arca, egy szent, egy határozott Madonna-arc törékenyen rajzolódott ki a délutáni események undorítóan szennyes mocskából. Ajkának tiszta íve felett nem lebegett a lehelete; a férfi még nem látott olyan tiszta és makulátlan textúrát, mint ennek a lánynak a bőre, mely épp oly fényes és feltűnő volt, akárcsak ragyogó két szép szeme. Saját szabályos és rendezett élete először tűnt neki közönségesnek és értelmetlennek a lány friss fiatalságot sugárzó lényével szemben.

– Hol lakik? – kérdezte. Bronx vagy Yonkers, esetleg Albany – Baffin Bay. Jacob szívesen utazta volna be a vele a világot, mindig csak így az autóban.

S aztán megszólalt; New York-i akcentussal kiejtett szavai elektromossággal töltötték meg a levegőt, de a pillanat tovaszállt:

– A keleti jészben lakom, egy bajátnővel. Egyszáz-hajminc-hájom.

Amíg a közlekedési lámpánál a zöld jelzésre kellett várni, büszke tekintetével végigmért egy kissé pityókás férfit, aki egy szomszédos taxiból meresztgette rá a szemét. A férfi túláradó vidámsággal lóbálta meg a kalapját.

– Nini, egy titkárnőcske – kiáltotta. – Ó, micsoda pompás kis titkárnő! Kár, hogy nem az enyém!

Egy kar és egy kéz jelent meg a taxi ablakában, és húzta vissza a lelkes férfiút a kocsi sötétjébe.

Miss Delehanty Jacobra nézett, s egy hajszálvékony sötét árny jelent meg a két szeme közt.

– Itt már mindenki ismer – mondta. – Az összes újság ír rólunk, és tele van a fényképeinkkel.

– Sajnálom, hogy rosszul sült el.

Eszébe jutott, mi történt délután, talán most először az elmúlt fél órában.

– Tudtam, hogy ezt kapja, mister. Semmi esélye sem volt. New York Államban nem ültetnek be nőt az esküdtszékbe.

– Igen, ez így van.

– Életfogytiglant fog kapni.

Ezt mintha nem is ő mondta volna. Nyugodt arckifejezése miatt úgy tűnt, hogy a szavak, amint kimondja őket, máris leválnak róla, és jogi értelemben önálló létre tesznek szert.

– Együtt élt vele?

– Mármint én? Mondja, maga nem szokott újságot olvasni? Azt sem tudtam, hogy a nővérem, amíg el nem jöttek hozzám, és nem mondták. Egészen kisgyerekkorom óta nem is láttam. – Hirtelen rámutatott a világ egyik legnagyobb szupermarketjére. – Lássa? Én ott dolgozom. Holnapután mehetek vissza, és robotolhatok megint kora reggeltől késő estig.

– Ma meleg lesz az este – mondta Jacob. – Mit szólna, ha elugranánk valahová vacsorázni a városon kívül?

A lány a férfire emelte szemét, udvariasan, szelíden.

– Nem bánom – mondta.

Jacob nemrég töltötte be harmincharmadik életévét. Korábban szépen csengő tenor hangja volt, és még profi énekes is lehetet volna, de aztán tíz évvel ezelőtt egy héten magas lázzal járó gégegyulladása megfosztotta őt ettől a lehetőségtől. Kétségbeesve, de azért nem kis megkönnyebbüléssel, vett egy ültetvény Floridában, és öt év alatt egy csinos kis golfpályát hozott létre rajta. S amikor 1924-ben jött a gazdasági fellendülés, és megnövelte a telekárakat, nyolcszázezerért eladta ingatlanát. Akárcsak sok amerikai, értékelte a luxus dolgokat, de nem törődött vele. Apatikus volt, de nem azért, mert félt az élettől vagy csak affektált volna; egyszerűen csak belefáradt a faji előítéletekbe és erőszakba. De apátiája óriási volt. Nem volt szüksége a pénzre, és megpróbálkozott – méghozzá komolyan – a nősüléssel. Másfél évig csak azon járt az esze, hogy elvesz egy jó gazdag amerikai hölgyeményt. Ha megszeretett volna valakit, vagy legalább úgy tesz, hogy megszerette, akkor talán meg is házasodik; de a szerelem késett, s így sehogy sem volt képes megszokott életéből kilépni.

Jacob amúgy jóképű férfi volt. Nem volt túl magas, és adott a külsejére. Ha nem volt különösebben rossz hangulatban, roppant kedves is tudott lenni; olyan férfiakkal barátkozott, akik biztosak voltak abban, hogy ők képezik New York színe-javát, és a lehető leghelyesebb módon élik életüket. De ha megrohanta a levertség, rögtön egy mogorva fehér kakadu lett, aki lehorgasztotta a fejét, semmivel és senkivel sem volt elégedett, és szívből utálta az egész világot.

De ezen az estén a Borghese Gardens felett ragyogó Hold fényében nagyon is szépnek látta a világot. A Hold egy fényes tojásnak tűnt, sima volt és ragyogott, akárcsak Jenny Delehanty arca az asztal felett vele átellenben; sós levegő fújdogált a nagybirtok felett, begyűjtve a kertekből a virágillatot, hogy tovább vigye az út menti rétek felé. A pincérek hol itt, hol ott jelentek meg ugrándozva, mint valami koboldok a forró éjszakában, hogy aztán kabátjuk fekete hátulja tovatűnjön a sötétben, miközben a fehér ingmellek meglepő módon villantak elő a szemnek idegen sötét háttérből.

Megittak egy üveg pezsgőt, és Jacob beadott Jenny Delehantynek egy mesét.

– Maga a legszebb lány, akit az életben láttam – mondta. – De hadd tegyem hozzá, hogy nem az esetem, és nem is akarok magától abszolúte semmit. Mindazonáltal nem kell visszamennie az áruházba. Holnap bemutatom magát Billy Farrellynek, aki most épp egy filmet forgat Long Islanden. Hogy ő mennyire szépnek látja magát, azt nem tudom, mert még sosem mutattam be neki senkit.

A lány arckifejezése nem változott, nem mutatott sem meglepetést, sem örömet, de bujkált egy kis gunyoros mosoly a szemében. Már mondtak neki ilyesmit azelőtt is, de azt a beígért filmrendezőt másnap sehol sem látta; vagy esetleg ő maga volt olyan tapintatos, hogy nem említette a férfiaknak, mit is ígértek az előző este.

– Maga nemcsak gyönyörű – folytatta Jacob –, de valahogy mindent úgy csinál, ahogy kell. Ahogy a poharához nyúl, vagy elgondolkodik, vagy kétségbeesik – minden természetes. Ha valaki elég okos ahhoz, hogy ezt észrevegye, akkor biztos színésznő lesz magából.

– Nekem Norma Shearer  a kedvencem. És magának?

Amint hazafelé vitte a lágy éjszakában, a lány csendesen odanyújtotta arcát, hogy megcsókolja. A férfi átölelte, és megérintette arcával a lány arcának puhaságát, majd hosszan ránézett.

– Milyen szép gyerek is maga – mondta komolyan. A lány viszonozta mosolyát, és ösztönösen simított egyet Jacob kiskabátjának hajtókáján.

– Csodálatosan éreztem magam – suttogta. – Jesszusom! Remélem, nem kell soha többet mindenféle tárgyalótermekbe járnom.

– Én is azt remélem.

– Nem ad egy búcsúcsókot?

– Ez itt Great Neck – mondta Jacob –, ahol most vagyunk. Sok filmsztár otthona.

– Maga nagyon jópofa, szépfiú.

– Ezt miért mondja?

A lány a fejét rázta, az egyik oldalról a másikra billegtetve, és mosolygott.

– Mert az, jópofa.

Most már látta, hogy Jacob olyan típus, amilyet eddig nem ismert. Jacobot pedig meglepte, hogy a lány viccelődősnek  tartja. Nem volt kimondottan hízelgő számára ez a vélemény, de meglepte. Jenny Delehanty nem volt buta kislány, és gyorsan tanult. Megértette, hogy bármi is volt a férfi eredeti célja, de őtőle nem akar semmit. Ezért komoly lett, mint a sír, nem szólt egy szót sem, és amint a Queensboro hídon át a belváros felé robogtak, már félig aludt is Jacob vállán.

II.

Jacob másnap felhívta Billy Farrellyt.

– Szeretnék beszélni veled – mondta. – Találtam egy lányt, és szeretném, ha megnéznéd.

– Szűzanyám! – mondta Farrelly. – Már te is! Ma te vagy a harmadik.

– Nem vagyok olyan, mint a többi. Tudhatod.

– Oké. Ha nem színes bőrű az a lány, már meg is kapta a főszerepet abban a filmben, amit pénteken kezdünk forgatni.

– Most félre a tréfával, Billy, jó? Csak arra kérlek, hogy nézd meg.

– Egyáltalán nem tréfálok. Mondom, hogy a főszerepet is megkaphatja. Torkig vagyok már ezekkel a hisztis nőcskékkel. A következő hónapban Hollywoodba kell mennem. Constance Talmadge  pucerja is szívesebben lennek, mint ennek a sok fiatal tehetségtelen fruskának a… – hangja keserű ír utálkozást fejezett ki. – Szóval, hozd csak át, Jake, vetek rá egy pillantást.

Négy nappal később, amikor Mrs. Choynski két rendőrbíró kíséretében Auburnba  távozott, hogy élete hátralévő részét ott töltse, Jacob a hídon át a Long Island-i Astoriába vitette magát Jennyvel.

– Új nevet kell választanod – mondta a lánynak. – És ne feledd, nincs és nem is volt nővéred.

– Már gondoltam rá – felelte. – A Tootsie  Defoe jó lesz?

– Nem lesz jó – mondta Jacob nevetve. – A lehető legrosszabb.

– Hát akkor találj ki egyet, ha már olyan okos vagy.

– Mit szólnál, ha maradna a Jenny – Jenny valaki, mondjuk, Jenny Prince?

– Ha ez neked jó, szépfiú, akkor nekem is.

Így hát Jenny Prince vette magának a fáradtságot, és felsétált a mozgó színházak stúdiójának lépcsőin Billy Farrellyhez, aki keserű ír humorának, önutálatának és szakmai ismereteinek engedve rögtön oda is adta neki az általa forgatott film három főszerepének egyikét.

– Ezek mind egyformák – mondta Jacobnak. – Azt mondod, nem. Ugyan kérlek! Elég csak egy kicsit is kivakarni őket a szennyből és mocsokból, máris aranyhegyeket akarnak. Constance Talmadge pucerja is szívesebben lennek, mint ennek a háremnek a basája.

– És hogy tetszik az én szerzeményem?

– Nincs különösebb baj vele. Jó a profilja. De ezek a lányok mind egyformák.

Jacob vett Jenny Prince-nek egy száznyolcvan dolláros divatos estélyi ruhát, és még aznap este elment vele a Lidóba. Elégedett volt magával és izgatott. Mindketten sokat nevettek, és jól érezték magukat.

– Milyen érzés filmsztárnak lenni? – kérdezte Jacob.

– Semmilyen, nem volt nehéz. De holnap már biztos kirúgnak.

– Nem fognak. Nagyon is jó voltál, lélektanilag is. Billy Farrelly pont a legjobb kedvében volt, és…

– Jó fej.

– Igen, rendes – értett vele egyet Jacob. De ez arra hívta fel a figyelmét, hogy van még egy férfi, aki nyitogatja Jenny előtt az ajtót a siker felé. – De azért egy ír vadember, úgyhogy vigyázz vele.

– Vigyázok. Én rögtön észreveszem, ha egy fickó akar tőlem valamit.

– Tessék?

– Nem úgy értem, hogy ő máris akart tőlem valamit. De benne van a nézésében ez az ízé, ha érted, mire gondolok. – Jenny arca egy öregesen bölcs mosolyra torzult. – Szereti a pipihúst; már ma délután észrevettem.

Ittak egy kis pezsgőt, és erős alkoholtartalmú grépfrútot. Jacob odahívta a főpincért.

– Ez itt Miss Jenny Prince – mondta. – Még sokszor fogja látni, Lorenzo, mert épp most írt alá egy szép nagy szerződést a filmesekkel. Legyen a lehető legnagyobb tisztelettel iránta.

Miután Lorenzo távozott, Jenny megjegyezte: – Nagyon szép szemed van, Jacob, a legszebb, amit eddig láttam. – Ez erőltetetten hangzott, de azért őszintén. Jenny arca komoly maradt és szomorú. – Nem hazudok, a legszebb, amit eddig láttam. Bármelyik lány megirigyelhetné.

Nevetett, de meg is volt hatva. Gyöngéden Jenny karjára tette a kezét.

– Légy jó kislány – mondta. – Dolgozz keményen, és én büszke leszek rád – és ha lehet, eltöltünk egy-két kellemes órát is együtt.

– Veled mindig kellemes órákat töltök. – Egyenesen Jacob szemébe nézett; a szemek, akárcsak valami kezek, egymásba fonódtak. Tiszta és száraz volt a hangja. – Nem hazudok. Komolyan mondtam, amit a szemedről mondtam. Mindig azt hiszed, hogy viccelek. Pedig nem viccelek, komolyan beszélek. És szeretnék mindent megköszönni, amit értem tettél.

– Nem tettem semmit, aranyom. Csak megláttam az arcocskádat, és – nem tudtam szabadulni. Senki sem tudna szabadulni.

Jött az előadás, és Jenny szeme kíváncsian elvándorolt tőle.

Olyan fiatal – Jacobra soha eddig nem volt ilyen nagy hatással a fiatalság. Ő is mindig fiatalnak érezte magát – egészen ma estig.

Később a taxi sötét barlangjában, mely attól a parfümtől volt illatos, amit nemrég vett neki, a lány odabújt hozzá. Jacob megcsókolta, de a csók nem hozta lázba. A lány szemében és szájában sem volt ott a szenvedélynek még a legkisebb nyoma sem; csak a pezsgőt lehetett egy kicsit érezni a leheletén. Még közelebb bújt hozzá, erőszakosan, kétségbeesetten. Megfogta a lány kezét és visszatette az ölébe.

Sértődötten elhúzódott tőle.

– Mi a baj? Nem szeretsz?

– Nem lett volna szabad engednem, hogy pezsgőt igyál.

– Miért nem? Azelőtt is ittam. Egyszer már részeg is voltam.

– Azt bizony szégyellned kellene. És ha azt hallom, hogy ittál valahol valakivel, akkor bizony kikapsz.

– Nem vagy te egy kicsit túl szigorú hozzám?

– Miért? Hagynád, hogy minden fajankó annyi szeszt pumpáljon beléd, amennyit csak akar?

– Jaj, hallgass már!

Egy darabig egyikük sem szólt a kocsiban. Aztán Jenny mégiscsak megszorította Jacob kezét.

– Mindenkinél jobban szeretlek, Jacob. Nem tehetek róla. Vagy igen?

– Ó, édes Jenny…

Ismét megölelte. Majd habozva, kissé akarata ellenére megcsókolta, de a csók, mivel csak egy ártatlan gyermek csókjaként hatott, újra lehűtötte. A szeme is, abban a pillanatban, amint belenézett az övébe, rögtön elnézett mellette, és az éjszaka sötétjébe, a világ sötétjébe meredt. Még nem tudta, hogy a gyönyört először a szív kell, hogy érezze; amint ezt felfogja, és képes lesz beleolvadni a világegyetem szenvedélyébe, akkor már a lány minden további kérdés és lelkiismeret-furdalás nélkül az övé lehet.

– Tudod, nagyon szeretlek – mondta. – Jobban, mint bárkit ezen a világon. De amit az ivásról mondtam, azt komolyan gondoltam. Nem szabad innod.

– Mindent megteszek, amit csak akarsz – mondta Jenny. Egyenesen a szemébe nézett és megismételte: – Mindent.

Az autó megállt a lakása előtt. Jacob búcsúzóul még megcsókolta, és jó éjszakát kívánt neki.

Ujjongó érzéssel a szívében szólt oda a sofőrnek, hogy indulhatnak. Sokkal inkább élt Jenny múltjában és jövőjében, mint évek óta a saját magáéban. A botjára támaszkodva kissé előrehajolt az ülésen és boldog volt. Gazdag is volt és fiatal, s így boldogan suhant saját autójában a sötét utcákon és a fényben, saját jövője felé, amelyről azonban még nem tudhatta, hogyan és mint fog alakulni.

III.

Egy hónappal később, amint egy este taxiba ült Farrellyvel, bemondta ez utóbbi lakáscímét a sofőrnek.

– Szóval szerelmes vagy abba a kis fruskába – mondta Farrelly fontoskodva. – Jól van, akkor nem állok utadba.

Jacob roppant kellemetlenül érezte magát.

– Nem vagyok belé szerelmes – mondta lassan. – Csak azt akarom, Billy, hogy hagyd békén.

– Rendben van, békén hagyom – adta szavát Farrelly készségesen. – Nem tudtam, hogy ennyire érdekel ez a lány. Ő azt mondta, közömbös vagy iránta.

– Tudod, arról van szó, hogy téged sem érdekel – mondta Jacob. – Ha tudnám, hogy ti ketten valóban szeretitek egymást, akkor biztos lehetsz benne, hogy nem lennék olyan bolond, hogy utatokba álljak. De te még csak levegőnek sem nézed, ő pedig el van ájulva tőled, és már majdnem imád.

– Tudom – mondta Farrelly, és ásított egyet. – De egy ujjal sem nyúlok hozzá.

Jacob nevetett.

– Akkor az nem te volnál. Már csak unalomból is elcsavarod a fejét. És ez az, amit nem akarok. Nem akarom, hogy történjen vele valami rossz.

– Értem. Békén hagyom.

Jacob kénytelen volt beérni ezzel. Nem bízott Billy Farrellyben, de tudta, hogy barátja, és nem fogja megbántani, hacsak valami erősebb érzés nem keríti hatalmába. De az, hogy ma este egymás kezét fogták az asztal alatt, bosszantotta. Jenny tagadott, amikor szemrehányást tett neki; de felajánlotta, hogy azonnal hazamegy, ha Jacob hazaviszi, sőt még azt is, hogy egy szót sem szól többet Billyhez egész este, ha Jacob nem akarja. Jacob ostobának, haszontalannak érezte magát. Jobb lett volna, ha Farrellynek arra a mondatára, hogy „Szóval szerelmes vagy abba a kis fruskába, azt tudta volna válaszolni, hogy „igen, az vagyok.

De minek mondta volna ezt, ha egyszer nem szerelmes. Bár most sokkal többre becsülte Jennyt, mint ahogy azt valaha is gondolta volna, hogy fogja. Megfigyelte, hogy Jennyben kezd kialakulni egy egészen sajátos tüzes vérmérséklet. Szerette a nyugodt és egyszerű dolgokat. Egyre nőtt benne az a képesség, hogy felismerje és kizárja életéből azt, ami közönséges és lényegtelen. Először megpróbált neki könyveket adni, de ezt aztán bölcsen feladta, és inkább különböző embertípusokkal ismertette meg közelebbről. Társaságba vitte, és elmagyarázta neki a különböző életszituációkat, és nagyon örült, amikor az értelem és az udvariasság a szeme előtt kezdett kibontakozni benne. Nagyra értékelte nála azt is, hogy maradéktalanul megbízott benne, és őt tekintette annak a személynek, akinek ítéletét másokról teljes mértékben el tudta fogadni.

Mielőtt a Farrelly rendezte film teljesen elkészült volna, kétéves szerződést ajánlottak fel neki a végzett munka láttán, mely szerződés fél éven át heti négyszáz dollárt jelentett mozgó skálájú bérnövekedéssel. Azonkívül a szerződés azt is kikötötte, hogy Hollywoodban lakjon.

– Nem gondolod, hogy jobb lenne, ha még várnék egy kicsit? – kérdezte Jacobtól, amikor egyszer épp hazafelé tartottak a külvárosból. – Biztos azt szeretnéd, hogy itt maradjak New Yorkban… és melletted legyek?

– Oda kell menned, ahová a munkád szólít. Meg kell tanulnod, hogy tudj magadra vigyázni. Már tizenhét éves vagy.

Tizenhét évesen épp oly bölcs volt, akárcsak Jacob; nem volt kora. Két sötét szeme a sárga szalmakalap alatt oly határozottan tükrözte beteljesülendő sorsát, mintha nem éppen most ajánlotta volna fel, hogy nem hagyja, hogy a sors bele is szóljon az életébe.

– Jó lenne – mondta –, hogy amennyiben te nem tudsz velem jönni, azért lenne ott valaki mellettem… Csak azért, tudod, hogy segítsen eligazodnom abban az ismeretlen világban.

– Nem szorulsz senkinek sem a segítségére. Vesd ki a fejedből azt a gondolatot, hogy nem tudsz önállóan meglenni nélkülem.

– De tudok. S ezt is neked köszönhetem.

– Csak magadnak – mondta érzéssel, de nem indokolta, hogy miért; jó volt azt hinni, hogy a lány így gondolja.

– Fogalmam sincs, hogy leszek meg nélküled. Te vagy az egyetlen barátom – s még hozzátette: – Akit szeretek. Érted, ugye? Tudod, mire gondolok?

Jacob nevetett. Örült, hogy kialakulóban van benne egyfajta jó értelemben vett önzés, mely ráadásul azzal jár, hogy ő ezt megértse. Ezen a napon még szebb volt, mint bármikor ezelőtt. Bájos volt és kedves, értette a gondolatait, de nem kívánta. Ám időnként valahogy szerette volna tudni, hogy ennek a nőiességnek a hiánya vajon csak neki szólt, és hogy természetének nem éppen az az oldala, melyet szándékosan fordít feléje. Nagyon boldog tudott lenni fiatalabb emberek társaságában, bár úgy tett, mintha semmibe sem venné őket. Bill Farrelly kötelességtudóan, s ezen a lány bosszankodott is egy kicsit, békén hagyta.

– Akkor hát mikor látogatsz meg Hollywoodban?

– Hamarosan – ígérte meg neki. – Meg aztán te is bármikor visszajöhetsz New Yorkba.

Jenny elsírta magát.

– Ó, annyira fogsz hiányozni, annyira fogsz hiányozni! – Zavaros nagy könnyek folytak végig elefántcsontfehér meleg arcán. – Jesszus! – sírdogált halkan. – Olyan jó voltál hozzám! Hol a kezed, add a kezed! Nincs tőled jobb barát ezen a földön. Hol találok még egy ilyet?

Jacob tudta, hogy a lány most csak egy szerepet játszik előtte, de mégis hatalmas gombóc nőtt a torkában, és egy eszeveszett vad gondolat fordult meg az agyában, s botorkált ide-oda, mintha csak egy vak ember lett volna, aki belebotlik a szoba minden bútordarabjába – mi lenne, ha elvenné feleségül? Tudta, hogy csak meg kell kérnie a kezét, s a lány boldogan hozzámegy, és senki mást nem fog ismerni rajta kívül, mert ő majd egyszer s mindenkorra magához köti megértésével.

Másnap a vasútállomáson a lány örült a virágainak, az első osztályú fülkének, annak a kilátásnak, hogy egy olyan nagy utazásra készül, mint még soha azelőtt. Amikor búcsúzóul megcsókolta, sötét szeme megint közel került az övéhez, és úgy simult hozzá szorosan egész testével, mintha csak az elválás ellen tiltakozna. Ismét sírt, de Jacob tudta, hogy a könnyei mögött ott van a boldogság is, hogy új területeken lesz lehetősége kalandozni. Amint kisétált az állomásról, furcsán üresnek találta New Yorkot. Újfent a régi színeket kezdte látni a szemével; a múlt szürke tapétájává fakultak vissza. Másnap egy rendelőbe ment a Park Avenue egyik magas épületében, és felkeresett egy híres szakembert, akit már legalább egy évtizede nem látott.

– Szeretném, ha megnézné a torkomat – mondta. – Nem fűzök hozzá hiú reményeket, de lehet, hogy valami megváltoztatta a helyzetet.

Le kellett nyelnie a különböző apró kis tükröknek egy egész rendszerét, mélyeket kellett lélegeznie ki és be, magas és vékony hangon kellett mondania ezt és azt, köhögnie is kellett, ha a szakember azt parancsolta. De aztán a híres szakember elhallgatott, hátradőlt székében, és levette orráról a szemüvegét.

– Nem változott semmi – jelentette ki végül. – A hangszálainak nincs semmi baja, csak elhasználódtak. Nincs mit meggyógyítani.

– Én is úgy gondoltam – mondta Jacob alázatosan, bűnbánó hangon, mintha csak bocsánatot akart volna kérni korábbi szemtelenségéért. – De facto azelőtt is ezt mondta, csak nem voltam biztos benne, mennyire tartós az eset.

Úgy érezte, nagyon elvesztett valamit, amikor kijött a rendelőből a Park Avenue-n – minden korábbi reményeinek a felét, vágyainak szeretett gyermekét, és azt, hogy egy napon…

„Az egész New York üres, táviratozta neki. „Az éjszakai bárok mind bezárva. Fekete koszorúk a Polgári Erények Szobrának talapzatán. Kérlek, dolgozz kitartóan, és légy felhőtlenül boldog.

„Drága Jacob, táviratozta Jenny vissza. „Nagyon hiányzol. Nincs tőled jobb ember a világon, és ezt komolyan mondom. Ne felejts el engem soha. Sok-sok szeretettel üdvözöl Jenny.

Megjött a tél. A filmet, mely Jennyvel készült még Keleten, játszani kezdték a mozikban, interjúk készültek előtte és utána, sokat írtak róla a népszerű folyóiratok is. Jacob a lakásában ült, a Kreutzer-szonátát hallgatta a lemezen reggeltől napestig, elolvasta a lány rövid, visszafogott, de szeretetről tanúskodó leveleit, és azokat a cikkeket, melyek elmondták, hogy az ifjú színésznő Billy Farrelly nagy felfedezettje. Februárban eljegyezte egy régi barátnőjét, aki megözvegyült. Floridába mentek, de egyszer csak acsarkodni kezdtek egymásra a szállók folyosóin és a bridzspartik miatt, úgyhogy végül úgy döntöttek, jobb, ha nem házasodnak össze. Februárban luxuslakosztályt foglaltatott Párizsban, de három nappal az utazás előtt lemondta, és elment Kaliforniába.

IV.

Jenny már az állomáson várta, megcsókolta és a karjai közé bújt a kocsiban, s úgy is maradt az Ambassadorig.

– Hogy-hogy itt vagy? – kiabálta boldogan. – Sose gondoltam volna, hogy még újra látlak. Sose!

Beszéde elárulta, hogy vigyáz arra, mit mond. Az a szó, hogy „Jesszus!, mindazzal az elképedéssel, rémülettel, utálattal vagy ámulattal, amit csak bele tudott helyezni, eltűnt a szókincséből, és nem is helyettesítette más, enyhébb kifejezésekkel, olyanokkal például, hogy „ez aztán pompás vagy „nagyszerű". Ha a körülmények arra késztették, hogy hangulatának esetleg egy-egy felkiáltással adjon hangot, mely korábban nem szerepelt repertoárjában, akkor egyszerűen csak hallgatott.

De amikor az ember tizenhét éves, a hónapok éveknek tűnnek, és Jacob észre is vette, hogy megváltozott; már semmiképpen sem volt gyerek. Fix ideák jelentek meg gondolatvilágában – ezeket nem nyugtalanság vagy szórakozottság váltotta ki, mert ezt viselkedésének ösztönös finomsága nem tette volna lehetővé, de azért mégis, csak úgy egyszerűen, ott voltak. A filmstúdió nem volt többé a bolondozások, a csodák, az isteni véletlenek színhelye; nem volt az a hely, amiről azt mondta volna, mint korábban nem egyszer, hogy „ide a rozsdás bökőt, hogy holnap már itt sem leszek". A filmezés életének részévé vált. A körülmények úgy hozták, hogy kezdett szép karrier előtt állni, függetlenül attól, hogy mit csinált egyébként.

– Ha ez a film is olyan jó lesz, mint az első – úgy értem, ha én személyesen is jó leszek benne, akkor Hecksher velem köti meg a szerződést. Mindenki, aki látta a snitteket, azt mondja, nagyon jó vagyok bennük, van szexepilem.

– Mik azok a snittek?

– Az előző napi felvételek, melyeket még össze kell rakni. Azt mondják, most látták először, hogy van szexepilem.

– Én észre se vettem – próbálta cukkolni.

– Persze hogy nem. De azért van.

– Tudom, hogy van – mondta, és egy hirtelen jött impulzus arra késztette, hogy egészen váratlanul rátegye kezét a kezére.

Jenny gyorsan ráemelte tekintetét. Jacob mosolyogni próbált – ám egy fél másodperccel elkésett. De aztán a lány felragyogó mosolya helyrehozta ezt az apró hibát.

– Jake – kiáltott Jenny. – Ordítani tudnék. Úgy örülök, hogy itt vagy! Vettem ki neked szobát az Ambassadorban. Nem volt üres szobájuk, de kitettek valakit, mert azt mondtam, hogy márpedig nekem kell egy szoba. Egy fél óra múlva küldöm is érted az autót. Jó, hogy vasárnap jöttél, mert így az egész napom szabad.

Abban a bútorozott lakásban ebédeltek, melyet Jenny a téli szezonra bérelt magának. A húszas évek teljes eleganciájával berendezett lakást Jenny előtt egy akkoriban ismert színésznőcske használta. Valaki azt mondta, hogy a lakás borzalmas, és ezen még viccelődni is tudott; de amikor Jacob rákérdezett az okára, rájött, hogy Jennynek fogalma sincs, hogy miért.

– Bárcsak több rendes férfi lenne errefelé – mondta egyszer