A fekete hétfő

By Hugo Bettauer

Bettauer szinte brutális naturalizmussal és megdöbbentő mezítelenséggel tárja az olvasó elé a háború utáni nagyváros egyes típusait, ahol a tisztességesek, gyámoltalanok koldusok lettek, a kalandorok, szerencsejátékosok, csalók, a söpredék kihasználta a konjunktúrát, megrohamozta a tőzsdéket, adott-vett a törvény kijátszásával, valutákkal spekulált zugkávéházakban és kegyetlen, önző dölyffel foglalta el helyét a színház páholyaiban és az autókon. Nem csoda, ha ebben a világban elbódulnak az emberek, megtéved ítéletük, meginog lábuk alatt a talaj és léhák lesznek a nők. Bettauer hosszú, csontos ujjaival mezítelenre vetkőzteti őket, minden szépítgetés nélkül rámutat a förtelmekre, de lelke mélyén szeretettel öleli magához a sok elesett embert, testvérüknek érzi magát, megbocsájt nekik - mint ebben a történetében is. (Forró Pál)

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: May 21, 2020
• ISBN: 9789635590131

Book preview

Hugo Bettauer

A FEKETE HÉTFŐ

(A BŰN ÚTJÁN)

fordította:

Forró Pál

BUDAÖRS, 2020

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-559-013-1 EPUB

ISBN 978-963-559-014-8 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2020

az elektronikus változat az 1926. évi

magyar kiadás alapján készült

a borító a Frank Leslie’s Illustrated Newspaper 1873. évi

címlapja részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Hugo Bettauer

Három esztendeje, egy forró júniusi napon, a déli órákban kerestem fel Bettauert bécsi szerkesztőségében. Ingujjra volt vetkőzve a szerkesztő úr, mellette söröskancsó állt és nagyon sok elszívott cigaretta maradéka hevert a hamutartóban. Kéziratokat nézett át és szitkozódott, hogy a fiuk nem tudnak írni, előleget folyósított, nyugtákat írt alá, telefonált és közben egyre mosolygott felém és biztatott, hogy azonnal rendelkezésemre áll. Egy karcsú, agyonhajszolt, finom kezű, ideges ember volt, csupa tűz, érdeklődés, szeizmográfja a kint loholó óriási városnak, aki nézte, figyelte, érezte Bécset, utána rohant embereinek és rájuk szólt egy utcasarkon vagy kirakat előtt, kávéházban vagy színházban: Pardon, szabad egy pillanatra! És már lefényképezte, lerajzolta őket, beleskiccelte csodálatos agyának valamelyik barázdájába egész emberi mivoltukat s azután otthon, mikor elült a szerkesztőség lázas munkája, szépen előhívogatta a hadigazdagot, a gyönyörökért lihegő asszonyokat, a háború lecsúszott nyomorultjait, a szemfüles újságírókat, az életért, sikerért vergődő írókat, a nagyváros ember-kopóit, a tőzsde hiénáit, ezerféle embert, mozaikszemeit az utcán hullámzó emberbolynak. Mindig a várost, a mát írta, kegyetlenül, ostorozó szatírával, fölényes gúnnyal és zokogó szívvel.

*

Mert ez volt benne éppen a különös. Látszólagos cinizmusa mögött a legnemesebb, legjobb szívű ember rejtőzött, aki fogcsikorgó dühhel, kétségbeesett tehetetlenséggel nézte azt a borzasztó rombolást, melyet a háború ízlésben, erkölcsben, emberi lelkekben véghez vitt. Néha szinte brutális naturalizmussal és megdöbbentő mezítelenséggel tárja az olvasó elé a háború utáni nagyváros egyes típusait, de sohasem azért, hogy megbotránkoztasson, hogy szenzációt hajszoljon, hanem hogy rámutatva a bűnre, újra és újra elsikoltsa: ne ezt a szerencsétlen áldozatot kövezzétek meg, hanem a háború felidézőjét. Milliók ölték egymást négy esztendőn keresztül, fél Európa lángba borult, békés polgárok vérengző tigrisekké váltak, rendes lakáshoz szokott emberek csatornákban, földalatti lyukakban laktak, nyulak helyett egymásra vadásztak, a fosztogatás, kegyetlenség, kivégzés napi szórakozássá lett. És közben a városokban is felfordult az élet. A tisztességesek, gyámoltalanok koldusok lettek, a kalandorok, szerencsejátékosok, csalók, a söpredék kihasználta a konjunktúrát, megrohamozta a tőzsdéket, adott-vett a törvény kijátszásával, valutákkal spekulált zugkávéházakban és kegyetlen, önző dölyffel foglalta el helyét a színház páholyaiban és az autókon. Nem csoda, ha ebben a világban elbódulnak az emberek, megtéved ítéletük, meginog lábuk alatt a talaj és léhák lesznek a nők. Bettauer hosszú, csontos ujjaival mezítelenre vetkőzteti őket, minden szépítgetés nélkül rámutat a förtelmekre, de lelke mélyén szeretettel öleli magához a sok elesett embert, testvérüknek érzi magát, megbocsájt nekik, mert ugyanazt a filozófiát vallja, mint amelyet halhatatlan Madáchunk mond az Ember tragédiájában:

…Bűne a koré, mely szülte őt!

*

Miért bélyegezték Bettauert erkölcstelennek? Végigolvastam valamennyi könyvét, többet le is fordítottam és megdöbbenve kérdezem: hogyan lehetett valaki ennyire felületes, értelmetlen és zavart elméjű, hogy az igazságnak éppen az ellenkezőjét állapította meg. Bettauer nemcsak nem erkölcstelen, hanem ellenkezőleg: moralista! Sőt annyira az, hogy néha már túlságba is viszi a moralizálást és a regény ritmusának rovására prédikálja az erkölcsöt, magyarázza annak szükségességét és fejtegeti a bűn lélektanát és keresi annak rugóit. Bettauer sohasem azért ír le valami ocsmányságot, hogy érzékeinkre hasson, hanem hogy megdöbbentsen. Magát a tényt éppen ezért sokkal rövidebben is tárgyalja, mint annak lélektani okait. Bettauer alapvető tétele, amelyen jóformán valamennyi regénye sarkal, hogy az ember alapjában véve jó, csak balsorsa, az erején felül álló végzet kényszeríti arra, hogy rossz legyen. Ezért legyünk óvatosak, mielőtt pálcát törünk valaki felett.

*

Az a buta, kegyetlen gyilkos golyó, amely élete virágában megölte, tulajdonképpen nem is az írónak, hanem a szerkesztőnek volt szánva, az Er und Sie című újság megteremtőjének. Bettauer ebben a lapban bátran és hipokrízis nélkül szellőztette egy nagy város szerelmi életének számtalan, megoldásra váró problémáját, néha csipkedve, gúnyosan, máskor a pszichológus komolyságával, de mindig felvilágosítani és javítani akaró tendenciával. Az ilyen lap természetesen nem való éretlen emberek kezébe, a serdülő ifjúság kezében is könnyen méreggé válhat, éppen ezért nagy volt a felzúdulás a bátor, szokatlan új hang ellen. Még emlékszem, milyen fanyar mosollyal mondta nekem, hogy sokan félreértik, pornográfusnak bélyegzik és csodálkozva tette hozzá: Az ember néha azt hinné, hogy ebben a nagy városban, amely ezer sebből vérez, amelyet a hanyatló Róma minden pokoli bűne rothaszt, csupa mámoros őrült szaladgál, akik nem merik és nem tudják meghallgatni a fülükbe ordított igazságot!

Követ dobnak rám, aki csak krónikása vagyok koromnak...!

Valóban az volt. Krónikása egy hisztériás, szenvedésekkel teljes, érzékiségbe menekülő kornak, melynek egyik desperadója végül őt is megölte. Mintha egyik regényalakja tört volna ki a sorok ólombetűiből és támadt volna gélemként rémületes életre, hogy elpusztítsa a mestert, aki életre hívta. Bettauer világos, okos két szeme milyen csodálkozva meredhetett gyilkosára, a szívéből kibuggyanó vércseppre és elhomályosuló öntudattal talán még gúnyos, keserű mosolyra húzta száját és úgy suttoghatta: Bocsássatok meg neki, hiszen nem tudja, hogy mit cselekszik!

Valóban nem tudta. Egy erkölcstelen embernek szánta golyóját és Bécs legnagyobb, legjobb hiszemű moralistáját ölte meg.

Forró Pál

I.

A könnyű zöld lécekből összerótt ablakredőnyök remegtek és zörögtek a szélben, becsapódtak a szobába, félrelibbentek, úgy, hogy az éles napsugár, mint egy vakító tőr rávetődött az ágyra. Az ágyban fekvőnek elállt a hortyogása, egy kis szünet következett, azután az a bizonyos ágyropogás hallatszott, amelyet a nyújtózó ember csalogat ki ebből a rokonszenves bútorból, egy férfikar nyúlt ki a takaró alól, bosszús és tiltakozó mozdulattal, mintha el akarná kergetni a napsugarat, azután illető urnák kinyíltak a szemei és álomittasan, a megszokás gépies mozdulatával rámeredt a szemközti falon ketyegő órára.

- A kutyafáját! Tizenegy óra! Hogy az ördög vinné el!

Egy karcsú, kék selyem pizsamába bujtatott férfi bontakozott ki a