Ottlik Géza életei: A megértés iskolája

By Kelecsényi László

Kelecsényi László életrajzi monográfiája a teljes Ottlik-hagyaték ismeretében készült. A pálya minden részletére kitekintő, átfogó képet ad az íróról és az emberről. Ez a könyv egyúttal vitairat, gazdagon adatolt állásfoglalás, és egyúttal elhatárolódás is az életművet ért méltatlan vádaskodásoktól. Nemcsak irodalmárok és érdeklődő értelmiségiek forgathatják érdeklődéssel, hanem a felsőoktatásban is hasznos segédkönyv lehet, valamint az érettségiző diákok számára is lényeges ismereteket nyújt – ugyanis a szerzőtől távol áll mindenféle divatos, tudományoskodó tolvajnyelv, műve igencsak olvasmányos stílusú.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633770566

Book preview

KELECSÉNYI LÁSZLÓ

OTTLIK GÉZA

ÉLETEI

A megértés iskolája

Második, javított kiadás

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-056-6

© Kelecsényi László, 2013

© Fapadoskonyv.hu Kft.

Csak a növény a tiszta egyedül.

Nem ismer kategóriát.

S a bűnös széndioxidot

éjszaka mégis ő cseréli át.

Tisztán ragyog reggel az égi sátor

a tölgyek néma megváltástanától.

Nemes Nagy Ágnes

1. AZÉ, AKI AKARJA

1990. október 9-én, kedden borús időjárás uralkodott Budapesten. Szinte egész nap zuhogott az eső. A rádió és a televízió esti híradásaiban egyszerre jelentette: elhunyt Ottlik Géza Kossuth- és József Attila-díjas magyar író. A szűkszavú gyászhír nem tudósíthatott arról, ki volt irodalmunknak ez az örökké nyughatatlan szellemű, mégis állhatatos alakja.

Nagyon sokáig titkos nagy íróként tartották számon. Bár pályafutása A DRUGETH-LEGENDA Nyugat-beli köz­lésétől számítható – noha korábban is publikált már elvétve néhány, kezdőkre jellemző prózát és tanulmányt, mégis nagyon sokáig nem vált nyilvánvalóvá, kicsoda Ottlik Géza a magyar irodalomban. A negyvenes évek során megjelent hosszabb-rövidebb elbeszéléseinek erkölcsi hozadékát elsöpörte és feledésre ítélte az 1949-es politikai kurzusváltás. A többszöri sikertelen nekifutásra létrehozott TOVÁBBÉLŐK című regényét (az ISKOLA A HATÁRON előzményét) visszavette a kiadótól, és terjedelmét mintegy ötszörösére növelve teljesen újraírta. A végül 1959-ben megjelent regénynek nagyon sokáig csupán terméketlen félreértésekben vagy rosszindulatú bírálatokban volt része. (A középosztály fejlődésregényének tartották vagy egyszerűen egzisztencialistának minősítették.) Csak nagyjából a hetvenes évek közepétől kezdve kapta meg a méltó elismerést, valamint azt a felismerést, hogy – a túlzásokat mellőzve is – a század egyik legjobb – ha nem a legjobb – magyar regényével állunk szemben. Ottlik pályája innen számítva sikertörténet. A titkos nagy íróból, a boldog kevesek szerzőjéből – a fogalom jó és rossz értelmében – sztárolt nagyság lett. A nyolcvanas évek egyértelmű diadalmenet. Mindent megkap a sorstól, amit elismerésben eladdig nélkülöznie kellett. Állami kitüntetések, az olvasók érdeklődő figyelme, fiatal pályatársak lelkesedő rajongása, néhány tartalmas mester-tanítvány kapcsolat (Lengyel Péter, Tandori Dezső, Esterházy Péter), filmesek (Gothár Péter, Dömölky János) érdeklődése, a maga idejében elismert HAJNALI HÁZTETŐK-adaptáció. (S még nem szólottunk a honi és a nemzetközi bridzs-életben betöltött szerepéről, a versenyjátékosról és a szakíróról; meggyőződésünk szerint nem magasrendű hobbiról van szó ez esetben, hanem az életművet kísérő, azt szervesen közrefogó, etikai indíttatású játékszeretetről.) Megkésve törlesztett a sors, de végül mindent megadott Ottlik Gézának, ami a szakmai közvélemény szerint is járt neki.

Hasonló megkésett pályakezdés, kései elismertség nem ritka irodalmunkban. A pesti piarista algimnázium Ottlikéval párhuzamos osztályába járt Örkény István, aki legalább háromszor kezdte újra írói pályáját. Előbb a hadifogság, majd a hasonlóképp értelmezhető ötvenes évek, végül a gyógyszergyári száműzetés törte újra meg újra ketté nekiindulásait. Már jócskán elmúlt ötvenéves, mire saját hangjára talált, s első, megérdemelt sikereit aratta. Ami azt illeti, Ottliknak majdnem ugyanez jutott osztályrészül. Ő ugyan nem lett hadifogoly, ám az 1945–49-es hosszadalmas rendszerváltás utáni éveket önkéntes száműzetésbe visszahúzódva, fordítói munkával töltötte, s csak az ötvenes évek közepe után jutott hozzá, hogy a kiadótól visszavett regényét végső formába öntve lényegében újra megírja. Negyvenhét éves már, amikor az ISKOLA A HATÁRON 1959 legvégén a könyvesboltokba kerül.

Az életút egyes állomásai, különösen a kitérői, mégsem mondhatóak rendhagyónak. A társadalmi-politikai közeggel minden valamirevaló művészi tehetséggel áldott-vert egyénnek meg kellett küzdenie. A többség, alkalmazkodva az éppen aktuális igényekhez és lehetőségekhez, írta sorra a műveit, s megélhetése érdekében megkötötte azokat a kisebb-nagyobb alkukat, amelyekkel az itthoni irodalmi, vagy sokszor csak ál-irodalminak nevezhető életben meg tudott élni. Olyan típusú literary gentleman, aki belső emigrációba vonul, vagy valódi emigránsként nem engedi megjelentetni keresett műveit, míg hazája katonai megszállás alatt van (lásd Márai Sándor példáját), ritka volt, mint a fehér holló. Nem mondható tehát, hogy Ottliknak olyannyira különleges életfeltételek jutottak volna osztályrészéül. Az ő valóban nem mindennapi pályafutása nem pusztán szigorú válasz a nem szeretett szigorú korra, melyben élnie adatott, sokkal inkább belső indíttatású elhatározások, korai gyermekkora óta dédelgetett vágyak eredménye. Ritka interjúi egyikében mondja: hét-nyolc éves koromban végleg eldöntöttem, hogy semmi más nem leszek, mint író. (PRÓZA, 204.) Hogy ez az elhatározás mennyire komoly lehetett, hogy ez a Lengyel Péternek tett 1969-es vallomás nem a szokásos önéletrajzi visszavetítés, bizonyítja, hogy tizenkét évesen, katonaiskolai növendék korában írógépet szeretett volna kapni ajándékba; anyjának komoly győzködésbe került Kőszegre címzett leveleiben, hogy fiát lebeszélje erről a kívánságáról. Ha az írógéptől sikerült is – akkor –, az íróságtól nem tudta eltéríteni gyermekét. Egy későbbi, 1978-as interjúban szinte szó szerint ugyanazt mondja pályaválasztása idejéről, mint korábban. Már hét-nyolc éves koromban eldöntöttem, hogy mindenképpen író leszek. (PRÓZA, 251.) A Hornyik Miklóssal készített televíziós beszélgetésben az egész pályáját meghatározó döntéséről vall, miért lett azzá, amivé lett. Nagyon sok író azért választja ezt a pályát, mert van valami mondanivalója. Valami van a bögyében, valami fontos dolog – erre elmegy írónak, és elmondja. De van olyan is – például Kosztolányi is ilyen meg én is –, akinek esze ágában sincs semmiféle speciális mondanivaló, csak eldöntötte, hogy író lesz. (Uo.)

Ottlik tehát – paradoxon következik: – már akkor a katonaiskola regényének lehetséges írója volt, amikor még be sem adták a cőgerájba. Szilárd elhatározásához nemsokára meglett a témája. Szerencséje is volt. Olyan különálló világba vetette a sorsa, amely egyszerre a korabeli magyar társadalmi élet megoldatlanságainak gyűjtőhelye, s ugyanakkor a mindenkori történelemtől független emberi létezés modellje.

Azé, aki akarja?

Ilyen egyszerű lenne íróvá válni? Elegendő elhatározni, valamikor a félig öntudatlan kisgyermekkor családmeleg, védett éveiben, hogy azok leszünk majd, s vágyunk, ha nem is egykönnyen, de végül teljesül?

Úgy látszik, igen. No persze kell hozzá kitartás, szilárd belső elhatározás, épen tartott erkölcsi érzék, a lélek egy darabkája teljesen tisztán és üresen hagyva, gyermeki hit, meg hosszú unalmas délutánok, hogy meggondolva a világot, lassacskán, szöszmötölve elkészüljön a mű. Mindenekelőtt: hosszú élet. Legyen idő a félbehagyásra, kísérletekre, kéziratok pihentetésére, a csak hónapok, olykor évek múltán észrevehető hibák, fogyatékosságok kijavítására – az elhagyásra.

Ottlik mindhárom hosszabb prózai művében (HAJNALI HÁZTETŐK, ISKOLA A HATÁRON, BUDA) a festészetet használja paradigmaként. Bár soha közelebbi kapcsolata nem volt a képzőművészettel – azt leszámítva, hogy tartott néhány megnyitót a baráti köréhez tartozó művészek kiállításán –, a modell valamiképp mégis működött. Talán titkos, soha be nem vallott gyerekkori ambícióit vetítette bele ebbe az összehasonlításba? Nem lehet eldönteni.

(Világirodalmi párhuzamként kínálkozik a Nobel-díjjal is kitüntetett francia prózaíró, Claude Simon hasonlóképp hosszú pályafutása. A világhírű kolléga, akinek magyarul is olvasható Történet című műve, ugyanúgy szétzilálja a hagyományos történetmondást, mint a BUDA, ifjabb korában igencsak kacérkodott a festészettel, s elég későn döntött úgy, hogy inkább az írásnak szenteli életét. Már jóval elmúlt harminc, mire első komolyabb publikációja napvilágra került.)

Az viszont egészen bizonyos, hogy az első gyerekkori ambíció, hogy mindenképp író legyen, semmi más – sikerrel járt. Elismert festőnek végül a világ is, és ebben az a csoda, hogy nem fizettem érte nekik semmit – semmi árat. Ami megint ritka dolog, szerencsés véletlen. Hogy ezt mind így magam elé tűzzem, erre álmomban sem mertem volna gondolni. S ezekből nem lett, miként a beteljesült vágyainkból lenni szokott, torzkép, gúnyrajz, a sors csúfolódása. (BUDA, 8–9.) A terv sikerrel járt, ám a pálya minden részletében különleges életrajzot produkált. A XX. század prózaírói – a költőket most hagyjuk ki a számításból –, legalábbis a jelentékenyek, nagy áldozathozók. A folyton helyváltoztatásra kényszerülő, életét irodalmi segédmunkákból és nyelvtanításból tengető, végül az írásba a szó szoros értelmében belevakuló James Joyce, vagy a befejezetlenül maradó főműve fölött elhalálozó Robert Musil sorsa – előbbi 1941-ben, utóbbi egy évvel később halt meg – intő példa lehetett számára, nem is szólva a mindenkori alkoholistákról, az életüket tehetségük fogytával szétivó, delíriumba menekülőkről. Ottlik valamilyen, ősei véréből reá örökített lelki nemességgel tartotta magát, s őrizte tisztán azt a sokszor emlegetett, megírt könyökteret, ahol szabad maradhat a lélek, s persze súlyosan esett latba a hétesztendei katonaiskolai neveltetés is. Nem akként, hogy merev lélekkel, korlátozó életszabályok uralma alatt szenvedte volna végig civil pályafutását, mint oly sokan a kiugrott egyenruhások közül. Egyszerűen: megtanult az emberek között élni, eligazodott a rúgások, ütések, lelki terrorcselekmények mindig váratlanul jövő, de törvényszerűen bekövetkező kavalkádjában. Ha másra nem, erre jó volt a három kőszegi, majd a négy hűvösvölgyi nevelődési esztendő.

A nyomtatásban közölt művekről monográfiát lehet írni. Sorra venni, rendszerezni, hatásokra rámutatni, utódokban tovább őrzött befolyást kimutatni – irodalmi múzeumi kegyhellyé nyilvánítani a holt írót.

Az életrajzból, ha eléggé érdekes, a személyes létezés esetlegességein túli tanulságokat felmutató curriculum vitae-t lehet költeni.

Ha pedig a megboldogult szerzőnek még valamirevaló utóélete is van, s az ráadásul korántsem a tisztelő hódolat hangján artikulálódik, akkor úgyszólván egy regény nyersanyagaként hever előttünk, kötetek behajtott szélű, firkált lapjain, könyvtárpolcokon porosodó művekben.

Ottlik Géza – ez közismert – nem szerette különösebben a nyilvánosságot. Húzódozott attól, hogy interjút adjon vagy megjelenjen a televízió képernyőjén. Néhány ember kivételes ügyszeretetének és lelkesedésének köszönhetően mégis sikerült őt olykor elhatározása megváltoztatására bírni. Egy akármilyen bridzspartit többre becsült, mint hogy szellemi riszálásra vetemedjen valamilyen „kultúrrovat" korifeusának asszisztálása közben. (Nem, akármilyen bridzspartit talán nem, de egy elméleti érdekességű leosztást, ha jó kézbe jutnak a felvevő lapjai – azt igen.)

Nekünk, olvasóinak is meg kell tanulnunk az ő lapjai között járni, szövegeit értelmezni és megérteni. A kötetek izgalmas szellemi kalandokat kínálnak.

Csakhogy az Ottlik-recepció valamikor a 90-es években megrekedt. Műveinek döntő többségét, az egyetlen ISKOLA A HATÁRON kivételével, alábecsüli az utókor, s vitathatatlan értékű főművének újabban az eredetiségét is kétségbe vonja. A magánlény hétköznapi viselkedéséből von le súlyos következtetéseket írói munkásságára nézve.

Non est volentis?

Nem, semmiképp sem azoké, akik érdemeit túllihegve futnak a nyomában (mellesleg: ilyesféle befogadói talán nincsenek is). Azoké pedig végképp nem, akik semmibe véve életművének hozadékát, a magyar próza Kosztolányival és Máraival fémjelezhető vonulatának folytatóját, az újholdasok szellemiségét, arcélét átvállaló tartását majdhogynem fölöslegesnek nyilvánítva fordulnak el tőle.

Az Ottlik életműve most került bele abba a purgatóriumba, melynek lángjai megvilágítják – és eldöntik – a kérdést, vajon latensen klasszicizálódó (értsd: mindenkoron más és más, megújuló útmutatást adó) vagy apránként másodlagossá váló, pusztán irodalomtörténeti érdekű szerző válik belőle a XXI. században.

A halhatatlanság kegyelme az olvasóknál van. Nem a rajongóknál, nem a rühellőknél, csakis a közömbösnek tetsző olvasóknál.

2. NŐK KEZÉBEN

Az 1912. május 9-én született Ottlik Géza János Miklós Lóránt szüleinek meglehetősen kései gyermeke volt. Apja negyvennyolc, anyja harminchat éves fiuk születésekor. Mindkét szülőnek ez a második házassága. Idősebb Ottlik Géza és Csonti Szabó Erzsébet (korábban: Hajagos Illésné) 1909. június 5-én házasságot kötöttek. Az elvált apa és az özvegy anya ismeretségének kezdete azonban jóval korábbi. Erről az 1900-as évek közepén váltott leveleik tanúskodnak. Az apának már van egy gyermeke az első házasságából, Ottlik Pálma, aki 1890. október 28-án született, s így több mint húsz évvel idősebb féltestvérénél (s aki majd a BUDA Júliája lesz).

Ottlik édesapja a hiányával játszott szerepet a fia életében. 1913 karácsonya előtti napon egy váratlanul jött betegség föl nem ismert szövődménye elragadta a magas beosztású, köztiszteletnek örvendő, szép karriert befutott minisztériumi osztálytanácsost, teljes nevén felső-ozoróczi és kohanóczi Ottlik Géza császári és királyi kamarást. Még az ötvenedik évét sem töltötte be.

A kisnemesi család egészen az Árpád-korig tudta visszavezetni a családfáját. 1054-ben kaptak nemességet I. Andrástól. Az eredetileg német bevándorló család egyik tagja harcolt II. András keresztes hadjáratában. Ezért 1232-ben birtokadományban részesültek. Egyik legnevezetesebb felmenőjük, Ottlyk György ezredes, Buda 1686-os ostromában szerzett érdemeiért I. Lipót császártól nemessége megerősítését és címere kiterjesztését nyerte. Később ugyanő részt vett a Rákóczi-szabadságharcban is. Zűrzavaros történelmi korban minden fontos eseményből kénytelen-kelletlen kivette a részét az addigi legnevezetesebb Ottlyk. Ükunokája így emlékezik elhíresült ősére: életútja az egész magyar történelemre jellemző (…) harcolt a török ellen az osztrák oldalán, és harcolt az osztrák ellen a török oldalán. Vagyis mindkét oldalon mindig egy hazáért harcolt, Thökölyvel az osztrákok ellen, Thököly bukása után pedig részt vett Buda felszabadításában. (PRÓZA, 249.)

A karakán természetű, református vallású ősök leszármazottja, Ottlik apja, nem hagyott mély nyomokat fia emlékeiben. Nem lesz apa-legendárium, a félárva fiúcska nem ápol magában olyasféle apa-mítoszt, melyet később le kellene küzdenie, mert hátráltatná a magára találásban. (Távoli a példa, de megfontolásra érdemes: az alig másfél éves kisfiú nem alakíthatott ki az emlékeiben olyan nagyra növesztett bálványt az apjából, mint Szabó István önéletrajzi filmjének főhőse, aki hat-hét éves koráig bővebben gyűjthetett élményeket az apa-kultuszához.) A felcseperedő gyermek legfeljebb az apja után megmaradt tárgyi emlékekkel találkozhatott, legfőképp idősebb Ottlik Géza írói próbálkozásaival.

Nem volt ez az irodalminak alig nevezhető hagyaték olyan jelentős és világító erejű, hogy az érdeklődő kisfiút a szépírói pálya felé mozdítsa. Néhány tanulmány (a vallásos hit és a filozófia kapcsolatát taglaló értekezés, közjogi és jogpolitikai feljegyzések) mellett egy színdarabkezdemény, valamint egy-két alkalmi, szabadkőműves gyülekezeti köszöntő beszéd. Ennyiből állt az apjától reámaradt kéziratos szellemi muníció.

Ha a világirodalom számos nagy regénye nem tanúskodna arról, milyen érzés lehet apa nélküli családban nevelődni, a mai olvasónak, sajnos, akkor sem kellene hosszasan részletezni ezt az élethelyzetet. Ma nagyjából minden harmadik-negyedik gyermek csonka családban, általában az apját nélkülözve nő fel. A cseperedő fiúcska törődésből és szeretetből megkapott mindent az anyjától, sőt, jóval többet is gondoskodásból és kényeztetésből, féltestvére, a nála jóval idősebb Pálma jóvoltából. (Nővére verset írt öccse születése alkalmából. Vö. BUDA, 112.) Ám semmit sem kapott, kaphatott meg, amit csak egy férfi adhat a gyermekének: közvetlenül ható magatartási mintát, a férfias tartás modelljét, lelki edzettséget, felkészülést az élet keménységére.

Ottlik édesanyja férje váratlan és korai halála után többé nem ment férjhez, egyedül élt. A növekvő gyermek számára senki nem pótolta elvesztett, alig ismert apját. Háromévesen, 1915-ben egy fényképezkedés során egy túlontúl komoly ábrázatú, koraérett fiúcska néz bele Uher Ödön Koronaherceg utcai fotográfus lencséjébe. Ha a férfias viselkedés mintájából nem is, szerető női gondoskodásból annál inkább jutott neki. Három nő viselte szívén a kisgyermek sorsát. Anyja mellett nővére, Pálma, aki férjhezmeneteléig együtt élt apja második feleségével, valamint harmadikként a nagymama, Benyovszky Bianka, apjának édesanyja, aki gyakran látogatta unokáját. Ottlik Géza élete végéig megőrizte Bianka nagymama egyik céduláját, melyet az még 1879-ben vetett papírra. Feltehetőleg apáról fiúra szállt a figyelemre méltó szentencia. „Míg hallgatsz, mindig tanulsz. Nem kell azt mindenkinek tudni, hogy ezt vagy azt most sajátítod el. Elég idő, ha akkor látják, amikor már benned van. Kinevetnének a gyarlók, hogy későn tanulsz – pedig tanulni sosem késő. Így pedig azt hiszik, mindazt régen tudod már, mit csak most tanultál." Nem véletlenül tartotta meg családi ereklyéi között ezt a kis papirost. Mintha életútja, s írói pályája is ezt a bölcs tanácsot követte volna. Tanulni sohasem késő – s jobb hallgatni, ha nincsen különösebb mondanivalónk.

Az igazi kényeztetést – amelyre persze minden kisgyerek vágyik, s szerencsétlen fordulatot vehet későbbi élete, ha legalább egy rövid ideig nem részesül benne – nem is édesanyjától, hanem nővérétől kapta. Pálma szelíd zongorázással ébresztgetett, hárfapedálos Alla Turzával (helyesen: Turcával – KL), mozizenével. (BUDA, 12.) Minden együtt volt a boldog gyerekkorhoz. Azaz mégsem. A Szent Imre városban, Budapest XI. kerületében, a Fehérvári út 15/b alatt (melyet Ottlik sosem nevez Horthy Miklós vagy Bartók Béla útnak, hanem következetesen csakis Fehérvári útként emleget) élő családnak nemcsak az apa személye, hanem a jövedelme is hiányzott. Nem kellett nélkülözniük, de minduntalan érezték a miniszteri tanácsosi fizetés hiányát. Lehet, hogy Ottlik akkor is katonaiskolába kerül, ha apja életben marad, de így úgyszólván kényszer volt családja számára, hogy felvegyék valamelyik alreáliskolába.

De addig eltelik még jó néhány esztendő, és lefolyik jó sok víz a Dunán, melynek partjára, a félig még feltöltetlen lágymányosi öbölhöz a kalandot kereső fiúgyerekek el-elcsatangoltak. Előbb az elemi iskola, nem messze a sokat emlegetett 15/b-től; aztán a Feneketlen tó nádasa, a szandolinokkal; elkobzott számolócédula-gyűjtemény, radírlopás, zónázás a villamoson. Az önálló élet első élményei. Egyedül vagy együtt a testi-lelki jó pajtás Halász Petárral.

A négy elemi után még mindig nem a kőszegi katonaiskola következett, hanem egy ráadás év a piaristáknál. Akkor a papok gimnáziumába jártam át Pestre a 15/b-ből; Júlia kedvéért nem lépcsőn zónáztam (hacsak nem volt muszáj). (BUDA, 200.) A református vallású gyermek a katolikus szerzetesrend nívós algimnáziumába jár egy éven át.

(Nota bene: az 1922/23-as tanévben a piaristák párhuzamos első osztályába jár az Ottliknál öt héttel idősebb Örkény István, aki majd itt is tesz érettségi vizsgát 1930-ban. Megjegyzésre érdemes adalék. A XX. századi magyar próza-, illetve drámaírás jelesei kisiskolásként együtt sorakoznak föl imára, közösen hallgatják a főtisztelendő atyák évnyitó-évzáró erkölcsi intelmeit. A régi nemesi ősökkel büszkélkedő minisztériumi tisztviselő gyermeke és a több gyógyszertárat is elmulató, zsidó származású patikus fia olykor egymás mellett állva, jövőjükről mit sem sejtve, kisdolgoznak a gimnáziumi vizelde, a katonaiskoláétól semmiben sem különböző kátrányos fala előtt állva. Az ismeretlen ismerősség nem tart sokáig. A tanév végeztével szétválnak útjaik.)

Ha anyagiak vonatkozásában érezhetett is hiányt a felnövő gyermek, kényeztetésben bizonyára nem. Megkapott mindent, amivel az úgynevezett jobb körökhöz tartozó családok gyermekeit el szokták halmozni. Cseléd kell az embernek, emlékezik jóval később az idős író a gyermekkorára. A betegség nem úgynevezett „jó". De például, aki volt valaha csecsemő, visszakerül vele az anyja ölébe, kialhatja magát végre, kap enni-inni, kiszolgálják, heverhet nyugton. Annyit alhat megint, amennyi alvás kell neki. Visszamerül a született kiváltságaiba. Király és titok. Gyengédség veszi körül és szolgálat. (BUDA, 44.) Ez tehát a természetes állapot Ottlik szerint. És emiatt rossz, szörnyűséges és förtelmes a katonaiskola. Itt senki sem néz engem meghatott, könnyes szeretettel. (…) és aki nem néz meghatott szeretettel, az kinyalhatja a seggem! (BUDA, 64.) Ezt már Medve mondja, a főreálban, röviddel a bevonulásuk után, ám végül is mindegy, hogy Ottlik kivel mondatja ki a kívánságát. Igenis, joga van hozzá az embernek, minden egyes embernek elidegeníthetetlen joga, hogy valaki, legalább egyvalaki meghatott, könnyes tekintettel pillantson rá.