Ortutay Mária A nap árnyékában és más elbeszélések, interjúk, önéletrajzi írások Szerkesztette Ortutay Péter

By Ortutay Peter

Nagyapámra nem emlékszem. de sokat meséltek róla szüleim, nagyszüleim. Tőlük hallottam, hogy 1945-ben jöttek érte. Még pólyában voltam, amikor elfogták. Mielőtt végleg elvitték volna, a kapunál megáldott, szomorúan rám nézett és könnyes szemmel elfordult, amikor kezére tették a bilincset. Négy év után apámmal tették ugyanezt, de már albérletből követhettük az eseményeket. Utolsó lakhelyünkről, a püspöki palotából, amikor a „legdemokratikusabb” szovjet törvények értelmében betiltották a görög katolikus egyházat, az utca kövére tettek minket és minden papi családot, februárban, a hideg télben. Amikor apámért jöttek és szemünk előtt elvitték, anyám összeszedte az összes megmaradt családi ékszert és a ránk vigyázó asszonyt a KGB-es nyomozók után küldte. Remélte, hogy legalább elbúcsúzni elengedik. Mi gyerekek otthon együtt bömböltünk, sírtunk, látva a bőrkabátos mogorva idegeneket. Sejtettük a rosszat, de nem értettük a szituációt.

• Language: Magyar
• Publisher: Ortutay Peter
• Release date: Dec 24, 2017
• ISBN: 9781370606078

Ortutay Peter

Rövid önéletrajz:1942. július elsején születtem Ungváron. A középiskolát szülővárosomban végeztem. Rögtön az iskola után egyetemi felvételeim nem sikerültek, így két évig sajtolómunkásként dolgoztam a Peremoha gyárban. Aztán behívtak katonának... a szovjet hadseregbe, ahol három évet húztam le angyalbőrben.1964-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára, és angol szakos egyetemista lettem. 1969-ben diplomáztam. Még ugyanabban az évben (sőt korábban) Balla László főszerkesztő felajánlotta, hogy dolgozzam fordítóként (majd újságíróként) a Kárpáti Igaz Szó magyar lapnál. Kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek elejéig dolgoztam az Igaz Szónál. 1984-ben költöztem Budapestre. Angol nyelvtanár lettem az Arany János Gimnáziumban, majd a Kandó Kálmán főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán doktoráltam angol nyelvészetből, és a tudományos fokozatomnak köszönhetően 1991-ben az Egri Tanárképző Főiskola főigazgatója megkért, hogy legyek a főiskolán az angol tanszék vezetője. Három évig voltam tanszékvezető, aztán előadó tanár ugyanitt.1998-tól 1999-ig az Ohiói Állami Egyetemen (Amerikai Egyesült Államok) is tanítottam egy rövid ideig. Az Egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium tanáraként mentem nyugdíjba 2004-ben.Nyugdíjazásom előtt és után nyelvészeti tudományos munkákat publikáltam, írogattam, szépirodalmat fordítottam. Eddig hat vagy hét műfordítás-kötetem van, főként F. Scott Fitzgerald amerikai író novellái és színművei, valamint Mary Shelly Mathildá-ja, mely fordításomban először jelent meg magyarul. Közben sikerült lefordítanom angolra Szalay Károly (alternatív) Kossuth-díjas írónak az ötvenhatos magyar forradalomról írt Párhuzamos viszonyok című regényét, mely a United P. C. Publisher kiadó gondozásában Parallel Liaisons címmel jelent meg külföldön.

Book preview

Ortutay Mária

A nap árnyékában

és más elbeszélések, interjúk, önéletrajzi írások

Szerkesztette Ortutay Péter

Copyright@Ortutay Péter

Smashwords Kiadó 2017

Tartalom

A nap árnyékában

Apám titkára voltam…

Jó anyám, ne sirasd fiaidat…

A tanítómester

Elrabolt szeretteink

A tanár, író és műfordító testvér

Érintés

Szerelmes éveink

A pszichológus

Csak egy fát kell elültetni

Miskolczy Eszter

A Remény Költője

Interjú az Egri Szent István Rádióban

Benza György, az elnök

A labirintus titkai

A zenész

A nap árnyékában

Most már tudósaink, tanáraink, civil emlékezőink tanulmányaiból, elbeszéléseiből egyre többet tudunk, határozottabb képet kapunk arról, hogy Kárpátalja 1944-es szovjet megszállása, mily nagy tragédiát zúdított népére.

Arról viszont kevés szó esett eddig, hogy amikor a Kárpátaljai települések „férfiak nélkül néptelenné" (Tollas Tiborra hivatkozva) váltak, mily büntetéssel sújtották azokat a keresztény magyar és német családokat, akik 4-5 gyerekkel otthon maradtak, minden megélhetés nélkül. Mindent elkoboztak tőlük: otthont, vagyont, munkát, a napi megélhetéshez szükséges életteret. Ők bátran kifejezték hűségüket a jogtalanul elítélt férjük, hozzátartozójuk iránt. A görög katolikus feleségek, gyermekek nevében szeretnék szólni, s ezért adtam az összes itt következő írásaim főcímének A nap árnyékában. Bölcs mondás szerint: Isten a lelkeket párosával küldi a világba. Igazi szerelmi házasság volt apám és anyám házassága. Az esküvőt pompás körülmények között tartották Budapesten és Ungváron. A teológiából doktorált apámra fényes karrier és jövő várt szülőföldjén. Ungvárra költöztek, több lakás közül is választhattak. Nagyapám, Ortutay Jenő, akkor már országosan ismert, a magyar Parlament Felső Házának, mindenki által mélységesen tisztelt képviselője és Ungvár fő esperese volt. Előzőleg Beregszászon tevékenykedett, mint az összlakosság által, nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül megválasztott főpolgármestere a városnak. Ez történt a második világháborúig.

Bizonyára sokan tudnak ráhangolódni és szavaimnak hitelességet adni arról, mi is történt az 1940-es évek végén itt Kárpátalján, a görög katolikus családokban? Mert ez nem csak velünk történt meg!

A legrosszabb forgatókönyv következett 1944 októberében. A szovjet hadsereg bevonult Kárpátaljára. A magyar férfiakat, előbb a vezető poszton lévőket, majd mindenkit, aki magyar, bebörtönözték, megkínozták, kivégezték, vagy elvitték az Északi-sarkkörön túlra raboskodni. A család, az asszonyok a gyerekek, férfi támasz nélkül elpusztulnak! – erre számítottak a „nemes szívű" kommunisták. Anyám Budapestről költözött Kárpátaljára, így felajánlották neki, ha beadja a válópert, megtagadja a férjét, hazaengedik a gyerekekkel együtt. Nem fogadta el az ajánlatot. Külön – külön talán belehaltak volna. Pörögnek előttem gyermekkori emlékeim, a sötét és hősies napok, a hosszú és áldatlan évek. Sok minden maradt meg gyermekkori emlékeimből.

Nagyapámra nem emlékszem. de sokat meséltek róla szüleim, nagyszüleim. Tőlük hallottam, hogy 1945-ben jöttek érte. Még pólyában voltam, amikor elfogták. Mielőtt végleg elvitték volna, a kapunál megáldott, szomorúan rám nézett és könnyes szemmel elfordult, amikor kezére tették a bilincset. Négy év után apámmal tették ugyanezt, de már albérletből követhettük az eseményeket. Utolsó lakhelyünkről, a püspöki palotából, amikor a „legdemokratikusabb" szovjet törvények értelmében betiltották a görög katolikus egyházat, az utca kövére tettek minket és minden papi családot, februárban, a hideg télben. Amikor apámért jöttek és szemünk előtt elvitték, anyám összeszedte az összes megmaradt családi ékszert és a ránk vigyázó asszonyt a KGB-es nyomozók után küldte. Remélte, hogy legalább elbúcsúzni elengedik. Mi gyerekek otthon együtt bömböltünk, sírtunk, látva a bőrkabátos  mogorva idegeneket. Sejtettük a rosszat, de nem értettük a szituációt.

Most is látom a börtöncella rácsos ablakait és ajtóit, amikor beengedtek apánkhoz a börtönbe elbúcsúzni. Apám vörös szemmel ölelgetett minket, anyám merev arccal állt mellettünk és nyelte a könnyeit, de nem sírt. A börtönőr is megrendülten figyelte e családi találkozót. Hét év után láttuk viszont apánkat, nagyapánkat soha.

Anyámat hosszú idők után akkor láttam boldognak, amikor egy csomagot kapott Budapestről, egy téli kabátot, valamilyen úton-módon. Egyszer sem engedték haza a vasfüggönyön keresztül, még akkor sem, amikor megjött édesapja halálhíre. Ő volt a kedvenc lánya, nagyon szerette. Sokat tudnék róla mesélni, az én szememben ő egy szent asszony. Apám mellett a legnehezebb helyzetben is kitartott, mindenben segítette, támogatta.

Nyíregyházán láttam őt utoljára, apám halála után. Akkor ott az állomáson megéreztem, hogy utoljára látom, búcsúzó szeméről nem tudtam levenni a tekintetem. Ha arra utazom, most is odapillantok, ahol ő állt, szerényen, mint mindig, szeretetét sugározva. A háttér ugyanaz, csak az ő kedves arcát nem látom többé. Sokat adnék azért, ha még egyszer átölelhetném…

Apám titkára voltam…

Művelt, határozott, bátor jellem volt. Bonyolult és gazdag érzelmi, emocionális világa volt apámnak. A gondolat, szó és tett sohasem működtek külön. Hatni tudott az emberekre, szinte fehér mágikus erővel. A pénz, a siker, a gazdagság, a hírnév nem érdekelte. Egyetlen ambíciója volt, feléleszteni, újjáépíteni a görög katolikus egyházat. Erre készült a konspirációs körülmények között vezetett akadémiájával is. Tanítványai voltak, papokat nevelt. A lélek hatalmának elképzelhetetlen erejét tapasztaltam: a Magyarok Világkongresszusán elhangzott előadásában, a Mátyás Templomban celebrált miséjében, amikor hat római püspök jelenlétében ő mondott szentbeszédet. A zsúfolásig megtelt templomban ( sokan jöttek el Kárpátaljáról), szokatlan dolog történt. Az emberek vastapssal fogadták a prédikációját, amely főként szülőföldjéről szólt. Volt még egy különleges adottsága: nem félt. A sztálini rendszerben, de az utána következő időszakban is, amikor súlyos büntetés járt minden vallásos megnyilvánulásért, konspirációs módszerek alkalmazásával, de mindent elintézett, amit ő fontosnak tartott. Pedig a szovjet rendszerben senki sem érezhette magát biztonságban. A kommunizmus birodalmát csakis a félelem tudta összetartani. Ezért is kellett mindenkire kiterjeszteni. A félelem teljessége nála megtört.

Mellette voltam, nem csak a szinte felrobbanó alkotó és cselekvő időszakában, hanem halál közeli állapotában. Életem legnehezebb, de egyben legtartalmasabb időszaka volt. Ritkák az ilyen élmények, amikor a tudattalan szinte megnyílik és megérzi az ember azt az erőt, amely a sorsát irányítja. A kettészakított lenti és fenti világ szinte eggyé válik. Édesapám erejének utolsó leheletével is misézett, imádkozott. Megnyílt a világ számára a tudatfeletti világosság felé. Üzeneteket kapott és kéréseket fogadott. Várták a földi üzenetét. Mindent megjósolt előre, ami utólag szó szerint beteljesült. Engem is megáldott közvetlen halála előtt. Családján kívül a tanítványait szerette a legjobban. Médiumi talentuma volt, de főképp lelki ereje. Halála után nagyon sok mondata forog a fejemben, amelyet nap, mint nap szembesítek a valósággal. Ma pedig azt tapasztalom, hogy apám szellemi-lelki ereje, tanítása, bátorsága, következetessége  – mennyi emberben folytatódik. Különösen itt, ezen a helyen: a II.Rákóczi Ferenc Egyetemen. Ez rendkívül nagy örömmel és hálával tölt el. Kívánom, hogy az az energia, ami öntudatlanul is végigáramlik bennem, bennünk folytatódjon a továbbiakban is tanítványaiban, pap társaiban! Ne szakadjon meg soha ez az áramlás!

Jó anyám, ne sirasd fiaidat…

(Gyermekkori emmlékeim anyámmal való utolsó találkozásom kapcsán)-

Ott állt 1998-ban, sápadtan és soványan, meggyötörten apám nehéz halála után, a nyíregyházi állomáson, amikor utoljára láttam. Sokáig néztem az ablakból, integettem, amikor elindult a vonat, szememmel végig követtem. Fixáltam a szerény, mindig jóindulatot és szeretetet sugárzó arcát, mintha csak utoljára látnám.

Az egész Nyíregyházán töltött nap rejtélyesnek tűnt. Szilveszterezni és Jenő öcsém születésnapját ünnepelni indultunk a magyar végekre. Barátaimmal még Budapesten egyeztettünk, melyik szállodában fogunk Szilveszterezni, természetesen, harsány, előkelő társaságban, ismerősök, barátok között. Először az öcsémet mentem felköszönteni, együtt volt a család. Volt ott is minden: feldíszített lakás, harsány zene, mesterszakács sógornőm által terített asztal, vidám táncest. Anyámon láttam, mennyire elfáradt, de ő csak tűrt… tűrt…, egy szót sem szólt, közöttünk akart lenni. Éjfél előtt jöttek értem a barátaim autóval, hogy folytassuk a szórakozást a szállodai szilveszteri esten. Jó hangulat van, siessünk! – hangzott a felszólítás. Anyámat unszolásomra beültettük az autóba és hazafelé indultunk, láttam kimerültségének magas fokát. Talán nem is bánta, de számára az „áldozathozás" jelleméhez tartozott. Barátom, megérkezvén, ajtót nyitott, kisegítettük anyámat az autóból, felkísértük. Hirtelen megszületett bennem egy elhatározás, hogy maradok, nem megyek a vidám társasághoz, anyámmal szeretném búcsúztatni az óévet. Barátom értetlenül hallgatta döntésemet, belenyugodott, látván határozottságomat. Anyámmal együtt hallgattuk meg a Himnuszt és egy fiatal erdélyi színész által előadott Szózatot, majd értékelve a szinte katarzist kiváltó szavalatot, lefeküdtünk. Ez volt az utolsó együtt töltött napunk, ünnepünk…

A vonaton, Budapest felé haladva, a szemem előtt képszerűen pörgött édesanyám élete. A Ranolder Intézetben szerzett műveltsége és finomsága még a legkegyetlenebb sztálini időszakban is ragyogott. A 40-es években, apám körül, aki Kárpátalja egyik legismertebb családjában nevelkedett fiatalember volt, csak úgy zsongtak a partiképes vőlegényre áhítozó fiatal kisasszonyok. A végtelenül jóképű, eszes, művelt, négy vagy öt nyelvet ismerő, megjelenésével, társalgásával és figyelmességével mindenkit lenyűgöző apám viszont csak a „pesti" Gabit látta, aki finomságával, eleganciájával és műveltségével már az első pillanatban elkápráztatta. Igazi, romantikus szerelem volt az övék. Országra szóló gyönyörű esküvőjük volt a budapesti Fő utcai görög katolikus kápolnában, több mint kétszáz illusztrisnál illusztrisabb vendéggel. A teológiából doktorált apámra fényes karrier és jövő várt szülőföldjén. Szüleim az esküvő után Ungvárra költöztek, otthont több lakás közül is választhattak. Nagyapám, Ortutay Jenő, akkor már országosan ismert, a magyar Parlament Felső házának mindenki által mélységesen tisztelt képviselője, és ungvári fő esperes volt. Előzőleg Beregszászon tevékenykedett, mint az összlakosság által, nemzetiségre