Zsidónak születni

By Róbert László

„Nem tehetsz róla, hogy zsidónak születtél, de sose szégyelld! És vésd az agyadba fiacskám: az antiszemitizmus egyik oka a gyáva zsidó…”
Ez a nagyapai mottó vezérli az 1938-as tiszaeszlári cserkésztábor kispajtását, a pécsi Széchenyi István reálgimnázium pingpong bajnokát, az 104/7-es büntetőszázad gúzsba kötött ifjoncát akkor is, amikor az SS-tizedes - mielőtt megásatná vele a sírját - megparancsolja: tisztítsa meg az ásót.
Róbert László későbbi élete is egyfajta kalandregény. A tiszta szívű, naiv ifjúkommunistából a Rajk-per után bútortróger, később a Rádió római, illetve párizsi tudósítója lesz. Egyik vietnami könyvéhez Graham Green ír előszót.
A Tisztelendők című, eddig harmincöt epizódból álló és folytatódó sorozata - amelynek ideáját XXIII. János pápától kapja - bejárja Európa számos televízióját. Mózes-Jézus-Mohamed című filmje az első hiteles kelet-európai tanúságtétel a zsidó-keresztény-muzulmán dialógus mellett.A szerző élete egyik legnagyobb kalandjának tekinti, hogy felkutassa az igaz, az etikusan hatékony embert a háborúk, a faji és társadalmi elnyomás rettenetei között is, a Tízparancsolat és az Evangélium igéinek segítségével.Ebben a könyvében, remélhetőleg folytatandó önéletrajzának az ifjúkori éveket felidéző első kötetében nemcsak szabósegéd öregapjának állít emléket. A emberi tartás példájaként ismerkedhet meg az olvasó a pécsi latintanár Petrovics Ede atyával éppúgy, mint a Luftwaffe katonájával vagy a sváb Wágner hadapród őrmesterrel, aki a szó szoros értelmében a sír széléről hozza vissza az életbe a tizennyolc éves munkaszolgálatost.Elsősorban az vegye kézbe Róbert László könyvét, aki egyszerre szeret - vagy tud - sírni és nevetni.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633763469

Book preview

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Nádler Rita

978-963-376-346-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Róbert László

RÓBERT LÁSZLÓ

ZSIDÓNAK SZÜLETNI

Holtaknak és élőknek – szeretteimnek

METSZÉSEK

Megszülettem. Elég fájdalmas esemény lehetett: császárral jöttem a világra. Pár nappal később elérkezett a második metszés ideje: öntudatlan zsidóságom első fájdalmas rítusa. Üvöltésemet nemigen csillapította az sem, hogy Wallenstein pécsi főrabbi – megsértett bögyörőm fölött – állítólag arról prédikált, hogy 1926. február 13-án pénteken talán egy új kis Szent László született.

Számomra így kezdődött a zsidó-keresztény párbeszéd. (Mivel a főrabbi a zsidótörvények idejében is együtt tarokkozott Virágh pécsi püspök úrral, utóbbi talán ezért nem vette tőle rossz néven ezt a kissé aránytalanul ökumenikus, szentes hasonlatot.)

Mindezt anyai nagyapámtól tudom, aki viszont – Isten bocsá’ – rendszeresen együtt ultizott az Ágoston téri katolikus templom sekrestyésével. Utólagos „gyónásaik" szerint – ahol tudtak – csaltak. Csak egymás ünnepeit tartották tiszteletben. Illetve: úgy játszották ki vallási játéktilalmaikat, hogy felváltva, hol a sekrestyében verték a blattot, amíg ki nem ment a szombat, vasárnap pedig minálunk, a vecsernye után.

Mikor már a Gróf Széchenyi István Reálgimnázium nagyobbacska diákja voltam, szabósegéd öregapám – akinek visszamenőleg bizonyos halvány osztályharcos, értelmiségellenes, sőt anarchista nézeteket tulajdonítottam – egyszer visszatért a „Szent László-i gondolat"-ra:

– Tudod fiam, a rebe lében (jiddisül és viccesen: a rabbi) mindig pápább akar lenni még a Messiásnál is. Hogy ilyen magyar, meg olyan. Mert hogy az apja huszártiszt-futár volt Kossuth apánk mellett – az enyém meg csak csicskás.

Ezzel párhuzamosan ópapa kossuthos szimpátiáját – békebeli opportunista is lévén – gyakran váltogatta Ferenc Jóska iránti rokonszenvével.

Egyébként pedig így oktatott:

– Nincs keservesebb dolog az életben, mint szentnek készülni. Már a szándék is keserves lehet. De hát a magunkfajtának még az se jár. Tudod mit, fiacskám? Nagyobb bajunk ne legyen. Azért te büszke lehetsz apádra, aki másfél évig – a rohamokat kivéve – jóformán ki se mászott a lövészárokból az Isonzó partján.

Apámról egyetlen emlékem a temetése. Hároméves voltam, amikor a Tüzér utcai temetőben Ernster főkántor úr gyönyörű basszus baritonján felhangzott a Kaddis. Egy bársonypárnán, a koporsó előtt valami ezüst keresztfélét vitt apám egyik bajtársa.

Apámnak 1917 őszétől 1929 őszéig egy srapnelszilánk járt a fejében. Az vitte el.

Nekem meg több mint fél százada az jár a fejemben, hogy az én tizedes apám, ott a lövészárokban, illetve roham közben, nemzetileg, népileg, illetve törpe kisebbségileg vajon hogyan, s főleg minek érezte magát; vagy amikor hazajött az olasz frontról és Stromfeld Aurél katonája lett a Tiszánál.

Mint judeo-bolsevista tizedes. Igaz, a románok ellen…

(Lám-lám, a gyermekkorig visszamenőleg milyen magyarkodón magyarázom nemzeti bizonyítványomat. Vajon mi szükségem lehet rá?)

TEJ ÉS JÉG

Apám halála után nagybátyám, Miksa bácsi soha vissza nem fizetett kölcsönének jóvoltából a pécsi Kálvária aljában egy homályos kis szatócsüzletet nyitott az én anyám.

Kedves, szép, szelíd, szomorú asszony volt. És nem valami jó zsidó: utálta a kereskedést. A vevőket szerette. Ők is őt. Volt előttük hitele. Főleg mosolyból. Hozomra adott abból is.

Az élettől alig kapott valamit vissza. Soha többé nem ment férjhez. Pedig egy városházi írnok igencsak oda volt érte. El is intézte neki a szegénységi bizonyítványt.

A tejet reggel, iskola előtt én hordtam ki. Az Inczédy Dénes és a Petrezselyem utca sarkán a villa kapuját minden reggel hétkor egy zöld tiroli kabátos, csokornyakkendős, Ferenc József-barkós úriember nyitotta ki előttem, és hetenként egyszer megkérdezte:

– Mondd, fiacskám, miért nem szereted te a Samu bácsit?

Feleletre sose várt. Ő volt Bálványi k. u. k. nyugalmazott tábornok, Samu bácsi meg a küldönce 1907-ben a boszniai fronton.

Samu az én zsidó iskolai hittantanítóm volt, aki főleg körmösökkel és sztentori dörgedelmekkel akarta belénk verni Mózest és Áront. Lehet, hogy ő is felelős azért, amiért nekem az Ótestamentum helyenként még ma is túl vad és brutális.

A császári és királyi tábornok fiát különben borzasztóan irigyeltem: neki szabályos, cipőhöz ragasztott korcsolyája volt, nekem meg csak amolyan bakancsra csavarozott.

Az ifjabb Bálványi mostanában kezd hasonlítani a papájához. Ugyanolyan kopasz, ugyanolyan tiroli dzsekiben jár, összejár Habsburg Ottóval, ugyanúgy raccsol, és ugyancsak őszinte demokrata. Időnként a MÚOSZ-ban vagy a bécsi sajtóklub nemzetközi konferenciáin találkozom vele. Tekintélyes bécsi és zürichi lapok kelet-európai szakértője.

Ilyenkor nosztalgiázunk: ugye mennyivel finomabb volt egykor a tej a Petrezselyem utca sarkán. Meg simább a jég az OMTK-pályán. De hát az öregek fiatalsága mindig jobb ízű.

Persze ez már csak utóíz. Utóélet.

PÉSZACH

A pécsi zsidó elemi nem sok nyomot hagyott bennem. Nem éreztem, hogy egymás között vagyunk.

Az iskola a zsinagóga mellett bújt meg a piactéren, de én – ki tudja miért – jobb szerettem a Búza térre járni, ahol Szásznádasy alezredes fiacskája volt a balhátvéd, én meg a jobb. Néha náluk uzsonnáztam. De mintha ettől sem különösebb megtiszteltetést, sem valamiféle megtűrtséget nem éreztem volna.

S még talán azt se igen tudtam: mi az a spontán asszimiláció. Lehet, hogy az alezredes úr se tudta?

Elég rossz tanuló voltam. Csak szavalni szerettem. Ha súgtak. A második elemi évzáró ünnepségén én szavaltam a kötelező Szabolcska Mihályt:

Magyar vagyok, magyar. Magyarnak születtem.

Magyar nótát dalolt a dajka felettem.

Magyarul tanított imádkozni anyám

És szeretni téged, gyönyörű szép hazám!

Mikor kifelé mentünk, Wallenstein – aki gyönyörű szép kétméteres férfiú volt – leereszkedően gratulált könnyező anyámnak:

– Szépen, büszkén – mondta a Laci.

Anyám nővérének, Ilonka néninek gyönyörű alt hangja volt. Amikor Ernster Dezső, a főkántor világhírű fia néha hazalátogatott Pécsre a New York-i Metropolitanból – és miután a zsidó húsvét, a Pészach előestéjén a kórusból tercelt édesapjának, aki a Tóra előtt ilyenkor könnyektől remegő hangon imádkozott elő, nos, Dezső mondogatta is Ilonkának: miért nem tanul énekelni. De Ilonka otthon maradt. Vénlánynak. Állítólag azért, hogy segítsen engem, az egykét fölnevelni.

Az ünnepi vacsoránál szemben velem Ilonka legjobb barátnője, az akkor húszévesen bögyös szomszéd Ila ült. Nyolc-kilenc évesen beléje voltam szerelmes. Ki tudja miért – szerette nálunk tölteni a Pészach estét. A húsvét napjaiban nálunk is reggelizett. Úgy látszik, neki is jólesett a tejeskávéba mártott macesz, a pécsi tükék nyelvén a laska. De talán az a szegénységünkben is vidám meleg családiasság vonzotta, amely nem ismer faji, „etnikai" korlátokat.

Elalvás előtt anyám fejemre tette a kezét: „Édes kis fiam, légy jó, a Jóistenke vigyázzon rád meg mindnyájunkra. Ámen."

Héberül csak egy mondatra emlékszem: amikor öregapám hozta haza az Ágoston téri sekrestyés haverjától a mustot meg az újbort, akkor elmondta rá a brochét, az áldást „Bóruch ato Adonáj elauhénu melech oaulom bauré pörí hágófen."

Ilának még azt is majdnem megbocsátottam, amikor egyszer első gimnazista koromban feljelentett ómamánál. Jom Kippur volt, azaz a zsidó nagyböjt napja. Előnye, hogy nekem tanítási szünet. Nos, én bementem a suliba, hogy megkérdezzem a srácoktól a szünetben: mit adtak fel. S nem bírtam ki: vettem a pedellusnál egy kiflit. Ila elkísért, s leleplezte bűnömet Ómamától pedig kaptam egy pofont eme szavak kíséretében:

– Szégyelld magad, kisfiam. Egy siksze (jiddisül: keresztény nő) háborodik fel azon, hogy te nem tartod be a Törvényt.

Szerelmetes feljelentőm, Ila ugyanis hithű katolikus leányzó volt, de árgus szemekkel őrködött az én gyöngécske kis neológ hitem felett is.

A családban egyébként csak nagyanyám vette komolyan a vallás előírásait. (Ő különben német-lengyel eredetű volt. Öregapám – aki céhesen, szabólegényesen gyalog járta be legénykorában a Monarchiát – egy galíciai falu ortodox famíliájából szöktette át Szálikáját Pécsre.)

Ómama péntek este fekete csipkekendőt tett a fejére, és úgy gyújtotta meg a hétágú gyertyát. Jóságos, szelíd áhítata csendet parancsolt.

Félrenézett, ha ópapával szalonnáztunk a konyhában, de jaj volt annak, aki összekeverte a zsíros lábast a tejessel.

Megtartottuk a Ros Hasonót, a zsidó újévet is, de ezt igazán az avatta ünneppé, amikor ómama a Búza téri piacon, mint egy sebészprofesszorba oltott mágus, úgy tapogatta végig a libák hasát. Nem maga a liba volt a fontos. Egyszer országosnak tűnő diadalt ültünk a gá-gá fölött: ómama nyolcvankét dekás májat operált ki belőle.

Én meg az osztályban napokig osztogattam a töpörtyűt. Kóser lehetett, mert még az előttem ülő sváb Schneider Feri is csámcsogott tőle. De ez már később, a gimnáziumban történt.

RÖHÖG AZ OSZTÁLY

Pécsett a Király és a Kossuth utca találkozásánál, a gróf Széchenyi István reálgimnáziumban kezdtem el úgy isten igazából tanulni a civil társadalmat.

1936-ot írtak. Tízéves voltam. Akkor jelent meg magyarul a Mein Kampf. De nem tudtam róla. Én P. Howardot és Jack London kutyavilágát bújtam.

Osztályfőnökünk, Hegedűs tanár úr – aki nem sokkal előbb jött haza egyéves berlini tanulmányútjáról – néha nem is rejtette véka alá szimpátiáját a nemzetiszocializmus szociális vívmányai iránt.

Felütötte az osztálykönyvet, és beírt bennünket, ahogy az év elején illik: Albert Áron református, Bodonyi katolikus, Bráda katolikus, Brázay katolikus, Bürger izraelita, Dick izraelita stb.

Összesen harminchármán voltunk az osztályban. Ebből kilenc zsidó. Én akkor csak ösztönösen vagy inkább tudat alatt tudtam: valami irritál engem, amikor hitsorsos osztálytársaim szinte egytől egyig a névsorolvasáskor így mutatkoznak be: izraelita. S mintha azt is csak úgy suttognák.

Következik az „r betű. Felállok én is, ahogy illik. És kipirult arccal, dühtől, s talán kis félelemtől is remegve ezt üvöltöm: „Zsidó!

Az osztály röhög. Kivéve a zsidókat.

Weisz Laci – egy gazdag marhakereskedő fia – a szemével majd felnyársal.

(Lehet, hogy helyükben én is ezt tettem volna. De nyolc éven át az érettségiig – egy-két ritka kivételtől eltekintve – „zsidóilag" soha nem volt bajom az osztálytársaimmal. Ennek oka persze az is lehetett, hogy Schlesingeren kívül – akiről négy pad írta le a matekdolikat – én voltam az osztályban az egyetlen szegény zsidó, s ráadásul elég pocsék tanuló. Nemigen volt tőlem bármit is irigyelnie senkinek.)

A tanár úr arca mozdulatlan maradt. Beírta, hogy izraelita, így illett. Én természetesen – mint eredendő félszegségem alól először lázadó – izgatott hősnek éreztem magamat. Egészen estig. Hazatérő édesanyám még a napi gondoknál is indokoltabb szomorú szemmel közli:

– Nálam járt az üzletben Hegedűs tanár úr. Pedig tudod, általában ő a Tóbiásnál vásárol. Még kezet is csókolt, és elmesélte, mi történt Aztán megjegyezte: „Asszonyom, ha úgy gondolja, magyarázza meg a fiacskájának, nem tehet róla, de azért olyan nagyon dicsekedni se kell vele…"

– Kisfiam, miket csinálsz? Nincs nekünk elég bajunk?

Öregapám szava a szoba sarkából, kapadohányának fellegeiből szállt felém:

– Mondd csak Bözsikém, nincs véletlenül valami dolgod a konyhában?

Anyám ismerte az apját. Akadt dolga.

– Nézd, fiam, a tanár úrnak, pláne ha osztályfőnök, persze, hogy igaza van. Én is azt mondom neked, amit a Hegedűs: nem tehetsz róla. Különben pedig csak a bolond dicsekszik azzal, amiről nem tehet. Ami se nem vétke, se nem érdeme. De azért vésd azt is a fejecskédbe: ha már nem tehetsz róla, ne is szégyelld. Hogy aztán hova teszed a hangsúlyt, az a te dolgod. Az élet úgyis megtanít majd arra, mit jelent zsidónak lenni. Most még nem érted. Talán nem is érzed. Nem baj. Addig örülj fiacskám, míg nem érted.

BUNYÓ

Schneider ül előttem az első padban. Azért írom le a nevét, mert azóta ő is magyarosított. Én Róth voltam.

És megint osztályfőnöki óra. Hegedűs tanár úr még az osztálykönyv fölött unatkozik, amikor Schneider hirtelen hátrafordul, és a majdnem teljes csöndben, minden érzékelhető apropó nélkül, jó hangosan közölte velem: „Büdös zsidó!"

Mire én: „Büdös sváb!"

Hegedűs tanár úrnak kihívóan lapát tenyerei vannak. Ki is hív mindkettőnket a katedra elé, és a beállt abszolút csendben eldördül a két irtózatos, arcdagasztó pofon. Mikor az óra végén a tanár úr kimegy, az osztály igazságosztó, kicsit szadi óriása, Jambrich Ágoston nekiveti hátát az ajtónak, és csak a szemével int: „Na, mi lesz?!"

Schneider Fáni – így becéztük – meg jómagam úgyis egymásnak estünk volna.

Az osztály drukkol a pankrációnak. Nem ölre, vérre megyünk. Mire becsöngetnek, cafatokban lóg rajtunk a ruha. Azután együtt vesszük át az igazgatói irodában a rovót.

Barátok Fánival nem lettünk. Ám soha többé nem szidtuk felmenőinket. Elintéztük egymást és közös dolgainkat.

Már