Miért csapott Beethoven a lecsóba?

By Steven Isserlis

„Talán ismered azt az érzést, amikor van két barátod, akik nem ismerik a másikat, de biztos vagy benne, hogy jól kijönnének egymással, és minden vágyad, hogy végre összeismerkedjenek - hogy aztán reményeid szerint első látásra megkedveljék egymást. Nos, ez volt az igazi oka annak, hogy megírtam ezt a könyvet. Én magam elég szerencsés voltam, hogy gyerekkoromban >>találkozhattam<< ezekkel a zeneszerzőkkel - e zseniális, olykor hihetetlenül nehéz természetű, máskor nagyon szórakoztató, de mindig csodálatosan elevennek ható emberekkel. És azt akartam, hogy te is megismerd őket, és életre szóló barátságot köss velük. A könyvben megpróbáltam a lehető leghitelesebb lenni. Szerencsére semmi szükség nincs rá, hogy a zeneszerzőkkel kapcsolatban a fantáziámra hagyatkozzak - ők maguk sokkal meglepőbb dolgokat produkáltak, mint bármi, amit ki tudnék találni.”

„Nagyon örülök, hogy a könyvem magyarul is megjelenik. Magyarország simán pályázhatna manapság a világ legzeneibb országának címére - és maradjon is ez így még jó sokáig! Boldog leszek, ha a könyv révén kicsit többen kezdenek érdeklődni ez iránt a hat nagy zeneszerző iránt, hiszen zsenialitással áldotta meg őket a sors, különleges életet éltek és elképesztő figurák voltak. Öröm volt megírni a könyvet - remélem, olvasni is az lesz.”
Steven Isserlis

• Language: Magyar
• Publisher: Rózsavölgyi és Társa Kiadó
• Release date: Apr 1, 2015
• ISBN: 9786155062292

Book preview

cover.jpgimg1.jpg

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Steven Isserlis: Why Beethoven Threw the Stew – And Lots More Stories

about the Lives of Great Composers

© 2001 Faber & Faber

© Rózsavölgyi és Társa, 2014

Hungarian translation © Nemes Krisztián, 2014

Fordította: Nemes Krisztián

Adam Stower rajzai nyomán az illusztrációkat készítette: Lanczinger Mátyás

A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta

img2.jpg

Minden jog fenntartva. Bármilyen másoláshoz, sokszorosításhoz, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tároláshoz a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulása szükséges.

Felelős kiadó a Rózsavölgyi és Társa ügyvezetője

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

([phone]

[e-mail]

http://rozsavolgyi.hu

A fordítást az eredetivel egybevetette és a kötetet szerkesztette: Fazekas Gergely

A borítót Lanczinger Mátyás rajza alapján tervezte: Szabó Ferenc

ISBN 978-615-5062-29-2

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Gabrielnek (mint mindig), valamint csodálatos unokahúgaimnak, Isabelnek és Natashának; továbbá Stepan Chilingiriannak, Yuval Shallonnak, Benjamin Doane-nak és az összes ifjú barátomnak, akik meggyőztek arról, hogy a gyerekeknél nincs jobb dolog a világon.

Megjegyzés a szülőknek

Valamennyi fejezet három részre oszlik: először a zeneszerző portréját vázolom fel, amit a gyerekek maguk is elolvashatnak (vagy fel lehet olvasni nekik); ezt követi az adott komponista zenéjének rövid leírása, és a hozzá tartozó műajánló (itt olyan darabokat mutatok be, amelyek kiválóan alkalmasak arra, hogy velük kezdjük az ismerkedést); végül a zeneszerző életrajza olvasható néhány szórakoztató történettel kiegészítve (ezt egyben is el lehet olvasni, de ha úgy rokonszenvesebb, részletekben is fogyasztható).

Tartalom

Bevezetés

Johann Sebastian Bach

Wolfgang Amadeus Mozart

Ludwig van Beethoven

Robert Schumann

Johannes Brahms

Igor Stravinsky

Zenei szakkifejezések

Köszönetnyilvánítás

Bevezetés

A zene egyfajta varázslat. Ki találta föl? Senki se tudja. Honnan ered? Senki se tudja. Ki írja? Senki se tud… Na várjunk csak; ezt PONTOSAN TUDJUK. A zeneszerzők. Ők azok, akik pontokat és vonalakat írnak egy üres lapra, aztán már a zenészeken a sor, hogy hangszereikkel vagy énekhangjukkal megszólaltassák, amit a papíron látnak. Mindez igencsak rejtélyesen hangzik. Vagy mégsem? Végül is ezek a szavak, amiket épp most olvasol, szintén csak pontokból és vonalakból állnak; ismered a jelentésüket, így amikor rájuk nézel, és elolvasod őket, értelmes hangsor lesz belőlük. Szóval a zene talán tényleg csak egyfajta nyelv, amelynek megvan a maga sajátos jelentése. Ezzel együtt MÉGISCSAK van valami, ami a zenét varázslatosabbá teszi minden más nyelvnél. A hangok választéka sokkal-sokkal szélesebb a zenében, mint bármelyik beszélt nyelvben, és mivel maguk a hangok nincsenek egy-egy sajátos jelentéshez kötve, sokkal többet képesek kifejezni is. Nincs például olyan zenei hang, amely azt jelentené, hogy „kolbász vagy „szennyes ruha; egy zenei motívum vagy dallam viszont lehet vidám, szomorú, komoly, nosztalgikusan sóvárgó – sőt akár valamennyi egyszerre! A szavak üressé válnának, ha ennyi mindent akarnánk kifejezni velük. Egy nap talán rábukkanunk majd egy távoli bolygóra, több millió fényévnyire innen, amelyet olyan lények laknak, akik egyedül a zene nyelvén képesek beszélni. Ha léteznek ilyenek, egész biztosan sokkal intelligensebbek nálunk.

Ami a zenét illeti, nekem szerencsém volt. A ház, ahol felnőttem, telis-tele volt zenével. Édesapám hegedült, édesanyám pedig zongorázott (és egy kicsit klarinétozni is tudott, aztán egyszer, amikor nem figyelt, zsebkendőt tömtünk a hangszer csövébe, így azt gondolta, eltörött, és soha többé nem gyakorolt – komisz dolog volt, tudom, de bevált). Idősebbik nővérem brácsázott, a fiatalabbik hegedült, és mindketten zongorázni is tanultak. Volt egy Dandy nevű kutyánk (sajnos már réges-rég az égi vadászmezőkre költözött), aki egy bizonyos Mozart-darabot hallva rögtön felkelt a foteljéből, kurta kis lábacskáit a támlára helyezte, és torkaszakadtából vonítani kezdett. Ha véletlenül félreütöttünk a zongorán, és elrontottuk a dallamot, ránk fintorgott, utálkozva felmordult, és sértődötten elvonult aludni. Szóval, hála a családomnak, én mindig is ismertem azokat a neveket, amelyek felbukkannak majd e könyvben – Bachét, Mozartét, Beethovenét, és így tovább; igaz, nem sokat tudtam róluk. Csak amikor csellózni kezdtem első tanáromnál, Jane Cowannél, akkor kezdtem megismerni őket mint embereket. Jane néni életre keltette őket! Rengeteget idézett a leveleikből, egy csomó történetet mesélt róluk, és nevetett a zenéjükben felbukkanó tréfákon. Igazából arra biztatott, hogy kössek velük barátságot. És mindannyian kitűnő cimborának bizonyultak. Persze ezeknek a barátságoknak voltak bizonyos korlátai: nem hívhattam fel például Mozartot, ha magam alatt voltam. Meglehetősen nehéz ugyanis elérni telefonon valakit, aki 1791 óta nincs az élők sorában. De legalább olvashattam az életéről, és hallgathattam a zenéjét, ezt pedig egészen lebilincselőnek találtam akkoriban – és ma is.

Talán ismered azt az érzést, amikor van két barátod, akik még soha nem találkoztak, de biztos vagy benne, hogy jól kijönnének egymással, és minden vágyad, hogy végre összeismerkedjenek – hogy aztán reményeid szerint első látásra megkedveljék egymást. Nos, ez volt az igazi oka annak, hogy megírtam ezt a könyvet. Én magam elég szerencsés voltam, hogy gyerekkoromban „találkozhattam" ezekkel a zeneszerzőkkel – e zseniális, olykor hihetetlenül nehéz természetű, máskor nagyon szórakoztató, de mindig csodálatosan elevennek ható emberekkel. És azt akartam, hogy te is megismerd őket, és életre szóló barátságot köss velük. Igaz, hogy rég nem élnek már, a zenéjükön keresztül mégis beszélnek hozzánk. Remélem, megtaláljátok majd a közös hangot…

És végül: MIÉRT csapott Beethoven a lecsóba? Nos, hogy egészen őszinte legyek, igazából semmi ilyesmit nem tett. Valójában hozzávágta valakihez, és nem is a lecsóját, hanem a levesét. Csak éppen az a cím, hogy Miért hajította el Beethoven a levesét? nem hangzott volna túl frappánsan. Ám ettől a kis csalástól eltekintve a könyvben megpróbáltam a lehető leghitelesebb lenni. Szerencsére semmi szükség nincs rá, hogy a zeneszerzőkkel kapcsolatban a fantáziámra hagyatkozzak – ők maguk sokkal meglepőbb dolgokat produkáltak, mint bármi, amit ki tudnék találni. Szóval rajta, olvass csak tovább, és megtudod, mi volt a baj Beethoven levesével, ahogy többek között azt is, miért gyalogolt Bach négyszáz kilométert, mi akasztotta meg Mozart fodrászát a munkában, vagy hogy miért tartóztatták le Stravinskyt egy híres festő társaságában, és miért késte le az ebédjét egy másikkal.

Megjegyzés a magyar kiadáshoz

Nagyon örülök, hogy a könyvem magyarul is megjelenik. Magyarország simán pályázhatna manapság a világ legzeneibb országának címére – és maradjon is ez így még jó sokáig! Boldog leszek, ha a könyv révén kicsit többen kezdenek érdeklődni ez iránt a hat nagy zeneszerző iránt, hiszen zsenialitással áldotta meg őket a sors, különleges életet éltek és elképesztő figurák voltak. Öröm volt megírni a könyvet – remélem, olvasni is az lesz.

Jó szórakozást!

Steven Isserlis

Johann Sebastian Bach

1685–1750

Nagyon remélem, hogy ilyesmi nem fog megtörténni velem, de azért megeshet, hogy a tengerparton sétálva egyszer mégiscsak belebotlok egy különös formájú palackba, kihúzom belőle a régi dugót, és az üvegből egy hatalmas zöld dzsinn kígyózik elő, aki ahelyett, hogy megköszönné, hogy kiszabadítottam a palack fogságából, így förmed majd rám:

– Most pedig választanod kell: ettől fogva csupán egyetlen zeneszerzőt hallgathatsz életed végéig. Mondd meg hát, ki légyen az!

Vajon mit felelnék neki?

Hát, azt hiszem, legelőször is felhívnám rá a dzsinn figyelmét – persze csak nagyon udvariasan –, hogy a legtöbb palackból szabadult szellem ilyenkor három kívánságomat teljesítené, nem pedig olyan választásra kényszerítene, amivel egy életre megfoszt több száz kiváló, általam igen nagyra tartott komponista muzsikájától. (Talán régi vágású vagyok, de azt hiszem, az embernek igenis udvariasan kell viselkednie a feje fölé tornyosuló kegyetlen, zöld színű szörnyekkel.) Megeshet, hogy a dzsinn erre elpirul, zöld ajkába harap, és azt motyogja:

– Hűha, bocsáss meg, drága gazdám, tévedtem, csak kiszaladt a számon. Kérlek, kívánj, amit csak akarsz, háromszor egymás után, sőt legyen inkább négy, kapsz egy bónuszt is, engesztelésül, amiért ilyen bután viselkedtem.

Persze elképzelhető, hogy nem ezt mondja, hanem megint rám förmed:

– Azt mondtam, egyetlen zeneszerző, és kész! Elég legyen a vitából, különben begyömöszöllek ebbe az üres palackba!

img3.jpg

Erre én (meglehetősen sietősen) valószínűleg így felelnék:

– Rendben van, ó, nem-annyira-nemeslelkű dzsinn! Ha már feltétlenül választanom kell egy zeneszerzőt, hogy kizárólag őt hallgassam életem végéig, akkor legyen: Johann Sebastian Bach!

Nos, tegyük fel, hogy a dzsinn ekkor köddé válna (én erre megkönnyebbülten felsóhajtanék – ami szerény véleményem szerint amúgy meglehetősen modortalan gesztus), és egyszer csak már te állnál ott helyette, persze nem a fejem fölött lebegve, hanem két lábbal a földön, és kihívóan keresztbe font karral feltennéd nekem a kérdést:

– Komolyan? És mégis mi volt olyan nagyszerű ebben a Johann Sebastianban? Egyáltalán miféle ember volt?

Na vajon erre mit felelnék?

Hát, valószínűleg egyik lábamról a másikra állnék, bámulnám a cipőm orrát, aztán valami ilyesmit válaszolnék:

– A zenéje volt olyan nagyszerű benne: Bach zenéje egész egyszerűen zseniális volt, és most is az! Minden egyes hangjegy, amit valaha papírra vetett, maga a tökély! Kevesen írtak nála szomorúbb, vidámabb, szebb és izgalmasabb zenéket…

– Jó, jó, jó – szakítanál ekkor félbe, talán egy kicsit udvariatlanul, de mindegy, hagyjuk, biztos kezdtem unalmassá válni. – De milyen volt ő maga?

– Aha – válaszolnám megfontoltan. – Örülök, hogy feltetted ezt a kérdést. Nos, ami azt illeti… Igazából nem is annyira örülök, hogy feltetted ezt a kérdést. Sőt, az igazat megvallva, egyáltalán nem örülök, hogy feltetted ezt a kérdést. Tudniillik az a helyzet, hogy most megfogtál: valójában ugyanis fogalmunk sincs, hogy miféle ember volt.

És ez így is van. Csupán annyit tudunk róla, hogy meglehetősen sikeres zenészként rengeteg állást vállalt egyszerre: orgonista volt különböző templomokban, zenélt és komponált hercegeknek, grófoknak és más helyi uraságoknak, fiatal muzsikusokat tanított, és így tovább – akárcsak annyi más hivatásos zenész a korabeli Németföldön. Még azt se tudjuk, vajon ő maga tisztában volt-e saját zsenialitásával. (Én hajlok arra, hogy igen – még ha ezt soha nem is vallotta volna be magának.)

Azt legalább nagyjából tudjuk, hogyan nézett ki: az egyik portréja fennmaradt, amelyik hatvanéves kora körül készülhetett. A festményen inkább indulatos ember benyomását kelti – egyáltalán nem tűnik olyan bölcsnek és barátságosnak, mint a zenéje. Szúrós tekintettel néz ránk, talán épp azt akarja mondani, hogy menjünk, és inkább hallgassuk a zenéjét, ha annyira tudni akarjuk, milyen ember volt! Fején nagy, fehér, hullámos paróka. (Fogadok, hogy alatta kopasz volt…) Maga Bach a képen meglehetősen… hát, testes… esetleg pocakos… vagy fogalmazzunk úgy, hogy jó húsban van… Na jó, Bach egy kicsit kövér volt, ha annyira ragaszkodsz hozzá. Tuti, hogy nem vetette meg az ételt és az italt. Ha a barátai a kedvében akartak járni, egy szép darab húst, esetleg egy jóféle pálinkát vagy bort küldtek neki. Azt is tudjuk, hogy első állásainak egyikében az éves fizetését részben sörben fizették ki! Amikor pedig félrevonult saját kis szobájába komponálni, gyakran vitt magával egy üveg pálinkát. Vajon hogy maradt józan a zeneszerzéshez? Láthatóan ezzel nem akadt különösebb gondja.

img4.jpg

Volt még egy dolog, amit Bach talán még az ételnél és az italnál is jobban szeretett: a családját. Ő maga